Skyes aka Karácsonyi Angyalka IV. - Bambi

[Úgy látszik, ez a december már csak ilyen késős az én szempontomból. Ez pedig az én legutolsó karácsonyi ajándékom, és ezúton, utólagosan is boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, remélve, hogy mindannyitok boldog ünnepeket tud maga mögött! Remélem, hogy szeretni fogjátok ezt a történetet is, ahogy a másik hármat. Ezt is a Jézuska hagyta vitathatatlanul széles karácsonyfám alatt. Ajánlott zenéért kattoljatok ide. Jó szórakozást hozzá! :)]

 

Skyes aka Karácsonyi Angyalka III. - Régen nem

[Enyhe félnapos késéssel, de küldetés teljesítve! El kell árulnom, hogy ez a történet több okból is az egyik személyes kedvencem. Imádtam írni. Egy nap talán lesz belőle hogy hosszabb történet, talán a Crushban fogom kamatoztatni, talán máshol, majd meglátom. Na szóval, ezt már a Jézuska tette a fa alá. Remélem, szeretni fogjátok, amennyire én szerettem. Zene, mint mindig, itt. Jó szórakozást!]

Love hurts - 16. fejezet

[Sziasztok! Ahogy majd ti is érezhetitek ebben a fejezetben, a történet erősen közeledik a végéhez. Tulajdonképpen már csak az ezt követő fejezet, és a epilógus van, amit ezúttal egészen biztosan két részben fogok közölni. Köszönöm a sok pozitív visszajelzést az előző fejezethez, remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket! Ajánlott zenéért ide és ide kattoljatok. Azért nem kívánok most Boldog Karácsonyt, mert Karácsony minden napján tervezek valamit hozni, úgyhogy majd megteszem ezt akkor. Puszillak titeket.

PS. A fejezetben szereplő béna kis dalszöveget tényleg én írtam. Bocsássatok meg érte :"D]

16. fejezet - High way to hell

Mesut ölében ültem, és a nyakának hajtottam a fejem a kórházi szoba egyik kényelmes foteljében. Megnyugtatott az illata, a karja a derekamon, jelenléte. Kórház. Megint. Nagyon rövid időn belül már másodszor.

Mes mentőt akart hívni, én azonban nem engedtem neki. Az után, hogy lenyugodtam, újra fel tudtam állni, és a fájdalmaim is enyhültek. Az igazat megvallva, nem is akartam bemenni a kórházba, csak reggel, de Mesut persze hajthatatlan volt. Miután magamra tekertem a törölközőt és már nem remegett minden tagom, csak szorított magához, mintha soha nem akarna elengedni, én pedig a pólóját markoltam a hátán.

Soha életemben nem kaptam még olyan csókot, mint amilyen azt az ölelést követte. Égett a szám, és égett az arcom, többet akartam, pedig a szemébe nézve tudtam, hogy jelenleg nem kaphatok semmi mást. Mégis, a szívem ezerszeres tempót diktált.

A mellkasába fúrtam az arcomat, ő pedig lehajolva suttogta a fülembe, hogy öltözzek fel, mert addig nem fekszünk le aludni, amíg nem látott egy orvos. Eszemben sem volt vele vitatkozni ezek után.

Hát, így kerültünk megint ide. Apró győzelemnek könyveltem el, hogy ezúttal a saját lábamon érkeztem, igaz, azt hiszem a rémületem minden mást elnyomott. Legalább Mes fogta a kezem. Egészen addig, amíg a dokim meg nem jelent. Nem lettem volna az orvos helyében. Még soha nem láttam Mesutot azelőtt ennyire dühösnek. Még meccsen sem. Nem értette, hogy nem vették észre, hogy valami baj van velem. Hármunk közül senki nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Én csak ültem, és sajnáltam az orvost, akire a párom minden haragja rázúdult.

Újra vért vettek, felületes vizsgálatokat végeztek, de ezúttal sem mutattam semmi rendellenességet, ennél többet pedig az éjszaka közepén nem tudtak tenni értem.

– Bent kellene maradnia éjszakára, kisasszony – nézett rám az orvos, én azonban megráztam a fejem.

– Nem jöhetnék vissza holnap? Teljesen mindegy, hogy hol alszom, az állapotom úgysem fog semmit változni… Haza akarok menni.

A doki sóhajtott egyet, és megmasszírozta az orrnyergét.

– Menjen. Délután leszek megint itt. Akkor jöjjön.

– Köszönöm, doktor úr – bólintottam, és összefűztem az ujjaimat Mesut ujjaival.

Szótlanul ültünk be az autójába, még a rádiót sem kapcsolata be, ami pedig mindig szokása volt. Az arcát figyeltem, a vonásait. Szinte ráfeszült a kormányra, pedig az Audi, amivel jöttünk könnyen kezelhető volt.

Óvatosan a karjára tettem a kezem. Éreztem az izmait a tenyerem alatt. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, hogy megnyugodjon.

– Mes… – kezdtem, csak hogy hallja a hangomat. Összerezzentem, ahogy a kormányra csapott.

– Miért velünk történik ez, Lia? Miért? Nem csináltunk semmi rosszat.

Megállt az első parkolóban és a kormánynak döntötte a fejét. Némán simogattam a hátát, várva, hogy kiadja magából az összes idegességet. Lassan nézett csak rám, aztán két keze közé fogta az arcomat, homlokát a homlokomnak döntötte. Egy pillanatig azt hittem, könnyeket látok a szemében.

– Szeretlek – suttogta. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek…

Minden szónak egy puszival adott nyomatékot. Az arcomat, az orromat, a szememet csókolta. Úgy ültem ott, mint egy béna, soha, soha nem éreztem magam így azelőtt, és soha nem éreztem azt, amit ő érez… egészen addig a pillanatig. Mintha ott és akkor tényleg ketten lettünk volna egy ember.

– Nem akarlak elveszíteni, Lia. Kellesz nekem. Akarlak.

Éreztem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon, amiket a hüvelykujjával törölt le. Átkaroltam a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem. Belélegeztem az illatát, ami megnyugtatott, mint mindig.

– Én is téged – suttogtam a nyakára, és éreztem, hogy libabőrös lesz.

– Túl fogunk ezen is jutni, tudod, ugye?

Nem feleltem semmit. Nem akartam hazudni. De az igazat megvallva, nem voltam benne olyan biztos. Nem láttam a holnapot, vagy éppen a holnaputánt. És ami a legrosszabb az egészben, hogy ha mégis arra gondoltam, hogy mi fog történni velem… valahol mélyen úgy éreztem, hogy az egyedül csak rám vár. Tudtam, hogy akkor megint egymagam leszek. Mert ez olyasvalami, amibe Mesutot az ő karrierjével nem rángathatom bele. Ezzel tisztában voltam.

– Menjünk haza – mondtam halkan, és megtöröltem az arcomat. Olyan hálás voltam, hogy másnap nem kell edzésre mennie, és együtt tölthetjük a napot, hogy az valami kimondhatatlan. Nem vagyok biztos benne, hogy képes lettem volna egyedül szembenézni a jövővel.

Az óra fél egyet mutatott, amikor beléptünk az előszobába. Ledobtam a cipőmet és a kabátomat, és kinyújtóztam. Éreztem a bordáimban a lassan múló fájdalmat, és a derekamban is azt, amiről nem gondoltam, hogy komoly lehet.

Annyi mindenről nem gondolkodunk el.

És aztán csak azt vesszük észre, hogy zuhanunk. Amikor Mesuttal megismerkedtem, az is egy ilyen zuhanás volt, csak azt élveztem, az hamarosan repülésbe váltott, és én olyan boldog lettem, mint még soha az előtt. Most azonban nem láttam mást, csak az egyre közeledő járdát. Az egyetlen reményem egy régi-régi idézet volt: nem a zuhanás számít. Az érkezés.

Álltam, és csendben figyeltem a sötét lakást. Ismerős volt. Az otthonom. Éreztem, ahogy Mesut mögém lépett, és nekidőltem a mellkasának. A derekam köré fonta a karjait.

– Szeretem ezt a házat – mondtam halkan.

– Tudsz rá úgy tekinteni, mint az otthonodra?

Felnevettem.

– Te vagy az otthonom, Mes. Úgyhogy igen. Bármire tudok úgy tekinteni, ahol te is ott vagy.

Puszit nyomott az arcomra, aztán a fülembe suttogott.

– Szeretkezni akarok veled.

Éreztem, hogy lázba borul az arcom, és az egész testem is. Abban a pillanatban mintha minden érzékszervem kiélesedett volna, teljesen ráhangolódtam. Hirtelen nagyon is a tudatába kerültem annak, hogy ott áll mögöttem, hogy Ő áll ott mögöttem, hogy a karjai a derekamra simultak, az ajka a fülem alá, és forró lélegzetvételeitől libabőrös lettem.

Azt kívántam, hogy soha ne változzon ez meg. Ez, amilyen hatással van rám. Szembefordultam vele, és lábujjhegyre állva megcsókoltam.

Megszűnt a világ bennem és körülöttem. Nem volt semmi más, csak Mesut.

És ez elég volt.

***

Gyűlöltem várakozni. És most pontosan ezt kellett tennem, amíg az orvosok elemezték a leleteimet. Mes mellettem ült, és kis mosollyal az ajkán mintákat rajzolt a tenyeremre.

– Mikor gitároztál utoljára? Mióta hozzám költöztél, nem is láttalak játszani – mondta.

– Pedig játszottam. Amikor Nagoréval és a gyerekekkel voltam, vagy egyedül otthon. A baleset óta tényleg nem. Fájt a csuklóm, úgyhogy… – megvontam a vállam. – De már alig várom, hogy megint a kezembe vehessem. Hiányzik – sóhajtottam.

– Nem írsz saját dalokat? – Meglepődtem a kérdésen.

– Írtam már.

– Nem énekelnéd el?

– Mes, nem tudom feltűnt-e neked, de egy kórház kellős közepén ülünk... – jegyeztem meg. Mesut szétnézett a folyosón.

– Nincs itt senki. Kérlek.

Nagyot sóhajtottam.

– Hát jó.

Kihúztam magam, és énekelni kezdtem.

Never ending roads, cry, happiness, smile

We are on this planet, I had to ask why

Here I am, and never ever want to die

Here is the thing: I just wonder, why do I

love you

love you

love you

We have to go through peaces and wars

We don’t have umbrella when a teardrop falls

Maybe, one day I’ll have to leave you

But please don’t forget that I’ll never stop

love you

love you

love you

Everything will be alright, you said

I wanted to believe in this so bad

There are things what never change

Around you I feel so damn weak

Cause I love you

love you

love you

Mesut csak bámult rám. Béna kis dal volt, én is tudtam, de neki írtam. Egyszerűen csak rá gondoltam, és már ott is volt előttem lekörmölve a szöveg az akkordokkal. Ennyire egyszerű volt. Láttam, hogy mondani akar valamit, de mielőtt elkezdhette volna, megjelent az orvos, és mindketten ránéztünk. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. És akkor már tudtam, hogy baj van.

– Jöjjenek be – nyitotta ki nekünk a dolgozószobája ajtaját. Megszorítottam Mesut kezét, ahogy besétáltunk a helyiségbe, és leültünk a nagy íróasztal elé. – Nézze, kisasszony, nem fogok félrebeszélni. Az, hogy valami nincs rendben a gerincével, már az első balesete után észre kellett volna vennie az illetékesnek. Ez nem azt jelenti, hogy mi nem hibáztunk, mert nyilvánvalóan így van. Nem sok lehetősége van…

– Lehetőségek? – kérdeztem halk hangon.

– Számítania kell rá, hogy lesznek pillanatok, amikor nem tudja használni a lábait. És ezek a pillanatok egyre gyakoribbak lesznek, míg végül…

– …állandósulnak – fejeztem be suttogva.

– Amennyiben nem teszünk semmit, igen. Lebénulnak a lábai, aztán a teste többi része is.

– És mi a másik opció? – Nem mertem Mesutra nézni, pedig tudtam, éreztem, hogy engem figyel. Nem mertem belegondolni, milyen lenne, ha nem tudnék járni. Hogy mi lenne akkor velünk.

– Műtét. – Pislogni sem mertem. – Egy igen kockázatos műtét. Ha valami rosszul sikerül, akkor ugyanúgy elvesztheti a képességét a járásra, vagy akár… – nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség, hogy megtegye, értettük mi anélkül is. – De tudja, a mai orvostudomány rendkívüli sikereket ért el, így ha csak nem kerülnek valami teljesen extrém helyzet elé, az ön élete visszatérhet a régi kerékvágásba, efelől megnyugtathatom. Ehhez a műtéthez azonban az Államokba kell utaznia.

A tenyerembe temettem az arcomat.

Itt voltak tehát a lehetőségeim. Vagy lebénulok lassan, de biztosan, vagy megműtenek, és akkor van esélyem, hogy visszanyerjem az egészségemet vagy meg is halhatok. Remek. Egyszerűen csak remek.

– A felépülés akár egy teljes évet is igénybe vehet egy ilyen műtét után. A rehabilitáció…

Felkaptam a fejem, és az orvosra bámultam.

– Nem – jelentettem ki határozottan.

– Pardon?

– Nem megyek bele a műtétbe. Köszönöm.

– Lia! – szisszent fel mellettem Mesut. – Persze, hogy belemész. Elmegyünk szépen, és…

– Na látod, pontosan ezért nem fogok belemenni! Mert nincs olyan, hogy elmegyünk. Ha megyek is, egyedül megyek, te pedig szépen itt maradsz. Nem fogom mindkettőnk életét tönkretenni. Neked itt van életed, ideköt a munkád, és egy év rengeteg idő…

– Lia, ha azt hiszed, hogy elengedlek egyedül, akkor…

– Nem hiszem. Ugyanis nem megyek – mondtam újra.

– Lia…

– Mes, nem vitatkozom erről!

– Tönkreteszed a saját életedet! – csattant fel. Az orvos döbbenten figyelte a jelenetet.

– Inkább, mint a tiédet! – vágtam vissza reflexből, aztán felkaptam a kabátomat és a táskámat, és az ajtó felé indultam. Tudtam, hogy a nagyobbik rosszat választottam, és azt is tudtam, hogy végül el fogok menni, Mes nélkül. Végig kellett gondolnom ezt az egészet. Egyedül.

– Hová mész? Lia!

– Egy kicsit egyedül kell lennem. Csak… csak egy kicsit – néztem hátra a vállam felett, és felvettem a kabátomat.

A madridi utcák sötétbe öltöztek. Az utcalámpák kerek teliholdakat világítottak a járdára, én pedig csak mentem, és nem érdekelt, hogy a szél pirosra csípi a fülemet.

Így vagy úgy, de vége lesz, ezt az orvos nyilvánvalóvá tette számomra, és azt hiszem, ezt Mes is tudta, csak magának sem akarta beismerni. Mármint nyilván nem az én életem fog véget érni – bár sosem tudhatjuk… megengedtem magamnak egy cseppnyi fekete humort – hanem az a csoda, ami köztem és Mesut között volt. Nem ringattam magamat tévképzetekbe: ha lebénulok, nem maradhatok vele, sőt, azt hiszem, abba belehalnék, ha nem tudnék többé mozogni. Ha elmegyek Amerikába, és legrosszabb esetben is több hónapig nem láthatom… Azt egyáltalán nem biztos, hogy túlélné a kapcsolatunk. Ha a hónapok egy egész évre nyúlnának, akkor végképp nem.

Vége volt.

Egy kicsit nyújthatom, egy kicsit makacskodhatok, de a végén így vagy úgy, úgyis el kell majd mennem, ezen semmi nem változtathat.

És egyedül kell mennem.

Úgy éreztem magam, mintha fénysebességgel száguldanék a saját, személyes poklom felé. Nem volt kellemes. Éreztem, hogy kicsordulnak a könnyeim, a számra szorítottam a kezem, mert nem borulhattam ki, most nem. Nem megy ez nekem egyedül.

És ekkor, valami olyat tettem, amit már régen nem, pedig sokáig nagyon is rendszeres szokásom volt, ha nem tudtam kihez fordulhatnék, vagy csak sírni akartam valaki vállán.

Húsz perccel később pedig már Iker és Sara lakása előtt álltam. Csak akkor jutott eszembe, hogy talán elmentek vacsorázni, vagy ilyesmi, de éppen akkor, amikor már menni akartam, hogy tovább folytassam a céltalan kóborlást, kinyílt a bejárati ajtó, és az előszoba fényeinél kivehettem Iker oly ismerős és szeretett alakját. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

– Hugi?

Casillas azonnal leszaladt a lépcsőn, és gyorsan kinyitotta nekem a kaput, én pedig meg sem vártam, hogy becsukódjon mögöttem, átöleltem Iker derekát, és a mellkasába fúrva az arcomat, zokogni kezdtem.

Úgy kellett bekísérni a házba, ahol Sara aggódó tekintetével találtam szembe magam.

Tudom, hogy mehettem volna Nagoréhoz és Xabihoz is, de ők a családom voltak, mintha az anyám és az apám lettek volna, akikkel erről most még nem voltam képes beszélni és azonkívül… Azt hiszem, Iker tudott rólam a legtöbbet, ő ismert a legjobban Sese mellett. Akkor és ott egyszerűen csak rá volt szükségem, ahogy régen annyiszor.

Arra, hogy magához öleljen és megsimogassa a fejemet.

– Nem lesz semmi baj, Kölyök – mormolta, éppen mint régen. Éreztem, hogy Sara végigsimít a hátamon.

– Főzök teát – mondta halkan a nő, míg én tovább sírtam, ahogy voltam, kabátban, egyesen Iker szürke pulóverével szárítva fel a könnyeimet.

– Mi történt? – Iker leültetett az ebédlőasztalukhoz, de én csak bámultam magam elé, amíg Sara le nem tett elém egy bögre teát. Belekortyoltam. Addig, míg hozzá nem értem a bögréhez, nem is vettem észre, hogy mennyire hidegek az ujjaim.

Akkor aztán elmeséltem mindent. Minden, de minden kijött belőlem. Az összes félelmem, az összes fájdalmam, és a bizonyosság, hogy bármit tegyek is, el fogom veszíteni Mesutot. Egyszer már átéltem ezt, egyszer már temettem el szerelmet, és emlékeztem arra a szaggató, tépő fájdalomra, ami ezzel járt. Nem akartam újra.

Nem voltam rá kész újra.

– Ha belefutunk valami jó dologba, nem szabad elengednünk addig, amíg nem tudjuk biztosan, hogy eljött az ideje. De én biztosan tudom, hogy ennek még nem lenne szabad megtörténnie – suttogtam magam elé. – Szeretem őt, Iker. Még egyszer nem… – megráztam a fejem. Nem kellett magyarázkodnom. Értette, mindketten értették.

– El fogsz menni Amerikába, igaz? – kérdezte Iker, és az asztalon heverő kezemre tette a kezét. Bólintottam. – Meg fogod neki is mondani, ugye? Lia, nem léphetsz le csak úgy…

– Persze, hogy megbeszélem vele. De egy év borzasztó hosszú idő, és ezt mindketten tudjuk. Egy év egyenlő a szakításunkkal. És nem engedhetem, hogy velem jöjjön. Rá itt van szükség. Ez az élete, ebben sikeres, és nem miattam fogja abbahagyni. Csak egyszerűen… nem tudom, hogyan fogom túlélni – vallottam be.

– Meg fog várni – szólt közbe Sara hirtelen. – Szeret téged, Lia. Meg fog várni.

Keserűen elmosolyodtam. Hosszú sétám volt idáig, és mindenre gondoltam. Erre is.

– Nem fog. Mert meg fogom kérni, hogy ne tegye. Mesutnak szüksége van rá, hogy szeressék. És nem fogom tőle elvenni ezt, Sara. Köszönöm a teát, és hogy meghallgattatok – álltam fel.

– Most meg hová mész? – nézett rám Iker, és láttam a szemében, hogy készen áll visszatartani. Elnyomtam a mosolyomat, és megvontam a vállam.

– Haza. Mielőtt halálra aggódja magát – feleltem.

Úgy léptem ki az utcára, hogy tudtam: semmi sem lesz ugyanaz. És fájt. Mert rossz volt ez a változás.

No need to wake up - 1. fejezet // 2. rész

[Ez egy rövid kis rész, az utolsó átkötő fejezet, mielőtt elkezdődnének az események :) Az előző, zenélős bejegyzésemet azért töröltem, mert a mediafire nem akar engem szeretni, de megoldom még ma, ígérem :)]

Első fejezet

Második rész: ...Madrid

April szemszöge

Igen. Elfogadtam az ajánlatot.

De végiggondoltam minden lehetőséget, mielőtt megadtam volna a választ.

Aznap volt egy igen hosszú beszélgetésem Mr Gallianival és azzal a férfival is, aki engem kért fel a madridi Adidas projektre. A neve Antonio Carrera volt, és egészen olyan volt mentorként, mint Galliani. Ő lesz az, aki Madridban rajtam tartja majd a szemét, figyelemmel kíséri a fejlődésemet, mert igen, az, amit ott csinálok fogja majd végül befolyásolni, hogy megkapom-e a program ösztöndíját, avagy sem.

Jó fizetés, minden lerendezve, és én azt csinálhatom, amit szeretek! Egyedül azért voltam szomorú, mert ez egyúttal azt is jelentette, hogy el kell hagynom Milánót, még akkor is, ha remélhetőleg visszatérek ide szeptemberben, hogy befejezzem a tanulmányaimat és a karrieremet.

Ahogy vége lett a megbeszélésnek, beszéltem a srácokkal, még az sem érdekelt, hogy már késő van, és őket sem, hiszen nem tudtak várni holnapig. Amikor elmeséltem nekik, még izgatottabbak voltak, mint én, és arra bátorítottak, hogy ragadjam meg ezt a lehetőséget, és mondjak igent az ajánlatra.

Miután mindent elrendeztek, az utam Madridba lassan megvalósult.

Már egy hét is eltelt azóta a beszélgetés óta, és ma magam mögött hagyom Milánót. Elbúcsúztam a fiúktól, de tudjátok, ez nem egy afféle szomorú búcsú volt. Tartani fogjuk a kapcsolatot, mintha csak együtt élnénk ezután is.

Egy hideg hétfő reggelen érkeztem meg Madridba. A repülőtéren Mr Carrera várt rám, hogy aztán elfuvarozzon az új lakásomig. Ez lesz az otthonom a következő öt hónapban és, komolyan mondom, mikor megérkeztem, melegség töltött el. Mr Carrera azt mondta, a mai napot még úgy tölthetem, ahogy szeretném, úgyhogy akár be is rendezkedhetek itt. Beléptem a lakásba, és... valami tökéletes volt. Egy gyönyörű kis hely, amely mintha máris az otthonom lenne. Minden volt benne, amire csak szükségem lehet, ráadásul éppen megfelelő volt a mérete, tekintve, hogy egyedül élek majd benne. Azt hiszem, ez lesz a legnehezebb része, hiszen már hozzászoktam, hogy a srácok Milánóban mindig a közelemben voltak, így soha nem éreztem magam egyedül. De tudtam, hogy ezt is túl fogom élni.

Kipakoltam minden cuccomat, lezuhanyoztam, és eldöntöttem, hogy elindulok megismerni a várost. Minden tele volt éttermekkel meg boltokkal, és úgy mindennel, amit az ember el tud képzelni. Kiszúrtam egy aprócska helyet, ahova aztán be is mentem, hogy egyek valamit. Majd éhen haltam.

– Ez nagyon jó – motyogtam magamnak, miközben kinéztem az étterem ablakán, hogy gyönyörködhessek az elém táruló környékben.

Mikor végeztem, és kiléptem az étteremből, már délután háromra járt. Talán haza kellene mennem – gondoltam. Őszintén szólva eléggé elfáradtam. Azon vacilláltam, hogy szunyókáljak egyet, vagy megnézzek egy filmet. És beszélnem kéne a barátaimmal és a szüleimmel is, csak hogy elmondjam nekik, már itt vagyok. Mr Carrera már hívott, hogy közölje, holnap reggel kilenckor találkozunk, és mellékelt egy címet is. Istenem, még jó, hogy már feltalálták a GPS-t!

Hazamentem, és ledőltem a kanapéra, majd felnyitottam a laptopomat, hogy mindenkivel beszélni tudjak, aki csak elérhető. Még mindig nem éreztem a honvágyat, de tisztában voltam vele, hogy akkor fog belém marni, amikor majd a legkevésbé sem várom. Ugyanakkor boldog is voltam, mert Madridban egyelőre kényelmesen, biztonságban éreztem magam, és ami a legfontosabb, egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy elvesztem volna. Talán ez az egész sokkal könnyebb lesz, mint ahogy vártam.

Love hurts - 15. fejezet

[Sok-sok szeretettel nektek.]

15. fejezet – Pain

Mondják, hogy szeretni fáj.

Mondják, hogy szeretni nem egyszerű.

De a legtöbben, akik ennyire bölcsek, soha nem érezték át, hogy ez mennyire igaz. Soha. A legkisebb fogalmuk sincsen róla, hogy mennyire is fájhat az, ha szeretsz. Hogy mennyire lehet bonyolult.

És azt hiszem, ezek az emberek soha nem is szerettek igazán.

Ott ültem a kórház folyosóján egy fehér ajtó előtt, és rettegtem. A szó szoros értelmében rettegtem attól, hogy mi történhet, hogy mi fog történni... hogy mi lesz Liával.

Honnan tudhatod azt, hogy tényleg és igazán szerelmes vagy? A képlet igazán egyszerű: ha jobban félsz attól, hogy Vele bármi történik, ha jobban érdekel ő, mint a saját dolgaid, akkor véged van. Fogalmam sem volt, mit csinálok, ha Lia... ha Liának bármi komoly baja esik. Őszintén. Nem láttam semmit, csak a fehér falakat magam körül, meg az ölembe ejtett kezemet, és a verseskötetet, amit szorongattam. A táskájában volt, amit egy nővér adott oda.

Rainer Maria Rilke. A német irodalom egyik nagy alakja. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmiket is olvas. A könyv egyik lapja meg volt jelölve, így aztán kinyitottam.

Kétnyelvű kiadás volt: az egyik oldal magyar, a másik német. Végigfutottam a sorokat. Altató – állt a lap legtetején. Gyönyörű vers volt. És abban a pillanatban úgy éreztem, rólunk szól.

Sese fel-alá járkált a folyosón, és már kezdett az idegeimre menni, mégsem szóltam semmit. Valahogy neki is le kellett vezetni a feszültséget. Nagore valahol a földszinten volt. Xabi vitte magával, hogy valamit leerőltessen a torkán. Nem engedtek be minket Liához. Mindenféle vizsgálatokat kellett elvégezni előtte, ráadásul nem is volt eszméleténél. Fogalmam sem volt, mire készüljek.

Aztán az orvos végre megjelent.

– Bemehetnek hozzá, ha akarnak. Egyesével, ha kérhetem.

– Menj csak – néztem Sesére. – Én beszélek a doktor úrral.

A hátvéd bólintott. A tekintetemmel követtem amíg be nem nyitott a szobába, hogy aztán eltűnjön a szemem elől. Egy sóhajjal az orvoshoz fordultam. Nem hibáztattam Sesét. Nem volt miért. Ez az egész mindkettőnknek éppen ugyanolyan nehéz volt, és voltaképpen jobb is, hogy most már Lia is tudja.

– Hogy van? – kérdeztem. Mindketten tudtuk, hogy Liára gondolok. Az orvos elmosolyodott.

– Megnyugtatom, nincsen semmi komoly baja. Őszintén mondom, hatalmas szerencséje volt a lánynak, de gyakorlatilag karcolásokkal megúszta. Nem régiben volt egy komoly balesete, igaz? – Bólintottam. – Két bordája megint megrepedt, egy darabig óvatosnak kell vele lenni, de hamar rendbe fog jönni. A bal csuklója sérült, a jobb sípcsontja szintén repedt. Ezenkívül csak néhány felszíni sérülést kellett kezelnünk. A vállán van egy nagyon csúnya horzsolás, azt mindennap kenegetni kell majd, illetve a kulcscsontján össze kellett varrnom egy sebet. A fejét ugyan beütötte, ezért is ájult el, és az emlékeivel talán lesznek gondok, de néhány nap alatt mindent vissza tud majd hívni. Nem találtunk maradandó károsodást.

Mintha egy kő esett volna le a szívemről.

– Haza is vihetem magammal? – kérdeztem, és megtámaszkodtam a székem háttámláján. Most éreztem csak meg igazán, hogy mennyire feszült is voltam egészen eddig.

– Amint lecsepegett az infúzió, egész nyugodtan. Adok neki néhány gyógyszert és a sebekre való krémet, aztán a papírok intézése után mehetnek. Maga a gondviselője?

Meglepetten néztem az orvosra. Azért nem tűntem annyival idősebbnek Liánál, mint mondjuk Sergio...

– Nem. Én a párja vagyok. De a nagynénje hamarosan itt lesz, ő a felelős érte.

A doki biccentett.

– Köszönöm – mondtam halkan. Sergio éppen akkor lépett ki Lia szobájából, és kérdő tekintettel nézett rám. Hagytam, hogy a mosolyom szélesre nyúljon, és megkönnyebbülten megráztam a fejem.

– Hála Istennek – suttogta, és megszorította a vállamat. – Már nagyon vár.

Mindig is gyűlöltem a kórházakat. Pláne, ha valaki olyan miatt kellett eljönnöm, aki nagyon közel állt hozzám. Akit szerettem.

– Szia – köszöntem halkan, ahogy beléptem. Lia borzasztóan sápadt volt, de valami sokkal rosszabbra számítottam. Vérre, leginkább.

– Szia – felelte, kicsit rekedtesen. Fölé hajoltam és az ajkaimat az övéhez érintettem. Hideg volt a bőre, ahogy a kezemet az arcára simítottam.

– Hogy vagy?

– Volt már rosszabb – mosolyodott el, és ez valahogy megnyugtatott. – Fáj. Egy kicsit fáj mindenhol. De azt hiszem, működőképes vagyok.

– Ezt örömmel hallom, mert terveztelek haza vinni magammal.

– Sajnálom – suttogta. Megcirógattam a haját.

– Mit sajnálsz, kicsim?

– Ezt az egészet. Hogy így rátok ijesztettem. Már megint. Szét kellett volna néznem az úton, tudom, hogy szét kellett volna, de egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni. Nem akarom elveszíteni Sesét, Mes, és most fogalmam sincsen, hogy mit kezdjek a vallomásával. Nem vagyok belé szerelmes. Téged szeretlek. Téged egyedül.

Olyan melegség öntött el, mint még soha életemben előtte. Nem mintha egy pillanatig is kételkedtem volna abban, hogy így van, komolyan nem, de az, hogy kimondta... Embertelenül sokat jelentett nekem.

– Én is szeretlek – leheltem az ajkaira. – Sergio miatt meg ne aggódj. Elég sok mindent átvészelt már a barátságotok. Ezt is megoldjátok.

– És mi lesz veletek? Nem akarok belerondítani... – nézett rám a pillái alól, de én csak megcsóváltam a fejemet.

– Lia, ne butáskodj már, légy szíves. Hónapokkal ezelőtt elmondta, hogy hogyan érez, és látod, csak megoldottuk valahogy. Ha nem gondolkodsz rajta feleslegesen, a dolgok maguktól elsimulnak majd. Nem ígérem, hogy olyan lesz majd, mint régen. Soha nem lehet olyan, mint amilyen régen volt. De ez nem feltétlen jelenti azt, hogy rosszabb lesz. Egyszerűen csak más.

– Tudod, Mes, néha elgondolkodom azon, hogy mit tehettem, amiért téged kaptalak ajándékba.

Megdermedtem.

A hangja annyira tiszta és őszinte volt, hogy egy pillanatig fogalmam sem volt, mit kellene felelnem egy ilyen vallomásra. A szívem ezerrel ütötte a bordáimat, és csak azt éreztem, hogy szeretem ezt a lányt. Mindennél jobban szeretem őt.

Így aztán úgy döntöttem, hogy nem is kell mondanom semmit.

Elég, ha megcsókolom.

***

Nagore elsírta magát örömében. Nem mintha nem tudtam volna megérteni, én is azt a megkönnyebbülést éreztem, amit ő. A vége persze az lett, hogy muszáj voltam a nagynénjére bízni őt, az összetartás miatt, amiről mindhárman igazoltan késtünk.

Mondanom sem kell, semmi kedvem nem volt a másnapi meccshez, ami miatt normális esetben éreztem volna némi lelkiismeret-furdalást, de most nem egy normális esetről volt szó. Valamiért én sem tudtam elhinni, hogy Liának tényleg ekkora szerencséje volt. Egyszerűen rettegtem attól, hogy valami megint elromlik, bár fogalmam sem volt, hogy ki akarja még és miért próbára tenni a kettőnk kapcsolatát.

Az is rossz volt, hogy mióta együtt voltunk, most először léptem úgy a pályára, hogy tudtam: nem lesz itt, és nem fog értem szorítani. Valahogy a tudat, hogy ő nincs itt, üressé tette az egész stadiont. Üressé tett engem.

És ebbe belegondolni...

Félelmetes volt.

Megijesztett, hogy mennyire az életem része lett. Ugyanakkor megnyugtatott, mert itt tartott, ebben a világban és tanított arra, hogy nem szabad félni. Soha nem szabad félni.

Annyira nagyon szerettem Liát.

Próbáltam kizárni minden gondolatot a fejemből, amikor az öltözőbe léptünk. Aznap este neki, érte játszottam. És nem voltam egyedül ezzel. Tudtam, hogy még legalább egy valaki van a pályán, aki hasonlóképpen érez, mint én. A tekintetem találkozott Sergioéval, aki rám mosolygott.

– Nyerjük meg neki, hm? – kérdezte, és meglapogatta a vállam. Karim ránk nézett.

– Ha ettől jobban lesz, én is rúgok Huginak vagy kettőt – vigyorodott el a francia csatár. Elnevettem magam. Hihetetlen volt, hogy ennyire szerették ezt a lányt. Mintha tényleg a család része lett volna. Egy nagy családé. És valószínűnek tartottam, hogy neki erről fogalma sincsen.

– Még egy mehet a közösbe – húzta át a fején a mezét Caletti.

– Öt? Komolyan srácok? – vontam fel a szemöldökömet.

– Nulla ellenében. Nem lesz jó estéje ennek a szegény Bilbaonak – vigyorgott Callejón.

Olyan hálát éreztem, amit már régen nem. Hálás voltam azért, hogy ide tartozom. Hogy itt élek ezekkel a srácokkal, hogy velük dolgozom.

Hogy ők a barátaim.

***

Az ágyon ültem topban és melegítőalsóban: a szokásos pizsiszerelésemben, és a hajamat fésültem a vállamra. Arra, amelyik ép maradt.

Nem mondom, hogy nem voltak fájdalmaim, mert voltak, ráadásul baromira idegesített a sín a karomon és a rögzítőkötés a lábamon, mégis, a bordáimmal szenvedtem a legjobban. Néha még a levegővétel is fájt. De ezen kívül... hát, lehetett volna rosszabb is.

Megéreztem a sérült vállamon Mes ajkát. A hajából még csöpögött a bőrömre a víz.

– Lekened? – kérdeztem felé fordulva. A két keze közé fogtam az arcomat, és mélyen megcsókolt. Lehunytam a szemem, és csak élveztem az érintését. Apró puszit nyomott az orromra, mikor elszakadtunk egymástól.

– Persze.

– Fáradtnak tűnsz – jegyeztem meg.

– Kicsim, most játszottam le majdnem kilencven percet az Atletico ellen, persze, hogy fáradtnak tűnök – mosolyodott el, és én is az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a nevetést, miközben gyengéden megérintette a vállam. Akaratlanul is összerezzentem. Még mindig fájt. – Ne haragudj.

– Tudod, hogy nem így értettem – hagytam figyelmen kívül a bocsánatkérését. Nem volt miért haragudnom. – Látni az arcodon, és a szemeden is, hogy elfáradtál. Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem, az az igazság – néztem a lábamra.

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte. Éreztem az arcomon a tekintetét, mégsem néztem rá.

– Arról, hogy a munkádra kellene koncentrálnod, ahelyett, hogy engem pátyolgatsz. Csak a gond van velem, én is tudom, és annyira sajnálom, hogy leterhellek – motyogtam halkan.

Vett egy mély levegőt, aztán a nyakamba csókolt.

– Tényleg fáradt vagyok. És tényleg miattad, többek között. De nem bánom, Lia, rendben? Majd kiraklak, ha már meguntalak – éreztem a hangján, hogy vigyorog, és ettől én is megkönnyebbültem valahogy. – Különben is, nemsokára karácsony van. Majd kipihenem magam. Tervezem megnyerni a BL-t, tudtad?

 – Hát hogyne, bajnok – öltöttem ki rá a nyelvem. – Aztán majd szeretnék én is lefényképezkedni azzal a gyönyörű trófeával.

– Egy tízessel a hátadon?

– Valójában egy tizennégyessel – helyesbítettem.

– Direkt csinálod, mi? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Ártatlan vagyok...

– Ó, hát hogyne... – morogta az orra alatt. Átkaroltam a nyakát, és a fájdalommal mit sem törődve magamhoz húztam.

– Szeretlek, Mesut.

Elmosolyodott.

– Elhozom neked azt a kupát, ígérem. És az sem fog zavarni, ha egy tizennégyes van a hátadon, vagy egy nyolcas vagy egy négyes.

Elnevettem magam.

– Magabiztos vagy, mi?

– De csak azért, mert tudom, hogyha a hátadra rá is fér ennyi szám, a szívedbe tutira nem – harapott az alsó ajkamba gyengéden. – Feküdjünk le aludni, mert úgy érzem magam, mint egy zombi – simított ki néhány tincset a hajamból.

– Szeretnéd, ha olvasnék neked esti mesét?

– Lia, ne szemtelenkedj, amíg szépen mondom – figyelmeztetett, én pedig csak magamban kuncogtam, ahogy hozzábújtam.

Próbáltam nem odafigyelni a napok óta jelenlévő fájdalomra a derekamban, ahol elvileg nem is kellett volna fájnia. De hát, mégiscsak elcsapott egy autó. Az ilyesmin talán meg sem kellene lepődnöm.

***

Csak le akartam zuhanyozni. Ennyi az egész. Álltam a forró víz alatt, és lemostam magamról az egész nap mocskát. A gyerekekkel voltam Nagorénál, és rendesen lefárasztottak. Bár a nagynéném megmondta nekik, hogy ne nagyon nyúzzanak, mert sok pihenésre van szükségem, még így is többet kellett mozognom, mint az elmúlt napokban bármikor.

Nem mintha nem szerettem volna Jont és Anét. Imádtam őket. És imádtam azt is, hogy végre megint felkelhetek, és csinálhatom, amit szeretnék.

De persze, miért is alakult volna megint minden jól? Nem lehet az embernek mindig szerencséje, már ha szerencsének tekintjük azt, ami velem történt.

Éreztem a fájdalmat, ami a derekamtól indulva végigvágott a gerincemen. Jelen volt korábban is, elfeledhető sajgásként. Vagy egyszerűen csak én nem akartam tudomást venni róla, bár ez talán nem is lényeges. Mert akkor, amikor ott álltam a zuhanyrózsa alatt, kíméletlenül emlékeztetett rá, hogy itt van. És nem enged el.

Annyira rohadtul fájt, hogy könnybe lábadt a szemem. A csempének támaszkodtam, és próbáltam talpon maradni, próbáltam megtalálni az egyensúlyom... aztán tudatosult bennem, hogy nem érzem a lábamat, és összecsuklottam, csak így, egyszerűen.

Nem kis zajjal járt. Próbáltam összeszedni magam, de nem igazán sikerült. A víz folyt rám, már a hajamból is csöpögött, én pedig zokogva a testem köré fontam a karjaimat, és úgy ringattam magam, szavak nélkül könyörögve valaminek, valakinek, hogy legyen vége.

Legyen már vége...

Ekkor lépett be Mes. Azt hiszem, nem tartott neki sokáig, mire feltérképezte a helyzetet. Elzárta a vizet, rám terített egy törölközőt, és mellém térdelve magához ölelt. Nem érdekelte, hogy vizes lesz, és engem sem érdekelt. A szürke pólójába kapaszkodtam, és a vállába fúrtam a fejem, így próbálva lecsillapítani a sírást. Alig kaptam levegőt. Fogalmam sem volt, hogy a fájdalmam, vagy a rémületem a nagyobb. Mi lesz, ha nem tudok lábra állni?

És egyébként is, miért? Az orvos nem mondott semmit... Senki nem mondott semmit.

És annyira nagyon fájt.

– Sshh... Lia, nincs semmi baj... – hallottam Mesut suttogását a fülemben. – Itt vagyok, semmi baj nincsen.

Hinni akartam neki, de valami azt ordította bennem, hogy hazudik. Hazudik, mert SEMMI SINCSEN RENDBEN. Semmi...

Megsimogatta a hajamat, a vizes hajamat, aztán elkezdte a karomat dörzsölni, mikor vacogni kezdtem.

– Mi a baj, kicsim? – tolt el kicsit magától, és a szemembe nézett. Remegett a szám, féltem, hogy nem tudok értelmesen megszólalni. – Mi történt...?

Megráztam a fejemet.

– Mes... Nem tudok lábra állni. És fáj. Az egész derekam és hátam fáj – suttogtam.

A saját rémületemet láttam tükröződni az ő arcán, az ő szemében is.

Love hurts: 15. fejezet előzetes

Rainer Maria Rilke: Altató

Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy aludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?

Hogy ne lesselek s a szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.

Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfü hajt.

Love hurts - 14. fejezet

[Sajnálom. Komolyan. De még attól függetlenül is, hogy mit tartalmaz ez a fejezet, szerettem írni, remélem, amennyire lehet, nektek is tetszeni fog. Ajánlott zenéért kattintsatok ide.

Véleményeket, visszajelzéseket nagyon várok.

Helyesírási hibákért bocsi, nagyon igyekeztem  feltenni nektek, később javítom!]

14. fejezet – Accident

Nagore sóhajtva egyenesedett fel. Madridi életem szinte szomorúan kevés dobozba belefért, az az igazság. Aztán rádöbbentem, hogy tulajdonképpen, mindaz, ami nélkül már nem tudom elképzelni az életemet itt van, ebben a házban. Nem tárgyak, és nem könyvek képében.

Az egyetlen dolog, amire visszavonhatatlanul szükségem volt, az Mesut Özil. Őt pedig nem tudtam dobozokba költöztetni. És nem is akartam, ha már itt tartunk.

– Még csak most jöttél, és már mész is – karolta át a vállamat nagynéném, és puszit nyomott a fejemre. – Nem gondoltam volna, hogy igent mondasz neki.

– Elsőre én sem gondoltam – vallottam be. – De nem félek tőle többé, Nagore. Vigyáz rám, és szeretem. Talán azt gondoljátok, hogy mindketten elhamarkodtuk ezt a döntést, de én nem így gondolom. Semmivel nem lenne más az egész, ha két vagy három hónap múlva jönnék. Ha nem megy most, nem menne később sem. De őszintén szólva, bízom magunkban. Jobban, mint eddig bármiben.

– Tudod mi az érdekes? – mosolyodott el Nagore. – Hogy én is bízom bennetek. Nagyszerű srác. Te pedig egy nagyszerű lány vagy. – A karójára nézett, és elengedett. – Mennem kell Jonért az óvodába. Később beszélünk – nyomott puszit az arcomra. Én pedig egyedül maradtam abban a hatalmas házban.

Leültem a kanapéra – vagyis azt hiszem, most már inkább kanapénkra. Furcsa volt, hogy mostantól ez az otthonom. A harmadik, nagyon rövid idő alatt. De valahogy az egész... olyan nagyon helyénvalónak látszott.  Az, hogy itt vagyok, hogy Mesuttal éljek... Mindez nagyon is helyesnek tűnt. Valahogy úgy éreztem, hogy így kell lennie mindennek, ahogy most van.

Kibontottam az első dobozt. Csak ruhák voltak benne, gondosan összehajtogatva. A szekrényemnek ezt a részét Nagore pakolta ki. Elmosolyodtam. A következőben szintén ruhák, de már korántsem olyan nagy gonddal elhelyezve – igen, ez én voltam.

Volt egy egész doboznyi kottám, és rengeteg füzetem – a naplóim. Egy dobozba könyveket tettem, az örök kedvenceimet. És a végén ott volt az utolsó: egy doboz az emlékeknek.

Azóta nem nyitottam ki, hogy megérkezett. A legtöbb holmimmal együtt ezt is anyuék küldték utánam az érkezésem utáni héten. A ragasztó még érintetlen. Végigsimítottam a barna papíron. November vége volt, a baleset óta már több, mint öt hónap telt el. A különbség csupán annyi, hogy most már elég erősnek éreztem magamat ahhoz, hogy belenézzek.

Egy zöld mappában megviselt lapok sorban lefűzve – másfél év levelezései Anettel és Nórival. Mozijegyek, és filmplakátok. Annyira távolinak tűnt az az idő, amikor minden szabadidőmben a vetítőtermek egyikében ültem! Az apróságok, amiket Petitől kaptam, és amelyek akkor egy egész világot jelentettek nekem. És végül fényképek. Fényképek egy életről, amit végre sikerült magam mögött hagynom. Nem akartam elfelejteni – a részem volt, egy nagyon fontos rész – de nem engedhettem meg, hogy rám telepedjen. Mindez a múlt, emlék: jó, rossz egyaránt. És nem hagyhattam, hogy a múltam, ami már soha nem jön vissza, újra a jelenem legyen.

Az én jelenem most már Mes volt.

Azt azonban nem tudtam megállni, hogy amikor kezembe került az egyetlen bekeretezett fotó, ne engedjek  útjára néhány könnycseppet. Ahogy ott álltunk akkor, nevetve a hóban, minden annyira tökélesnek tűnt. Abban a percben úgy éreztem, ennek örökké kell tartania. Tévedtem. Már csak a kép őrizte a pillanatot, ahogy Anett kezét fogom, miközben Peti a derekamat öleli és a fülembe súg valamit, Nóri pedig vidáman magyaráz Anettnek a kabátját rángatva.

Észre sem vettem, hogy valaki bejött, amíg két kar át nem ölelte a vállam. Mes mögém guggolt, a felsőteste a mellkasomhoz simult, miközben a nyakamba csókolt. Hideg volt a bőre.

– Mit csináltál kint? Tiszta hideg vagy – fordultam kicsit felé, a kezemet az ujjaira téve.

– Sétáltam. Sami hozott el, úgyhogy nála álltunk meg. Legalább szellőzött egy kicsit a fejem. Ennek pedig csinálunk helyet a nappaliban – bökött a képre.

– Nem bánod, ha kiteszem? – kérdeztem halkan.

– Lia, ne légy buta. Persze, hogy nem bánom – felelte, a fülemen éreztem, ahogy levegőt vett. – Van számodra egy szekrényem a gardróbban. Vigyük fel a ruháidat – állt fel, és felvette az egyik dobozt, én meg annak a tetejére tettem még egyet, az utolsót pedig magam emeltem fel.

– Mehetünk – nyögtem. – Ki gondolná, hogy néhány vacak rongydarab ilyen nehéz lehet.

***

– Tudod, soha az életben nem fogom megérteni, hogy mi a fenének kell neked ennyi ruha? – csóválta meg a fejét. – Bármelyik plázacica megirigyelné.

Megforgattam a szemem.

– Ha nem tűnt volna fel, a fele mez – morogtam az orrom alatt. Lia megajándékozott egy mosollyal, és két keze közé fogva az arcomat, lábujjhegyre állva megcsókolt.

– Ne aggódj, én így szeretlek – súgta a számra. – Na gyere, pakoljuk ki ezeket a vackokat – lépett hátra, és feltűrte a felsője ujját. Egyszerű, fehér garbó volt, ami a testéhez simult, és V-kivágása azt hiszem többet mutatott, mint amit épp ésszel fel tudtam volna dolgozni.

Néztem, ahogy a neki lerámolt polc felé fordul, és sötét hajába túrva sóhajt egy nagyot. Nem tehettem róla, muszáj volt hozzáérnem. Mögé lépdeltem, és a hajától szabaddá tett nyakába csókoltam. Megmerevedett az érintésem nyomán, éreztem, ahogy visszatartja a levegőt. A kezem a csípőjére simítva húztam ujjaimat egyre feljebb az oldala mentén.

Hangosan fújta ki a levegőt, én pedig elmosolyodtam, miközben az ajkamat feljebb húzva a füle alatt is megcsókoltam.

A tenyeremet a melle alatt állítottam meg, a hasán. Éreztem, ahogy lélegzik, és azt is, hogy hevesen ver a szíve. Nem mintha az enyém nem diktált volna őrületes tempót. Lia a mellkasomnak dőlt, és ahogy újra megcsókoltam, lehunyta a szemét. Annyira gyönyörű volt.

Magam felé fordítottam, az ajkaival türelmetlenül kapott az én ajkam után. Eszemben sem volt eljátszani azt, ami pedig az utóbbi időben szokásunk volt: hogy hagyjam magam kergetni. Ez a csók úgy kellett most, mint a levegő a tüdőmbe. Két napja nem láttam, és csak most fogtam fel, hogy mennyire hiányzott. A nyelve ismerősként köszöntötte az enyémet, miközben a kezem a derekáról a fenekére csúszott, és ha lehet, még közelebb húztam magamhoz.

– Hiányoztál – suttogtam rekedten. Kinyitotta azokat a nagy, kék szemeit, ujjaival a hajamat markolta, úgy nézett rám.

– Te is nekem – felelte. Egy egészen kicsit megemeltem, ő pedig könnyedén a derekamra kulcsolta a lábait, ujjaival a nyakamat cirógatva, a hajamat túrva. Még soha nem voltam ennyire hálás azért, hogy a gardróbom a hálóból nyílt.

Óvatosan tettem le az ágyra, közben egy pillanatra sem engedve el az ajkait. Az ujjaim a pólója alatt kalandoztak: a bőre puha volt, sima és forró. A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt az enyém alatt. Végighúztam az ajkaimat az álla vonalán, mielőtt újra a nyakára nyomtam volna lágy, finom csókot. Imádtam a bőre illatát.

Lassan kezdtem el felfelé húzni a felsőjét... amikor megszólalt a csengő. Mindketten megmerevedtünk. Fenébe. Aztán Lia halkan nevetni kezdett, a hajamat cirógatva.

– Elfelejtettem, hogy áthívtam a srácokat játszani – hajtottam a homlokomat a vállára, de nem engedtem őt el.

– Semmi baj, úgyis régen láttam őket – mondta, még mindig kuncogva. – Csinálok nektek vacsorát.

Felemeltem a fejem, és kisimítottam néhány tincset az arcából.

– Nincs még kicsit korán ahhoz? – vontam fel a szemöldököm.

– Egy pizza sajnos nem csinálja meg magát egyedül – mosolyodott el.

– Ja. Fogod, kiveszed a mélyhűtőből a mirelitet és berakod a sütőbe. Körülbelül kettő teljes percet igénybe vesz. – Lia a vállamra csapott.

– Nem a mirelitre gondoltam, majom. Gondolod, hogy ideköltözöm, és még hagyom mellé, hogy ilyeneket egyél?

Újra csengettek. Felsóhajtottam.

– Na, húzás lefelé, mielőtt ránk törik az ajtót – támaszkodott meg az alkarján, és kaptam még egy utolsó gyors csókot, mielőtt felkeltem volna, hogy lemenjek ajtót nyitni. Abban a pillanatban végtelenül gyűlöltem, hogy eszembe jutott éppen ma áthívni őket.

Sese, Sami és Karim a nappaliban telepedtek le. Nem ez volt az első alkalom, hogy Sergio átjött azóta az ominózus beszélgetés óta, a különbség csupán annyi volt, hogy gondosan kerültük Lia említését a beszélgetéseinkben. Így minden olyannak tűnt, mint régen. Még akkor is, ha már semmi sem volt olyan.

– Sziasztok! – jelent meg Lia a lépcső aljában. A farmert, ami eddig rajta volt, fekete melegítőre cserélte, azt a felsőt pedig, ami olyan tökéletesen kihangsúlyozta a teste vonalait, egy egyszerű, kék V-nyakú pólóra, rajta a „Soy muy feliz” felirattal. Imádtam ezt, hogy folyamatosan pólókat csináltatott, aztán nevetett rajtunk, ha megláttuk őt benne.

– Ezer éve nem láttalak, Hugi – húzta őt magához Karim.

– Lekötöttek bokros teendőim. Egyetemre megyek ugyanis – harapott az ajkába, és láttam az elégedettséget az arcán. – Most pedig vacsorát csinálni nektek – nyomott puszit Sese arcára, és eltűnt a konyhában.

– Mintha kicserélték volna – jegyezte meg Sami.

– Nem csak mintha – csóválta meg a fejét Sergio. – Most már egészen olyan, mint amilyennek egyszer régen én is ismertem őt. Persze kicsit komolyabb, mint akkor volt.

Néha nagyon bántam, hogy nem ismertem Liát régebben. Akkor talán megkímélhettem volna azoktól az emlékektől, amiktől most már soha nem fog megszabadulni. És talán magamat is megkímélhettem volna néhány csalódástól. Hinnem kell, hogy ha két évvel ezelőtt látom meg őt először, akkor is ugyanazt éreztem volna, mint néhány hónapja, azon a buta klubvacsorán.

És ez nem is esik nehezemre. Annyira szerettem, hogy azt éreztem, ez örökre szól. Pedig nagyon is tisztában voltam vele, hogy az örökre igen hosszú idő.

Tökéletes volt az a délután. A sok nevetéssel, beszélgetéssel, miközben az agysejtjeinket gyilkoltok az xbox előtt, és a sülő pizza illata beszivárgott a nappaliba. Mikor kiestem a körből, ledobtam a kontrolleremet, és a konyhába sétáltam. Nekidőltem az ajtófélfának, és onnan néztem Liát, ahogy a tepsibe teríti a tésztát, és rászórja a feltétet.

– Nem is tudtam, hogy tudsz pizzát sütni.

– Látod, mik ki nem derülnek – nevetett rám. – Sajnos annyira nem vagyok profi, hogy kerekre megoldjam, úgyhogy be kell érnetek a szögletes, nagyiféle pizzával – nyitotta ki a sütőmet, és becsúsztatta az ételt a már készülő adag alá.

– Egy egész hadseregnek lesz? – vontam fel a szemöldököm.

– Négy focistára kell főznöm. Nem ringatom magamat tévhitekbe a gyomorkapacitásotokkal kapcsolatban – csóválta meg a fejét, és egy tálcát nyomott a kezembe, rajta poharakkal meg üdítővel. – Na, nyerj nekem egy futamot, bajnokom – suttogta a számra, aztán anélkül lépett el mellettem Karim után kiabálva, hogy tényleg megcsókolt volna.

Az agyam eldobom néha ettől a lánytól, esküszöm.

Mondanom sem kell, hogy isteni vacsorát csinált. Szinte már az undorító határát súrolva tömtük magunkba, nagyokat nevetve.

– Nem mész fel aludni? – kérdeztem, mikor már láttam rajta, hogy kezd laposakat pislogni. Bágyadtan elmosolyodott.

– Még be akartam pakolni a mosogatóba...

– Hagyd csak, majd elintézzük a srácokkal.

– Na ja, ez a minimum egy ilyen fejedelmi lakoma után – lapogatta meg a fejét Sami. Csak Sese nem szólt semmit.

Találkozott a tekintetem a hátvédével. Egy pár másodperces néma szempárbaj után aztán Liára nézett.

– Figyelj csak, Hugi, elmehetnénk ebédelni pénteken. Ezer éve nem beszéltünk.

– Persze! – Éreztem, ahogy a féltékenység belém mar, látva, Lia mennyire lelkes, amiért Sergióval tölthet néhány órát. Tudtam, hogy nem lenne szabad ezt éreznem, és tudtam azt is, hogy okom sincsen rá, mégsem tudtam mit tenni ellene. – Ne haragudjatok, de azt hiszem, tényleg lefekszem, borzasztóan fáj a fejem – állt fel, és amikor hozzám lépett a jó éjt puszijáért, én olyan hosszasan csókoltam meg, amennyire csak nem szégyelltem. Fogalmam sincsen, mit akartam elérni ezzel, láttam, hogy őt is megleptem, de nem érdekelt, Lia pedig nem húzódott el.

– Szép álmokat, kicsim – cirógattam meg az arcát, és nem néztem Sesére.

Gyűlöltem, hogy a féltékenység minden egyes alkalommal erősebb volt nálam.

 

***

Lehúztam a sapkámat a fejemről, ahogy beléptem az étterembe. Túl voltunk november közepén, az idő pedig kezdett igencsak hűvösre fordulni, főleg, mikor még az eső is esett, és a nyirkos levegő bekúszott a ruhád alá.

Sese már ott ült egy eldugott sarokba, én pedig mosolyogva szaladtam oda hozzá. Magához ölelt, és két puszit nyomott az arcomra.

– Ennyire hideg van kint? Teljesen kipirultál – simogatta meg az arcom, én pedig bólintottam. Élveztem az étterem melegét, ahogy átjár. – Azt hittem, Mesut hoz el.

– Nem, volt valami dolga. Azt hiszem, karácsonyi ajándékot akar nézni nekem, csak nem akarta elmondani – nevettem. – Fogalmam sincsen, hogy minek rohan ennyire, több mint egy hónap van addig – csóváltam meg a fejem. – Még neked is ki kellene találnom valamit, nem akarom megtörni a vicces ajándékok hagyományát – öltöttem ki rá a nyelvem, és lehuppantam a székre, majd a kezembe vettem az étlapot.

Ahhoz képest, hogy itt éltünk, egymástól gyakorlatilag egy köpésre, mégsem láttam annyit Sesét, mint szerettem volna. Mégis csak évekig volt a legjobb barátom. Néha már határozottan úgy éreztem, hogy kerül engem. És ez bántott, mert fogalmam sem volt miért.

Annyira örültem, amikor meghívott. És annyira jó volt most beszélgetni vele semmiről és mindenről, pont, mint régen... csak most már mindketten kicsit felnőttebbek vagyunk. Főleg én, azt hiszem.

– Lia...

– Tessék? – néztem a rántott sajtom fölül Sesére. Ezer éve nem hívott Liának.

– Tulajdonképpen beszélni akartam veled.

– Baj van? – Nem tehettem róla, egyszerűen azonnal a legrosszabbra gondoltam. Azt hiszem, ezen senkinek nem szabad csodálkoznia. Sergio megmosolyogta az aggodalmam.

– Talán baj. De semmiképpen nem olyan értelemben, mint te gondolod.

– Oké, kezdem nagyon nem érteni ezt az egészet... – ráztam meg a fejemet, és letettem a villámat.

– Amit most mondani fogok, tudnod kell. Mert egyikünk sem maradhat abban a kényelmetlen szituációban, ami most van – kezdte. – Nem akarom, hogy megváltozzon bármi is utána, érted? Csak egyszerűen ki kell mondanom.

– Sese... – motyogtam tétován. Nem értettem semmit.

– Szeretlek. Tudom, hogy nem kellene, tudom, hogy ez furcsa neked, és hirtelen jött az egész, de egyszer régen talán te is érezted. Én meg most érzem. Szeretlek, Lia – mondta egyszerűen.

Elfelejtettem levegőt venni. Csak bámultam Sergióra, és azt hiszem, még a szám is nyitva volt.

– Sese, én... én nem... – mondtam rekedten. Nem éreztem semmit Sergio iránt. Egyszer régen, talán tényleg igen, valamikor még gyerekkoromban. A barátom volt, a legjobb barátom, életben tartott, amikor nem volt senki, akihez szólhattam volna, de nem voltam belé szerelmes. Erről nem kellett győzködnöm magam. De valahogy túl kegyetlennek hangzott volna, ha kimondom.

– Nem kell mondanod semmit. De előbb-utóbb úgy is kiderült volna, és Mes miatt is...

Felálltam az asztaltól.

– Ne haragudj, de most el kell mennem. Egy kicsit gondolkodnom kell... – kaptam fel a kabátom, és már bele is bújtam. A gondolataim száguldottak. Miért? Miért kellett így lennie? Miért nem maradhattunk csak egyszerűen barátok, mint régen? Nem akartam megbántani Sesét, de nem fog megváltozni az, amit érzek. És nem is akarom, hogy megváltozzon.

– Lia! – kiáltott utánam, de nem álltam meg.

Az utcán az arcomba csapott a hideg levegő. Nem figyeltem sehová, csak azt tudtam, hogy most egyedül kell lennem egy kicsit, mert minden annyira kusza volt...

Nem akartam elveszíteni egy barátot.

Így semmiképpen sem.

Akkor sem néztem szét, amikor leléptem a járdáról. Csak mentem, amerre a lábam vitt. Aztán megtorpantam. A duda annyira hangos volt és annyira közelről jött, hogy már azelőtt tudtam mi fog történni, mielőtt ténylegesen elért volna.

Minden lelassult.

Láttam az autó fényszóróit, egyre közelebb és közelebb. Aztán fájdalom, és sötétség.

Aztán már a fájdalom sem.

Csak a sötétség.

Hallottam, ahogy valaki – vagy talán nem is egy valaki? – kiabál, az én nevemet is. Utána pedig csak csend, és üresség. Nem emlékeztem semmire, nem éreztem semmit. 

Azt sem tudtam többé, ki is vagyok én.

Skyes aka Karácsonyi Angyalka II. - Én kicsi húgocskám

[Itt is a második. Ezúttal is van zeném, ezúttal is a Mikulástól közvetlenül kaptam egy kis történetet. És azt hiszem, ez egy olyan történet, amivel nem kívántam mindenkinek a kedvére tenni. Ez a leginkább személyre szóló mind közül. Azért remélem tetszeni fog nektek :)

Zenéért ide kattintsatok!]

No need to wake up - 1. fejezet // 1. rész

[Nem régen készültem el az első fejezet első felének fordításával, úgyhogy most közzé is teszem, mivel holnap és holnapután dolgozom. Remélem szeretni fogjátok! Julia, az írója ezt a zenét ajánlja nektek hozzá. A fejezet végén megtaláljátok az olasz mondatok fordítását, és írtam egy kis ismertetőt a srácokról is, akik szerepelnek benne. Hamarosan két főhősünk útjai összefonódnak, ennyit elártulhatok.]

Első fejezet

Első rész: Milánó, amíg...?

April szemszöge

Egy hétfő délután érkeztem meg Milánóba. Mintha a tény, hogy álmaim városába megyek nem lett volna elég, Mrs Vinner közölte velem, hogy a felügyelőm nem más lesz, mint Adriano Galliani.

Hogy kicsoda ő? Ő MAGA az AC MILAN. Silvio Berluscon, a Milan tulajdonosának jobb keze, ő az aki felügyeli az eladásokat és a bevételeket. Nem nagy dolog...

AZZAL A CSAPATTAL FOGOKDOLGOZNI, AMIT EZER ÉVE IMÁDOK!

Hát, itt vagyok Európában. Itt vagyok, mert Mrs Vinner bejuttatott egy programba, ahol egyszerű diákok munkát kaphatnak fontos cégeknél. A mentorok választanak minket az életrajzunk alapján. És ő engem választott! Még mindig alig tudom elhinni. Ha pedig jól teljesítek, még ösztöndíjat is nyerhetek, és bárhol befejezhetem a tanulmányaimat Európában. Annyira nagyon akarom ezt!

Mindig is volt bennem egy kevés szenvedély az egész sportmarketinggel kapcsolatban. Tudjátok, sport márkák, a klubok cuccainak értékesítése, a játékosokról kialakult kép befolyásolása, eladás és a többi. Nem valami sok embert érdekel ez a része a dolognak. Elég sok kurzuson részt vettem az egyetemen ezzel kapcsolatban – és mindenhol máshol is, ahol lehetőségem volt rá – most pedig nagyon is hasznosnak bizonyult, hiszen legalább úgy jöttem ide, hogy nem éreztem magam totálisan elveszettnek.

Mr Galliani elmagyarázta, hogy az AC Milan családdal fogok dolgozni, az Adidasszal együttműködve. Szóval találkoznom kellett azokkal a srácokkal, akiket bálványozok, és – még akkor is, ha jelenleg ezt képtelen vagyok igazán feldolgozni –  nagyon gyorsan barátokká váltunk.

Az volt a dolgom, hogy intézzek mindent, ami a marketinghez, az eladásokhoz, a sajtóhoz, és úgy általában a játékosokról és a klubról kialakult képhez tartozik.

– April, miooo! – Stephan ordítva lépett be a Milanello ebédlőjébe.

– Pharao, lesz akár egyetlen olyan alkalom is az életben, amikor nem üvöltéssel jelzed majd, hogy éhes vagy? – kérdeztem.

– Csak akkor kiabálok, ha meglátlak, mert tudom, hogy imádod hallani a hangom – válaszolta egy gúnyos mosoly kíséretében, és úgy megszorongatott, mintha csak valami rongybaba lennék.

–  Vai viaaaa, Stephan! – morogtam, miközben próbáltam elrejteni a mosolyom.

Ő is éppen úgy a barátom lett, mint az összes többi srác a csapatból, a különbség csupán annyi, hogy ő volt a legfontosabb. Mellette persze ott volt még Alex Pato, Kevin Prince és Bojan is.

– Szóval, April, mi a terv mára? – kérdezte Bojan, miközben megragadott egy tányért, hogy arra tegye az ebédjét.

– Hát srácok, ma válaszolnotok kellene néhány kérdésemre, mert óriási ötletem van a következő kampányhoz...

– Kérlek folytasd – nézett rám Ambro. Mintha legalábbis egy gyilkosságot terveznénk. Felnevettem.

– Szeretném, ha egyetlen szóval leírnátok, mit szerettek legjobban a klubban.

– Hű... és mégis miért kampányolunk? – kérdezte Alex.

– Hogy felhívjuk a piros-fekete tömegek figyelmét a Derbire – feleltem büszkén.

– Akkor mindenképp gyakorolni fogom a szövegem tükör előtt, és megnézem, hogy melyik a jobb profilom!

– Stephan beszólásán persze mindenki nevetett.

– Ezt már szeretem – bólintottam. – Ki van velünk?

– MI! – Mindenki kiabált, még a tányérokat meg a kanalakat is megzörgették.

Nem ez volt az első projekt, amit a srácokkal csináltunk. Mr Gallianinak nagyon tetszettek az előzőek, ezért adott szabad kezet abban, hogyan alakítom a fontos meccsek reklámját.

Két hónap telt el, mióta idejöttem. Van egy kis lakásom a Milanello közelében, sőt, még egy kis szobám is itt, a Milanellóban, ha esetleg bent kell maradnom éjszakára felvenni valamit, vagy a fényképekkel babrálni.

Néha a srácok is itt maradnak velem: nappaliban szoktunk filmet nézni és hasonlók, mikor összetartásuk van. Én is a csapat része voltam. Olyannyira, hogy néha még a véleményemet is megosztottam velük a játékkal kapcsolatban.

Tudják, hogy szeretem őket, szeretem az egész csapatot, sok meccsüket megnéztem a padról a stábbal együtt. Olyanok voltunk, mint egy nagy család.

Egy délután aztán Mr Galliani az irodájába hívott.

– Galliani hív. Ay Aprileee che hai fatto ancora eh?! – kérdezte Pazzo.

– Semmit nem csináltam, esküszöm! – feleltem kissé ijedten.

– Hát persze! – Pazzo nemes egyszerűséggel kinevetett.

Bekopogtattam Mr Galliani ajtaján és miután megkaptam az engedélyt, beléptem.

– Látni akart?

– Igen, April. Kérlek, ülj le, és ne nézz rám úgy, mintha minimum ki akarnálak rúgni – kínált hellyel mosolyogva, és alig bírta elfojtani a nevetést.

– Jaj istenem, nagyon sajnálom, azt hiszem a srácok kicsit hülyére vettek...

– Valójában igazán jó híreim vannak számodra, April. Sőt, tulajdonképpen talán nem is hírek... Inkább egy nagyszerű ajánlat – kezdte.

– Egy ajánlat?

– Igen, és nem is akármilyen – folytatta lelkesen. – Az Adidas gyakorlatilag imádta a legutóbbi munkádat, amit a Derbi alkalmából csináltál, az egész kampányt, ahogy bevontad a játékosokat, a találékonyságodat, a kidolgozást, egyszóval mindent.

– Tényleg?

– Komolyan. Mostanában terveztek új márkaboltot nyitni, és hát... szeretnék, ha te csinálnád. A munkaszervezéstől a marketingig. Az egészet.

– MI? – Nem sok választott el attól, hogy sikítani kezdjek. – Komolyan beszél? – kérdeztem, és úgy éreztem menten elsírom magam.

De komolyan... Először az utazás, aztán jött a földi paradicsom, ahol azokkal a srácokkal élhetek, akiket bálványozok, ráadásul a mentorom is megbízik bennem, és most egy új projekt?

Valaki azonnal csípjen meg, mert úgy érzem, álmodom ezt az egészet.

– Igen. Téged akarnak ehhez a munkához, April– mondta.

– Madonna Mia... – sóhajtottam.

– Van azonban még valami – tette hozzá aggódva. – Az új boltot Madridban nyitják majd meg.

Az ezt követő csend betöltötte az egész irodát.


Mesut szemszöge

Az elmúlt két hónap csodálatos volt. Mérkőzéseket nyertünk, sorra vettük a Bajnokok Ligája meccseit, a Spanyol Bajnokságban az első helyen álltunk, minden erőfeszítésünknek megvolt a maga nagyszerű jutalma. Én pedig még csak el sem fáradtam.

Magammal is megbékéltem. Csak a focira koncentráltam, mert ez úgy fel tudott tölteni, ahogy semmi más nem. Így jobban biztonságban éreztem magam. Érettebbnek. Annyiszor beszéltem a családommal, amennyiszer csak tudtam, és ők mindig felvidítottak. Nagyszerű barátaim vannak itt, akikkel meg tudok osztani mindent. Sami, ahogy eddig is mindig, olyan volt nekem, mint egy testvér. Sergióval is együtt szoktunk lógni, aztán átjönnek, hogy fifázzunk vagy csak megvacsorázzunk és jókat beszélgessünk a lehető legváltozatosabb dolgokról.

– Sami, mi van Lenával? – kérdezte Sergio.

– Szerdán érkezik – felelte Sami olyan mosollyal a fején, amit csak azok az ember tudnak produkálni, akik a barátnőjükről beszélnek.

– És már megint olvadozik... – morogtam.

– Hé! Egy nap majd, mikor a legkevésbé sem gondolnád, te is ilyen leszel! – fenyegetett meg Sami játékosan.

– Ja, persze – ironizáltam.

Minden egyes alkalommal, amikor ez a téma előkerült, az irónia mögé bújtam. Nem nagyon érdekelnek az ilyesfajta kapcsolatok jelenleg. Úgy értem... nem azért nem, mintha mindenféle lányokkal akarnék együtt lenni anélkül, hogy elkötelezném magam, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak nem akarom, hogy bármi közöm legyen a romantikához meg a szerelemhez. Még jó ideig.

Miért?

Mondjuk ki, ez soha nem volt egyszerű dolog. Nekem is megvannak a magam félelmei, ahogy mindenki másnak, különösen azután, ha összetörik a szívem.

Tudom, soha ne mondd, hogy soha. De biztos vagyok benne, hogy valami egészen hihetetlen dolognak kellene történnie ahhoz, hogy megváltoztassam a véleményemet.


[April, miooo! – Szabad fordításban nagyjából annyit tesz: Én Aprilom! Nem mennék most inkább bele az olasz nyelvtanba, de ha nagyon szeretnétek, a húgom ad nektek különórát, ő ugyanis olasz iskolába jár :'D
Pharao – Stephan El Shaarawy, a Milan gólvágójának beceneve, amit amiatt kapott, mert édesapja egyiptomi származású. Ő egyébként az olasz válogatottat erősíti, és még csak HÚSZ éves.
Vai viaaaa, Stephan! – Körülbelül azt jelenti, hogy Stephan, hagyjál már! Szintén olasz.
Ay Aprileee che hai fatto ancora eh?! – Ej, April, mit csináltál már megint, hm?
Madonna Mia... – Mi ezt úgy szoktuk mondani, hogy Szűz Máriám/Szűz anyám.
Derbi – itt: AC Milan vs. Inter

Most pedig következzen egy rövid ismertető az emlegetett olasz focistákról, mert gondolom ti sem nagyon vagytok képben az AC Milan keretével :) Sesét, Samit, Mest ugye nem kell bemutatnom? ;D

Stephan El Shaarawy: született 1992. október 27-én Savonában. Posztja: csatár. Mezszáma: 92. Édesapja egyiptomi, édesanyja olasz származású. Beceneve: Faraone. Érdekesség, hogy ha valaki követi az olasz bajnokságot, gyakran hallhatja a nevét, a fiatalúr ugyanis mostanában nem nagyon távozik gól nélkül a meccsekről

Bojan Krkić: spanyol labdarúgó (jó spanyol neve van...), született 1990. augusztus 28-án. Barcelona nevelés a srác, és egyébként a katalán labdarúgó válogatott tagja. Posztja: csatár. Mezszáma: 22. 2007-2011 között a gránátvörös-kékek sorait erősítette, 2011-ben az AS Romához igazolt, 2012-ben pedig az AC Milanhoz. A fiatalember egyébként katalán rekorder, a Barca fiókcsapataiban 961 gólt szerzett.

Kevin-Prince Boateng: Igen, igen, ez a srác ANNAK a Boatengnek a testvére :) 1987. március 6-án született Nyugat-Berlinben, volt a német U21-es válogatott tagja, jelenleg Ghánát erősíti. Posztja: középpályás. Mezszáma: 27. Amennyire én tudom (és én aztán nem tudok ezekről a srácokról sokat) elég zűrös a magánélete.

Alexandre Pato: teljes neve Alexandre Rodrigues da Silva, 1989. szeptember 2-án született Brazíliában, és egyik személyes kedvencem. Posztja: csatár. Mezszáma: 7. 2007-ben igazolt az AC Milanhoz. A Pato egyébként azt jelenti, hogy kacsa, ezt a becenevet azt hiszem szülővárosa után kapta. Aki olvassa a blogomat, írtam róla egyszer, mikor az általam kedvelt brazil focistákról értekeztem :D Imádom ezt az embert.]

Skyes aka Karácsonyi Angyalka I. - Porcukor

[Ahogy ígértem, ma felkerül az első meglepetésem az első ajándékozottnak :) A Mikulás hagyta itt nekem reggelre, hogy kézbesítsem :D Még zenét is ajánlott nekem mellé :) Ide kattintva meghallgathatjátok. Remélem tetszeni fog, mindannyiótoknak, nem csak annak a számomra nagyon kedves hölgyeménynek, akinek a neve a csomagon állt.]

Decemberi terveim

Eltűntem. Hogy miért, már nem akarom részletezni, megesz az egyetem :'D

De van itt nektek egy kis meglepi. Bővebben róla itt.

Puszilok mindenkit.