[Sziasztok!
Mivel ma a hó miatt nem tudtam bemenni a suliba jegybeírásra, így hasznosan töltöttem az időmet. Megírtam az utolsó fejezetet. Ezenkívül már csak az epilógus van hátra. Nem nagyon szeretnék igazából semmit hozzáfűzni ehhez, legyen elég annyi, hogy zenében ugyanazokat ajánlom, amiket az előző fejezethez, és hogy a megírása közben zokogtam. Remélem, nem okozok ezzel a fejezettel csalódást.]
17. fejezet – Say Goodbye
A kanapén ült, és a TV-t bámulta, noha a készülék be sem volt kapcsolva. Eszembe jutott, hogy előző este mennyire kétségbe volt esve, ahogy azt mondta, hogy nem érdemeljük ezt, mert nem tettünk semmi rosszat. Igaza volt, nem érdemeltük meg ezt. De ezen a világon minden okkal történik. Talán egyszerűen csak el kellett volna fogadnunk, hogy nekünk nincsen közös jövőnk. Akármennyire is szeretjük egymást, vannak dolgok, amiket nem változtathatunk meg.
Mert a szerelem egyáltalán nem képes rá, hogy minden akadályt legyőzzön.
– Szia – köszöntem halkan. Mesut azonnal felkapta a fejét, de nem állt fel és nem rohant oda hozzám, hogy megkérdezze, hol voltam, sőt egyáltalán nem is szólt semmit. Csak mérhetetlen ürességet láttam az arcán. Ez talán más körülmények között megrémisztett volna, de azt hiszem, abban a pillanatban már nem igazán féltem semmitől. Úgy értem… Döntöttem. És akkor is, ha ez egy rossz döntés volt, akkor is, ha ezzel gyakorlatilag minden esélyem elszállt ami a happy endet illeti, már nem változtathattam meg. Mert akkor… akkor biztos, hogy elgyengülök, és mindketten csak még jobban megszenvedjük ezt az egészet. Néhány pillanatig egészen egyszerűen csak ijesztően üres voltam. Éppen, mint Mesut arca.
Tétován álltam egyik lábamról a másikra, nem mertem közelebb menni hozzá, csak az arcát figyeltem. Fogalmam sem volt, hogyan fogunk túllépni ezen. Azt hiszem, valahol már most éreztem, hogy ezen a problémán egyszerűen képtelenek leszünk átkerülni, de túl korán volt még hozzá, hogy ezt beismerjem vagy hangosan kimondjam.
Végül Mes felsóhajtott és megmasszírozva az orrnyergét felállt. Csupán néhány másodpercébe került, hogy a szobán átvágva előttem teremjen, és magához szorítson. Szinte fájt a szorítása, ahogy kemény mellkasának ütköztem, de nem érdekelt. A vállába fúrtam az arcomat, és belélegeztem az illatát. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de az ajkamba haraptam, hogy ne sírjam el magamat.
– Hol voltál? – kérdezte meg végre, megtörve azt a feszült és borzasztó csendet, ami megérkezésem óta ült rajtunk, és amitől öklömnyire zsugorodott a gyomrom. Tudtam, hogy meg kell ezt az egészet beszélnünk, de szívem szerint halogattam volna a pillanatot, ameddig csak lehet, mégsem tettem. Később csak rosszabb lenne. Igaza volt Ikernek. De hát ez nem is meglepő: Ikernek mindig igaza volt.
– Ikernél és Saránál – feleltem, még mindig nem nézve rá. Istenem, annyira imádtam az illatát, azt az utánozhatatlan, megnyugtató Mes-illatot! Már most arra gondoltam, hogy mennyire fog hiányozni, pedig még el sem mentem.
– Elmondtad nekik?
– Mindent – motyogtam.
– Felhívtam Nagorét. – Megmerevedtem, és végre felnéztem. Az arca komoly volt, a szemében fájdalmat láttam és valami mást, amit nem tudtam megfejteni. Mesut egy része örök rejtély lesz számomra: amikor azt hittem, hogy meg tudom fejteni, mindig kiderült, hogy csak a felszínt kaparászom. – Gondoltam, megkíméllek attól, hogy neked kelljen az egészet… de hát tudod. Csak ismerlek, kicsim. Nem lettél volna rá képes – simított hátra néhány hajtincset az arcomból.
Kíméletlenül vágott belém a felismerés, mennyire igaza van. Ismer engem. Talán lassan mindenkinél jobban. Pillanatnyi dühöm azonnal elpárolgott, helyét átvette a hála.
– Köszönöm – suttogtam, és belesimultam a tenyerébe, ahogy az arcomra tette.
– Mi lesz ezután? – kérdezte halkan.
Majdnem rávágtam a nyelvem hegyére kúszó választ: hagyjuk még a jövő boncolgatását, én magam sem tudom, mit akarok ebben a pillanatban valójában.
De ez a hazugság annyira átlátszó lett volna, hogy Mesut még véletlenül sem hitt volna nekem. Arról nem is beszélve, hogy nem az az ember voltam, aki nem tud dönteni – és ezt ő is pontosan tudta.
– Lia? – fogta meg az államat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Vállalod a műtétet?
– Igen – feleltem halkabban, mint ahogy szerettem volna, de pislogás nélkül a szemébe nézve. – Majd valamikor karácsony után.
Néhány percig mindketten hallgatunk. Még mindig fogta az arcomat, és a teste annyira közel volt az enyémhez, hogy a pólóján keresztül is éreztem, mennyire meleg a bőre.
– Mes…
– Örülök neki, hogy így döntöttél – fojtotta belém a szót, de mindketten tudjuk, hogy ez a kijelentés csak félig volt őszinte. Azt hiszem, már akkor, amikor kimondtam a nevét sejtette, hogy mi fog következni utána.
– Mes – ismételtem meg újra. Kétségbeesetten nézett a szemembe, és én is ezt éreztem, de nem tehettem mást. Nem tehettem tönkre az életét, és nem tehettem tönkre a magamét sem. Annyira pedig nem lehettem önző, hogy magammal cipeljem az államokba. Bár valószínűleg egy LA Galaxy szintű csapat szívesen fogadta volna, korántsem biztos, hogy elengedték volna Madridból, arról nem is beszélve, hogy amint leigazolna egy ilyen klubhoz, derékba törne a pályafutása. Azt pedig soha nem bocsájtottam volna meg magamnak. – Ha elmegyek… Ha elmentem – helyesbítettem, hogy határozottabbnak hassak –, nem szeretném, ha keresnél utána. Egy év nagyon hosszú idő, és az orvos szerint, ennél nagyobb kockázatot is vállalok… nem tehetlek ki ennek. Ha elmegyek, az mindennek a végét jelenti. Te is tudod, ugye?
– Miért vagy ennyire kegyetlen?
Lehajtottam a fejem. Nem mondtam ki hangosan, pedig tisztában voltam a válasszal.
Mert szeretlek, azért.
– Komolyan azt várod tőlem, hogy itt üljek Madridban, anélkül, hogy tudnám mi van veled, anélkül, hogy tudnám, élsz-e még egyáltalán? – kérdezte hitetlenkedve. Újra ránéztem.
– Igen. Pontosan ezt várom. Hogyan is tudnánk lezárni ezt az egészet, ha nem szakítjuk meg a kapcsolatot, Mesut? Komolyan kérdezem. Te egészséges vagy, fiatal, sikeres, tehetséges. Túl teszed majd magad rajta, tudom. Megérdemled, hogy boldog legyél. Én viszont… már akkor sem voltam éppen egészben, amikor megismerkedtünk. Nem formálhatok jogot rád. Talán sosem lett volna szabad megtennem. – Ezúttal határozottabb voltam, mind amilyennek éreztem magam, de most nem is bántam.
– Na ezt ne, Lia. Elfogadom, hogy így gondolod, legalábbis Amerikával kapcsolatban, még akkor is, ha soha nem fogok veled egyetérteni, de a megismerkedésünket ne keverd ide, mert azzal nagyon fel tudsz húzni. Semmivel nem vagy kevesebb más embereknél. Erről hallani sem akarok.
Megijesztett a düh a hangjában.
– Akárhányszor mondtam is neked, még mindig fogalmad sincsen róla, mennyit jelentesz nekem, igaz?
– Sajnálom.
– Én is – bólintott.
– Ne haragudj rám, Mes, kérlek – suttogtam. Nem bírtam volna elviselni, hogyha az a kis idő, ami még megadatott nekünk úgy telik el, hogy mérges rám. Én csak azt akartam, hogy mellettem legyen, amíg még lehet.
Nagyot sóhajtott.
– Nem haragszom. Csak nem hiszem, hogy képes lennék elengedni téged. Annyira szeretlek, hogyha elmész, magaddal viszel belőlem is egy darabot. Amikor én csak annyit akarok, hogy minden úgy maradjon, mint ahogy tegnapelőtt volt.
Nem kellett kimondanom hangosan, hogy tudja, én is pontosan ezt akarom.
***
Amikor összeraktam a tökéletesnek – és egyúttal tökéletesen fájdalmasnak – hitt tervemet, csupán egyvalamit hagytam ki a számításból.
Nem, nem a szüleimet, és nem is Nagorét. Bár nehéz volt velük beszélnem, és bár anya hazarendelt engem – vagyis tulajdonképpen minket – Mes szabadságának idejében, és azt hiszem, talán még jobban kiborult, mint én, nem ők voltak azok, akikkel nehéz volt szembenéznem.
Hanem Sese.
Fogalmam sem volt róla, hogy milyen mértékben hibáztatja saját magát a helyzetem miatt. Teljesen süket volt a szavaimra, legalábbis amikor azt próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez nem az ő hibája, és hogy az orvosok hülyesége miatt eszemben sem lenne őt felelősségre vonni, hiszen semmiről nem tehet.
Mintha meg sem hallotta volna, amit mondok. Lassan, csendesen emésztette saját magát, én pedig kétségbeesetten figyeltem, annak biztos tudatában, hogy semmit nem tehetek ez ellen. Ismertem Sesét és a makacsságát. Mégsem nézhettem tétlenül, hogy önmagát sebzi halálra, amikor köze sincs ehhez az egészhez. Az egész az én bűnöm: én nem néztem szét aznap, amikor leléptem a járdáról. És persze az orvosé, akinek az lett volna a feladata, hogy észrevegye: valami baj van velem, mégsem sikerült neki.
Így aztán elszántam magam, hogy beszélgetésünkbe egy harmadik személyt is bevonjak. Megkértem Mesutot, hogy beszéljen Sergio fejével, mielőtt beleőrül a saját hülyeségébe.
Ő pedig megtette. Az igazat megvallva fogalmam sincsen, mit mondhatott neki, de tény, hogy Sesében feloldott a görcs. Ennek pedig nagyon örültem, mert nem akartam elvarratlan szálakat hagyni magam mögött.
Az ünnepek, ezzel pedig az új év és az én elutazásom is vészesen közeledett. Nem éreztem magam késznek arra, hogy búcsút mondjak, de nem volt más választásom, bármennyire is fájt.
A karácsonyt – egy számomra eddig teljesen ismeretlen karácsonyt – Mes családjánál töltöttünk. Fa és ajándékok nélkül, de nagy családdal és kicsi gyerekekkel, közös ebédekkel. Megismerkedtem Mesut húgaival, akik ha külsőre ugyan le sem tagadhatták volna a bátyjukat, a személyiségük nagyon is különbözött. És megismertem a bátyát is.
Az édesanyja úgy fogadott, mintha én is csak a gyereke lennék, pedig nem voltam az. Úgy éreztem, nem fair, hogy nem avatjuk be őket a helyzet. A helyzetbe, amely szerint hamarosan vége... mindennek, ami a világomat, az új világomat jelentette.
Rettegtem tőle, hogy ezzel sem fogok majd tudni szembenézni. De egyelőre nem akartam erre gondolni – nem akartam a jövőre gondolni.
Mes még a szokásosnál is többször ért hozzám. Egyszerűen a nap minden percét együtt töltöttük. Egymás mellett ültünk a kanapén, és akkor is a combomon volt a keze, amikor valakivel beszélgetett, és rám sem nézett. Mégis, tudtam, hogy testének minden rezdülésével engem figyel, és ez megnyugtatott. Az éjszakáink pedig olyan forróak voltak, mintha minden pillanatban attól rettegnénk, hogy elveszíthetjük egymást.
És ez talán így is volt.
Voltak kisebb rosszulléteim, általában az esti órákban, de mindig sikerült néhány perc után magamra találnom, és nem is nevezném ezt az átmeneti dermedtséget gyakorinak. Az ünnepek alatt például egyszer sem kellett szembenéznem vele.
Anyuéknál aztán megtapasztaltuk a másikfajta karácsonyt is, ami gyermekkorom szerves része volt. A nagy fával, a kivilágított házzal, ajándékkal és bejglivel. Azt kívántam, bár soha nem érnének véget ezek a napok, de persze tudtam, hogy az idő megy tovább, és ebben én sem akadályozhatom meg. Ahogy senki más sem.
Az utolsó éjszakánkon, amit Magyarországon töltöttünk, nem tudtam aludni. Mesut békésen szuszogott mellettem félmeztelenül, a karját rajtam átvetve. Néhány percig csak néztem, ahogy barna haja kócosan meredezik szerteszét, és kicsit elnyitja a száját, ahogy mindig. Kedvem lett volna megcsókolni őt, de nem akartam felébreszteni, így inkább nem tettem semmit, csak óvatosan kibújtam a keze alól, felkaptam az egyik fotelemből egy pokrócot, magamra tekertem, és kiléptem az emeleti teraszra, ami egyenesen a szobámból nyílt.
Fog vacogtató hideg volt, éreztem a lábfejemen, amely kilógott a papucsból, aztán a hűvös, téli levegő a pizsamám alá is beszökött, de nem zavart, mert legalább kiszellőzött a fejem. Megtámaszkodtam a korláton, és néztem Budapest csodálatos fényeit. Lenyűgöző volt ez az élet a csendességben, amely csak a késő éjszaka sajátja – még sem volt halott a város. Élt. És a szívem a ritmusára dobogott. Nagyon régen éreztem magam utoljára otthon Budapesten, és azt hiszem, ez is csak azért lehetett, mert tudtam, hogy mögöttem a szobában ott alszik az az ember, aki akár egy lakatlan szigetet is az otthonommá tudna tenni.
Nem telt bele sok idő, és meghallottam a lépteit. Nem gondoltam volna, hogy fel fog kelni arra, ha nem vagyok mellette, bár amennyire egymásra voltunk hangolódva az utóbbi időben, ezen talán meg sem kellett volna lepődnöm.
– Meg fogsz fázni – mondta halkan, és a megéreztem a mellkasát a hátamnak nyomódva.
– Nem fogok – tiltakoztam azonnal.
– Dehogynem. Nyomás befelé, nincs kedvem a következő napokat egy takonypóc mellett tölteni – morogta, én pedig nem bírtam megállni mosoly nélkül.
– Értettem, uram.
Engedelmesen visszafeküdtem az ágyba, és mikor mellém feküdt, elfészkelődtem a karjában.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte halkan. Lélegzetvételeit a hajamon éreztem.
– Nem túl jól – vallottam be. Már nem volt időnk sem köntörfalazásra, sem kegyes hazugságokra, ezt tudtam. – Egyre csak az jár az eszemben, hogy el kell majd mennem… és hogy nem akarok.
– Megvárnálak. Te is tudod Lia, hogy megtenném.
– Nem kérhetek ilyet tőled. Egy év rengeteg idő. Azt szeretném, ha élnéd az életed, ahogy előtte.
– Csak egy szavadba kerülne, és megkönnyítenéd ezt az egészet – csókolt a nyakamba. A testem éppen úgy reagált az érintésére, ahogy hónapokkal ezelőtt. – Én egy év múlva is itt leszek.
– Nem. Egyetlen szavamba kerülne igazán nehézzé tenni – suttogtam, mielőtt elengedtem volna magam, és elmerültem volna az édes kényeztetésben. De így is tudtam, hogy hallotta.
Azonkívül…
Nem terveztem visszatérni Madridba, legalábbis úgy semmiképpen nem, hogy Mesut is tudjon róla. Nem akarom bolygatni a múltat. Életem legcsodálatosabb hónapjai voltak ezek… de nem élhetek a múltban. Nem térhetek vissza oda, amit egyszer már magam mögött hagytam.
***
Újév után ott álltam madridi házunk nappalijában egyetlen hatalmas bőrönddel. Bár tudtam, hogy hibát követek el, nem voltam rá képes, hogy mindent kipakoljak Mesut házából. El kellett mennem, de nem akartam eltüntetni minden nyomot. Az olyan lenne, mintha meghaltam volna. És tudtam, valahol legbelül tudtam, hogy azzal egyikünk sem tudna megbirkózni, ha a másikunk meghalna.
Jobb volt így.
Még akkor is, ha fájt.
Az utolsó éjszakám Mesutnál azt hiszem életem legszebb és legszomorúbb éjszakája is volt egyben. Könyörgéssel, győzködéssel és fájdalommal, mellette pedig szerelemmel, gyengédséggel és szeretkezéssel. De mindketten tudtuk, hogy nem hozhatok másmilyen döntést, mint amilyet meghoztam. És a szíve mélyén talán Mes is érezte, hogy képtelen lenne föláldozni a karrierjét, még ha most az ellenkezőjét is gondolja.
Xabival, Nagorével és a többiekkel a repülőtéren fogunk találkozni. Azt kívántam, bár lassabban telne az idő, de az óra másodpercmutatója könyörtelen sebességgel rótta a köröket. Nem tudtam megállítani. Mes a nappali ajtajában állt és engem figyelt, ahogy még utoljára megpróbálom a ház minden kis részletét magamba vésni – őt is, ahogy lazán nekidőlt a félfának.
– Ideje indulnunk – mondta halkan, én pedig egy mély sóhajjal bólintottam, és engedtem, hogy kivigye a bőröndömet az autóhoz.
Nincs tovább – a gondolat szinte késként vágott belém. Igyekeznem kellett, nehogy engedjek kicsordulni egy kósza könnycseppet.
Megdöbbentem, hogy mennyien vártak rám. A fél csapat ott volt. Persze gondolhattam volna, hiszen voltak, akiket nagyon megszerettem, és reméltem: az érzés kölcsönös. Most mégis meglepetten néztem őket, ahogy szomorúan pillantottak rám. Mint a madárfiókára, aki kirepül a fészekből.
Fogalmuk sem volt róla, hogy egy hely volt, ahol én szabadon szárnyalhattam: Mesut mellett. Most nem repülök, most zuhanok, és próbálom a lehető legkevésbé fájdalmasan megoldani az érkezést.
Nem emlékszem tisztán a következő percekre. Valahogy elvesztem az ölelések, mosolyok, utolsó nevetések és könnyek között. Fogalmam sem volt róla, hogy képes voltam ennyi embert közel engedni magamhoz, hogy ennyi ember vált fontossá számomra. Pedig úgy jöttem ide, hogy többet nem engedhetek senkit sem közel magamhoz, mert nem akarok elveszíteni több barátot.
Milyen mókás. Most mégis így történik. Igaz, teljesen más ez, mint legutóbb volt, ez valahogy kevésbé végleges… Legalábbis annak kellene lennie.
Aztán a sor valahogy elfogyott, és én ott álltam Mesut előtt. Minden csomagomat feladtuk már, egyedül a gitár lógott a vállamon, ahogy mindig. Felnéztem az arcára, a szemében megannyi kérdést láttam, amikre nem tudtam felelni.
Nem akarok elmenni.
De bármennyire is akartam, nem tudtam kimondani a szavakat.
Aztán Mes megoldotta helyettem is. Magához húzott, és ott a reptér kellős közepén, a rengeteg ember előtt úgy megcsókolt, hogy az én szervezetemben oxigénhiány lépett fel. Ha le akarnám írni, mi mindent mondott el az a csók, oldalak telnének be a szavakkal.
Égett az ajkam, égett a testem és égett a szemem is – nem volt többé erőm visszatartani a könnyeket, hagytam, hogy lecsorduljanak az arcomon. Mes a két keze közé fogta az arcom, de tovább csókolt. Pedig tudta, hogy sírok, mégsem szakadt el tőlem, és ezért nagyon hálás voltam. Érezni akartam addig, ameddig csak lehet, ez pedig mindössze már csak néhány perc.
Nem érdekelt, hogy mennyien figyeltek minket. Életemben először még a másnapi címlap lehetősége is hidegen hagyott. Egyetlen dolog számított: Mesut. Mi. Most, utoljára.
Aztán a járatom indulását jelentette a testetlen, személytelen reptéri bemondó.
Soha nem utáltam még embert annyira, mint azt a nőt.
Nem próbáltam meg elleplezni a könnyeimet, ahogy elindultam a kapuk felé, ahogy végül az ujjaim kicsúsztak Mes ujjai közül. Az érintése még órákon keresztül rajtam égett, pedig tudtam, hogy soha többé nem fogom már érezni.
Felszálltam a repülőre. Egy középkorú férfi mellett volt a helyem. Furcsán nézett rám, gondolom a könnyáztatta arcom miatt, miközben feltuszkoltam a gitáromat a csomagok helyére. Végül bátortalanul felém nyújtott egy szövetzsebkendőt. Nem gondoltam volna, hogy bárki is használ még ilyet.
– Köszönöm – mondtam rekedten.
Az életem újra darabokban hevert. Soha nem voltam még annyira egyedül, mint ott, azon a repülőn, útban Amerika felé. Idegen ország, idegen emberek, idegen nevek és magány. Ez vár rám megint. És Mesut emléke, ami örökké a szívembe az égett.
Bárhová is megyek, képtelen leszek elfelejteni őt. Szerettem. Talán mindig is szeretni fogom.
Előkotortam a telefonomat a táskámból. Egy stewardess azonnal kiszúrta.
– Azt nem használhatja a repülőn, kisasszony!
– Tudom – bólintottam. Leemeltem a hátlapot, és kiszedtem belőle a sim kártyát, és egyetlen mozdulattal kettétörtem. Időközben a felhők fölé emelkedtünk.
Kibámultam az ablakon.
Ideje új fejezetet nyitnom az életemben. Egyszer már sikerült Messzel. Most sikerülnie kell nélküle is. Eszembe jutott, hogy fél évvel ezelőtt ugyanígy repültem. Csak most igazán az ismeretlenbe tartottam. És tudtam, hogy el kell engednem azt az embert, aki a világomat jelentette.
Hát, majdcsak túlélem valahogy.
Viszlát Mesut, és köszönök mindent. Nem felejtelek el soha, bár azt kívánom, hogy neked sikerüljön. Hogy neked ne fájjon. Soha többé.
