Díjak, megint...

...amelyeket meg sem érdemlek. :)

Szóval, kaptam egy ilyet Dorcsától, amit ezúton is köszönök szépen neki.

 

Szabályok:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!

2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma!

3. Egy- egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról!

  

Persze, megint mindenki megkapta már, úgyhogy ezt most küldöm mindenkinek, aki szereti :)

Aztán kaptam egy ilyet is, amin őszintén meglepődtem, de hát, legalább megismertek egy új oldalamról is :'D Köszönet érte Tiának.

 

 

 

Szabályok:
- Át kell másolnod a képet és a kérdéseket és válaszolni kell rá.
- Ha megvannak a válaszok, öt azaz 5 bloggernek tovább kell küldened.
- Őszinte válaszokat várok :)
- Legfőképp F1-es blogoknak szánom, de át lehet adni másnak is :)

 

Előre leszögezném, hogy nem fogom továbbadni, kivételesen nem azért, mert körbeért... inkább azért, mert fogalmam sincsen, ki F1-es. Aki az, jelezze, és ünnepélyesen odaajándékozom neki a díjat :)

Kérdések:
1. Ki az F1-es pilóta akivel szívesen találkoznál? Miért?

Biztos, hogy Kimi. Jól eldumálgatnánk az élet nagy dolgairól :'D

2. Ki a kedvenced a régi pilóták közül? (pl.: Ayrton Senna, David Coulthard) 

Hakkinen. Nem kérdés.

3. Mióta nézed a Forma-1-et? 

Az, hogy nézem, túlzás, de mindig tudom, mi lett az eredmény. Ez családi hagyomány nálunk. Szóval a helyes válasz talán a születésem óta. 

4. Voltál már kint futamon? 

Igen.

5. Mi vett rá arra, hogy elkezd írni a történetedet? 

Az ihlet. Addig piszkált, még billentyűzetet nem ragadtam :)

6. Van már egy határozott elképzelésed, mi lesz a sztori vége? 

Attól függ, melyik történetemről van szó. Bár általában, amikor leülök végül írni, a legtöbb történetem cselekményvázlata, ennélfogva a vége is, már megvan a fejemben. A Crush kivétel ez alól. Ott csak sodródom :D

7. Hány részt vagy évadot tervezel?

Nem szeretem a hosszú folytatásokat, így nem hiszem, hogy bármely történetemnek is lenne második évada. Persze kivételek mindig adódhatnak.

És végül, de nem utolsó sorban, Tinától, aki mindenkinek továbbadta ezt, akinek én is szerettem volna :'D

Szabályok:
- Említsd meg, hogy kitől kaptad a díjat! 
- Válassz ki maximum öt bloggert, akiknek továbbküldöd a díjat, és utána röviden indokold meg, miért éppen ő érdemes szerinted erre a díjra! 
- Hagyj üzenetet a választottak blogján a díjról!
- Végezetül válaszolj meg öt egyszerű kérdést, amelyek a következők:

Ki vagy mi inspirál Téged elsősorban abban, hogy blogot vezess/írj?

Leginkább az életem, meg a fejem. Megőrülnék, ha nem csinálhatnám. Egyébként az olvasóimtól és barátaimtól is rengeteg támogatást kapok.

Melyik a kedvenc dalod jelenleg, amelyet nap mint nap meghallgatsz? (előadó, számcím, youtube link)

Jelenleg az Of Monsters and Men - Little Talks, de a kedvenc zeném állandóan változik :"D Amire éppen írok.

Ha választhatnál egy helyet a világon, hol élnél most a legszívesebben és miért?

A teljesen őszinte válasz a bárhol. De mégis a legigazabb talán Madrid. Tokió. Vagy nem tudom. Csak azt tudom, hol fogok élni fél év múlva 100%-ig: Lisszabonban. (Igen, jól olvastátok.)

Mi volt tegnap az utolsó gondolatod elalvás előtt?

"A félelem meztelenre vetkőztette." A vonaton jutott ez a frázis az eszembe, és annyira megtetszett, hogy azon gondolkodtam elalvás előtt, hogy vajon melyik történetembe tehetném bele.

Ha eltölthetnél egy estét egy híres emberrel (legyen élő vagy már elhunyt) kit választanál és miért pont őt?

Fogalmam sincsen. Egyet nem tudok mondani, jelenleg négyen versenyeznek a címért. Az első Szent László király, mert őt igazi példaképnek tartom, és jó lenne, ha megismerkedhetnék az ezer évvel ezelőtti Magyarországgal. A második Charlie Chaplin, mert ő a filmművészet egyik atyja, az én életemben pedig a filmek igen nagy szerepet játszanak. A harmadik Rainer Maria Rilke, mert szeretnék úgy írni, mint ő, és megkérném őt, ha találkoznánk, hogy csak mondja, ami az eszébe jut, ami a fejében van, csak beszéljen. Én pedig hallgatnám. A negyedik Radnóti Miklós. Azért, mert az ő verseinek ritmusára ver a szívem. Mindenféle túlzás nélkül.

A bónusz pedig legyen Ryan Gosling. Neki nemes egyszerűséggel megmondanám, hogy vegyen feleségül. Most. :D

Díj~

Amit nagyon szépen köszönök Tinának! :) Szokás szerint már megint én csinálom meg utoljára.... Nagy mindegy.

a) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (ez alap)!
b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!
c) Válaszolj az eredeti kérdésekre! (szám szerint öt darab)
d) Küldd tovább maximum öt blogírónak!

Kérdések:

1. Volt valami (valaki), ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?

Nem, azt hiszem nem igazán. Régen kinőttem abból, hogy magamról mintázzam meg a szereplőket, egyszerűen csak beütött a hajam alá az EB alatt, hogy a fenébe is, Nandóval akarok írni. Ez már nem az első fanficem, így nem volt nehéz elhatározás. A fentiek talán egyedül a Törékenyre nem állnak, mivel a Törékeny Dettije kicsit én vagyok. Az a történet alapvetően azért született meg, hogy Mesut egy kicsit árnyaltabb karaktert kapjon, hogy ti is megismerhessétek olyannak, amilyennek én látom, ehhez pedig elengedhetetlen volt, hogy a női főszereplő is kicsit én legyek.
Az írás a lételemem, nem csak foci témában - nem kellenek különösebben nagy dolgok, hogy billentyűzet elé üljek :)

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?

Ahogy mondtam, Dettivel. Bár meggyőződésem, hogy kettőnk között még mindig több az eltérés, mint a hasonlóság :)

3. Számodra mit jelent az írás?

Az írás olyan nekem, mint a víz: a második természetem. Olyan világokat alkothatok magamnak, amelyekben varázslat van, ahol az ember különleges lehet. Színfolt az életeben, egy ház a fejemben. Valami, ami teljesen én vagyok.

4. Mi volt az első történet, amit írtál?

Egy Kaleido Star fanfiction volt, 2007-ben. De előtte, már általános alsóban is neveztek meseíró pályázatokra, amikről csak halovány emlékeim vannak :D

5. Mit szoktál csinálni, ha nincs ihleted?

Tanulok. Elég kiábrándító, mi? :D Nem, valójában eldőlök az ágyamon, benyomok valami zenét, és gondolkodni kezdek. Ez az én rituálém, amivel magamhoz csalogatom az ihletet.

És szokás szerint már megint körbeért, mire kitöltöttem, így csak megköszönni tudom, továbbadni nem :)

Törékeny - 5. fejezet

[Bocsánat a hosszú kihagyásért, de hát ilyen ez az egyetemista lét. Nem szeretnék hosszan magyarázkodni, tényleg ez áll a háttérben. Meg néhány magánéleti dolog, amivel pedig senkit nem szeretnék untatni :) Zenét persze most is hoztam nektek: Ocho Macho: Jó nekem. Meglehetősen passzol a fejezethez. Amit kivételesen nagyon szerettem írni :D Remélem ti is szeretni fogjátok.]

5. fejezet – Vacsora

Amikor reggel kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megláttam, Mesut békés, nyugodt arca volt. Egészen gyereknek nézett ki, ahogy aludt, és ez a gondolat megmosolyogtatott, de csak addig, amíg el nem gondolkodtam azon, hogy vajon mit csinál az ágyamban. Elég sok variáció végigfutott az agyamon, mire realizáltam magamban, hogy nem emlékszem a filmünk végére, és hogy a tegnap esti melegítőmben fekszem a takaróm alatt, Mesut pedig farmerban és pólóban mellettem.

Lelkiismeret-furdalásom volt, ugyanakkor tudtam, hogy nem fogok erről beszélni Alénak, amitől az egész csak még rosszabb lett. De hát hogy mondhattam volna el neki? Még akkor is, ha tényleg semmi nem történt közöttünk, és…

El kell neki mondanom, mielőtt beleőrülök, akkor is, ha utána egy hétig nem szól hozzám.

– Jó reggelt! – Gondolataimból Mesut kásás hangja szakított ki. Álmosan pislogott, és a hajába túrt a tarkóján, nekem pedig kiürült a fejem. Az idegesség még várhat, ellenben van egy focistám, aki vigyázott rám az éjszaka, és talán nem ártana reggelit készítenem neki.

– Szia – mosolyogtam rá. – Ha szeretnél, lezuhanyozhatsz, addig csinálok reggelit.

– Köszi, angyal vagy – hajolt hozzám, és puszit nyomott az arcomra, mintha csak ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, és Isten a tanúm, abban a pillanatban tényleg úgy is tűnt, hogy így van.

A fenébe. A fenébe, fenébe, fenébe.

Kikeltem a meleg paplan alól, és kivettem egy törölközőt a szekrényből, aztán a szintén immár ülő helyzetben lévő focistához dobtam. Széthajtogatta, aztán félmosollyal nézett rám.

– Detti, komolyan? – kérdezte, én pedig felvontam a szemöldököm.

– Egészen pontosan mi is a problémád azzal, hogy Real Madridos törölközőt kaptál? – kérdeztem vissza, ő pedig csak megrázta a fejét.

– Az égvilágon semmi.

– Én is így gondoltam – biccentettem. – Na, húzás zuhanyozni.

Örültem, hogy több mint egy szobányi hely van közöttünk, miközben kipakoltam a hűtőmet. Kávét és teát főztem, omlettet készítettem szalonnával és pirítóssal, közben pedig bőven volt időm merengeni. Csak azt tudtam biztosan, hogy bármi is van köztem és Mesut között, sürgősen abba kellene hagynom. Csak hát, hogyan tarthatnám magam távol tőle, és ezeket az érzéseket távol a szívemtől, ha barátok vagyunk? Nyilvánvalóan sehogy. Úgyhogy a régi, jól bevált módszerhez kell folyamodnom: eltemetem mélyen magamba. Olyan mélyen, amennyire csak tudom.

Hányingerem volt saját magamtól, mert olyan volt, mintha ezekkel a fura, nem ide való érzésekkel elárulnám azt a boldogságot, ami már az enyém, mintha elégedetlen lennék azzal amim van, amikor pedig annyira rendben voltam egyébként. És utáltam ezt. Nagyon utáltam.

– Elkényeztetsz – hallottam meg Mesut hangját magam mögött, érkezésével pedig kirántott az önmarcangolásból.

– Ne viccelj már – legyintettem nevetve. – Ez semmiség.

És tényleg így is gondoltam. Csak az érzés nem volt helyes. Az érzés, hogy mennyire könnyedén tudtunk beszélgetni a reggeli közben, hogy mennyire egyszerű volt minden ebben a korántsem egyszerű helyzetben, amilyen a miénk is volt.

– Dolgozol este? – kérdezte, én pedig bólintottam. Aztán hirtelen, mintha eddig elfeledkezett volna valami nagyon fontos dologról, újabb kérdést tett fel. – Hol van Alejandro?

– Ale egészen a hét végéig Sevillában dolgozik – vontam meg a vállam, mintha az egésznek semmi jelentősége nem lenne, pedig nagyon is volt, hiszen ott, abban a pillanatban tudatosult mindkettőnkben, hogy mennyire egyedül is vagyunk a lakásomban.

Teljesen. Egyedül.

Az ajkamat kezdtem rágni, miközben nem tudtam elszakítani a tekintetem Mesétől.

– El fogod neki mondani?

Nem kellett magyaráznia, hogy mire gondol, mindketten tisztában voltunk vele, hogy arra: nálam töltötte az éjszakát. Szerettem volna rávágni, hogy nem, de azzal csak elárultam magam, ráadásul tudtam, hogy ez nem igaz. Így is, úgy is elmondanám neki, különben megölne a bűntudat.

– Aha, majd ha telefonon beszélünk – mondtam végül, sokkal lazábban, mint ahogy valóban éreztem magam. Mesut vizslatott néhány másodpercig, aztán inkább visszafordult a reggelijéhez. Fogalmam sem volt, mi jár a fejében, semmit nem voltam képes leolvasni az arcáról, és ezt utáltam. Miért nem volt nyitott könyv? Miért nem ismertem a gondolatait? Frusztrált az egész helyzet.

– Alejandro nem kedvel engem – mondta végül. Ezzel nem vitatkozhattam.

– Tényleg nem – értettem egyet, és ezúttal én is a tányéromra szögeztem a tekintetem.

– Nem tudom hibáztatni, én sem kedvelném magam. Mégiscsak a barátnője körül legyeskedik valaki.

– Semmi oka nincs féltékenykedni. Te meg én csak barátok vagyunk – vágtam rá, és gyorsaságommal még saját magamat is megleptem. Túl gyorsan szaladtak ki a szavak a számon ahhoz, hogy igazak legyen, és valamiért úgy éreztem, hogy ezt nem csak én látom így.

– Csak barátok – ismételte Özil lassan.

Miért, miért ilyen bonyolult minden az életben?

***

– Milyen napod volt? – kéredztem könnyedén, és próbáltam legyűrni a gyomromban és a torkomban lévő gombócot, ami majdnem hogy képtelenné tett a beszédre.

– Minden rendben van – felelte Alejandro jókedvűen. – A mai csoportjaim elképesztőek voltak, nagyon jól szórakoztam. Istenem, Detti, imádom Sevillát. Egy nap szeretnék itt élni.

– Sevilla gyönyörű lehet – értettem egyet, és a falnak vetettem a hátam.

– Majd egyszer elhozlak, és megnézzük együtt.

– Jól hangzik – mosolyodtam el, bár tudtam, hogy nem látja. Ez azonban nem is volt lényeges, tudtam, hogy érzi ezt a mosolyt.

– Van egy rossz hírem – komorult el a hangja, nekem pedig nagyon rossz előérzetem támadt. – Az az tulajdonképpen nem olyan nagyon rossz, csak… Tovább kell itt maradnom a hétvégénél. Legalább egy pár nappal.

Nyikkantam egyet.

– Nem leszel itthon vasárnap? – kérdeztem ijedten.

– Miért, megbeszéltünk valamit vasárnapra? – értetlenkedett. – Ne haragudj, semmi nem rémlik… – mentegetőzött.

– Nem beszéltünk meg semmit – siettem megnyugtatni –, csak Mesut meghívott valami klubvacsorára, ahová nem akart egyedül menni, én pedig reméltem, hogy addigra már itthon leszel.

Egy pillanatra csend ült közénk. Gyanítom mindkettőnknek ugyanolyan természetű gondolatok foglalkoztattak, amelyek középpontjában a Real Madrid középpályása állt.

– Újra beszéltek? – kérdezte végül csak egyszerűen, anélkül, hogy a hangja árulkodott volna akár dühről, akár másról. Hát itt voltunk, ideje elmondanom neki, hogy mi történt. Szorosan összeszorítottam a szemem, mielőtt belekezdtem volna, így próbálva felkészülni a beszélgetés hátralevő részére.

– Igen… – motyogtam végül – megint beszélünk. Itt volt nálam tegnap. Filmet néztünk. És úgy alakult, hogy itt is maradt – haraptam be az ajkam. Vártam a reakciót, de az csak nem jött.

Csönd.

– Ale? – kérdeztem tétován, mire végre meghallottam, ahogy mély levegőt vesz a vonal túloldalán.

– Csak filmet néztetek?

– A Bosszúállókat. Csakhogy én elaludtam rajta, ő meg aztán bevitt, és lefektetett az ágyra. Velem maradt éjszakára, de esküszöm, csak aludtunk, reggel elment. Vigyázott rám, Alejandro. Mérges vagy? – kérdeztem, miután egy szuszra elhadartam a történetet.

– Nem vagyok – mondta nyugodtan.

– Biztos?

– Teljesen biztos – nyugtatott meg, mégsem voltam teljesen biztos benne, hogy igazat mond nekem.

– És azt sem bánod, ha együtt vacsorázunk? Ha elkísérem?

– Detti, barátok vagytok, nem az én dolgom, hogy mit csináltok. Nem fogom megmondani neked, hogy mit tegyél, és nem is szükséges tőlem engedélyt kérned. Ha te megbízol benne, én megbízom benned. Tudom, hogy szeretsz.

– Köszönöm, Ale – sóhajtottam megkönnyebbültem. De a lelkem valahogy mégis nehéz volt, mert úgy éreztem, nem szolgáltam rá erre a bizalomra.

***

Pontban fél hétkor ott voltam érte. A lakás előtt vártam, csak rácsörögtem, jelezve, hogy már itt vagyok. Még csak nem is vártam meg, amíg felveszi. Kicsit türelmetlenül doboltam a kormányon, amikor végre felgyulladtak a fények a lépcsőházban. Kipattantam, és az anyósülés felőli oldalon lazán az autónak támaszkodtam.

Először nem voltam biztos benne, hogy Detti lépett ki a házból. Egyébként rakoncátlan tincsei most rendben, kontyba fogva ültek, csak a frufruja lógott a homlokába. Egyszerű magassarkút és krémszín ruhát viselt. Annyira…

…tökéletes volt.

Elhúzta a száját, mikor meglátott.

– Túl sok? Túl kevés? Mert most még visszamehetek átöltözni, ha gondolod… – hadarta kicsit talán idegesen.

– Detti, csodaszép vagy. Úgyhogy szállj be a kocsiba – vigyorogtam rá. – Különben, mivel te teszel nekem szívességet, felőlem akár melegítőben is lehetnél.

– Azt mondtad, kiöltözős parti – ráncolta a homlokát, miközben behuppant a kocsiba.

– Azt – bólintottam. – De attól még nem kell rajta ennyire görcsölni.

Hallottam, hogy nagyot sóhajt, de nem néztem rá. Nem kellett, így is érzékeltem, mennyire feszült, már szinte fájdalmasan egyenes háttal ült mellettem, azt a táskát gyűrögetve, amit magával hozott, és ami színben tökéletesen passzolt a ruhájához.

– Ne légy ideges – mondtam halkan. – Ez csak egy vacsora. A médiahiénák is legfeljebb csak az ajtóig kísérhetnek el, onnantól csak a klubhoz tartozók lesznek majd velünk. Miattuk pedig a legkevésbé sem kell aggódnod. Hiszen miattam sem zavartattad magad soha, igaz? – vontam fel a szemöldököm.

Detti kifújta a benntartott levegőt, és bólintott egyet.

– Igaz.

– Találkozhatsz a munkatársaimmal. Hidd el, rengeteg lány álma válna valóra egy ilyen alkalommal, és gyanítom, a csöndes idegesség helyett nagy hangon visítanának – tettem hozzá immár vigyorogva. A lány arcára is apró mosoly kúszott.

– Remélem, nem bánod, ha visítás kimarad.

– Tudom, nehéz elhinni… de a legkevésbé sem.

Még engem is meglepett mennyire hamar odaértünk. Amikor Dettiből eltűnt legalább a feszültség egy része, megint úgy ömlöttek belőle a szavak, ahogy már megszoktam. Könnyű volt vele beszélgetnem. A hetéről mesélt, arról, hogy mit festett le, hogy milyen idiótákkal hozta össze a balsors a munkahelyén, aztán engem kérdezett az edzésekről.

– Minden oké – feleltem. Az ajkát rágcsálva, felsőtesttel felém fordulva nézett. – Mi az? – néztem egy pillanatra én is rá, míg megálltunk egy pirosnál.

– Mes...

– Megint Mesnek hívtál – szúrtam közbe.

– Még sosem hívtalak Mesnek – hökkent meg, aztán gyorsan túltette magát rajta, én pedig nem emlékeztettem rá, hogy ez nem igaz. – Baj? Zavar, ha így hívlak?

– Nem.

– Szóval, gondolkodtam. Mit szólnál hozzá, ha… ha modellt állnál nekem?

Felnevettem, de Detti nem nevetett velem.

– Most csak viccelsz, ugye? – hitetlenkedtem.

– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét. – Van egy témám, amihez nagyon illenél, azt a festményt is leadnám majd a jelentkezésnél – magyarázta, legnagyobb döbbenetemre, teljesen komolyan.

– Miért nem Alejandrót kéred ilyesmire?

– Mert te kellesz – felelte egyszerűen. Nem hiszem, hogy neki leesett mennyire kétértelműek voltak ezek a szavak, és én mennyire akartam, hogy minden jelentésükben igazak legyenek. – Nem venne el túl sok időt a szabadidődből, ígérem! Csak akkor csinálnánk, ha nem vagy fáradt, és ha ráérsz, januárig még úgy is rengeteg időm van, és…

– Detti, ha ezt szeretnéd, csináljuk. Komolyan – sóhajtottam, miközben leparkoltam. Erős ellentétes érzések kavarogtak a szívemben. Fogalmam sem volt, mit várja egy ilyen lehetőségtől vagy helyzettől. Talán a „semmit” lenne a helyes válasz.

A lány átölelte a nyakamat.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm – nyomott puszit az arcomra. Elmosolyodtam.

– Nem kell annyira hálálkodni. Inkább szállj ki, és menjünk be. Mindjárt éhen halok.

Ahogy az várható volt eszméletlen sok fotós állt csak arra várva, hogy képeket készíthessenek arról, ami nyilvánvalóan nem az ő dolguk. Detti lazán belém karolt, és elhúzta a száját. Nem kellett hozzá nagy tudás, hogy levegyem: nem lelkesedik túlzottan az újságírókért. Még csak hozzám sem szólt, amíg magunk mögött nem hagytuk a nyüzsgést, pedig tisztán látszott rajta, hogy kikívánkozna belőle egy-két cifrább megjegyzés. Alig tudtam visszatartani a nevetésem.

– Mi olyan mókás? – kérdezte kicsit zsémbesen, mikor az üvegajtó végre becsukódott mögöttünk, és bár a kamerák elől még nem voltunk biztonságban, legalább már mondhattunk, amit csak akartunk.

–  Az arckifejezésed – vágtam rám. – Te tényleg nem szereted ezt a túlzott figyelmet, mi?

– Hát nem. Légy hálás, amiért hajlandó vagyok a nevemet adni holmi focista mellé – szegte fel az állát, mire tényleg elnevettem magam.

– Hálám örökké üldözni fogja, kisasszony – vigyorogtam rá.

– Ne higgy neki, már a jövő héten sem fog emlékezni rá, hogy valamit egyáltalán ígért volna – szakította félbe a beszélgetésünket egy általam nagyon is jól ismert hang, Detti azonban érdeklődve fordult hátra.

– Hola, Sergio! – nyújtottam a kezem a spanyol hátvéd felé mosollyal, amit persze a srác is viszonzott. Az oldalán ott állt az a kiállhatatlan nő, akinél sokkal jobbat érdemelt. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő mikor fog erre rájönni.

– Azt hittem, egyedül jössz – folytatta, de a szavak mögött inkább az a mondat bujkált, hogy „Azt hittem, nem randizol mostanában senkivel”.

– Én is azt hittem. De Detti megmentett – mosolyodtam el, és kicsit előrébb toltam a mellettem álló lányt. Detti a legszélesebb mosolyát vette elő, és magabiztosan bemutatkozott Ramosnak. Nyoma sem volt az autóban mellettem ülő ideges valakinek, újra az a magabiztos lány volt, aki pofon vágott, csak mert hozzáértem.

Hálás voltam, mert senki nem kérdezősködött, legalábbis nem Detti előtt. Ő bemutatkozott, és kedvesen elbeszélgetett bárkivel, aki leült mellé. Láttam a srácokon, különösen Crisen és Sesén, hogy nem tudják őt hová tenni, hogy még soha nem látták, éppen ezért lassan dolgozzák csak fel, hogy igen, ő nem egy modell és nem híresség, csak az, aminek tűnik: egy egyszerű, kedves lány.

Úgy láttam, jól érzi magát, sokat mosolygott – bár Detti mikor nem? –, így aztán nem is bántam, hogy a fiúkhoz kellett ülnöm, meg hogy sokszor magára kellett hagynom. Elboldogult nélkülem is, nagylány. Azt hiszem, ez egyébként sokat elmond a kapcsolatunkról: egyáltalán nem féltem attól, hogy valami olyat mondd, ha nem vagyok ott, amit nem kéne. Egyszerűen csak önmaga volt, ez volt a biztosíték.

– Ki ez a kiscsaj? – lépett mellém és Cris mellé Sergio. A csatárral éppen az elmúlt meccsről beszélgettünk, így a kérdése teljesen váratlanul ért mindkettőnket.

– Mi? – értetlenkedett Ronaldo, és letette a poharát a pultra.

– A lány, aki Mesuttal jött – legyintett Sergio, és továbbra is engem vizsgálgatott.

– Egy barátom – vontam meg a vállam.

– Na perszeee…

– Sese, úgy viselkedsz, mint egy óvodás. Detti tényleg csak egy barátom. A pasija éppen valahol délen dolgozik, úgyhogy, mivel nem volt jobb dolga, eljött velem. Ennyi a sztori – forgattam meg a szemem.

– Nem hiszek neked – vágta rá.

– Nem is kötelező – feleltem. – A tényen azonban mit sem változtat. Detti foglalt.

– De ha nem lenne az… – kezdett bele Cris is. Nagyszerű, ezek összefogtak ellenem.

– Istenem, hagyjátok már abba – morogtam. – Nincsen mi lenne ha, mert ez a helyzet, én meg nem fogok közéjük állni. Detti rendes lány, kedvelem őt. És hagyjuk ennyiben.

– Oké, Morcos uraság – vigyorgott Sergio. Legszívesebben képen töröltem volna, de végül csak egy fintorra futottam. Ahelyett, hogy a saját barátnőjével foglalkozna. – Amúgy hol van? Az előbb, mintha Irinával láttam volna, de most már nincs itt. Jobban szemmel kéne tartanod a nem-barátnődet, Mesut – küldött felém egy vigyort.

Szétnéztem. Detti tényleg nem volt sehol, ellenben nyitva volt a belső udvarra vezető ajtó. Nem volt nehéz kitalálni, hogy merre ment.

Kint ült az egyik padon, kezében egy pohár valamivel, és elgondolkodva forgatta a kezében.

– Hogy vagy? – huppantam le mellé. Összerezzent a hangomra.

– Minden oké.

– Nagyon lefárasztottak? Tényleg ne haragudj, tudom, hogy néha elég furcsák tudunk lenni… – magyaráztam.

– Nem, dehogy – nevetett. – Olyanok, mint mindenki más. Oké, nem mondom, Ramos helyében kicsit visszavennék az arcomból, de egyébként… – megvonta a vállát. – Igazából jobban érzem magam, mint vártam. Köszönöm, hogy elhoztál – hajolt hozzám, és puszit nyomott az arcomra.

Most én rezzentem össze.

Egyedül voltunk kint, a szinte teljes sötétségben. Bentről kiszűrődött az emberek beszélgetése, de hozzánk nem jutottak el a tiszta szavak. Egyedül voltunk. Néhány napon belül már másodszor, teljesen egyedül. Elfordítottam a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, így az orrunk szinte már összeért.

– Én köszönöm – motyogtam rekedten. Tétován emeltem fel a kezem, és simítottam az arcára. Nem tiltakozott, dermedten várt. Én is ezt éreztem, pontosan ugyanezt.

Örökkévalóságnak tűnt, mire az ajkaihoz értem, pedig valójában csupán egy másodperc töredéke telhetett el.

Megcsókoltam. Nem lett volna szabad, és nem is terveztem semmi ilyesmit, amíg ott nem ültünk, olyan kegyetlenül közel egymáshoz, és el akartam húzódni, amit rájöttem, hogy tulajdonképpen mit is csinálok, mikor Detti visszacsókolt.

Mondhatnám, hogy váratlanul ért, de hazudnék, hiszen mindketten éreztük, hogy a mi kapcsolatunk nem lehet csak ennyi. De hát ott volt Alejandro, ott volt Detti makacssága és ott volt az én önfejűségem is, mindezektől pedig egyedül a sötétség adhatott feloldozást arra az egyetlen, múló pillanatra, amíg átkarolta a nyakam.

Aztán mindketten észbe kaptunk. Detti elhúzódott, de a kezét a zakóm hajtókáján felejtette. Amint megláttam az ijedséget az arcán, tudtam, hogy mit kell mondanom, bármennyire fájt is. Bármekkora hazugság is volt.

– Nem éreztem semmit – mondtam rekedten. Nem csak a hazugság égette a torkomat abban a pillanatban.

Detti arcára egyszerre ült ki a fájdalom és a megkönnyebbülés, bármennyire paradox is volt az egész helyzet.

– Én sem – vágta rá. Egymás szemébe hazudtunk, mert ott és akkor ez volt a helyes. Ez volt az egyetlen járható út, mert Detti szerette Alejandrót. Nem tudtam, hogy jobban-e, vagy kevésbé, mint engem, de szerette, és az, amit akkor tettünk semmilyen értelemben és szituációban nem volt helyes.

Elhúzta a kezét, és az ölébe ejtette.

– Most már legalább tudjuk, hogy lehetünk tényleg barátok.

És ez a része igaz is volt. Mi ketten csak barátok lehettünk. Semmi több.

Semmi több.

– Igen – bólintott egy apró, valamiért túlontúl keserűnek tűnő mosollyal Detti is. Felálltam, és felé nyújtottam a kezem.

– Táncolunk? – kérdeztem.

– Persze – bólintott, jóval őszintébb vidámsággal.

Hazudtunk. Hazudtunk azért, hogy együtt maradhassunk, mint barátok. Hazudtunk egymásnak és hazudtunk magunknak.

Csak azért, mert tudtuk, hogy nem lennénk képesek elengedni a másik kezét. De ahhoz, hogy ne kelljen így tenni, el kellett temetni mindent, ami kicsit is többé tehette volna mindazt, ami közöttünk volt.

Ennyire egyszerű.

Crush - 3. fejezet

[Oké, szóval új Crush fejezet, ami 800 szóval hosszabb, mint az előző, és azt hiszem elég izgalmas is lett, különösen a vége felé. Szeretném felhívni rá mindenki figyelmét, hogy ennek a történetnek tényleg, de tényleg semmi köze nincsen a valósághoz, igazi, nagyon igazi fanfiction, kezdve azzal, hogy akkoriban Mats Hummels nem is volt még válogatott, de na (kivéve persze a meccsek sorrendjét és az eredményüket, ezt pedig a későbbiekben se felejtsétek el. Köszönöm :) Ajánlott zenéért katt ide, a sok frissért a héten pedig mondjatok köszönetet a tavaszi szünetnek, és ne szokjatok nagyon hozzá :D]

3.

Gyöngyözőnek éppen nem nevezhető kapcsolatomnak Fernando Torresszel alapvetően három szakasza volt, ha mostanit is beleszámítom, és eddig mindegyik szakasz felejtéssel zárult. Igaz, az első két alkalommal mind Jesús, mind én csak amolyan vendégek voltunk. Ő még nem volt tagja a keretnek, nekem meg mindegy volt, hogy hol tanulok, ráadásul szinte hozzá voltam nőve így aztán… A mostani helyzetről pedig egyelőre még nem nyilatkozhatok, ráadásul az egyetlen dolog, amit meg tudok állapítani, az az, hogy végtelenül furcsa.

Először 2006-ban találkoztunk, az akkori Világbajnokságon. Akkor még csak tizenhét voltam, és őszintén szólva, a legkevésbé sem érdekelt egyetlen focista sem az unokabátyámon kívül, sőt, gyakran még ő sem. Be akartam kerülni az orvosira, így a tornára is száj húzva mentem csak el, ráadásul a nagybátyámék gardedámsága alatt. Jesús bemutatott kedves barátjának Fernando Torresnek, én meg kezet nyújtottam, és ennyiben maradtunk. Remekül elvoltam nélküle is, nem volt szükségem senki társaságára a bátyámén kívül – meg persze ott volt Ramos is, de ő jött, ha kellett, ha nem.

Tiszavirág életű ismerősi viszonyaink második állomása a 2008-as EB alatt következett el. Elsőéves orvostan hallgatóként érkeztem Innsbruckba. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, tekintve, hogy alig pár nappal az utolsó vizsgáim után indultam is, ezúttal már egyedül, szülők nélkül. Jesús ugyan mondta, hogy velem jön – tehát pár nappal később érkezik, mint maga a válogatott –, de már nagylány voltam, ment az utazás egyedül is, ráadásul alig látta év közben a barátait, így tudtam, mennyit jelent neki, ha velük mehet, még akkor is, ha ezúttal sem kerettag. Sokat változtam két évvel azelőtti önmagamhoz képest, kezdve azzal, hogy a szemüvegemet kontaktlencsére cseréltem, a hajamat pedig megnövesztettem. Akkoriban bőven a lapockám alá ért már. Jesús révén Fernando és én újra megismerkedtünk (talán már akkor sejtenem kellett volna, hogy bemutatkozásaink sora soha az életben nem fog véget érni, de mivel előző találkozásunkkor nem hagyott bennem mély nyomot, úgy gondoltam, nincs ezzel semmi baj, sokkal nagyobb ciki lenne, ha egyáltalán nem tudnám, hogy ki ő).

Igaz, hogy 2008-ban nem lettünk sem kebelbarátok sem puszipajtások Torresszel, azért akkor tett róla, hogy ne felejtsem el egy darabig. Akkoriban Torres neve egyet jelentett a spanyol focival, így aztán nem volt nehéz dolgom.

Az az Európa bajnokság – bár Fernandóval való kapcsolatomba nem állt be semmilyen maradandó változást attól eltekintve, hogy most már mindig köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk mondjuk a szállodában – más dolog miatt azért igazán emlékezetes volt, ugyanis életemben először lett olyan barátom – olyan igazi barátom – aki nem lány volt. Tény ugyan, hogy az illető hat évvel idősebb volt nálam, imádni való feleséggel, még imádni valóbb kislánnyal, de ez volt az utolsó dolog, ami érdekelt. Egészen kicsi korom óta egyfajta kagylóhéjban éltem, ahová ugyan néha-néha bekopogtattak, engem azonban a legkevésbé sem izgattak a látogatók. Volt egy-két közelebbi barátnőm, és ott volt a családom, de rajtuk kívül senki nem kaphatott betekintést az én privát kis világomba, és ez addig tökéletesen meg is felelt nekem így.

Aztán jött ez a srác, David Villának hívták, és valahogy – valami számomra is érthetetlen és felfoghatatlan okból – barátok lettünk. És úgy is maradtunk.

És most, 2010. június 16-án itt állok egy liftben, és arról elmélkedem, hogy vajon ha vége van ennek a VB-nek, akkor két év múlva újra egy kézfogásos-önéletrajzos bemutatkozással kell-e majd emlékeztetnem Fernando Torrest arra, ki is vagyok, mint ahogy idén kellett. Ő ugyanis követte a jól bevett hagyományt, noha én már pontosan tudtam, ki is ő.

Igaz, ami igaz, azóta is furán viselkedik.

Ez is mi volt itt az előbb? Most akkor Jesús küldte, vagy nem? Nem mintha akkor a jelentősége lenne, de…

Kit akarok átverni? Ennek rohadt nagy jelentősége van, mert mit akarna ez az ember magától tőlem? Egyáltalán, miért kellett szándékosan kellemetlen szituációba hoznia engem abban a nyomorult liftben?

Pislogva bámultam utána, és egy büdös szót nem tudtam kinyögni, még csak meg sem tudtam védeni magam tőle, meg az idegesítő kérdezősködésétől, meg a még idegesítőbb feltételezéseitől, meg a… Különben is, mi köze van hozzá, hogy Ramos meg én jól el tudunk poénkodni? Semmi! Az lenne a ciki, ha nem tudnék beszélgetni Sergióval, mikor körülbelül azóta ismerem, hogy az első pattanások megjelentek a fején, mindenféle túlzás nélkül.

Pillanatok alatt sikeresen felhúztam magam, pedig már ott sem volt, csatlakozott a többiekhez, akik az ajtó előtt álltak.

Csak akkor vettem észre magam, mikor majdnem rám csukódott a liftajtó. Gyorsan kislisszoltam, és dühösen megállapítottam, hogy már kávézni sem lesz időm, ha el akarok menni a fiúkkal, én pedig el akartam.

– Nana! Azt hittem, még alszol – karolta át unokabátyám a vállamat, mikor odavonszoltam magam hozzá. Torres, aki ott állt mellette, persze úgy tett, mint aki semmiről nem tud. Na ja. Pont semmiről.

Nyugalmat erőltettem magamra. Sosem volt probléma a vérmérsékletemmel, komolyan. Mondják, hogy a latin lányok izgalmasak, egzotikusak és hevesek, de azt hiszem, én ebben is kivételes vagyok. Vagy egyszerűen csak az árvákra ez nem áll. Mindegy.

– Korán keltem – feleltem. – Mikor indultok? Mert reménykedtem benne, hogy előtte még ihatok egy kávét valahol – dörzsöltem meg a halántékomat.

Jesús összevonta a szemöldökét. Jól ismertem ezt a nézést, és nem örültem neki, hogy így vizsgálgat. Utáltam Jesnek hazudni.

– Történt valami, húgi? – kérdezte, kicsit félrebiccentett fejjel. Rövid mérlegelés után a féligazság mellett döntöttem.

– Tudsz róla, hogy a német válogatottal egy emeleten lakom? – érdeklődtem tőle. Az arcát elnézve, fogalma sem volt róla. Na persze. – Mindegy. A lényeg, hogy lehet, hogy baromi fegyelmezettek a pályán, meg német pontosság, meg mit tudom én, de hogy nagyon hangosan tudnak bulizni, az is biztos. Alig bírtam elaludni. Felemelő volt.

– Akarod, hogy helyretegyünk valakit? – David a vállára dobott táskával állt meg mellettünk. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem Torresével, és lejátszódott közöttünk egy néhány másodperces néma szempárbaj. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, és ez már csak azért sem nyugtatott meg, mert tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az én arcomról tökéletesen leolvasható a tanácstalanság. És ez nem tetszett, mert semmire sem vágytam kevésbé, mint hogy a csatár olvasni tudjon bennem.

Egy apró sóhaj után rámosolyogtam Davidra, és úgy döntöttem, hogy Fernando Torres nemes egyszerűséggel csak nem éri meg a rá fecsérelt gondolatokat és az esetleges álmatlan éjszakákat – a sokéves tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy a felesleges gondolatokat mindig az álmatlan éjszakák követték, én pedig, végtére is, nyaralni voltam itt. Szóval eszemben sem volt holmi focisták miatt szarul érezni magam.

Sőt. Más miatt sem, ha már itt tartunk.

– Nem kösz. De ha összeakadtok véletlenül a Nationalelffel, adjátok át szívélyes üdvözletemet – kértem. David felnevetett, és átkarolta a vállamat.

– Akarsz mellettem ülni a buszon? – kérdezte, én meg felvidultam, hogy végre valami normális dolog is történik ezen a végtelenül rosszul kezdődő napon. Az élet egyszerre nem is tűnt annyira borúsnak. Pedig a felhők – tudtam jól – napok óta gyülekeztek a fejem felett. Csak éppen nem akartam róluk tudomást venni, ahogy nem akartam tudomást venni Torresről sem. Egészen eddig sikeresen el tudtam kerülni az egynyári szerelmeket (igen, igen, az álmatlan éjszakák velejárója), és nem most akartam ezt másként csinálni, ráadásul egy egészen nyilvánvalóan foglalt pasit választva szívem hercegének.

Az orvosira járok. Nem vagyok teljesen idióta.

– Persze. Ezer éve nem láttalak – karoltam át a támadó derekát, és belemosolyogtam a vállába. David ismerős illata, érintése olyan volt, mintha tényleg hazaértem volna, mintha otthon lennék, Sevillában, pedig neki aztán semmi köze nem volt a városunkhoz. De ő, Jesússzal ellentétben, amikor együtt voltunk, csak velem foglalkozott, így nem kellett tartanom a lelkemet megkavaró pasiktól. Ő volt az én nagy, és tapasztalt barátom, aki láthatta a kagylóhéj belsejét.

Ki tudja, talán egy napon azt is elmesélem neki, hogy volt néhány óra a 2010-es Világbajnokságon, amikor azt hittem, hogy érzek valamit Fernando Torres iránt.

..:::..

– Hogy kaphattatok ki Svájctól? – kérdeztem, miközben mindketten a plafont bámultuk a fejünk felett. Jesús mellett feküdtem az ő ágyában, pont, mint kölyökkorunkban, mert Ramos éppen elszublimált valamerre, így végre tényleg lehettünk egy kicsit csak mi ketten.

– Fogalmam sincs. Valahogy találtak egy gólt, mi meg… – sóhajtott mellettem az unokabátyám.

– Ti meg nem – fejeztem be.

– Hát ja.

Egy darabig egyikünk sem szólt semmit. Nem kellett mindig beszélnünk, hogy megértsük egymást, ez mondjuk tény. Az is sokat segített, hogy csak egymás mellett voltunk.

– Hát, nem így akartam ünnepelni – szólalt meg, végül.

– Gondolom, mivel most sehogy sem ünneplünk – nevettem. Jes furán nézett rám, aztán annyiban hagyta. – Mennyi az idő? – kérdeztem, és nyújtózkodtam egyet. – Nem akarok itt lenni, amikor Sergio visszaér – morogtam.

– Fél tizenkettő múlt.

Odahajoltam, és puszit nyomtam Jesús arcára, ő pedig egy pillanatra magához ölelt.

– Ne légy nagyon letörve, oké? – kérdeztem tőle mosolyogva, de válaszként csak valami artikulálatlan mormogást kaptam válaszul. Mindegy, én azért ezt igennek veszem. Úgyis gyorsan kiheveri, nem nagyon van idejük magukba zuhanni, hiszen hamarosan újra meccs, amit most már meg is kell nyerni, ha tovább akarnak menni.

Kiléptem a szőnyeggel borított folyosóra, és a lift felé vettem az irányt. Természetesen éjjel annyira kihalt az egész épület, hogy szinte már féltem, ezért inkább arra koncentráltam, hogy milyen puha a szőnyeg a meztelen talpam alatt. Igen, sikeresen Jesús szobájában hagytam a papucsomat, és ez egészen addig nem is tűnt olyan rossz dolognak, amíg be nem léptem a hideg liftbe. Azt hittem, menten oda fagyok a fémpadlóhoz. Francért kell ilyen dizájnosnak lennie ennek a szállodának? Úgyis csak aludni jár ide mindenki, aki valaha is kivett egy szobát.

Dideregve szálltam ki a saját emeletemen, és összefontam magam előtt a karomat. Már semmi mást nem akartam, mint bekerülni végre a paplanom alá, és aludni, és elbújni a világ elől, legalább egy kicsit. Hosszú nap volt, sok fejtöréssel, és a kelleténél jóval több pasival.

Ásítottam egyet, és kinyújtóztam, aztán a zsebembe túrtam a szoba kulcsáért.

– Nem hiszem, hogy biztonságos ilyen későn fiatal lányoknak egyedül mászkálni.

Összerezzentem a hangtól, ami a hátam mögött szólalt meg. A szívem az ijedtségtől olyan őrülten kezdett verni, hogy egy pillanatra azt hittem, kiszakad a helyéből. Ha valaki megkérdezte volna tőlem egy félórával ezelőtt, valószínűleg azt mondtam volna, hogy a napomat már semmi nem teheti borzasztóbbá, mint amilyen már egyébként is volt. Nos, nyilvánvalóan tévedtem. Ugyanis nem kalkuláltam bele a helyzetbe Orlando Bloom klónját.

– Tervezel megölni a közeljövőben? Csak hogy tudjam, mire számítsak – morogtam.

– Eddig még nem volt tervben – támaszkodott meg az ajtóm mellett. Nagyszerű.

– Örömmel hallom – mosolyogtam rá a tőlem telhető legnegédesebben. – További szép éjszakát, Orlando, vagy hogy is hívnak – intettem neki.

– Mats. Matsnak hívnak – javított ki, de én már foglalkoztam vele, becsaptam magam mögött az ajtót. Nagyot sóhajtottam és beledőltem az ágyamba. Még csak be sem takaróztam rendesen, és már el is nyomott az álom.

Egyébként, nem is tudom, mit gondoltam, amikor azt hittem, hogy legalább egy éjszaka nyugtom lehet, ha már a nappalaim totál káoszosak, amióta csak itt vagyok. Nyilvánvalóan nagyon el voltam tévelyedve azzal kapcsolatban, hogy milyennek is kellene lennie egy egyszerű hozzátartozó világbajnokságának.

Legfeljebb tíz percet aludhattam, legalábbis annyinak éreztem, amikor valaki megfogta a vállamat. Majdnem felsikoltottam, amikor – gyanítom ugyanaz a valaki – a számat is befogta, így nem tudtam hangoskodni. Hála istennek. Az kellett volna még, hogy kedves német szomszédaim esetleg felébredjenek.

– Ssh – hallottam a fülemben, és a kéz eltűnt. Ijedten néztem fel, de csak Sergio Ramost láttam magam előtt.

– Normális vagy, Sese? – kérdeztem suttogva, dühösen. Nem segített, hogy Ramostól csak egy vigyort kaptam válaszként.

– Miért suttogsz? – kérdezett vissza. Reflexből vágtam hozzá magam mellől az egyik párnát, de elhajolt előle. – Gyere. Később is megverhetsz, ha még akarsz – húzott fel, és megfogta a kezem. – Öltözz fel melegebben.

– Hová megyünk? Egyáltalán mennyi az idő? – értetlenkedtem, de persze a hátvédet, mint ritka vitáink alkalmával mindig, most sem sikerült válaszadásra bírnom. Egyszerűen kinyitotta időleges szekrényemet, kivett belőle egy farmert meg egy pulóvert, és odadobta nekem. Esküszöm, mint Don Quijote és a szélmalmok, ahol természetesen én vagyok a szegény bolond.

– Itt megvárlak, siess.

– Egy szép napon megfojtalak, Ramos – morogtam az orrom alatt.

– Próbálkozni lehet – nevetett fel.

A fürdőszobámban villámgyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, meg egy zoknit, és laza copfba kötöttem a hajam, mert fésülködni semmi kedvem nem volt, és erőm sem sok, ha már itt tartunk. Mikor kinéztem, Ramos az ágyamon ült, és a telefonomat dobálta a magasba.

– Háromnegyed kettő – nyomta a kezembe. Megforgattam a szememet. Háromnegyed kettőkor, Sergio Ramosszal a szobámban. Egészen eddig fogalmam sem volt, mi hiányzik az életemből, pedig tudnom kellett volna, hogy egy ilyen szituáció: Ramos az ágyamban. Minden nap valami egészen különleges dolog történik velem. Komolyan. Nem győzök csodálkozni.

Ja, várjunk. Nem is akarok csodálkozni. Csak aludni.

– Sokkal tartozol nekem ezért. Ha valami idiótaság miatt rángattál ki az ágyból én esküszöm…

– Persze, persze – bólogatott, a meggyőződés legkisebb jele nélkül. – És legközelebb zárd be az ajtódat, ha nem akarsz éjjeli látogatókat – tette hozzá, azzal átkarolva a derekamat kiterelt a szobából, még csak arra sem volt időm, hogy bekössem a tornacipőm fűzőjét.

Átbotladoztam a küszöbön, és értetlenül néztem hátra Sesére. Alig láttam valamit a sötétben, és azt sem túl jól. Már nem volt bent a kontaktlencsém, csak a béna, otthoni szemüvegemet biggyesztettem az orromra, de nem voltam megelégedve a teljesítményével. Nos, talán újat kellene csináltatnom.

Nem hittem ugyan, de a megdöbbenésemet lehetett fokozni, amikor a lift helyett a lépcsőházba léptünk ki, és elkezdtünk sétálni fölfelé. Automatikusan megkapaszkodtam Sergio kezébe, rettegtem tőle, hogy a sötétben megcsúszok, vagy lezuhanok, vagy meghalok, esetleg ezek kombinációja, és a a száznyolcvanegynehány centis hátvéd meglehetősen biztonságosnak tűnt. 

Ahogy összekulcsolódtak az ujjaink, kirázott a hideg, és mintha Sergio is kicsit elbizonytalanodott volna. Éreztem, ahogy megfeszülnek a karjában az izmok. Aztán a furcsa érzés, ahogy jött, úgy tova is illant. Csak a hidegrázás maradt meg.

– Nagyon fázol? – kérdezte olyan gyengéden, ahogy soha nem beszélt még velem, különösen nem akkor, amikor össze-vissza ökörködtünk napközben. Egy pillanatra olyan volt, mintha ez a srác mellettem nem is az a Sergio lett volna, akit ezer és egymillió éve ismerek, hanem valaki… valaki teljesen mást.

– Tűrhető – motyogtam, és éreztem, hogy elvörösödök. Istenem, hála neked, amiért feltaláltad az éjszakát.

– Mindjárt odaérünk.

Na igen. De hol az az oda?

Felértünk a lépcsőház tetejére, Ramos pedig mindenféle teketóriázás nélkül lenyomta a tetőre vezető ajtó kilincsét, és maga után húzott kifelé. Majdnem eltaknyoltam, de Sese biztosan tartott, amikor...

Amikor felharsant a Boldog születésnapot! kiáltás.

Döbbenten néztem a srácokra: Davidra, a bátyámra, Fernandóra, Ikerre, sőt még a Cesc, Xavi, Iniesta trió is jelen volt, pedig az utóbbi hármas nem tartozott a közelebbi ismerőseim közé. Nem mintha nem imádtam volna őket, mert mindegyiküket szerettem a magam módján, hiszen ahhoz a világhoz tartoztak, amiben felnőttem. Így aztán különleges melegséggel töltött el már csak az, hogy ott álltak a tetőn, ahol borzasztó, tipikus éjszakai hideg volt, de a tortámon lévő csillagszóró egyre csak köpte magából az ég felé, a csillagok felé a millió szikrát, nekem pedig, mit szépítsem, könny szökött a szemembe, hogy aztán forrón csurogjon le az arcomon.

Természetesen annak az embernek ugortam először a nyakába, aki a legközelebb volt, esetemben Sergio Ramos. Azt hiszem, a srác kissé döbbenten fogadta az érzelmi kirohanásomat, de néhány pillanat múlva azért a derekam köré fonta a karját.

– Boldog huszonegyedik születésnapot, majom – mormogta a fülembe, én pedig elnevettem magam, miközben végigölelgettem a többieket is, serényen törölgetve az arcomról a könnyeket.

Talán már ekkor éreznem kellett volna, hogy ennek az éjszakának még nincsen vége. Ahogy utolsóként Fernando nyakát is átöleltem, és megéreztem a teste melegét, vele érkezett a biztonság érzete is. Olyan biztonságé, amit előtte még sosem éreztem. Minden idegszálam üvöltött, a józanabbik felem toporzékolt valahol az agyam egy eldugott sarkában, mert nem volt helyes ezt éreznem. A legkevésbé sem.

– Boldog születésnapot! – suttogta ő is.

Egy egészen kicsit elhátráltam, hogy láthassam az arcát, és úgy döntöttem, hogy mikor máskor kérdezzem meg, ha nem a születésnapomon. Legfeljebb nem kapok választ, ahhoz meg már úgyis hozzászoktam, hála Sesének.

– Mi volt az az egész reggel a liftben?

A többiek elindultak befelé, tényleg elviselhetetlen volt az idő a tetőn, de itt legalább senkit nem zavart sem a csillagszóró, sem a hangoskodás, más kérdés, hogy a tortát már meg tudtuk enni bent is.

– Hogy hogy mi? – kérdezett vissza.

– Miért kerestél? Mert annyi azért nekem is leesett, hogy ha nem Jesús küldött, akkor nyilvánvalóan magadtól jöttél.

– Egyszerűen csak látni akartalak.

– De hát nem is ismersz – hitetlenkedtem, miközben próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ideje lenne talán elengednem őt. Ekkor azonban a nyakamra csúsztatta a kezét, és közelebb húzott magához. A fülemen éreztem, ahogy levegőt vett, és éreztem azt is, ahogy a kis pihék vigyázzba állnak a nyakamon a közelségétől.

– Talán ezen akarok változtatni.

Kibontakozott az ölelésemből, és a többiek után indult, nevetve csatlakozott be a beszélgetésükbe.

Ó.Te.Jó.Ég.

Törékeny - 4. fejezet

[Na hát, itt a következő fejezet ehhez a történethez. Magához a plothoz nincsen sok hozzáfűzni valóm, azt úgy is elolvassátok (remélhetőleg), és talán még szeretni is fogjátok (bízom benne), viszont a szokásos zene ajánlómtól most kicsit el kell térnem, ugyanis két zeném is van. Először is, akik kíváncsiak arra, hogy én mire írtam: The Beatles - Norwegian Wood & The Beatles - I'm looking through you. Na most, tudom, hogy mennyire kiábrándító lehet, hogy rádöbbentetek, hallgatok Beatlest és még írok is rá xD Szóval nyilván senkit nem kényszeríthetek rá, hogy szintén így tegyen (csak írás helyett olvasson). Így a nem csodabogár embereknek van másik zeném, amit pedig ide kattintva hallgathattok meg. Jó szórakozást hozzá :)]

4. fejezet – Közelebb

A vacsoránk után több, mint egy hétig nem hallottam Mesutról. Nem keresett, és én sem kerestem őt. Nem mondom, hogy nem esett rosszul a tény, hogy úgy tűnt, megfeledkezett rólam, ugyanakkor nem volt jogom csak úgy belemászni az életébe, ha ő nem kíváncsi rám többé. Ráadásul rengeteg dolga is lehetett, a sajtó százhatvannyolc órában velük volt tele. A Madridnak nem kezdődött éppen jól az idény.

Pontosan ezért lepődtem meg, amikor egy szerda este egyszerre megcsörrent a telefonom. Alejandróra számítottam, mert el kellett utaznia Sevillába, hogy csoportokat vezessen, és egészen vasárnapig nem láthattam. Megdöbbentem, amikor a telefonom kijelzőjén Mesut nevét láttam villogni. Egyedül ültem a nappalim kanapéján melegítőben meg kék atlétában és mozimaratont tartottam egy nagy tál pattogatott kukorica és néhány csomag gofri meg egy üveg lekvár társaságában. Határozottan úgy éreztem, ez nem az az énem, amit Mesut Özilnek meg kellene ismernie.

– Igen? – szóltam bele a készülékbe végül, még mindig sűrűn pislogva. Reménykedtem benne, hogy a hangomon nem érezni a mélységes megdöbbenést.

– Szia! – köszönt, fáradt volt a hangja, de ugyanakkor valahogy vidám is, ami valahol megnyugtatott. Minden rendeben van vele. Nagyjából. Mert a pályán még mindig erősen hullámzó teljesítményt mutatott.

– Hogy vagy? – kérdeztem, és megállítottam a Szívek szállodája részt, amit éppen néztem. Hát, határozottan nem srácnak való szórakozás, bár szerintem a Gilmore-lányok kalandjai olyanok, amihez senki nem lehet elég nő, elég fiatal, vagy elég öreg.

– Minden oké. Ne haragudj, hogy nem hívtalak, de azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem. Tudom, hogy hirtelen, de ráérsz most?

Pislogtam kettőt, és anélkül válaszoltam, hogy végiggondoltam volna, mit is mondok.

– Persze, éppen mozimaratont tartok itthon. Ha szeretnél, csatlakozhatsz. – A nyelvem önálló életre kelt. Legközelebb talán szerencsésebb lenne leharapnom.

– Jó ötlet. Lezuhanyzom, és megyek – kapott az alkalmon a középpályás, és már meg is szakította a vonalat. Legszívesebben az asztalba vertem volna a homlokomat a saját hülyeségem miatt…

Aztán végül mégsem tettem semmi hasonlót. Mert tulajdonképpen most mit is problémázok én itt? Mesut csak egy barát, és ha úgy dönt, hogy nem vagyok elég jó neki, mert melegítőben és smink nélkül lát, akkor valószínűleg nincs is miről beszélnünk egymással. Ha viszont így is megfelelek az elvárásainak, akkor meg tényleg van valamiféle baráti kapcsolatunk. Szóval tovább tömtem magamba a pattogatott kukoricát, miközben azon aggódtam, hogy Jess meg Rory jöjjenek már végre össze, mert Jess az egyik legjobb létező sorozatkarakter, akihez valaha szerencsém volt.

Mesut a rész utolsó két perce előtt csöngetett, úgyhogy fel sem álltam, csak lazán kiabáltam, hogy „gyere be”. Kicsi lakásba lakom, így az előszobám mindössze egy beugró, amit nem választ el ajtó a nappalimtól.

A srác meglepetten nyitott be, és ahogy becsukta maga mögött az ajtót, elfordította a zárban a kulcsot. Igen, mások is mondták már, hogy kissé felelőtlen vagyok. Aléval az élen.

Mesut lerúgta a cipőjét, aztán megállt a kanapé mellett, ahogy volt, kabátban, és hitetlenkedve bámult a képernyőre.

– Detti, te most komolyan ezt nézed?

– Mesut Özil, csak egy percre maradj csöndben, ez a legjobb rész! – morogtam, és törökülésbe húztam a lábamat, miközben Dean kidobta szerencsétlen Roryt, amiért elég nyilvánvaló módon szerelmes volt Jessbe. Nem, nem láttam még százötvenszer ezt az epizódot.

Mesut felnevetett, és felakasztotta a kabátját a fogasra, ahol csak az enyém árválkodott, és ledobta magát mellém a kanapéra.

– Kukoricát? – kérdeztem, és felé nyújtottam a tálat.

– Kérek – markolt bele. Nagy sóhajjal dőltem hátra, amikor az ismerős, stáblistát kísérő zene megszólalt. – Azt hittem, csak a húgaim bolondulnak az ilyen sorozatokért – csóválta meg a fejét.

– Az ilyen sorozatokat mindenki szereti, akinek van egy kis jó ízlése – világosítottam fel, és megdobtam egy darab pattogatott kukoricával. Reméltem, hogy beleragad a hajába, vagy valami, de sajnos nem jártam sikerrel. Az ember lánya ne kezdjen focistákkal, ugyanis iszonyatosan jó reflexeik vannak. Simán elkapják a kukoricát, ha esetleg meg akarják őket dobálni.

– Szóval nekem nincsen ízlésem – vonta le a következtetést felvont szemöldökkel. Elnevettem magam az arckifejezésén.

– Igen, valami ilyesmire célozgattam burkoltan. Na jó, nem foglak kényszeríteni, hogy Szívek szállodáját nézz velem… – sóhajtottam fel mártírkodva, és felé nyújtottam a DVD-boxot azzal a kétszáz DVD-vel együtt, ami nagyjából benne volt. – Szóval válassz!

– Akármit választhatok? – kérdezte, én pedig bólintottam.

– Akármit.

– De tényleg, akármit?

– Hát jó, örülnék, ha nem néznénk valami gyomorforgató horrort, mert ma még aludni is szeretnék – haraptam az ajkamba.

– Szóval akkor mégsem akármit…

– Mesut, most kötözködsz, vagy választasz végre? – csaptam a vállára, és most rajta volt a nevetés sora. Már legutóbb is feltűnt, hogy rengeteget nevetünk, ha együtt vagyunk, szinte már annyit, hogy a hasam belefájdul. Ezer éve nem éreztem magam senki mellett ennyire felszabadultnak, pedig még csak nem is tegnap láttam őt legutóbb, gyakorlatilag másfél hete nem beszéltünk. Ráadásul plusz pont, amiért a szerelésemre sem mondott semmit, pedig ő aztán eszméletlen jól nézett ki. Bár lehet, hogy gazdagéknál alapkövetelmény, hogy egy farmer meg egy szimpla felső is jól mutasson rajtuk.

De tényleg nem tett megjegyzést, csak szétterült a kanapémon, a dohányzóasztal alatt előrenyújtva keresztbe tette a lábát és nézegetni kezdte a DVD-ket.

– Szuperhősök? – kérdezte, megtörve a csendet, és kizökkentve engem a bámulásból. Mert hogy bámultam. Ez mekkora ciki…

– Jöhet – vágtam rá.

– Amerika Kapitány?

Szenvedve dobtam magam hátra a kanapén, és még nyögtem is mellé.

– Most meg mi van? Azt hittem, hogy ti lányok buktok Chris Evans meztelen felsőtestére. És az Amerika Kapitány egy jó film – nézett rám.

– Az Amerika Kapitány egy borzalmas film! – kértem ki magamnak. – Idiótán néznek ki benne a speciális effektek, a történet borzasztó, és tényleg Chris Evans az egyetlen értékelhető pontja, de még őt sem szeretem annyira, hogy többször is megnézzem ezt a nyilvánvaló balfogást a Marvel részéről – jelentettem ki.

– Jól van, nem kell a dráma – vigyorodott el Mesut, és kivett egy másik filmet. – A Bosszúállók azért jöhet, ugye?

– Igen – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Végigkövettem a mozgását, ahogy felállt, odalépett a DVD-lejátszómhoz, és beletette a filmet, aztán elindította. Angolul néztük, így mindketten értettük, meg amúgy is imádtam eredeti nyelven nézni a filmeket, általában úgy a legjobb. Persze akadtak kivételek, de a Bosszúállók nem tartoztak abba a kategóriába. Bár kétségtelen, hogy magyarul is élveztem.

Mesut egyébként még farmerban sem tagadhatta le, hogy sportolt. A hátán játszottak az izmok, pedig semmit nem csinált azon kívül, hogy kinyújtotta a kezét, és kicsit lehajolt. Az ajkamba haraptam, és elöntött a szégyen. Mégis mi a fenét csinálok én? Nekem barátom van, akit szeretek, és különben is, Mesut csak egy srác, egyáltalán nem kellene őt így… hát, nézem. Mert pontosan tudtam, hogy éppen olyan szemmel vizsgálgatom, ahogy csak a nők tudnak egy olyan férfit, aki bejön nekik.

– Van vasárnap ez a vacsora – kezdte, miközben beállította a feliratot és a hangot, hátra sem nézve rám, amiért hálás voltam, mert akkor rajtakapott volna, hogy őt figyelem.

– Milyen vacsora? – kérdeztem, kicsit elveszítve a fonalat. Hogy jön ez most ide?

– Ahol meg kell jelennünk, és gondoltam eljöhetnél velem – fordult felém. A hajába túrt a tarkóján, innen tudtam, hogy zavarban van.

– Öhm… – nyögtem, és hirtelen nem tudtam mit mondani.

– Pusztán baráti alapon, komolyan! – szögezte le. – Egyszerűen csak nincs kivel mennem, és az a helyzet, hogy jelenleg tényleg én vagyok az egyetlen szingli az egész Real Madridnál, ráadásul Saminál is itt lesz a barátnője, szóval kilőve, hogy együtt menjünk. Mondjuk az is elég gáz lenne, de egyedül… érted.

– Persze. Menjünk együtt – bólintottam rá, mosolyogva.

– Komolyan?

– Aha – bólintottam. Leült mellém, látható megkönnyebbüléssel. Fogalmam sincsen, miért izgult ennyire, mintha legalábbis leharaptam volna a fejét. Pedig tudnia kellett, hogy egyetlen vacsora alatt olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy kezelhetné ezt az egészet lazábban is. Szabályosan olyan érzésem volt a közelében, mintha ezer éve ismerném, nem csak néhány hete. – Mennyire kiöltözős?

– Öö… eléggé? – sandított rám.

– Nem baj, úgyis imádom bámulni a focistákat, amikor öltönyben vannak. Az öltöny mindenkinek jól áll, és mindenkin kifejezetten előnyösen mutat. Te is jöhettél volna öltönyben. Akkor lehet, még az Amerika kapitányt is megnéztem volna veled – öltöttem ki a nyelvem, mire reflexből hozzám vágott egy díszpárnát maga mellől. – Na! – méltatlankodtam, és viszonozni akartam az igazságtalan bánásmódot, de mondanom sem kell, csúfos kudarcot vallottam. Mesut egyszerűen elkapta a csuklómat, a párna pedig szimplán kipottyant a kezemből. Ijesztően közel kerültem hozzá, gyakorlatilag a teste melegét is éreztem. Szinte rémülten néztem fel rá, ő pedig hasonlóan zavartan nézett vissza rám.

– Nézd a filmet – mondta végül, féloldalas mosollyal, tőlem pedig csak egy bólintásra futotta. Szótlanul ültem vissza a helyemre, kicsit talán távolabb is tőle, mint eredetileg.

Kellett vagy tíz perc, mire magamhoz tértem.

***

Az után a vacsora után kellett néhány nap, amíg le tudtam rendezni magamban, hogy tulajdonképpen mit is érzek, és hogy mi lenne a helyes. Aztán rádöbbentem, hogy nem tudok rendet rakni magamban, sőt mi több, nem is akarok, az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy mi lenne a helyes. Így vagy úgy, de semmiképpen sem tudok lemondani Detti barátságáról. Vagy bármi másról, ami vele kapcsolatos.

Őszintén szólva elegem volt már belőle, hogy mindig én vagyok a jó fiú. Miért nekem kell mindig a rendes srácnak lenni, aki hátralép, ha nehezebb helyzettel találja szembe magát? Mi van, ha most az egyszer én szeretnék lenni a rossz fiú? Mi van, ha tényleg azt akarom, hogy lépjen ki a kapcsolatából, és velem foglalkozzon?

Megijesztettek a gondolataim. Én nem ilyen vagyok, egyáltalán nem ilyen. Más dolog, hogy szeretek ide-oda eljárni, és nem mondom, hogy még soha nem volt olyan, hogy egy kapcsolatom mindössze egyetlen éjszakára szólt. De az, hogy néha kimaradok, egyáltalán nem ugyanaz a kategória, mint amikor szándékosan két ember közé áll valaki. 

Ez nem én vagyok.

De azt sem tagadhattam le, hogy nagyon jól éreztem magam Dettivel. Ha kiverem a fejemből ezeket a szánalmas gondolatokat, még tényleg lehetünk barátok, és arra nagy szükségem volt, hogy legyen egy olyan barátom, mint ő. Így aztán döntöttem.

Továbbra is maradok jó fiú. Elég unalmas szerepkör.

Mikor szerda este beállítottam hozzá, és ő ott ült krémszínű kanapén melegítőben, meg egy sima felsőben, az egész szituáció egyszerre hatott megdöbbentőnek és nagyon is természetesnek. Miért is kellett volna kiöltöznie egy egyszerű estéhez, amin két barát megnéz néhány filmet? Arról nem is beszélve, hogy így is nagyon… szép volt. Szőke haját egy csattal fogta össze a tarkóján, néhány tincs kicsúszva a szorításból az arcát keretezte, és őszintén szólva, sem a kukoricás tál, sem a gofri nem rontotta el az összképet. Csak... egyszerű volt. Olyan, amilyennek lennie kellett.

Beléptem a lakásába, és olyan volt, mintha többé nem is Madridban lennék, hanem otthon, vagy Isztambulban a barátaimmal, legalább hat-nyolc évvel ezelőtt, amikor a nevemet még csak a helyiek ismerték, és nem volt sem világbajnokság, sem Real Madrid, sem semmi más, csak Mesut Özil. És Detti mellett mindez egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek. Mármint, hogy lehetek még ilyen, nem kell örökké a focistának, a hírességnek lennem.

A Bosszúállókat választottam. Nem mintha nem láttam volna már elégszer, a srácokkal együtt néztük meg, mikor kijött, de alapvetően jónak tűnt egy sima szerda estére.

Ültünk egymás mellett, és kicsit kellemetlen éreztem a csendet. Talán nem kellett volna megérintenem őt, utána mindketten valahogy szótlanná váltunk, és én nem akartam elrontani ezt az egészet, a maga hétköznapi tökéletességével.

Aztán Dettinek csak megjött a hangja. A filmről beszélgettünk, arról, hogy vajon Mark Ruffalo vagy Edward Norton a jobb Hulk, meg arról, hogy nincs viccesebb dolog az orosz akcentussal beszélt angolnál, és hogy Samuel L. Jackson mennyire zseniális.

– Oké. Beszéljünk a rossz fiúkról – néztem rá.

– Rólad?

– Még mindig kínoz az a Cascada szám – vigyorogtam.

– Hé! Szívem minden szeretetével énekeltem, oké? – kérte ki magának.

– Hát hogyne – bólogattam és megdobáltam kukoricával, amit nevetve hárított.

– Tom Hiddleston jó színész, csípem. Ráadásul a legnagyobb rajongója történetesen a legjobb barátnőm, úgyhogy nem is mernék más mondani – rágta a száját.

– Szerintem is jó színész. Mármint jó Loki – bólintottam, aztán elgondolkodtam azon, amit mondott. – A legjobb barátnőd… nem spanyol, ugye?

– Nem – rázta meg a fejét, és nem nézett rám. – Itt Madridban nem nagyon vannak barátaim. Vannak kollégáim, van Alejandro és vagy te, de itt nagyjából ki is fújt. Nem vagyok itt elég régen ahhoz, hogy tényleg igazi barátokról beszélhessek, és túl sokat dolgozom ahhoz, hogy ez a közeli jövőben megváltozzon.

– A barátodként tartasz számon engem?

– Hát… remélem, hogy azok vagyunk – mosolyodott el. – Kicsit rosszul is esett, hogy egész mostanáig nem kerestél – vallotta be, és elhúzta a száját. Amikor meg akartam magyarázni, feltette a kezét. – Olvasok újságot, szóval gondolom nem véletlen volt, mikor nulla-huszonnégyben áll a cirkusz a klubnál. De legközelebb azért legalább egy sms-t dobj, hogy élsz még. Vagy valami – nevetett fel zavartan.

Felé nyúltam, és megsimogattam a fejét. Nem az arcát, csak a haját, és azt sem hosszan. Egyetlen, rövid érintés volt, és reméltem, hogy tudja, mit akarok ezzel kifejezni.

– Köszi – mondtam halkan.

– Nincs mit. Mikor először találkoztunk, nem gondoltam, hogy valaha is kedvelni foglak. Mármint úgy tényleg. Mert hát amíg a Madridban játszol, nyilván nem utálhatlak – öltötte ki rám a nyelvét, én pedig elnevettem magam. Mindketten újra a film felé fordultunk. Detti most már sokkal közelebb ült hozzám, ami megnyugtatott. Többé a csend sem volt kínos, csak olyan, amilyennek lennie kell, ha két ember filmet néz együtt. Megnyugtató.

Fel sem tűnt, hogy Detti mikor aludt el mellettem, csak az tűnt fel, hogy nem sokkal a vége előtt – jellemző, hogy a nagy csatajelenet előtt, persze – a vállamra hajtotta a fejét, és egyenletesen emelkedett-süllyedt a mellkasa, a szeme lehunyva, és olyan békés volt az arca, amilyen csak azoké az embereké, akik igazán mélyen alszanak.

Elmosolyodtam, és a füle mögé tűrtem néhány homlokába lógó szőke tincset. Megvártam, amíg vége lett a mozinak, aztán ölbe vettem, és rövid keresgélés után megtaláltam a hálószobáját. Nem akartam felébreszteni, és nem is különösebben bántam, hogy magamhoz ölelhetem. Mert oké, jó srác vagyok… de amiről nem tud, az nem is fáj senkinek.

Az ágya nem volt bevetve, ami már meg sem lepett. Az éjjeli szekrényén egy fénykép állt, ő volt rajta, és egy barna, göndör hajú lány, gyanítom, a legjobb barátnője.

Gyengéden letettem, és a vállára borítottam a takarót, amikor halkan, rekedtesen megszólalt, még csak a szemét sem nyitva ki.

– Mes… maradhatsz.

– Detti – nem voltam benne biztos, hogy tisztában van vele, mit mondott.

– Komolyan. Örülnék – motyogta.

Továbbra sem éreztem magam meggyőzve azt illetően, hogy magánál van, de a lelkiismeretem mindenesetre sikerült csillapítanom azzal az indokkal, hogy ő maga kért tőlem ilyesmit. Úgy, ahogy voltam, bedőltem mellé. Abban a pillanatban, ahogy vízszintesbe kerültem, éreztem csak igazán, hogy mennyire fáradt vagyok. Addig szinte fel sem tűnt.

Néztem Detti nyugodt, békés arcát, és próbáltam gondolkodni, próbáltam kettőnkről gondolkodni, de nem nagyon sikerült, elnehezült a fejem.

Aztán elnyomott az álom.