Skyes aka Karácsonyi Angyalka I. - Porcukor

[Ahogy ígértem, ma felkerül az első meglepetésem az első ajándékozottnak :) A Mikulás hagyta itt nekem reggelre, hogy kézbesítsem :D Még zenét is ajánlott nekem mellé :) Ide kattintva meghallgathatjátok. Remélem tetszeni fog, mindannyiótoknak, nem csak annak a számomra nagyon kedves hölgyeménynek, akinek a neve a csomagon állt.]

Porcukor

Az én kedves Dórimnak sok szeretettel, ünnepeljük meg, hogy végre ilyen haja lett annak a bizonyosnak :) <3

A történet nem egy konkrét időpontban játszódik, nem is akartam igazodni a valós eseményekhez. Ez csak egy aprócska tündérmese – ahogy a többi novella is az lesz – ennél fogva célja a szórakoztatás. Ne kövezzetek meg érte.

Madrid egyik parkjában ültem a sok közül. Őszintén megmondva, nagy különbségek nem voltak közöttük, különösen ilyenkor késő ősszel, tél elején: merthogy ősszel minden szürke és csupasz. Amit gyűlöltem. Mint minden átmeneti dolgot. Nem voltam a vészmegoldások híve. Az időjárás például igazán eldönthetné, hogy hideg akar-e lenni vagy meleg. Ha előbbi, akkor legyen vagy mínusz öt fok és hó; ha az utóbbi, akkor kérem a huszonöt fokomat meg a farmersortjaimat...

Az élet azonban – és ahhoz, hogy ezt megtanuljam, még csak az sem kellett, hogy Madridba jöjjek – nem ennyire egyszerű, bármennyire szeretnénk is.

Egy kavicsot gurigáztam a cipőm orrával, és az embereket figyeltem. Történeteket találtam ki róluk: arról, hogy honnan jöttek, kik ők, mit szeretnek csinálni, és mit nem, a Real Madridnak vagy az Atleticonak szurkolnak-e... Olyasmi volt ez, amivel remekül el tudtam szórakoztatni magamat.

Tökéletes délutánnak ígérkezett ez a mai. Szabadságot kaptam a következő három napra, holnapután este meccsre megyek, és egyszerűen semmi miatt nem kellett aggódnom. Ezt szerettem. Amikor nyugodt szívvel élhettem a pillanatnak, és nem voltak zavaró tényezők. Csak az idő változott volna még egy kicsit! Akkor lehetett volna velem madarat fogatni...

De – ahogy azt már említettem – semmi nem ilyen egyszerű. És az a nagy helyzet, hogy az élet újfent keresztülhúzta a számításaimat. Ez van. A Sors – vagy nevezzük akárminek – elől nem tudsz elfutni, akkor sem, ha megteszel 2500 kilométert, és három országgal arrébb költözöl.

Már éppen felállni készültem, és elindulni, hogy vegyek magamnak egy papírpoharas kávét vagy forrócsokit, amikor valaki nekem jött. Ezzel még csak nem is lett volna semmi baj. A probléma ott kezdődött, hogy ez a valaki az ölembe ejtette a becsomagolt süteményeit, amik természetesen zuhanás közben kipotyogtak a papírból, és az én fekete nadrágomon és sötét kabátomon landoltak.

A sütik – ránézésre fénykorukban krémesek lehettek – aztán a lábamról tovább szánkáztak a földre, gyönyörű sárgásfehér nyomot hagyva a ruhámon.

– Igazán figyelhetnél az orrod elé! Tudod, hogy milyen nehéz lesz ezt... – kezdtem volna a kioktatást, aztán felnéztem, és elakadt a szavam. Az alsó ajkamba haraptam, és néhány pillanatig rettentően örültem, hogy annyi évig pókereztem, így az arcomra nem ült ki az a mérhetetlen megdöbbenés, amit éreztem.

– Rettenetesen sajnálom! Meghívhatlak egy kávéra engesztelésként? – kérdezte a férfi gyakorlatilag kiskutya szemeket meresztve. Majdnem megesett rajta a szívem. De csak majdnem.

– Nem – feleltem egyszerűen, és zsebkendő után kezdtem kotorászni a táskámba, hogy legalább hazamenni ne legyen akkora ciki, amiért hatalmas foltok éktelenkednek a ruhámon.

– Miért? – Azt hiszem, sikerült meglepnem. Az ő pókerarca korántsem volt zseniális.

– Először is azért, mert ilyen cuccban már hazamenni is kész égés lesz. Másodszor pedig azért, mert nem randizom filmsztárokkal, popidolokkal és focistákkal. Franciákkal sem.

– Azt hiszem, összekeversz valakivel...

Felvontam a szemöldököm.

– Szóval nem te vagy Karim Benzema, a Real Madrid kilencese, sőt francia sem vagy, és a kabátodon az ott még véletlenül sem egy klubcímer, igaz? Apám, pedig csak egy kis forrócsokival dobtam fel az ebédemet, ki gondolta volna, hogy ilyen durva hallucinációim lesznek tőle? Az ember tényleg nem lehet soha elég óvatos – csóváltam meg a fejem, elnyomva egy mosolyt. Mara vs Benzema: 1-0.

Végre elvigyorodott, és a megadás jeleként felemelte a kezét.

– Oké, nyertél. Legalább azt engedd meg, hogy hazavigyelek. Bár nem látszik rajtam, eléggé parázok tőle, hogy felnyomsz valami újságírónál. Az év cikke lenne. Már látom is a szalagcímeket: A Real Madrid kilencese sütivel dobálja a gyanútlan járókelőket.

– Vagy Francia krémest a francia csatár kezébe – tettem hozzá mosolyogva, és feltápászkodtam, hogy kidobáljam az elhasznált zsepiket. A férfi követett.

– Tényleg elviszlek. Itt van az autóm nem messze.

– Nem szükséges. Talán túlélem, hogy egyszer sütifoltosan látnak az utcán. Lehet, hogy meglep, de nem akarom semelyik bulvár lap oldalain a helyet foglalni, ha esetleg lefényképeznének. Maradjunk annyiban, hogy megmentettelek a túlzott cukorbeviteltől és majd egyszer, ha már nyugdíjaztak, meghálálod. Nem hiszem, hogy szabad nektek ilyesmiket enni – nevettem, és mivel nem figyeltem oda sikeresen beleléptem egy hatalmas pocsolyába. – Nagyszerű. Lehetne ez a nap még ennél is csodálatosabb? – fintorogtam, és éreztem, hogy a víz beszivárog a cipőmbe.

Karim felnevetett mellettem. Észre sem vettem, hogy önkéntelenül is megkapaszkodtam a karjába, nehogy elessek, amikor landoltam a tócsában. A hangjára fura bizsergés futott rajtam végig.

– Azt hiszem, mégis el kell fogadnia azt a fuvart, kisasszony, ha csak nem akar felfázni. És gondolom, nem akarsz – nézett a szemembe. Csak úgy nevetett a tekintete.

Nagyot sóhajtottam.

– Köszönöm szépen – motyogtam az orrom alatt. Borzasztó kellemetlen volt, de el kellett ismernem a focista igazát. Ha így, elázva megyek haza, az egyenlő lett volna egy kiadós betegség felé vezető úttal. Arra pedig semmi szükségem nem volt. Hogy is ne, hogy pont a szabadságom alatt legyek beteg... Ennyire szerencsétlen még én sem lehetek.

Ezek az Audik még nagyobbak, mint ahogy a képen kinéznek. Nem voltam Audi párti, de tény, hogy szép autók. És drágák.

Vagy az anyósülés volt hatalmas, vagy én voltam nagyon kicsi – mind a két lehetőség elég esélyes – mindenesetre úgy éreztem, hogy menten elveszek benne, valahogy olyan furán... voltam.

Benzemán bezzeg semmi ilyesmit nem láttam. Olyan természetesen ült a volán mögé, mintha mindennap sütibalesetet szenvedett lányokat fuvarozna haza. Mondjuk nincs kizárva, hogy így van. Nagy nőcsábásznak tűnt.

– Szóval szereted a focit – kezdte, miközben halkra állította a rádiót. Bólintottam.

– Így is mondhatjuk. Meg úgyis, hogy imádom. Az utóbbi picit helytállóbb – mosolyodtam el.

– Hogy hívnak, ó hölgyem, aki mezszámról ismeri a Madrid játékosait? – nevetett fel, én pedig meglöktem a vállát.

– Marának.

– Fura név.

– Eredetileg Tamara volt. Tamara Hajdu.

– Nem vagy spanyol – vonta össze a szemöldökét.

– Helyes megállapítás Sherlock. Ez már csak azért is lehet így, mert nem sok igazi szőke hajú emberke rohangászik Spanyolországban – vigyorodtam el, mire vetett rám egy csúnya pillantást. – Magyarországról jöttem. Már ha tudod, hogy...

– Mint Puskás bácsi.

Felnevettem.

– Igen, mint Puskás bácsi.

– Oké, szóval te tudod, hogy mi az én foglalkozásom, úgy fair, ha te is elmondod, mi a tiéd.

– Építészmérnök vagyok – feleltem, és kibámultam az ablakon. Sikerült a legnagyobb dugóban elindulni. Ez a nap tényleg utál engem.

– Komolyan? Ezt elég nehéz elhinni. Nem tűnsz olyan építészmérnökfajtának. Hány éves vagy?

– Puff, na köszi. Milyen az az „építészmérnökfajta”? – vontam fel a szemöldökömet. – Különben, én sem tudom, hány éves vagy, úgyhogy nem vagyok köteles válaszolni a kérdésedre.

– Nem tudom. De semmiképpen nem százhatvan centi, szőke és negyven kiló vasággyal – vigyorgott rám. Szúrós tekintettel néztem vissza rá. – Azt meg kizártnak tartom, hogy nem tudod, hány éves vagyok. Még a mezszámom is megvolt...

– Persze, hogy tudom, mi a mezszámod – forgattam meg a szemem. – A Realnak szurkolok úgy ezer éve. Nyilván ismerem a keret tagjait, és mivel elég sok meccsen kint vagyok, nem volt nagy dolog megtanulni a számaikat sem. Ettől függetlenül még nem követem nyomon a magánéleteteket, és nem olvasom el azt a sok szennyet sem, amit a sajtó képes lehozni. Nem érdekel, hány éves vagy, amíg rúgod a gólokat.

– Pedig reménykedtem, hogy én vagyok a kedvenc játékosod... – biggyesztette le a száját. Úgy viselkedett, mint egy óvodás, bennem mégis volt valami fura melegség vele kapcsolatban.

– A kedvenc játékosom Iker Casillas. Bocsi, de elég sokat kellene teperned, hogy utolérd – vontam meg a vállam. – Itt vagyunk.

Karim kinézett az autó szélvédőjén.

– Szép ház. Nem is laksz igazán messze tőlem. A szüleiddel élsz?

– Nem, ez a sajátom – mosolyodtam el. – Mondtam, hogy mérnök vagyok. Jól keresek...

– Mégis mit csináltál ilyen fiatalon, hogy ennyit...? – nézett rám csodálkozva, én meg csak megvontam a vállam.

– Megterveztem az új Bernabeut. További szép napot, kedves Karim Benzema, és köszi a fuvart – intettem neki, és kiszálltam az autóból. Még mindig ott ült az arcán a színtiszta döbbenet. Nem mondom, hogy nem élveztem a helyzetet.

..:::..

Ahogy ott álltam a Santiago Bernabeu lépcsőinek egyikén, és a zöld gyepet néztem, éreztem a szívemben azt a melegséget, amit minden egyes alkalommal, amikor beléptem ebbe a hatalmas stadionban, ami lassan, de biztosan vált a második otthonommá. Először csak lélekben... utána azonban a szó szoros értelmében is.

Amikor megtudtam, hogy át akarják építeni, megdöbbentem. Szerettem a Bernabeut olyannak, amilyen. Így volt az, ami a második világomat jelentette. Aztán úgy gondoltam, hogy ha már így kell lennie, nem engedhetem, hogy ezt a csodálatos épületet egy olyan ember változtassa meg, akinek semmit nem jelent a klub. Én is építészmérnök lennék, vagy mi. Ráadásul, ami azt illeti, elég tehetségesfajta.  Úgyhogy megálmodtam az új Bernabeut. Megpróbáltam minden egyes meghúzott vonallal átadni azt, amiért úgy szeretem a Realt.

Nem is rossz egy huszonnégy éves lánytól, igaz?

Huszonnégy év. Nagyon kevés. Valószínűleg még nem tartanék itt, ha nem vagyok kicsinek olyan beteges gyerek, amilyen pedig voltam. Magántanulóként végeztem, hamarabb, mint ahogy kellett volna, aztán jelentkeztem az egyetemre. És imádtam csinálni. Ez volt az életem. Hogy tanulhatok, álmodhatok, és aztán felépíthetem azt, amit megálmodtam.

A focit is gyerekként kezdtem el megszeretni. Volt néhány nem túl kellemes látogatásom kórházakban, ahol a kissrácok folyton a nagy kedvencekről beszélgettek. Raúl, Figo, Beckham és a többiek. A lelkesedésük pedig rám is átragadt. Hát így lettem én Real Madrid drukker.

Így lettem az, aki vagyok.

Amikor találkoztam az elnökkel – puccos esemény volt, csomó öreg fószerrel –, hogy gratuláljon, amiért megnyertem a pályázatot, megkérdezték, hogy van-e valami különleges kívánságom, azon kívül, hogy nyilván felügyelnem kell majd a munkát, és a többit. Azt hiszem, mindenki azt gondolta, hogy pénzt fogok kérni, esetleg egy autót, vagy házat. Nekem azonban csalódást kellett okoznom.

Az én kívánságom egy bérlet volt. Pérez, emlékszem, baromira meglepetten nézett rám. Én meg csak mosolyogtam. Tényleg ez volt minden vágyam. Úgy éreztem, egyenesbe értem végre.

Leültem a szokott helyemre, a hosszú oldalon, a kispadtól kicsit följebb. Nem akartam sem túl közel, sem túl távol lenni. Innen mindent tökéletesen láthattam. Beburkolóztam a sálamba, és vártam a kezdőrúgást. Alkalmi sofőröm éppen akkor futott ki a pályára a többiekkel, én pedig önkéntelenül is elmosolyodtam, aztán az ajkamba haraptam. Valóban kicsi a világ.

Fogalmam sincsen, mi vezérelte, amikor felnézett, de láttam az arcán, hogy meglátott, és azt is, hogy felismert. Egy hatalmas, Colgate-reklámba illő mosolyt kaptam tőle, én meg csak megvontam a vállam. Néma kommunikációnknak az érkező Ronaldo vetett véget, aki – gyanítom – azt kérdezte a franciától, hogy mégis mi a fészkes fenét bámul.

Benzema felém mutatott, én meg behúztam a nyakam. Nem tanították meg ennek a srácnak, hogy nem illik mutogatni?! Különösen nem szegény lányokra...

A meccs végül is sima Madrid győzelemmel zárult, Karim kiosztott egy szép gólpasszt is. Zsebre dugott kézzel indultam el a tömeggel együtt a kijárat felé. Azaz csak indultam volna. A fülemben már zene szólt, ezért aztán nem kicsit lepődtem meg, amikor valaki kihúzott a sorból. Majdnem fel is sikoltottam, aztán szembetaláltam magam Karimmal, akinek a fején kapucni volt, az alól vigyorgott rám..

– Normális vagy? Mégis mit csinálsz? – sziszegtem, miközben kiszedtem a füleseimet. – Ha meglátnak itt, szétszednek, és ne engem hibáztass érte.

– Nyugi, senkinek nem fog feltűnni. Gyere! – húzott magával. Megfogta a kezem, az ujjaim belesimultak a gyengéd szorításba, és éreztem, hogy felforrósodik az arcom.

Mégis, mi a fene történik velem?

Mikor hátrasöpörte a csuklyáját, simán átengedtek minket a kordonon, és megálltunk a játékoskijáró előtt. Voltam már itt nem egyszer, de most egészen más volt. Már csak azért is, mert Karim Benzema fogta közben a kezemet.

– Mit gondolsz van elég bátorságod belépni? – ingerkedett, én meg felvont szemöldökkel néztem vissza rá.

– Viccelődünk, viccelődünk, krémeses fiú? – öltöttem ki rá a nyelvemet, aztán elhúzva zsebre vágtam a kezem, és határozott léptekkel elindultam az öltözők felé.

– Tényleg Casillas-mez van rajtad – konstatálta, miközben beért.

– Mondtam, hogy ő a kedvencem. Mindig ő volt. És ő is lesz, egészen addig, amíg vissza nem vonul. Igazi, elfogult szurkoló vagyok. Szóval a kapusról vagy jót, vagy semmit – mosolyodtam el. Közben már hallottuk a zajokat kiszűrődni az öltözőből. Megtorpantam. – Azt hiszem, nem kísérlek tovább – néztem fel rá. Jóval magasabb volt nálam, azt hiszem, felülről verte az egynyolcvanat. – Köszi, hogy lehoztál. Már kezdtem azt hinni, hogy megfeledkeztél rólam – vigyorodtam el.

– Meg kell ígérned, hogy megvársz itt – nézett rám.

– Minek?

– Mert szeretnélek hazavinni.

..:::..

Felkötöttem a hajam, a hifiből pedig szinte maximum hangerőn üvöltött a téli válogatás CD-m. Nem volt mondjuk valami nagy buli zene, ez tény, de megnyugtatott. Én így próbáltam magamhoz csalogatni a havat. Éppen zöldséget szeleteltem, amikor csengettek. Annyira meglepődtem – senkit nem vártam – hogy megcsúszott a kezem, és sikeresen megvágtam az ujjam. Nagyszerű.

– Francba – szitkozódtam, és bekaptam az ujjam. Nem volt nagy vágás, de vérzett, természetesen. Az ajtóhoz lépkedtem. A szemem hatalmasra nyílt, amikor megláttam az érkezőt. – Karim!

Ennél nagyszerűbb találkozást el sem tudtam volna képzelni... Rajta farmer és bőrdzseki, rajtam meg... hát egy fekete melegítőnadrág és egy szürke póló, ami lelógott az egyik oldalon a vállamról, rajta a neon zöld „Do it better” felirattal. Ja. Tényleg nem ártott volna, ha ezt egy picit jobban csinálom... Na de mindegy.

– Szia – mosolyodott el, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy végignézett rajtam. – Nem fogod elhinni, de hoztam magammal krémest, úgyhogy ha esetleg beengednél...

– Persze – nyitottam nagyra az ajtót, és oldalra léptem. – Fenébe – húztam el a kezem, ami még mindig sajgott, ráadásul újra vérezni kezdett. – Dobd le a cipőd, és érezd otthon magad amíg én... – indultam a konyha felé, és a csap alá dugtam a kezem. Ahhoz képest, hogy milyen pici vágás volt, elég nagy kellemetlenséget okozott.

– Hol a ragtapasz? – hallottam a hangját magam mögül.

– Itt fölöttem a szekrényben – morogtam. Ahogy átnyúlt fölöttem, megéreztem a teste melegét, az illatát. Az ajkamba haraptam, hogy le tudjam küzdeni a zavaromat.

– Na gyere – mondta gyengéden, és elzárva a csapot megfogta a kezem. Megtörölgette, aztán leragasztott az ujjamat. Én őt figyeltem, ő pedig a kezem. – Ne haragudj, hogy csak így rád törtem, de nem volt éppen jobb dolgom, és reméltem, hogy neked sincs – magyarázta.

– Ebédet csinálnék, ahogy látod... Szívesen látlak, ha szeretnéd. Megehetjük a sütidet desszertnek – mosolyogtam rá, amikor végre rám nézett.

– Jól hangzik – tűrte fel a fehér felsője ujját. – Segítek. A késekkel – vigyorgott rám szemtelenül, én pedig rácsaptam a vállára.

– Ha csak gúnyolódni tudsz, jobb lesz, ha inkább leülsz a hátsódra – morogtam.

Borzasztóan jól éreztem magamat, bár ezt először a világ minden kincséért sem ismertem volna be. Napok óta nem láttam Karimot, de minden nap váltottunk pár üzenetet. Nem akartam ebbe többet látni, mint ami volt: egy egyszerű barátságot...

De néha mégis felmerült bennem, hogy tényleg csak erről van szó? Barátok vagyunk?

Nem számítottam rá ma, de ez nem jelentette azt, hogy nem örültem neki. Mert akármennyire próbáltam is másként gondolkodni, valahogy azt éreztem, hogy én nem feltétlenül akarok csak a barátja lenni. Ezeket a gondolatokat azonban sürgősen ki kellett volna vernem a fejemből, mielőtt komoly fájdalmat okozok magamnak.

Nevetve főztük-sütöttük meg az ebédet, anélkül – legnagyobb meglepetésemre – hogy katasztrófasújtott területté változtattuk volna a konyhámat. Amíg Karim az utolsó simításokat végezte, és ellenőrizte, hogy a csirke olyan, amilyennek lennie kell, én megterítettem az ebédlőasztalt.

Még evés közben sem tudtunk csendben maradni, mindenféle szóba került: zene, foci, álmok...

– Úgy szeretném, ha esne végre a hó – sóhajtottam, és kinéztem az ablakon. – Mi az? – A tekintetem találkozott Kariméval, aki engem figyelt. – Azt ne mondd, hogy leettem magam. Az lenne ennek a napnak a megkoronázása.

Elmosolyodott.

– Hozom a sütit – állt fel. A hátát figyeltem. Tetszett nekem ez a fiú. És bár ennyiben tudtam volna maradni magammal. Hogy tetszik.

– Francia krémes. Nagyon eredeti vagy – incselkedtem, aztán felsóhajtottam. – Imádom a krémest. Különösen a tészta részét. Az a legfinomabb. És a porcukor.

– Jobb megenni, mint a ruhádra kenni, hm? – kérdezte vigyorogva.

– Vicces...

Meglepődtem, mikor átnyúlt az asztal felett és a hüvelykujjával letörölte a szám sarkából az előbb említett porcukrot. Zavartan néztem rá, aztán mikor nem húzta el a kezét a félig megevett sütimre. Megsimogatta az arcomat, én pedig éreztem, hogy elpirulok.

– Karim... – mondtam halkan, és a szemébe néztem, de ő nem engedte, hogy befejezzem. Valahová a hátam mögé figyelt, az ablak felé, és elmosolyodott.

– Valóra vált a kívánságod.

Én is hátrafordultam, és szinte azonnal elfeledkeztem az iménti zavaromról.

– Esik a hó! Karim, esik a hó! – felugrottam az asztaltól, felhúztam a teraszajtó előtt álló edzőcipőmet, és úgy ahogy voltam, kirohantam a kertbe.

Hideg volt, de nem érdekelt. Hatalmas pelyhekben esett, éreztem, ahogy néhány pihe megül a szempillámon, elolvad a vállamon. Nevetve fordultam körbe a tengelyem körül, kinyújtva a kezeimet.

– Meg fogsz fázni! – hallottam a hangját. Még mindig a teraszajtóban állt.

– Dehogy fogok. Ez a legcsodálatosabb érzés a világon! – nevettem. Kilépett és lassan elém sétált.

– Ezzel vitatkoznék.

– Mivel? – néztem rá, és hátrasimítottam a hajam a homlokomból. Vizes volt a rápotyogott hótól.

– Hogy ez a legcsodálatosabb érzés a világon – felelte. Komoly volt a tekintete.

– Nos nem mondom, a napsütés és Ibiza szintén jó lehet, de...

Nem engedte, hogy végigmondjam. A hó csak tovább esett, mintha valaki porcukrot szórna a fejünkre az égből. Tökéletes volt az egész. Kicsit dideregtem, de abban a pillanatban még ez sem érdekelt. Karim mindkét tenyere az arcomra simult, ő pedig közel hajolt hozzám. Az ajkamon éreztem forró lélegzetvételeit. Az ő szempilláin is hópelyhecskék ültek. Rövid haján megolvadtak a pihék, és csak úgy szikráztak a vízcseppek.

Finoman puhatolózva csókolt meg. Nem tudtam megállni, belesóhajtottam a szájába, és lehunytam a szemem. A kezeim bénán csüngtek az oldalam mellett. Alig néhány hete ismertem, mégis... Talán a legelső pillanattól kezdve erre vártam.

Nem akartam beismerni, ez igaz. Legfőképpen magamnak nem. Hiszen csak egy kislány ringatta volna magát ilyen képtelen álmokba. Szerelmesnek lenni egy focistába...? Ugyan. Most azonban nem akartam erre gondolni. Ahogy egyszer egy nagyszerű könyvben olvastam: mindannyian azt a szerelmet fogadjuk el, amiről úgy gondoljuk, hogy megérdemeljük. Nem hittem, hogy elég jó vagyok Karimnak, a mindig mosolygós Karimnak. De erről talán nem is nekem kellene döntenem. Kész voltam felajánlani mindent, amim van. Elfogadnia neki kell.

– Ez a legcsodálatosabb – suttogta halkan a számra, mikor elszakadtunk egymástól. Elmosolyodtam, annyira boldogan, mint már régen nem. A kezei a vállamra csúsztak, és finoman megdörzsölte a karomat. – Indulás befelé, mielőtt megfázol – nyomott egy aprócska puszit az orrom hegyére. Elnevettem magam. Összekulcsolódtak az ujjaink.

 ..:::..

– Három perc múlva elindulok nélküled, Mara. Komolyan mondom!

– Úgy sem tennéd – kiáltottam vissza, miközben megcsináltam a hajamat. Kerti partira mentünk így a szezon végén, mielőtt az összes játékos elutazna. És velük együtt – azaz csak Karimmal együtt – én is. Haza, Franciaországba, hogy végre megismerhessem a családját. Már akkor izgultam, ha csak rágondoltam.

Belebújtam a krémszínű babacipőmbe, és vetettem még egy utolsó pillantást magamra a tükörben. Megpiszkáltam a kis kilencest a nyakláncomon, és elmosolyodtam. Minden rendben volt.

Lerobogtam a lépcsőn, és lefékeztem Karim előtt.

– Na, jó leszek így? – kérdeztem. Elmosolyodott. Imádtam Karim mosolyait.

– Tökéletes. Gyönyörű vagy – nyomott egy gyors csókot az ajkamra. – Annyira – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg –, hogy legszívesebben ki sem mozdulnék a házból. Azt hiszem, a ruhád is bánná.

Felkacagtam.

– Na jól van, krémes-srác. Indulás, mielőtt Ronaldo barátod kitekeri a nyakadat késésért.

– Értettem, asszonyom. Majd ha hazaértünk – tette hozzá sokat sejtetően, mire csak egy szúrós pillantást kapott ajándékba. Megfogta a kezemet, én pedig felsóhajtottam, ahogy kiléptünk a napsütésbe, és felmosolyogtam az égre. – Szeretlek – mormogta a fülembe.

– Én is téged.

Sokszor álmodtam újra azt a délutánt. Ahogy álltunk, hullott ránk a porcukor hó, és minden tökéletes volt. Különösen, mikor megcsókolt.

Az élet nem könnyű. És a miénk sem éppen zökkenőmentes. De nem is baj. Hiszen minden úgy tökéletes, ahogy most van. Nem vágyom sem semmi könnyebre, sem semmi jobbra. Teljesen mindegy volt, min kell keresztül mennem... amíg Karim mellettem van.

És amíg van krémes a hűtőnkben. Porcukorral a tetején.