Taníts meg - 14. fejezet

[Sziasztok! Nem szeretnék sokat előre elárulni a fejezetről. Ajánlott zene azért most is van. :) Kattintsatok ide érte. Ezenkívül oldalt szavazhattok is, kérlek, segítsetek nekem :)]

14. fejezet – Másként

Lehajtottam a laptopom fedelét, és körülnéztem a nappalimban. Annyira üres volt, hogy a látvány már-már fizikai fájdalmat okozott.

Itt volt hát a vége.

A gép feketéje rikított a szoba fehérségében. Az immár csupasz fehér falak előtt, az utolsó két tárggyal együtt, ami itt marad a lakásban. A kanapém és a dohányzóasztal a nappaliban. Ezek most már azé, akik megvették a helyet. Én pedig magam mögött hagyom mindazt, ami valaha az életem volt.

A legnehezebb mégis az volt, amikor eljöttem a suliból. Elbúcsúzni a gyerekektől, a kollégáktól... mintha belőlem téptek volna ki egy darabot. Ugyanakkor pontosan tudtam: ha nem megyek el, a jövő milliószor fájdalmasabb lenne.

Az igazgató asszony kérdéseinek jó részére nem tudtam mit válaszolni. Nyilván nem mondhattam el neki, hogy a világ egyik legnépszerűbb focistájához költözöm Londonba, mert ez nem olyasmi volt, amire felvágnék. Az, hogy mihez kezdek majd, mit csinálok az életemmel... Persze bennem is felmerült kérdések voltak, csak éppen még nem tudtam rájuk a választ. Így aztán az igazságnak megfelelően csupán annyit mondtam, hogy nem tudom. Egyelőre elutazom, és abból a pénzből fogok élni, amit a lakásért kaptam. A többi a jövő zenéje.

Féltettek. És nem csak a suliban, otthon is, és ezért igazán nem hibáztathattam senkit. Mindenesetre nem tudtak eltántorítani a már meghozott döntésemtől. Nandóhoz költözök.

Az esküvő óta kettőnk kapcsolata nagyon is sokat változott. Elmesélt mindent a válásról másnap, amikor már Mes és Juanito hazautaztak. Azt mondja, hogy tulajdonképpen még hálás is lehet, hiszen nem vesztek össze sem a pénzen, sem máson, a gyerekeit pedig akkor láthatja, amikor csak akarja. Olalla nem az a nő volt, aki nekiáll hisztizni, mikor éppen miatta van ez az egész.

– De nem maradhatnak veled. És így azért nem ugyanaz – jegyeztem meg szomorúan.

– Ami megtörtént, megtörtént, ezen már nem nagyon lehet változtatni – rázta a fejét, de láttam a szemében azt az embertelen fájdalmat, amit talán képes voltam megérteni, de átérezni semmiképpen sem. – Szeretném, ha te is megismernéd őket. Mármint a gyerekeket. Hiszen eléggé jelentős tényező leszel az életükben hamarosan.

– Nem vagyok benne biztos, hogy kéne – csóváltam meg a fejem. – Összezavarodhatnak, és...

– Anna, nagyon édes vagy, hogy aggódsz értük, és komolyan mondom, nem is kell az anyjukat játszanod, de tanárnő vagy, értesz a gyerekek nyelvén. És nem bújhatsz el minden egyes alkalommal a ruhásszekrénybe vagy menekülhetsz Juanito háta mögé, amikor nálam vannak – mosolyodott el. Én meg próbáltam viszonozni. Kevés sikerrel.

Mindenesetre a kérdés eldőlt. Költöztem. És hiába volt bennem rengeteg félelem, hiába voltak kétségeim szép számmal, már nem volt hátra semmi. Nem volt miért itt maradnom.

Így aztán szeptember tizenkettedikén Lucával együtt szálltam fel a repülőgépre, ami az esős és szürke, ám számomra nagyon is új London felé repített minket.

Az egyetlen gondolatom, az volt, hogy önmagamat, a régi Annát hagyom magam mögött, miközben a hatalmas fémmadár a levőbe emelkedett. Ezután minden másként lesz. Ezt tudtam. És fogalmam sem volt, mit várjak a jövőmtől.

***

A kormányon doboltam idegességemben. Naná, hogy akkor kell belefutnom a legnagyobb dugóba, amikor Anna gépe elé megyek. Mert mikor máskor? 

Nagyot sóhajtottam, és feltekertem a rádión a hangerőt. Egy El Canto del Loco CD üvöltött. Legalább hallottam valami mást is angolon kívül. Másrészt meg az, hogy együtt dúdolgattam a számokat a rádióval, segített lenyugodni és elterelni a figyelmemet a közlekedésről.

Fellélegeztem, amikor végre odaértem a reptérre, és a gép éppen akkor szállt le. Felajánlottam, hogy ha már kijövök Annáért, Lucát is eldobjuk a szállodájába.

Luca nagyon szép lány volt, ezt bárki láthatta. Vörös hajú, magas és vékony, minden férfinek megakad a szeme egy ilyen nőn.

Miért is éppen Juanito lenne kivétel ez alól, igaz? Naná, hogy nem volt. Ha jellemeznem kellene Anna legjobb barátnőjét, nehezen tudnám. Sokat beszél, vidám, és talán még felelőtlennek is tűnik... de az embernek mindössze egy egészen kicsit kell mélyebbre néznie, és meglátja, hogy mennyire komoly. Hogy mennyire jó emberismerő. A szemén látszik, hogy folyamatosan elemez, felméri a környezetét és a környezetében élőket.

És pontosan ezért nem kedvel.

Nem mondja, de látom rajta. Nem tart elég jónak Annához, és ebben talán igaza is van. Csupán egy dolgot felejt el – vagy egy dolgot nem vesz számításba – mind ő, mind Juanito. Hogy nekem szükségem van Annára, és csak rá. Mert most ő tart életben. Talán nem vagyok jó ember, de semmiképpen sem bántanám, szándékosan semmiképpen nem. Ahhoz túl fontos.

Fogalmam sincs, mikor vált igazán azzá. Talán egyszerűen csak az számít, hogy mindig ott van, ha szükségem van rá, mindig mosollyal vár, és szeret. Azt hiszem, ez lehetett a döntő dolog, amiért komolyan szeretném venni a kettőnk kapcsolatát. A szeretet, ami belőle árad, és ami egyedül csak nekem szól, szinte megtisztít, és mocsok az aztán van bennem bőven.

Én is tudom, hogy nem érdemlem meg őt. Sőt, én tudom a legjobban, mert én ölelem át őt éjszaka, én csókolom a száját, és én okozom a könnyeit, még akkor is, ha nem akarom bántani. A fájdalmát nem tudom kivédeni. Csak akkor tudnám, ha nem léteznék.

Ezért gondolom, hogy az volt a sorsunk, hogy találkozzunk. Fájjon akármennyire is, a dolog már megtörtént, és az irányítás kezd kicsúszni a kezemből. Nem én irányítom az eseményeket, és legfőképpen nem én irányítom az érzéseimet.

Pedig mennyivel könnyebb lenni egyszerűen csak elfelejteni Olallát, és minden szeretettel Annát szeretni. Én lennék a legboldogabb ember a világon, ha képes lennék rá.

Szóval kedvelem őt. És ez kezdetnek elég. Mert ilyet tíz éve nem éreztem nő iránt, azóta, mióta megismertem Olallát. Persze, én is férfi vagyok, nem vakultam meg az elmúlt tíz évben sem, láttam szép nőket, de olyannal soha nem találkoztam, akibe képes lennék beleszeretni.

Anna azonban ilyen volt.

Pedig semmiben nem hasonlítottak egymásra Olival. Talán pont ezért kedvelem őt annyira.

Hogy szeretem-e? Fogalmam sincs róla. Most még minden annyira zavaros. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy nem akarom elengedni őt. És a ragaszkodás is csak a szeretet egy fajtája. Beteges fajtája, de akkor is. Régóta tudom magamról, hogy beteg ember vagyok. A diagnózis szívszakadás. Az életet pofonokban kellene mérnünk.

– Fernando! – A vidám hang a repülőtér hangzavarában is megérintett, egy kicsit máris jókedvem lett. Mintha a régen vágyott napsugár visszatért volna az én szürke Londonomba.

– Szia, kicsim – öleltem át a derekát, ahogy a nyakam köré fonta a kezét. Anna-illata volt: nyár, citrom és menta, azt hiszem. Mert egyszerre volt forró és friss. Nehezen definiálható. Anna. És az én jelenem. Az életem egyenlő volt az ő nevével. – Jól utaztatok? – kérdeztem, és puszit nyomtam Luca arcára is, akinek valószínűleg jó kedve volt, mert mosolyogva viszonozta.

– Aha – bólintott Anna, és várakozóan nézett rám. Én a kezére kulcsoltam az ujjaim, mire elmosolyodott.

– Szedjük össze a csomagjaitokat. Hátha szívrohamot kapok a bőröndjeid számától – viccelődtem, és Anna jól láthatóan megkönnyebbült, hogy nem világvége hangulatban talált meg. Ez volt a másik, amit annyira szerettem benne: már azzal boldoggá tudtam tenni, ha jó kedvem volt. Nem az a lány volt, akinek millió eurós ajándékokkal kell belopni magam a szívébe. Anna egyetlen dolgot igényelt: a törődést. Mégsem várta el senkitől, hogy törődjön vele. Minél régebb óta ismertem, annál inkább láttam az lényét: a töréseit, a szeretetéhségét, és azt, hogy mennyire erős, mert mégsem kér soha.

Ha volt valami, amiben Mesut Özil jobb volt nálam, az egyetlen dolog: képes volt megadni Annának azt, amire a lány legjobban vágyott, azt, amire én nem tudom mikor leszek képes. Szerette őt. Azt hiszem, mindennel szerette őt, amije csak volt. És bármennyire is gyűlöltem érte, volt még valami, amit éreztem: irigységet. Leküzdhetetlen irigységet.

Mennyire más volt minden most, mint egy évvel ezelőtt, amikor még azt hittem, hogy minden rendben van! És tudtam, hogy már soha, semmi nem lesz ugyanolyan. Ezentúl minden, de minden, másként lesz.

***

– Nem mondod komolyan, hogy ez a két bőrönd minden, ami nálad van – csóváltam meg a fejem, miközben becuccoltunk a lakásomba. Már csak az én lakásom volt, egyedül éltem benne. Többek között azért is szerettem volna, ha Anna jön, mert akkor kevésbé érzem magam magányosnak, kevésbé lesz halott ez a hely, ha éppen nincsenek itt a gyerekeim.

– A többi anyuéknál van bedobozolva. Ezek a legfontosabb cuccaim – magyarázta. – Mindig, amikor majd hazautazok, hozok magammal valamit. A legtöbb dolog azonban csak arra emlékeztet, hogy mit hagytam magam mögött. Az pedig már a múlt – mosolyodott el, és körülnézett a birodalmamban. – Szép – sóhajtotta.

– És üres.

– Várd csak meg, amíg beszabadulok egy könyvesboltba. Aztán már nem lesz üres. Halmokban fognak állni a kötetek, mindenféle felesleges dolgokról – nevette, de egyáltalán nem bántam. Sem ezt, sem azt, hogy tervezget. – Már csak azt kellene kitalálnom, hogy mit akarok itt csinálni...

– Egyáltalán nem kellene dolgoznod – jegyeztem meg, miközben az ajtófélfának támaszkodtam. Éppen a gyerekek szobáját nézegette. Erre a mondatra azonban felkapta a fejét, és nagyon csúnyán nézett rám.

– Ezt jobb lesz, ha rögtön kivered a fejedből. Én nem leszek eltartott – jelentette ki határozottan. Meglepetten néztem rá. – Nem arról van szó, hogy nem főzök neked, vagy takarítom a lakást vagy ilyesmi, de húszéves korom óta egyedül élek, és végig dolgoztam mellette. Nem tudnék egész nap egyedül itthon ülni, és leporolni minden második órában a szekrényeket, míg te a bőrt rúgod. Nekem szükségem van arra, hogy dolgozhassak, hogy csinálhassam a saját dolgomat, hogy meglegyen a saját életem. Nem élősködni jöttem ide, Nando. És ez nem is fog változni.

Elmosolyodtam a határozottságán. Tudtam jól, hogy mennyire ragaszkodik hozzám, mégis... a függetlenség utáni vágya ezzel együtt olyan kettősséget mutatott, amit nem egyszerű megérteni.

– Rendben. Taníthatnál is, tudod? Beszélsz a világ legnehezebb nyelvei közül kettőt. Ha engem kérdezel, magyarul talán nem sokan, de japánul annál többen tanulnának szívesen. Biztos találsz valamit.

Így kezdődött hát el közös életünk.

Reméltem, hogy ez fog egy kis megnyugvás hozni nekem. Ha Anna mindennap ott van mellettem, akkor minden más lesz. És más is lett. Olyan volt, mintha lassan újra tudnék másra is gondolni, mint Olallára. Először talán csak egészen apró dolgok voltak ezek.

De minden nagy utazás egyetlen kis lépéssel kezdődik.

***

Elkísértem Lucát az első fotózására az eső városában. Igaz, még nem sokszor láttam munka közben, de mégis kifejezetten szerettem nézni olyankor. Egy nagy divatcég őszi kollekciójához készítettek vele képeket, és mint mindig, gyönyörű volt. 

Bár még csak néhány napja voltunk itt, ő meg Juanito persze máris megtalálták egymást. Amíg ők arra próbáltak rájönni – amit én már régen tudtam –, hogy tulajdonképpen nagyon is kedvelik egymást, én a papírjaimat intéztem. Hosszabb tartózkodási engedély, munkavállalási papírok, meg a többi. Nem volt könnyű, de igazából legalább elfoglaltam magam. Ráadásul érdekes volt átnyálazni az álláshirdetéseket mindenféle nyelviskolákba.

Mivel rögtön – miután elvégeztem az egyetemet tavaly – kaptam munkát a régi iskolámban, az álláskeresős rész eleddig kimaradt az életemből. Megvolt a maga varázsa a dolognak.

Aznapra azonban átmenetileg felfüggesztettem a dolgot, így nézhettem be Lucához. Akkor még nem is sejtettem, hogy hogyan fog alakulni a délutánom, több szempontból is. Először ott volt az, hogy Luca párja, az a lány, akivel még fényképek készültek volna, megbetegedett.

A fotós persze a haját tépte és ordítozott mindenkivel, én meg csendesen mosolyogtam a bajszom alatt, mikor meglátott. Ekkor már éreztem, hogy ennek határozottan nem lesz jó vége, és igazam is lett. De mit mondhattam volna, amikor úgy kérlelt, hogy álljak be Luca mellé?

Igaz, én egyáltalán nem voltam egy modell alkat: vékonynak vékony voltam ugyan, de nagyon alacsony, a modellek pedig mind nyakigláb lányok, olyanok, mint Luc. Aztán amikor átestem egy gyors sminken, és kaptam egy akkora magassarkút, hogy hirtelen még a hold is közelebbinek tűnt, rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan rossz ez a munka, főleg olyankor nem, ha azzal dolgozhatsz együtt, akit kedvelsz. Mondjuk a legjobb barátnőddel.

Lucának és nekem végig őszinte volt a mosolyunk is, pedig azt hittem, a szélgép egészen Ázsiáig fog repíteni. Ráadásul a teljesen új, jó illatú ruhákat felvenni és parádézni bennük... igazi élmény volt.

Így aztán, mondanom sem kell, fülig ért a szám akkor is, amikor Luca hazavitt a bérelt autójával. Az volt a furcsa, hogy nem éreztem rosszul magam attól, hogy Nando házát egyik pillanatról a másikra az otthonomnak kellett hívnom. Hiszen az otthon ott van, ahol a szívünk. És az, hogy az én szívem hol van, teljesen egyértelmű. Még akkor is, ha néha-néha megdobban Madrid felé.

Luc arról kérdezgetett, hogy milyen együtt élni Ferrel, és én nem hazudtam neki. Teljesen őszintén elmondtam, hogy sokkal zökkenőmentesebb, mint amilyennek gondoltam, már csak attól félek egy kicsit, hogy meg kell majd ismernem a gyerekeit. És csak beszéltem, és beszéltem, ami pedig egyáltalán nem szokásom, mégis úgy láttam, hogy barátnőm nagyon is érdeklődve hallgatja.

Puszival köszönt el, és amikor megkérdeztem, hogy mit tervez az estére, borzasztó titokzatos fejet vágott, úgyhogy voltak elgondolásaim a dologgal kapcsolatban. A legtöbben szerepelt egy Juan Mata nevű illető is.

Vidáman kotortam elő a kulcsaimat és léptem be a lakásba. A konyhából hangok szűrődtek ki, én azonban arra gondoltam, hogy biztosan egy barát vagy csapattárs van itt.

– Nando, képzeld el, ma lefotóztak Lucával! Felvehetjük a lehetséges munkalehetőségek közé a...

Aztán beléptem a konyhába. Hát, nem merek belegondolni, milyen képet vághattam, amikor Olallát és a gyerekeket találtam ott, nem pedig egy focistát.

– Öhm... Sziasztok! – nyögtem ki olyan zavarban, hogy éreztem, ahogy elkezd remegni a kezem, úgyhogy gyorsan a táskámba süllyesztettem a kulcscsomómat, csak azért, hogy elfoglaljam magam.

– Szia! – köszönt Olalla is, és semleges arccal nézett rám, majd egészen hangyányit elmosolyodott. – Te vagy a lány az EB-ről. – Biccentettem egyet. Nem hittem, hogy emlékezni fog rám. Bár alapvetően kedves volt, valahogy úgy éreztem, hogy nem stimmel valami. Csak éppen azt nem tudtam, hogy mi.

– Oli, bemutatom a barátnőmet – állt fel Nando is, és nekem nagy kő esett le a szívemről, alig bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak.

– A barátnőd? – A meglepetés tisztán leolvasható volt a nő arcáról. Aztán elég gúnyos lett. – Modell vagy? – kérdezte, de a szavai egészen mást sugalltak. Azt hiszi, hogy azért jöttem ide, mert vonzott a hírnév meg a pénz, és ezekből Nandónak volt bőven. Azonnal elkomolyodtam és kihúztam magamat. Engem nem fog lenézni, az biztos. Az ösztönös dac kezdett el bennem dolgozni.

– Nem. Tanárnő vagyok – válaszoltam. Azt hiszem, ezzel meglephettem, mert azonnal visszavett.

– Akkor jól bánhatsz a gyerekekkel.

– Igen, azt mondják ebben egész jó vagyok – feleltem, és nem egészen sikerült kiszorítanom a szavaimból a cinizmust. Mindegy volt. Mert nem éreztem fairnek azt, ahogy hozzám állt. És azt hiszem ő is pontosan érezte, hogy megbántott, mert pakolni kezdett.

– Akkor itt hagyom a gyerekeket. Délelőtt várlak titeket – mondta, és nem kerülte el a figyelmemet a többesszám. Hát, elkezdődött az ismerkedés Fernando exfeleségével.

Amikor kilépett az ajtón Nando átkarolta a vállam, és puszit nyomott az arcomra, de nem mondott semmit. Nekem azonban ez is elég volt. Megfogta Nora és Leo kezét, hogy bevigye őket a gyerekszobába. A kicsik vidáman csacsogtak, illetve Leo csak gügyögött.

Én pedig leforrázva álltam a konyhában, mélyeket lélegezve.

Az, hogy a dolgok ezentúl másként lesznek, nem jelentette azt, hogy könnyebb is lesz minden. Erre számítanom kellett volna.

Lehunytam a szemem, és hátrahajtottam a fejem.

Erősnek kell lennem... De bárcsak mindössze ennyi lenne az egész.

Love hurts - 8. fejezet

[Ajánlott zenéért katt ide :) Ajánlom, mint mindig, Vii-nek, azzal a különbséggel, hogy ezúttal mindazoknak is, akik hiányolták ebből a történetből Sesét. Hát most itt van. Csak nehogy meglincseljetek érte. A szám, aminek a szövege bekerült a történetbe az Oasis Wonderwall-ja. Van mellette egy szabad fordítás. Az angolosoknak biztos fel fog tűnni, hogy nem "csodafalnak" írtam. Ez azért van így, mert a Wonderwall az angolban egy olyan ember jelent, akit nem tudsz kiverni a fejedből, akibe teljesen bele vagy esve. Na de, ennyit a nyelvleckéből. Jó szórakozást :)]

8. fejezet – Distance

Leadtam a telefonomat. Kikapcsolva, meg ahogy kell. Egyáltalán nem aggódtam a másnap esti meccs miatt, a legkevésbé sem. Egyrészt, mert barátságos volt, másrészt meg azért, mert egyértelmű volt, hogy nyerünk.

Tudom, hogy a sportszerűség úgy kívánja meg, hogy minden ellenfelet egyenlőként kezeljünk, és a többi, de azért egy ilyen meccs előtt tisztában vagyunk a statisztikával, és azok nem hazudnak. Nem mondom, annak is örültem, hogy újra a kezdőben lehetek. Még akkor is, ha ez „csak” egy tét nélküli mérkőzés a Millonarios ellen.

Én mondjuk közel sem voltam annyira lelkes, mint mondjuk Kaká, de hogyan is hibáztathatná érte bárki?

Kicsit nehézkesen aludtam el, ahogy mindig aztán, hogy Lia nálam töltött egy estét. Valahogy olyan furcsa, ha utána úgy fekszem le, hogy üres és hideg az ágy mellettem. Semmi nem melegít, és nincs is amin átvessem a karomat a párnámon kívül, de lássuk be, hogy az nagyon is illúzióromboló.

A másnapi 8:0, ha őszinte akarok lenni, nagyon is dühített. Persze, mindig örülök, ha sok góllal nyerünk, az emberek is élvezik a nagyjából egy gól per tíz perces átlagot... Ami zavart, hogy az én nevem nem szerepelt a gólszerzők között. Nem mintha sajnáltam volna Kakától a mesterhármast, szó sincs ilyesmiről, csak egyszerűen majd felrobbantam az idegtől, ha arra gondoltam, hogy nem megy.

Meg aztán, Modricért sem rajongtam éppen.

Ültem az öltöző padján, miközben a többiek ünnepeltek, és nem tudtam mit kezdeni magammal. A hajamból csöpögött a víz, és egyszerre azon vettem észre magam, hogy nem gondolok semmire. Hagytam, hogy Sami rávegyen, hogy öltözzek fel, még mosolyt is sikerült az arcomra erőltetni, magam sem tudom, hogy, de hát csak nyertünk, vagy mi. Hagytam, hogy az este elrohanjon mellettem.

Az biztos, hogy ez a szezon rosszabb nem is lehetne.

A Real Madriddal egyetlen baj van: egyszerűen túl sok a jó játékosunk. Ami persze valahol nagyon jó, itt tanultam a legtöbbet életemben... Ugyanakkor folyamatos teljesítménykényszer alatt vagyunk. Itt egyszerűen nem elég jónak lenni, mindig a legjobb formádat kell hozni, ha szerepelni akarsz. És ha ez nem sikerül, akkor mehetsz a kispadra.

Bár a legtöbben a sportolók életét könnyűnek tartják, fogalmuk sincsen róla, hogy igenis megdolgozunk a pénzünkért. Egyébként is gyűlölöm, ha az emberek elítélnek minket, vagy úgy egyáltalán. Fogalmuk sincsen róla, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen. De úgy egyáltalán. Nincs is közük hozzá.

Csak azt látják, hogy címlapon meg TV-ben vigyorgunk, csak éppen az nem jut el hozzájuk, hogy emberek vagyunk. És amellett persze idolok is. Hogy ez mekkora felelősség, arról bezzeg nem szól a fáma.

Mindegy.

Mikor végre megszabadultunk az összes firkásztól, meg fényképésztől, meg minden ilyen képződménytől, akiket rosszabb napjaimon a fenébe sem kívánok, végre szabad utat kaptunk. Pontosan tudtam, hogy azért vagyok ennyire türelmetlen, mert látni akarom végre Liát, ami talán kicsit gyerekes, vagy inkább beteges, de jelenleg a legkevésbé sem érdekelt, hogy ki mit gondol, vagy éppen, hogy mit nem.

– Hazavigyelek? – kérdeztem Sesét, aki jól láthatóan nem igazán találta a helyét, ami valljuk be, nem egy szokványos dolog. Fogalmam sem volt, hogy ő min gondolkodott el. Nem is játszottak Ikerrel a meccsen, de a barátom volt. Nem hagyhattam ott.

– Aha, kösz – vette a hátára a sporttáskáját. Na ja. Sztárfocista. Akkor is telerakott sporttáskával jár, ha nincsen meccse. Elmosolyodtam a gondolatra.

– Nincs mit – vontam meg a vállamat, és becuccoltunk az autómba. Milyen jó, hogy Madridban volt a meccs...

Csendben voltunk, ami már csak azért is fura, mert Sese egyrészt imád beszélni, másrészt körülbelül a második dolga, ha beül egy autóba, hogy bekapcsolja a rádiót. Az első, hogy becsukja az ajtót.

– Minden oké? – köszörültem meg a torkom. Egyikünk sem volt az a lelkizős fajta, már ha egymásról volt szó, meg különben is, a srácok nem csinálnak ilyesmit. Az „együtt telesírjuk a párnánkat” inkább olyan lányos műfaj.

– Hm? – nézett rám, és tisztán látszott rajta, hogy fogalma sincsen róla mit kérdeztem. Oké...

– Csak annyit kérdeztem, hogy minden rendben van-e? – ismételtem meg.

– Aha. Minden oké – bólintott, és kibámult az ablakon, bár szerintem neki sem volt fogalma arról, hogy mit néz.

– Persze – jegyzetem meg gúnyosan.

– Mes, hagyjuk ezt, oké? Nem tudsz segíteni, és kész – fordult felém, és annyira furcsán nézett rám, hogy már csak a büszkeségem sem engedte, hogy annyiban hagyjam a dolgot. Miért is engedte volna? Sosem gondoltam végig, mielőtt valami hülyeséget csináltam.

– Hát, ha játszod itt a magát ostorozó, magányos hőst, biztos nem. Semmi baj, Sergio, a lányok bírják ezt az egyedül szenvedő, érzelmes karaktert... – Vajon miért nem tudtam egyszerűen csak befogni a számat? Máskor ez az egy dolog hiba nélkül menni szokott. Most azonban zavart, hogy olyan volt, mintha hatalmas fal lett volna közöttünk.

Sese dühösen nézett rám, és akkor már tudtam, hogy talán túl messzire mentem, csak egyszerűen nem érdekelt. Tudni akartam, ha az embereknek baja van velem, különösen, ha barátaimról van szó. Mondják a szemembe. Nem szerettem, ha nem voltak velem őszinték.

– Szóval tudni akarod az igazat, mi? – morogta.

– Ja, erre utaltam az imént burkoltam – bólintottam, és nem tudtam levetkőzni a gúnyos hangsúlyt. Direkt provokáltam, pedig Sese nem az az ember, akivel szívesen összekülönbözöl. De akkor már sértve éreztem a büszkeségem, úgyhogy ez sem érdekelt.

– Te vagy a baj, Mes.

Beletapostam a fékbe, ezzel majdnem tömegkarambolt okozva, úgy bámultam Sesére. Arra tértem magamhoz, hogy dudálnak mögöttünk, úgyhogy kénytelen voltam továbbmenni. Ramos nem nézett rám, de tudtam, hogy folytatni fogja. A levegő csak úgy szikrázott az autóban.

– Neked fogalmad sincsen, tudod? Nem ismerted Liát, amikor mi Ikerrel meg Nandóval már régen...

– Istenem, éreztem, hogy ide fogunk kilyukadni! – csaptam a kormányra. – Esküszöm, nem tudom, mit kéne még tennem, hogy felfogjátok, nem fogom őt bántani?! – kérdeztem dühösen, mire Sese is megemelte a hangját.

– Senki nem beszél most rólad, vagy rólatok! Úgyhogy ha már elkezdtem, végig is fogom mondani. Majd utána, dühönghetsz – nézett rám, én meg fújtatva bólintottam. – Ismertem gyereknek, tizennégy éves kislánynak, akinek vékonyak voltak a lábai, mint a pálcikák, egyébként is nagyon sovány volt, de folyton mosolygott. Ismertem, mikor tizenhat lett, életében először volt barátja, aki kidobta, mielőtt nyáron találkoztunk, és megígértük neki Fernandóval, hogy megverjük, amiért bántotta, de csak könnyesen ránk nevetett. És tudod mi van most? Látok egy sérülékeny, beteg, de fiatal, gyönyörű és lenyűgöző lányt. Nem egy gyereket. Nem egy kamaszt. És már nem is tudok rá úgy nézni. Látlak titeket, Mes, és féltékeny vagyok, fel tudod ezt fogni? Lassan már nem bírok a szemedbe nézni sem, annyira szégyellem magam, és néhányszor azon kapom magam, hogy hiába vagy a barátom, egyszerűen csak utálom, ahogy... – nem fejezte be a mondatot.

Abban a pillanatban én sem tudtam ránézni.

Egyszerűen muszáj volt megemésztenem a hallottakat, az ujjaimmal görcsösen szorítottam a kormányt.

Fogalmam sem volt róla, mit kellene erre mondanom, őszintén. Sese sosem volt az az ember, aki titkolózik, vagy mocskos játékokat játszik. Pontosan olyan egyenes volt a válasza, mint amilyen egyenes ember volt ő maga. Csak én nem voltam rá felkészülve, hogy ezt így a szemembe mondja.

Persze sejtettem. Folyton éreztem, amikor Liával volt, hogy valami csak... csak nem klappol, de ez olyan probléma volt, amit inkább temettem volna, semmint, hogy beszéljünk róla. Pedig tudtam, hogy azzal nem oldanánk meg semmit, de nem akartam elveszíteni egy olyan barátot, mint Ramos. És nem tudtam, hogy mi a helyes reakció egy ilyen helyzetben.

Leparkoltam a saját házam előtt, de egyikünk sem szállt ki, és bár mondani akartam valamit, mindössze egy hangos sóhajra futotta.

– Ha attól félsz, hogy rámászok...

– Sese, én nem félek attól, hogy te akarattal közénk állnál. Ismerlek. Nem vagy olyan ember. Csak nem tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy csinálnom – hajtottam a fejem a kormányra.

– Elhiszed, ha azt mondom, hogy sajnálom? – kérdezte.

– Persze – bólintottam lehunyt szemmel. Mi mást is tehettem volna. Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie?

– Lia nem tudja.

– Gondoltam.

– És nem is akarom, hogy megtudja – tette hozzá. Mintha elmondanám neki... Mert hiába küzdöttem ellene, éreztem a féltékenységet, ahogy szépen lassan rágni kezd belülről. És tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz.

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem mondhatok semmit. Nem mondhatom azt mondjuk Liának, hogy ne találkozzon Ramosszal, mert barátok, talán a legjobb barátja mostanában, és ilyet egyszerűen csak nem csinálhatok. Akkor megtagadnám önmagamat...

– Tőlem nem fogja – mondtam. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk. – Hazaviszlek – mondtam végül.

Sese biccentett. Nem szóltunk egymáshoz. Azt hiszem, hogy ő nem akart zavarni, én pedig nem tudtam mit mondani. És fogalmam sem volt róla, hogy mikor leszek rá képes. Bár befogtam volna a számat. De ami már megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni soha többé.

Ez volt az első dolog, amit megtanultam felnőttként.

A második az volt, hogy senki nem hisz a csodákban. De amikor baj van mindenki akarja, hogy megtörténjenek. Csakhogy a végén a valóság mindenképpen a szemedbe köp. Nem számít, mit csinálsz.

És legfőképpen az nem számít, hogy ki vagy. Mert Isten elé mindannyian egyenlőként lépünk. Teljesen mindegy, hogy kukásként, vagy focistaként dolgozol-e. Ami számít, hogy ember vagy.

Ez pedig mindannyiunkban közös.

***

Az asztallapra hajtottam a fejem miközben rákulcsoltam az ujjaimat a bögrére, amit Nagore éppen csak az imént tett le elém.

– Megöl az unalom... – morogtam. Nagynéném felnevetett. Szerintem cseppet sem volt vicces.

– A kávé ezen nem fog segíteni – jegyezte meg, miközben Ane felkéredzkedett az ölembe, szóval muszáj volt kiegyenesednem. Persze a kislányra nem tudtam haragudni.

– Tudom, hogy nem. De nem lóghatok állandóan az edzésen, mert Mourinho hamarosan ki fog tiltani, és... csinálnom kellene magammal valamit, Nagore, csak fogalmam sincsen, mit – vallottam be. Körbenéztem Jontxu után, aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg már óvodában van. – Kezdem úgy érezni, mintha visszakaptam volna az életem. Csak éppen elfelejtettem, hogyan kell élni – mondtam halkan, és végigsimítottam unokahúgom fején.

– Én nem fogom megmondani, hogy mit csinálj – dőlt a konyhapultnak Nagore. Bólintottam. Tudtam, hogy ezt fogja mondani, nem is vártam mást. És nem is vártam el, hogy megmondja. – De ha érdekel, vettem néhány könyvet, keresztféléves képzéseket is indító egyetemekről – mosolyodott el. Felkaptam a fejem.

– Mikor...? – kérdeztem döbbenten.

– Mielőtt megérkeztél. Bár anyád váltig állította, hogy ne is reménykedjek abban, hogy érdekelni fog, én mindig is kitartóbb voltam, mint ő – vont válla.

– Nem te éltél velem abban a két hónapban – fintorogtam.

– Nem számít. Egyébként, ha így szóba került... Szóltál már anyádéknak Mesutról? – kérdezte és összefonta maga előtt a karját. Megráztam a fejem.

– Nem igazán beszéltem velük, mert... Nincs mit mondanom, Nagore – bámultam bele a bögrémbe.

– Ez hazugság, és te is tudod. Csak félsz bevallani az otthoniaknak, hogy jobban érzed magad.

Tudtam, hogy igaza van, de a világért sem vallottam volna be.

– Te úgyis megmondod nekik – rágcsáltam a szám szélét, mire nagynéném összevont szemöldökkel meredt rám. Rosszul éreztem magam ettől a tekintettől, úgyhogy inkább lesütöttem a szemem. Ane a műanyag, micimackós tányérjából eszegette a kis katonákat, amiket Nagore csinált neki.

– Tudod, nem én vagyok a lányuk.

– Jó, akkor majd felhívom őket valamikor a héten. Ez... nem ilyen egyszerű! Mégis mit mondjak nekik? Hogy már jobb, de nem akarok hazamenni, mert szerelmes vagyok Xabi egyik csapattársába? Igen, öt évvel idősebb, de hát anya, csak most haltak meg a barátaim, miért vártad el, hogy egyszerű fiút szemeljek ki magamnak? Mellesleg, ha már itt vagyok, valami sulit is keresek! Képzelem, mennyire fel lesznek villanyozva – szakadt ki belőlem, és dühösen kidörzsöltem egy könnycseppet a szememből. Ane mérgesen nézett rám a hangsúly miatt, én pedig megmasszíroztam a halántékom.

– Tudták, hogy nem akarsz majd hazamenni, Hugi – csóválta a fejét nagynéném. – Ott minden arra emlékeztet, amire senki nem szívesen emlékezne vissza.

– Oké. Akkor sem vagyok még felkészülve rá.

Nagore bólintott.

Délután, egy hosszú és fáradtságos takarítást követően – ami alatt én leginkább Anét kötöttem le – nekiveselkedtem a könyvhalomnak, amit a nagynéném lepakolt elém a nappali szőnyegére. Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, mihez lenne kedvem. Nem tartoztam a kifejezetten jó tanulók közé, de azért rossz sem voltam. Egy dolog volt, ami kivételesen jól ment, az pedig a nyelvtanulás, de valahogy nem volt kedvem az angolhoz. Legalábbis nem az egyetemen.

Hanyatt dőltem és hangosan felnyögtem. Ane persze azonnal megtalálta a támadási felületet, és ráült a hasamra.

– Zenélj nekem! – kérte a vállamon megtámaszkodva. Elvigyorodtam.

– Örömmel, kisbogár – mosolyogtam rá. Örültem, hogy elterelte a gondolataim a döntés súlyáról. Azonnal felpattant, és elszaladt a szobám felé, én meg utána, hogy megszerezzük a gitáromat. Ő akarta vinni, és végül hagytam is neki, bár meg kellett támasztanom a nyakánál a hangszert, különben nem bírta volna el a kis totyogós. Így azonban egyikünk sem figyelt a lába elé, úgyhogy sikeresen beleszaladtunk az érkező Xabiba, aki éppen akkor lépett be az ajtón, mögötte pedig ott állt napszemüvegben Mes. Elmosolyodtam, ahogy megláttam, persze csak miután fenékre ültünk Anéval, de sikeresen megmentettük a gitárt.

– Sziasztok, lányok – mosolygott Xabi, és mindkettőnk fejére nyomott egy puszit, amit Ane és én is fintorogva fogadtunk.

– Néha megborotválkozhatnál – morogtam.

– Szúúúrsz, apa – dörzsölte a fejét Ane is.

– Hoztam neked valakit – engedte be Mest Xabi, aki kicsit gondterheltnek tűnt, de vigyorogva nézett le földön ülő párosunkra.

– Mesut! – pattant fel azonnal Ane, és széles vigyorral kézen ragadta a németet, aki így csak egy futó csókot tudott nyomni a számra. – Ane rajzolt szépeket Hugival – magyarázta neki a kislány, és rólam meg az apjáról tudomást sem vett, elcibálta Mest a nappali felé, aki így még csak normálisan sem tudott köszönni a vigyorgó Nagorének.

– Ennél jobban csak akkor tudtad volna lehengerelni, ha Sesét hozod – csóválta meg a fejét. – Elmegyek Jonért. Zenélj ezeknek a nagy gyerekeknek – simogatta meg az arcom.

Ane gyorsan megunta a firkái mutogatását, úgyhogy újra visszatért a gitárhoz. Nekem pedig elő kellett szednem az összes gyerekdalt, amit spanyolul ismertem. Nem volt sok, úgyhogy volt, amit tízszer is eljátszottam. Az unokahúgom nagyon élvezte, a fiúk egy idő után kevésbé, úgyhogy Xabi kézen fogta a kislányát.

Kettesben maradtunk Messzel a nappaliban. Én lent ültem a szőnyegen, ő meg a kanapén.

– Mi ez a rengeteg könyv? – kérdezte. Megvontam a vállamat.

– Iskolát keresek.

– Itt, Madridban?

– Hát, nem nagyon szeretnék mostanában hazamenni – mosolyodtam el, és azt hiszem egy kicsit elpirultam. Letettem a gitárt magam mellé, és odamásztam hozzá. Mosolyogva hajolt le, és a nyakamra téve a kezét, megcsókolt. Lehunytam a szemem, és mint mindig, amikor hozzámért, kizártam az összes fájdalmat, ami belül volt, ami mart, mint a sav.

– Reméltem is – suttogta a számra. – Még sosem játszottál nekem semmit.

– Amikor Sesénél voltunk, hallottál – vontam össze a szemöldököm.

– Az nem nekem szólt – ellenkezett, én pedig megvontam a vállam. Hát, ha ezt akarja, legyen neki gyereknap. Felkaptam a gitárt, és pengetni kezdtem azt a dalt, ami róla jutott eszembe.

Today is gonna be the day – Ma lesz a napja

That they're gonna throw it back to you – hogy visszadobják neked

By now you should've somehow – mostanra már rá kellett jönnöd valahogy

Realized what you gotta do – hogy mit kell tenned.

I don't believe that anybody – Nem hiszem, hogy bárki is

Feels the way I do, about you now – úgy érezne irántad, ahogy én most.

Kezdtem énekelni, és láttam a mosolyt a szája sarkában.

– Ismered? – kérdeztem meglepetten.

– Attól, mert nem szeretem az ilyen zenét, nem jelenti azt, hogy nem ismerem az Oasist – válaszolta vigyorogva, én pedig rákezdtem a refrénre, és nem néztem rá. Nem csak ő jutott eszembe erről a dalról.

A különbség csak annyi volt, hogy most már akartam, hogy csak neki szóljon.

And all the roads we have to walk are winding – És minden út, amin járnunk kell, kanyarog

And all the lights that lead us there are blinding – És minden fény, ami vezet minket, pislákol

There are many things that I – Annyi dolog van, amit

Would like to say to you but I don't know how – elszeretnék mondani neked, csak nem tudom, hogyan tegyem

Because maybe, you're gonna be the one that saves me – Mert lehet, hogy te leszel az, aki megment engem

And after all, you're my wonderwall – És mindezek mellett, te vagy nekem az, akit nem tudok kiverni a fejemből

***

Ahogy hallgattam a hangját, és fordítottam magamban a szöveget, az jutott eszembe, hogy történjen akármi, nem is akarok más lenni.

Csak az, aki megmentheti őt. Még akkor is, ha néha mérföldnyi távolságot érzek az ő fájdalma és az én jelenem között.

Vagy ha mérföldnyi távolságot érzek Sese és magam között.

Love hurts - 7. fejezet

[Hm. Lesz itt most minden, de azt hiszem, kifejezetten romantikus lett. Én imádtam írni. Ajánlás, mint mindig, az én egyetlen Vii-mnek, akinek most olvasom újra a Szerelem net című történetét, és azt hiszem, ennek sok köze van ahhoz, hogy megszületett ez a fejezet most.

Ja, az ajánlott zene után érdeklődők kattoljanak ide.]

7. fejezet – With you

A kijáratnál vártam őket a sötétben. Nagore már az autójuknál volt, Ane nem bírta a strapát és simán elaludt a meccs – és a legnagyobb ordibálás – közben. Jontxu ugyan nagyon maradni akart, megvárni amíg az apjáék kijönnek, de ő is olyan laposakat pislogott, hogy nem nagyon kellett győzködni. Bár nagyon mondta, hogy látni akarja Sesét.

Ramos, a gyerekek kedvence.

Nyílt az ajtó, és megjelentek a hangos focistáim. Higuaín nagyon magyarázott valamit a mellette lépkedő Alvarónak, aztán meglátott engem, és kilométeres mosoly ült ki az arcára.

– Csak nem eljöttél megnézni minket, chica? – kérdezte. Úgy látszik neki sem állt igazán a szájára a „Hugi”, noha lassan a csapatban már mindenki így szólított.

– El. Jók voltatok – mosolyogtam vissza, szememmel Karimot keresve, és mikor kiszúrtam a franciát, felmutattam a hüvelykujjam. – Szép volt, akkor is, ha nem sikerült duplázni.

A csatár vigyorogva biccentett, és megkócolta a hajamat.

– Na! – méltatlankodtam. Pipita felnevetett mellettem.

– Mi van, kinek akarsz tetszeni? – kérdezte hatalmas vigyorral a képén.

– Akad, akinek szeretne – jegyezte meg az éppen kilépő Ramos, és átkarolt, én meg engedelmesen átöleltem a derekát, aztán puszit nyomtam az arcára. – Nem nekem, mielőtt feltetted volna a világ egyik legidiótább kérdését, Gonza – nevetett, és elengedett, hogy nagybátyámnak is gratulálni tudjak a szép 2-0-hoz, még akkor is, ha legalább kétszer ennyinek kellett volna lennie. Örültem, hogy viszonylag jókedvük van, még akkor is, ha Iker nem tűnt éppen elégedettnek. Azt hiszem, ő a saját hibájának tartotta, hogy a csapat mostanában nem úgy teljesít, ahogy teljesítenie kéne.

Kicsit aggódtam már, hogy hol marad Mes, de mivel még Khedirát – aki gyakorlatilag a másik fele volt – sem láttam sehol, nyugalmat erőltettem magamra. Mikor a meccsen kétszer egymás után ugyanolyan undorító módon felrúgták, olyan cifra káromkodást engedtem meg, hogy a mellettem ülő srác csak úgy nézett. Nagore és a gyerekek persze nem lent ültek az egyszerű szurkolókkal, én azonban ragaszkodtam ehhez. Mert innen nézni egészen más élmény volt.

Aztán végre megjelent, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam, még akkor is, ha nem tűnt boldognak. Persze egyből kiszúrt, nem is volt nehéz, tekintve, hogy körbeálltak a srácok, és mind valami nagyon fontosat akart velem közölni, szóval nem győztem kapkodni a fejem. Ám amikor megindult felénk, fáradt és nem is egészen őszinte félmosollyal az arcán, se kép, se hang. Gondolkodás nélkül léptem oda hozzá, és bújtam a nyakához, aztán fordítottam felé a fejem, hogy meg tudjon csókolni. Az ujjai elvesztek a hajamban a tarkómon, én meg átadtam magam az érzésnek. Azt hiszem, Mesut volt az oka annak, hogy már csak minden másnap voltak rémálmaim, és hogy már csak félig éreztem magam üresnek.

Semmiképpen nem félig telinek. De azt hiszem, esetemben már a félig üres is nagy szónak számított. Én legalábbis elégedett voltam a helyzettel.

Éreztem az általános meglepetést. Egyedül Ramosnak és Khedirának nem volt új a dolog, meg persze Xabinak, de ő már elhúzta a csíkot. Abban meg, hogy Ikert bármi is megingathatta még a lelki békéjében ilyen téren, őszintén kételkedtem.

Nem arról volt szó, hogy titkoltuk volna a kapcsolatunkat, egyszerűen csak nem beszéltünk róla. Én soha nem voltam az a fajta, aki az egész világgal meg akarja osztani az életét, Mesut meg – érthető okokból – még annyira sem volt ilyen téren az a beszédes fajta. Mondjuk, egyébként sem.

Kellett néhány perc, hogy a srácok magukban feldolgozzák a karját a vállam körül, aztán egy-egy biccentéssel jelezték, hogy tudomásul vették, ezzel pedig a téma lezárva. Legalábbis akkor még azt hittem, hogy így van.

Persze, ennél nagyobbat most sem tévedhettem volna.

– Úgy gondoltam, hogy ma nálad maradok – mondtam, mikor a csoport feloszlott, mi pedig beszálltunk Mes autójába. A kijelentésemre elmosolyodott, én meg örültem, hogy legalább ennyit képes voltam kicsikarni belőle. Nem mondom azt, hogy az én hangulatom teljesen rózsás lett volna, mert hallottam a gépek kattanását, és láttam a vakuk villanását, ami végigkísérte az utunkat a parkolóban. Képzelem, mekkora hír lesz rólunk holnap reggel. Mesut Özil és a titokzatos lány. Alig várom. Azt hiszem, még egy fintor is kiült az arcomra.

– Mi ez a fej? – kérdezte rám pillantva a szeme sarkából.

– Csak rájöttem, hogy még soha nem szerepeltem címlapon – legyintettem egy lemondó sóhaj kíséretében.

– Sajnálom, bele kellett volna írnom a használati útmutatóba...

– Van hozzád használati útmutató? – vontam fel a szemöldököm, és közel álltam hozzá, hogy elnevessem magam. Megdöbbentően sokszor történt ez meg velem, mikor a közelében voltam, és ezt egyértelműen a gyógyulás jelének vettem.

– Még jó. Sőt. Garancia levél is, ha nem találnád megfelelőnek a szolgáltatásaimat – bólogatott, és mindketten próbáltunk nagyon komolyak maradni, kevés sikerrel.

– Hát, örömmel mondhatom, hogy mindent tökéletesen kielégítőnek találok – jelentettem ki, és most már tényleg mindkettőnkből kiszakadt a nevetés.

– Reménykedtem is benne.

***

Fogalmam sem volt, hogy miért éltek a focisták akkora házakban, ami öt embernek is nagy lett volna, nemhogy egynek, de úgy gondoltam, hogy nekem aztán mindegy. Ha ők ilyen nagyzási hóbortban szenvednek, nem én leszek az, aki elrontja az örömüket. Mondjuk Mes még mindig jobb volt, mint Sese. És hiába akarja nekem bemagyarázni, hogy csak a gyerekek miatt van így, ezt a hülye sem veszi be. Egyszerűen csak élvezi a dolgot.

Hát, tőlem aztán...

Megmostam a fogamat, és magamat vizsgálgattam Mes fürdőszobájának tükrében. Fekete rövidnadrág és egy fehér póló pizsamaként, utóbbin az „Én a spanyolokkal vagyok!” felirat volt olvasható spanyolul, magyarul és angolul. Az összes ilyen feliratos pólómat még tizennégy és tizennyolc éves korom között csináltattam Pesten, direkt azért, hogy utána láthassam a srácok – különösen Sese és Fernando – rendkívül vicces fejét.

Idősnek láttam magam. Legalábbis nem egy egészséges, vidám, tizenkilenc éves lánynak. Nagyon lefogytam a baleset után, és ha már nem is volt olyan vészes a helyzet, az arccsontom még így is elég hangsúlyos volt. Sosem voltam az a nagydarab, de az első időkben kifejezetten egy csontvázra hasonlítottam.

Láttam az arcom feszült vonásait, amik még ennyi idő után sem engednek.

De a szememben, a pupillám legmélyén mintha már pislákolt volna egy kis élet. Gyertyaláng. Mint halottak napján a temetőben a mécsesek. Amikor lobogó, élő tűzzel emlékezünk a halálra. Én ilyen élő tűz voltam, ami a barátaim emlékére égett.

Tudtam, hogy a következő megmozdulásom már nem hiányzik ebbe az estébe, még sem bírtam megállni. Felhúztam a pólót, és pislogás nélkül meredtem a tükörképemre. Ott volt mind a három: rájuk simítottam három ujjamat.

Ez maradt a balesetből. Három forradás a bordáim alatt. Élénk rózsaszínek, szinte világítottak az egyébként fehér bőrömön. Majdnem két hónapja ezeket még fekete cérna tartotta össze, össze kellett varrniuk. Soha nem fognak eltűnni. Soha nem fognak megszépülni. A forradások ott lesznek, és soha nem engedik majd, hogy elfelejtsem, mi történt.

A depresszió olyan gyorsan kapott el, hogy feleszmélni sem volt időm. Görcsösen szorongattam a felsőm anyagát, az, ahogy az ujjaimat a sebhelyekre nyomtam szinte már fizikai fájdalmat okozott, de egyszerűen nem tudtam elengedni, kiengedni magam.

Hogyan is gondolhattam, hogy bármi is segíthet abban, hogy minden olyan legyen, mint régen? Hogy lehettem ekkora hülye?

A szemem szúrt, égett, egy pillanatra megint olyan volt, mintha a kórházban lennék, hiába ismételgettem magamnak, hogy ez Mes háza, szinte még a betegszagot is éreztem. Miért is kellett megnéznem a sebeket?

Aztán megéreztem két kart a vállam körül. Mes maga felé fordított, és gyengéden lefejtette az ujjaimat a hasamról. Nem tudtam megszólalni. Arra gondoltam, hogy ő is pontosan olyan rondának látja, mint én. Most majd végre rádöbben, hogy milyen selejtes árut kapott...

Nem tudtam uralkodni a gondolataimon.

Megdöbbentett, amikor letérdelt elém, és apró csókot nyomott mindhárom hegre. Egyik kezemmel még mindig a pólómat szorítottam, de abban a pillanatban kitört belőlem a sírás. Fogalmam sem volt, miért sírok tulajdonképpen, de örültem, mert a könnyekkel együtt a feszültség egy része is távozott belőlem.

Végre képes voltam elengedni a felsőmet, így az ujjaim most Mesut hajába vesztek el.

– Bocsánat – hebegtem, és beharaptam a számat. – Csak ilyenkor arra gondolok, hogy el sem kellett volna kezdenünk ezt az egészet... Istenem, mit is gondoltam, hiszen te világhíres focista vagy, minden második este hívnak valahová, újságok címlapján szerepelsz, én meg... Én meg egy kis szerencsétlen, totálkáros tinédzser, akinek nemhogy tervei, önálló élete sincsen. Komolyan, minek áltatjuk magunkat? – hadartam, végig sem gondolva, hogy mit beszélek. Persze, nem akartam, hogy elengedjen, de úgy éreztem, ki kell mondanom, mert hallani akartam a reakcióját, tudni, hogy mennyire gondolja komolyan. Mennyire gondolja kapcsolatunkat komolyan. Egyszerűen csak szükségem volt rá.

– Lia, nagyon szépen kérlek, ne beszélj idiótaságokat, jó? – nézett rám komolyan, és megfogta mindkét kezem, összeszorítva a két csuklómat. Csak néztem rá könnyes szemekkel, miközben felállt, és az állam alá nyúlt. Volt köztünk vagy tizenöt centi az ő javára. De hát a legtöbb focista elég magas, mégis, csak ritkán tudatosult bennem, hogy Mes sem tartozik az alacsonyak közé. – Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Én csak... – ráztam a fejem, de akkor a két tenyere közé fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett.

– Nincs „te csak”, Lia! Gyűlölöm, amikor ezt csinálod, tudod? Mikor fogod felfogni, hogy itt mindenkit az érdekel, hogy újra élj? Egyedül te hiszed azt, hogy nincs már jogod örülni, meg szeretni, meg az Isten tudja, mi jut még eszedbe, és őszintén mondom, nem is vágyom rá, hogy ismerjem a gondolataidat, mikor ilyesmik járnak a fejedben. Az őrületbe tudsz kergetni. Fogalmam sincsen, mit tehetnék még, és nem könnyíted meg a helyzetet. Senki helyzetét, de a legfőképpen a magadét nem – olyan szigorú hangot ütött meg, amit még soha, legalábbis nem velem szemben. Majdnem megijedtem. Annyira erős volt a szó fizikai értelmében – meg persze egyébként is – én meg annyira gyenge. De most jól láttam, hogy fájt neki. Fájt, amit mondtam. És dühös volt. – Ne csináld ezt. Mert nem akarom. Csak próbáld meg egy kicsit másképpen nézni.

– Nem tudom másképpen nézni, Mes. Ezek – tettem a kezem újra a sebhelyekre – nem fognak eltűnni, soha. Azért vannak, hogy emlékeztessenek, valamire...

– Valamire, amit valójában te sem akarsz elfelejteni – engedett el, és hátat fordított nekem. Megtámaszkodott az ajtófélfán, én pedig nagyot sóhajtottam. – Nem így van?

– Ha elfelejteném, őket felejteném el...

– Te is tudod, hogy ez egy baromság. Most élsz. Legalábbis most kéne élned...

– Nem te álmodod újra és újra azt az éjszakát – mondtam halkan, lehajtott fejjel.

– Nem. Én arról álmodom, hogy mosolyogsz és hogy megcsókolsz. Szebb. De néha majdnem ugyanannyira elkeserítő, mert amit álmodunk nem a valóság.

– Rólam álmodsz? – kérdeztem meglepetten, elakadó lélegzettel. Még mindig nem fordult felém.

– Mostanában te vagy az egyetlen jó dolog, ami az életemben történik – válaszolta. Átkaroltam a derekát, a hátába fúrtam az arcomat.

Nem tudtam mit mondani. Elég volt néhány szó, hogy visszazökkentsen abba a valóságba, ami mellett elköteleztem magam. Néha arra gondoltam, hogy vajon ha az elejétől kezdve, attól a naptól fogva, hogy kijöttem a kórházból, ismerek egy olyan fiút, mint amilyen Mesut, mennyivel alakulnak másként a mögöttem álló hónapok.

Végigsimított a kezemen. Mélyen beszívtam az illatát.

Szereted őt – mondta egy kis hang a fejemben. Néhány hete talán tagadni kezdem, de a szívem veszett dobogása nem hazudott. A fejemet egy ideig talán becsaphatom, a testem azonban mindenképpen elárul. Van, akinek nem tudunk hazudni.

De kimondani még korai volt.

– Mindent sajnálok...

– Tudom – mondta, és megfordult. Már nagyon későre járt, de holnap csak késő délután kellett elmennie, hogy aztán készülhessenek a szerda esti barátságos meccsre. Úgyhogy nem kellett sietnünk. – Csak azt szeretném, ha kicsit jobban próbálkoznál, Lia. Még várok rád. Addig, ameddig kell – suttogta a számra. Éreztem a ki nem mondott szavakat, mégsem bántam, hogy végül nem folytatta.

Értettem a lényeget: neki is nehéz. És talán nem lesz örökké ennyire türelmes velem. Már most sem érdemlem meg. De az örökké még nagyon messze volt.

Megcsókolt, miközben kihátráltunk a fürdőből, át a folyosón, be egyenesen a hálóba. A keze derekamon, a másik a tarkómon, belemerülve a hajamba, én pedig a nyakába kapaszkodtam. A hátam a szoba falának ütközött, nem éppen gyengéden, de nem is volt fájdalmas. A testünk összepréselődött, én pedig belenyögtem a csókjába. Olyan volt, mintha ezer éve nem éreztem volna ilyen bizsergést.

Automatikusan kulcsoltam a derekára a lábamat, és felsóhajtottam, amikor belecsókolt a nyakamba. Arról is megfeledkeztem egy pillanatra, hogy hol vagyok, egyszerűen nem számított, csak az, hogy hozzáérek, hogy mindenhol ott van...

Aztán nem csókolt tovább. A szája még mindig a nyakamon pihent, és olyan hevesen vette a levegőt, hogy biztos voltam benne, az ő szíve is ezerrel dobog, mégsem tett semmit.

Végighúzta az ajkait a nyakamon, fel a fülemig. Kirázott a hideg, és szinte biztos voltam benne, hogy a reakcióm megmosolyogtatta.

– Ha ezt most befejeznénk, nagyon megbánnád. És én nem akarok még több okot adni arra, hogy őrültségeket gondolj – suttogta a fülembe, én pedig levegőt venni is alig mertem, annyira vágytam rá. Nem akartam abbahagyni.

– Néha nem kellene helyettem gondolkodnod – markoltam bele a hajába, így húzva el a fülemtől és követelve a csókomat. A fenekem alá nyúlt, úgy vitt el az ágyig, amin végül mindketten landoltunk. Fölöttem térdelt, a fejem mellett támaszkodva, és a szemembe nézett.

– Valakinek muszáj, és most éppen én vagyok az ügyeletes felnőtt melletted – mosolyodott el, és utoljára megcsókolt. – Mielőtt ebből is valami baromságra gondolnál, akarlak. Fogalmad sincsen mennyire. De most még nem érné meg – húzta végig az ujját a számon, és esküszöm, majd megőrültem tőle. Semmi más nem kellett hozzá, hogy eltűnjön belőlem minden gondolat, mint egy sötét szoba és Mesut Özil a pizsamájában, ami egyetlen melegítőnadrágból állt, nekem meg vészesen fogyni kezdett a levegőm.

Egyszerre gyűlöltem, és imádtam, hogy ezt teszi velem.

– Veled lenni. Ez elég – mondtam, és megelégedtem a puszival, amit a homlokomra nyomott, aztán elfészkelődtem a karjai között.

– Jó éjt, kicsim – dörmögte a fülembe, és elmosolyodtam. De a „neked is”-re már nem jutott idő, mert elnyomott az álom.

Taníts meg - 13. fejezet

[Következzen a 13. fejezet! Nem mondom, hogy könnyű olvasmány lesz, mert nem lesz az. De azért remélem, hogy tetszeni fog nektek. Az előzetesek, meg a hasonlók ezután az alább már linkelt blogomon lesznek olvashatók. Ehhez meg jó szórakozást! Ajánlott zenéket ide és ide kattintva meghallgathatjátok :)]

13. fejezet – Lépések

Komolyan mondom, büszke voltam a srácokra, egyúttal pedig fel is lélegeztem, mert ahogy ott álltak egymással szemben, Nando és Mes, azt hittem, hogy most fog kitörni a harmadik világháború. De mivel rendes srácok, ezért kontrollálták magukat – ebből is látszik, hogy nem meccsen voltak – és egészen addig csendben tűrték a másik jelenlétét, amíg hajnalban haza nem értünk az én lakásomba. 

Az egy dolog, hogy kis lakásom messze nem volt felszerelve három focista elszállásolására, de ezt még megoldottan valahogy. Nem ringattam magam abba a hitbe, hogy Mes a ma éjszakát is anyuéknál tölti, mert Luca meg én majdnem elájultunk attól a tesztoszteron mennyiségtől, ami körbelengte őket.

Muszáj voltam kicsit otthagyni őket, és reméltem, hogy Juanito képes uralni a helyzetet.

– Megyünk táncolni? – kérdeztem Lucot, és bár úgy éreztem, ha még öt percet viselnem kell a cipőmet, meghalok, ez sem érdekelt, mert nem bírtam el azt a légkört, ami körbelengte a srácokat. Inkább maradjon a cipő általi halál.

Luc valószínűleg látta a kétségbeesést az arcomon, mert azonnal rábólintott, és elvegyültünk a még mindig kissé becsiccsentett tömegben, és egymásba karolva táncolni kezdtünk.

– Hát remélem tudod, hogy nem irigyellek. Azt hittem, kinyírják egymást, abból ítélve, ahogy egymásra néztek – jegyezte meg a szemembe nézve. – Lemaradtam valamiről, szívem?

Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy Lucának fogalma sem volt róla, hogy Mesut megcsókolt. Nem nagyon reklámoztam a dolgot, és most kicsit rosszul éreztem magam, amiért titkolóztam előtte, úgyhogy lehajtottam a fejemet, és nem mondtam semmit.

– Mi van veled meg a némettel?

Na, ennyit erről. A világ legjobb megfigyelőképességeivel rendelkező nője a barátnőm. Pont ez hiányzott. De legalább nem nekem kellett elkezdenem a beszámolót, és ettől azért megkönnyebbültem.

– Semmi nincs velem meg Messzel. Mi csak... ő a barátom, Luc. Nagyon is közeli barát, olyan, mint te, csak... Csak ott voltam nála, és amikor eljöttem, amikor búcsúzkodtunk, megcsókolt. És minden összezavarodott. Még képet is közöltek le rólunk. Persze senkinek fogalma sincs róla, hogy én vagyok az, nem igazán felismerhető. Azoknak legalábbis, akik nem tudnak a létezésemről. Mondanom sem kell, Fernandónak azért leesett a dolog. És nem hiszem, hogy most különösebben kedvelik egymást – hadartam. Luca úgy nézett rám, mint aki a vesémbe lát. Nem volt kellemes.

– A német szimpatikusabb. De a spanyollal még nem beszélgettem.

– Nem vagyok szerelmes, Mesutba – néztem a barátnőm szemébe. Mindketten nagyon komolyak voltunk. Nos, talán nem a nővérem esküvője volt a legalkalmasabb hely arra, hogy ilyesmiket megbeszéljünk, de nem igazán volt más választásunk. Illetve tartoztam egy magyarázattal. És úgysem figyelt ránk senki.

– Gondoltam. Csak ő néz rád úgy, mintha...

– Mintha? – kérdeztem, de Luc csak a fejét rázta.

– Felejtsd el, úgysem tudnám megfogalmazni – legyintett lemondóan. – Az az egy baj van veled, Anna, hogy végtelenül naiv vagy – rázta meg a fejét, én meg nem tudtam mit mondani. – Nem irigyellek. Nem lesz könnyű a reggeled.

– Nekem mondod? – kérdeztem, és éreztem, hogy öklömnyire zsugorodik a gyomrom. – Félek.

– Szeretnéd, ha veled mennék? Vagy nálad maradnék?

– Köszi, de nem – ráztam meg a fejem. – A te jelenléted már nem fogja visszatartani őket attól, hogy jelenetet rendezzenek. Most is csak azért nem csinálnak semmit, mert sztárok. Tudják, hogyan kell tömeg előtt viselkedni.

Szóval, nem sok reménnyel mentem neki a mai estének. És jól is tettem.

Alig léptem be a lakásba, kapcsoltam fel a villanyt és rúgtam le végre a cipőmet, elkezdődött a cirkusz. Ha jegyet árulok rá meg sajtóbelépőt, annyi pénzt kerestem volna, hogy életem végéig vígan ellennék belőle. A dolog azonban az én lakásom falai között maradt. Lehuppantam a kanapémra, Juanito meg mellém. Hátrahajtottam a fejem a támlámra.

– Kértek valamit? – kérdeztem. – Mindjárt megcsinálom a kanapét, és akkor...

A mondatom közben álltak meg a nappali közepén, egymással szemben. Juanito akkorát sóhajtott mellettem, hogy összerezzentem.

Azonnal kiegyenesedtem, olyan feszesen ültem, hogy a hátam szinte megfájdult tőle.

– Srácok... – kezdtem tétován, de egyik sem figyelt oda rám. Immár zakó nélkül, meglazított vagy éppen már le is dobott nyakkendővel álltak, és úgy méregették egymást, hogy szabályosan megijedtem. Jaj istenem, miért is hagytam, hogy az életem részévé váljanak?

Persze a kérdést én sem gondoltam komolyan. Már nem igazán tudtam elképzelni a napjaimat nélkülük. De az ilyen élményekről azért gondolkodás nélkül lemondtam volna.

Aztán elkezdtek egymáshoz beszélni... spanyolul. Mondanom sem kell, egy szót sem értettem belőle, és őszintén belegondolva, megfordult a fejemben, hogy talán jobban is járok így.

Csakhogy rólam is szó volt, az én életemről, én pedig nem egy tárgy voltam, hogy úgy kezeljenek, mintha ott sem lennék. Sőt. Ez az én lakásom volt. Annyira felspannoltam saját magamat, hogy – számomra is meglepő módon – felpattantam, és közéjük álltam. Juanito arckifejezésén majdnem elnevettem magam, azt hiszem, ő még nem gondolta azt, amit Luca már régen tudott: csak annyi kell, hogy elég dühösnek érezzem magam, és akkor a sarkamra tudok állni.

– Abbahagyni! – emeltem fel a hangomat, mire olyan csend lett, hogy azt is meghallottuk volna, ha leesik egy gombostű. Nos, tudok még meglepetést okozni.

Vagy egyszerűen csak elfeledkeztek róla, hogy tanárnő vagyok. Volt már dolgom néhány problémás esettel.

– Fogalmam sincs mi bajotok van egymással... – kezdtem, mire kaptam két nagyon érdekes arcot, úgyhogy helyesbítettem. – Nos, talán tudom. De lesztek szívesek értelmes hangon, emberek által is beszélt nyelven leordítani a másik milliókat érő haját, különben én most szépen elmegyek aludni, ti meg a reptérre, mert ebben a lakásban egyikőtök sem fog úgy viselkedni, mint egy öt éves.

Sokat jelentett Mata elismerő tekintete, a srácok sokkolt képe pedig legalább egy fotót megért volna, de ez nem az a szituáció volt, amit el lehet poénkodni. Színtiszta pszichológia volt az egész. Nem mondhattam nekik, hogy ne mondják ki azt, amit ki akarnak, mert akkor később csak még rosszabb lesz a helyzet. De talán ha közöttük állok, nem verik szét egymás arcát. Annak nagyon örültem volna.

– Azt akarom, hogy ne menjen többet a közeledbe.

Leforrázottan álltam a szoba közepén, és úgy meredtem Nandóra. Mes arcán még csak meglepettség sem tükröződött. Gondolom, egészen eddig erről ment a cirkusz.

Visszatartottam a lélegzetem és elszámoltam magamban háromig, mielőtt valami olyat mondtam volna, amit később nagyon megbánok. Nem tudtam hibáztatni Nandót. Nem, mert nagyon is jól tudtam, hogy van oka annak, amiért ilyet mond. És bármennyire is akartam, nem tudtam rá haragudni sem, mert – ahogy mondják – a szerelem öl, butít és nyomorba dönt.

De nagyon fájt. Nagyon fájt, mert azt akarta, hogy döntsek. És fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha nem az ő szájíze szerint hozom meg a döntésemet. Lehunytam a szemem, mert szúrt, és féltem, hogy könnyezni kezdek. Azt pedig most nem engedhettem meg magamnak.

– Nem hiszem – kezdtem végül rekedtesen –, hogy erről te döntesz – néztem a szemébe, és megpróbáltam kizárni Mest, Juanitót, megpróbáltam kizárni az egész világot. Azt, hogy ezt kimondtam, nagyon is fontos volt. Nagyon szerettem Nandót, szívem minden fájdalmas, kínzó szerelmével, de igaza volt Lucának, igaza volt Juanitónak is. Egyenrangúvá kellett válnom ebben a kapcsolatban, ha nem akartam beleroppanni.

Nando komolyan nézett rám.

– Tényleg nem – biccentett, és láthatóan arra várt, hogy mondjak még valamit. De jó, hogy már túl is vagyunk az első veszekedésünkön...

– Mes a barátom. Az is marad. És ebben a szobában mind a négyen tudjuk, hogy én nem vagyok belé szerelmes.

Kész. Hát, kimondtam. Nem csak Lucának, hanem mindenkinek, aki fontos az életemben. A szavak szinte égették a torkomat, de igyekeztem nem mutatni.

– Mes is tudja. Te is tudod. Hol itt a probléma? – folytattam, kihívóan meredve Nandóra.

– A probléma ott van, hogy nem bízom benne.

– Te nem bízol bennem?! – háborodott fel Mesut. Nagyszerű. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy lerendezhetjük ezt az egészet nélküle. – Nem én bolondítom őt úgy, hogy még otthon vár a feleségem meg a két gyerekem.

– Ha éppen tudni akarod, már nem a feleségem! – érkezett a hasonlóan emelt hangú válasz. Nagy szemekkel meredtem Nandóra. Szóval akkor ma vége lett az egésznek?

– Teljesen mindegy! – csattant fel a német. – A lényeg az, hogy nem vagy szerelmes Annába, és ezt ő is tudja, te is tudod, én is tudom. Mégis melletted áll, fogja a kezed, neked adja magát, és még te nem bízol bennem? Én legalább nem verem át!

Hát ez aztán nagyszerű. Az ajkamba haraptam. Nem akartam hallani Mes szavait, mert fájóan igazak voltak, és ezt tényleg mindannyian tudtuk. Nem csak engem szeretett. És a sorban én voltam hátrébb. Csak nem volt szükségem arra, hogy ezt hangosan ki is mondják.

De a legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy Nando nem mondott semmit. Hallgatott. Mert nem akart hazudni.

A fülemre szorítottam a karjaimat, ujjaimat a tarkómon fontam össze, és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy valaki átkarolj a vállamat és végigsimít a hajamon.

– Minden rendben, Anni? Nem kell ám végigcsinálnod... Hagyd, hogy szétverjék egymás fejét, aztán legalább mindkettő lenyugszik.

– Köszi, Juanito – suttogtam. – De a dolgok nem maradhatnak így.

Ránéztem életem két nagyon fontos – ha nem a legfontosabb – férfiára, és próbáltam szavakba önteni, mit gondolok. Ezt itt és most le kellett zárni. Nem akartam ezt a fájdalmat, amit akkor éreztem, nem akartam, hogy mások mondják ki azt az igazságot, amit én magam is tudok, de legfőképpen nem akartam elveszíteni őket. Egyiküket sem.

– Tudom, hogy hogyan állunk, Mes, és köszi, de nincs szükségem rá, hogy te is kimondd.

– De hát még csak nem is tiltakozik! Anélkül akar birtokolni, hogy bármit is...

– Én nem tárgy vagyok, amit birtokolni lehet! – csattantam fel és az este folyamán először én is kiabáltam. A düh úgy tört utat magának a torkomon keresztül, hogy szinte én sem ismertem a saját hangomra. Az ablakon túl már hajnalodott. Az első fények festették rózsaszínesre a lakóházak ablakait. – Ez az én életem, és nem fogom hagyni, hogy bármelyikőtök döntsön róla. Lehet, hogy gyengének tűnök, és az is lehet, hogy aggódtok értem, de köszönöm szépen, a szabad akaratom meg a józan eszem még megvan, és ne haragudjatok meg érte, de azt hiszem én vagyok a szobában az egyetlen diplomás ember. Úgyhogy lesztek szívesek nem helyettem dönteni. Nem fogom kidobni Mest, Fernando Torres, akkor sem, ha a fejed tetejére állsz, és nem fogom kevésbé szeretni Fernandót csak azért, mert te úgy gondolod, hogy nem ő a megfelelő férfi számomra, Mesut Özil. Ezt majd én eldöntöm. Ennyit akartam mondani. Felőlem aztán gyűlölhetitek egymást, de nem fogok köztetek választani, mert az, amit most csináltok, undorító. Úgy hívják, hogy érzelmi zsarolás. Akinek meg nem tetszik a jelenlegi felállás, az... – Nagy levegőt vettem, hogy ki tudjam mondani a szavakat. – Az akár el is mehet – mutattam a bejárati ajtómra.

Senki nem mozdult meg.

Az azért jól esett, hogy mindketten maradtak, mert őszintén mondom, nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha bármelyikük is elindul. Talán belehalok. Így azonban megkönnyebbülten lélegeztem fel, és megdörzsöltem az orrnyergemet.

– Akkor én alszom a kanapén, Özil meg mehet a vendégszobába.

Hálásan néztem Juanitóra, bezárkóztam a szobámba, gyorsan felvettem a pizsamának használt rövidnadrágomat és a világoskék trikót, amit hordani szoktam hozzá, aztán megágyaztam spanyol barátomnak. Valószínűleg idegösszeomlást kapok, ha nem áll mellettem.

Én vagyok a legszerencsésebb ember a világon.

A nappalimban a hangulat még mindig puskaporos volt. Nando éppen akkor lépett be a fürdőmbe, amikor befejeztem a kanapét. Mes a halántékát masszírozva ült az egyik fotelben, az inge már a mellkasa közepéig kigombolva. Mikor megérezte, hogy figyelem, a szemembe nézett, és felállt.

– Megmutatom a vendégszobát – mondtam gyorsan. Elvégre még soha nem járt nálam. Biccentett, és felállt. Kinyitottam a nappaliból kivezető másik ajtót, és felkattintottam a villanyt. Odabent csak Mata táskája hevert. – Áthúztam reggel az ágyneműt, hátha Luc itt alszik ma, úgyhogy tiszta... – magyaráztam zavartan a számat rágva.

– Hé – kapta el a karomat, és maga felé fordított. – Ne haragudj, oké?

– Nem haragszom – válaszoltam, és hagytam, hogy fél karral a mellkasához húzzon egy pillanatra. – Csak gyűlölöm, hogy azt várjátok, hogy válasszak, mikor nem tudok. Ha mégis megtenném... az széttépne. És te is tudod, hogy nem a te javadra döntenék.

– Tudom. És köszönöm, hogy ma mégis mellém álltál. Legalább nem érzem magam akkora vesztesnek.

Csak sóhajtottam egyet. Elengedett, és – puszit nyomva a fejem búbjára – jó éjszakát kívánt. Aztán az ajtó becsukódott mögötte, én meg besurrantam a fürdőben, mert Juanito és Nando a teraszon beszélgettek.

Fogmosás után egy darabig csak a tükörképemet bámultam. Meglátszott rajtam az éjszaka, és nem az esküvő része. Semmire nem vágytam jobban, mint hogy végre lefeküdhessek aludni.

– Én hol fogok aludni?

Megpördültem a hangra. Fernando a fürdőszoba ajtónak támaszkodva állt, és úgy nézett rám.

– Ne kérdezz hülyeségeket, oké? Velem alszol. Ez egy percig sem volt kérdés – feleltem.

– Dühös vagy. Legalábbis baromira dühös voltál – jegyezte meg. Elé lépdeltem, és a mellkasának támasztottam a fejemet.

– Az voltam. De már nem vagyok. Csak gyűlölöm ezt.

– Tudom – simította a nyakamra a kezét. – Soha nem fogom kedvelni. És soha nem fogom azt mondani, hogy mennyire örülök, ha mondjuk találkoztok.

– Nem is várom el. Csak... csak ne tegyetek megjegyzést egymásra. Ne vegyetek tudomást egymásról. Ne nehezítsétek meg még jobban. Így eléggé fáj – mondtam, és élveztem, ahogy az ujjai elmerülnek a tincseim között. – Szóval már nem vagy házas.

– Nem vagyok.

– Haragudnál, ha azt mondanám, hogy örülök, igaz?

– Nem haragszom – mondta, és érezte a hangszínén, hogy elmosolyodott. – Sőt, arra gondoltam, hogy elkezdhetnél egy új életet. Velem.

Felkaptam a fejem, és tágra nyílt szemekkel meredtem rá, őszintén kételkedve abban, hogy jól hallottam-e.

Azt hiszem, ezt ő is láthatta rajtam, mert egy gyors csók után a fülem mögé tűrte a hajamat.

– De előbb alszunk, mielőtt összeesel nekem a fáradtságtól.

Semmi másra nem voltam képes, csak bólintani egyet.

Skyes' blog

Haha! Van blogom! Itt, a blogspoton :D Olvassátok... de legalábbis nézzétek meg, kérlek.

Le long de la route

Love hurts - 6. fejezet

[Bocsánat, hogy késtem!! De most itt a fejezet, ami azt hiszem, nagyon kis könnyed lett a legutóbbiak után. Remélem tetszeni fog nektek, mert én imádtam írni. Akik ismeri ZAZ-t - egy francia énekesnő - annak mindenképpen az ő zenéjét ajánlanám, különösen a Dans Ma Rue-t és a Le Long de La Route-öt. Ezenkívül szólt még a Lifehouse Everythingje, és az Oasis Wonderwallja :) Ajánlás, mint mindig, ezúttal is Viinek. Olvassátok a más most zseniális, Özillel a főszerepben írt történetét!]

6. fejezet – First Date

Azt hiszem, ha egyszer felcseperedik, Anénak nagyon nehéz dolga lesz... Ugyanis Xabi Alonso már a neveltjét is úgy kezeli, mintha az, hogy együtt vacsorázik egy sráccal egyenlő lenne azzal, hogy kilenc hónappal később gyereket szül.

Ha nem ismerné azt, akivel elmegyek, talán még meg is érteném azt a vehemenciát, amivel kezeli ezt az egész helyzetet. De gyakorlatilag két éve együtt dolgozik Messzel, szóval tudhatná, hogy nem kéne féltenie engem. Vagy ilyesmi. De a jelek szerint nem tudja, vagy nem érdekli. Pedig őszintén úgy gondolom, hogy Mes megérdemelné, hogy megbízzon benne. Főleg azok után, hogy gyakorlatilag ő hozott vissza.

De úgy látszik, ha családja nőtagjairól van szó, egyáltalán nem érdekli őt az ésszerűség. Nem mintha nem esett volna jól ez a túlzott aggódása, de nem is igazán tudtam komolyan venni. Én maximálisan megbíztam Mesutban. Minden tekintetben. Más kérdés persze, hogy még mindig feszengtem. Nem kifejezetten a közelében, vagy miatta, hanem a kapcsolatunk miatt. Akárhogy küzdöttem, folyton észben kellett tartanom, hogy azzal, hogy kicsit másként kedvelem, mint bármelyik férfi ismerősömet, nem teszek semmi rosszat, és legfőképpen nem sértem senki emlékét. De ez most még nagyon is nehéz volt.

Amikor végre elszabadultunk, és megszabadultunk Xabi éber és figyelő tekintetétől meg Nagore mosolyától, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Könyörgöm, csak egy vacsoráról van szó, semmi többről! Legalábbis, legutóbb még úgy tudtam. Nem mintha beszámolnék arról a nagybátyáméknak, ha többről is szó volna, vagy... ah, abba kell hagynom! Már így is éreztem, hogy a fejembe szökik a vér, pusztán a gondolattól is.

– Jól vagy? – kérdezte Mes, furán méregetve, mire én hevesen bólogatni kezdtem. Naná, hogy nem vallottam be neki, mi fordult meg a fejemben, azt a szégyent nem éltem volna túl. – Biztos?

– Igen – vágtam rá. – Mit eszünk? – érdeklődtem, csak hogy tereljem a témát. Egy kis hang megszólalt a fejemben: ez de gáááz! Ám úgy döntöttem, ma nem hallgatok rá. Sőt tudomást sem veszek róla.

– Fogalmam sincsen. Tudod, azért van az étlap, hogy onnan döntsük el – mosolyodott el, miközben beültünk az autójába. Remek. Ha ennél is bénábbnak tűnnék, az már egyenesen bravúr lenne. Fogalmam sincs, mi történik velem. Éppen olyan értetlenül álltam a változások előtt, mint hónapokkal ezelőtt, csak akkor minden rémisztő, fájdalmas és pokoli volt. Most is ijedt vagyok, ezt érzem, de amellett leginkább reményteljes... és kíváncsi. Nagyon kíváncsi.

Nem akartam csalódást okozni senkinek. De legfőképpen nem Mesutnak.

Mégis, ez volt az egyetlen, amiben szinte biztos voltam, hogy megtörténik. Mert nem ismert. És hiába mondtam, hogy ez nem lesz egyszerű, szerintem nem fogta fel ennek a komolyságát. A szívemben sokáig nem volt hely, és még mindig nem igazán az enyém. És tudtam, hogy ez az a tény, amivel akaratomon kívül is meg tudom őt sebezni.

– Nagyon elgondolkodtál – szólított meg gyengéden. Észre sem vettem, hogy elindultunk, csak bámultam ki az ablakon, elmerülve a saját világomban.

– Zavarban vagyok – ismertem be. – Régen csináltam már ilyesmit, egészen elfelejtettem, hogy milyen is az a bizonyos ismerkedős fázis... Bár ezen mi talán már túl is vagyunk.

Mes csak bólintott. Néhány másodperc csend következett, aztán valami olyasmit mondott, amin nagyon meglepődtem. Ugyanakkor borzasztó jól is esett. Nyelnem kellett a könnyeimet, nehogy elsírjam magam.

– Egy nap, ha már úgy érzed, hogy képes vagy rá, szeretném, ha mesélnél nekem arról a srácról. Nem valami kellemes érzés az ismeretlen ellen harcot vívni. Meg aztán... szeretném ismerni azokat az embereket, akik fontosak neked. Akkor is, ha már itt hagyták ezt a világot.

Bólintottam, bár nem tudtam, látja-e, nem is volt fontos. Azt nem gondoltam, hogy megbírnék szólalni, így nem is próbálkoztam vele. Újrakezdést akartan?

Itt ez a focista, a csendes zseni. Nem is kívánhatnék jobbat ahhoz, hogy végre újra képes legyek megállni a saját lábamon. És ahogy néztem a profilját, az arcát, ahogy a vezetésre koncentrál, azt éreztem, hogy hiányozna, ha nem látnám – hogy most már ő is csak ürességet hagyna bennem, ha eltűnne – és azt is, hogy meg akarom érinteni.

Tétován nyúltam felé, és simítottam végig az arcán. Az ujjaim kicsit remegtek, és fájt belül nagyon valami. Miközben végighúztam a kezem az arcélén, egy Pilinszky vers sorai tépték be magukat a gondolataimba, de már fogalmam sincs, kiről szóltak igazán. Rólam. És valakiről. De arról, hogy ki is az... arról a szívemben nem találtam meg a választ. Nem a határozott választ.

„Kegyetlen, néma torna,

mégcsak nem is kiálthatok,

követlek szívdobogva,

merészen ellököm magam,

megkaplak és ledoblak,

elterülünk hálóiban

a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,

mióta tart e hajsza?

Megalvadt szememben az éj.

Ki kezdte és akarta?

Mi lesz velem, s mi lesz veled?

Vigasztalan szeretlek!

Ülünk az ég korlátain,

mint elitélt fegyencek.”

– Nincs kedvem étteremben menni – mondtam ki mindenféle gondolkodás nélkül. Csak kiszaladt a számon, amit gondoltam. – Az annyira... nem mi vagyunk. 

A kezem még mindig az arcán volt, de ez engem cseppet sem zavart, és jól láthatóan őt sem.

– Tényleg nem. Legalábbis nem ma – értett egyet, és megfordult az úton. – Pizza és xbox? – kérdezte, én pedig elmosolyodtam.

– Kitaláltad minden gondolatomat.

***

Az első randink semmiben nem volt hagyományos. Nem voltunk semmilyen puccos helyen, nem tettünk romantikus sétát Madrid belvárosában, és még csak az első csókunk sem most csattant el. De mindezt egyáltalán nem is bántam.

Belenyugodtam – ebbe biztosan – hogy soha nem leszünk hagyományosak. Mindketten túlságosan is eltértünk az átlagtól ahhoz, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás, és nem is vágytam erre. Úgy éreztem, most születtem meg újra, és ez azt is jelentette, hogy szeretnék mindent újra megtapasztalni. Zavarba lenni egy srác mellett, vagy ugyanezzel a sráccal pizzát enni a kanapén és azon nevetni, ahogy nyúlik a sajt.

Tökéletesebb nem is lehetett volna. A folyamatosan tépő fájdalmat a mellkasomban is el tudtam felejteni.

– Tudsz róla, úgy lóg a szádból a sajt, mint Stitchéből a nyál? – érdeklődtem, mire olyan szemeket meresztett rám, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. – Neked nem volt gyerekkorod, Mesut Özil? Lilo és Stitch, a hawaii lány, meg a ronda kutya az űrből, Disney-rajzfilm – magyaráztam, de persze nem esett le neki.

– Én Disney-mesék helyett egy labdát rugdostam húsz másik hülye gyerekkel együtt – válaszolta, és megette a sajtot. Fintorogtam egyet.

– Nem lennék büszke arra, hogy totális film analfabéta vagy – jegyeztem meg fejcsóválva.

– Nem is vagyok!

Felvontam a szemöldököm. Nem hittem neki. Szerintem kapásból fel tudtam volna sorolni csak az elmúlt öt évből legalább tíz olyan filmet, amit nem látott, viszont mindenki más, akinek normális élete van (és szabad idejében nem a szomszédaival játszik FIFA meg F1 xbox játékokat) látott. Ez a vélemény valószínűleg az arcomon is meglátszódott, mert elnevette magát.

– Oké, talán mégis. Ha szeretnéd, legközelebb megnézhetjük ezt a nyáladzós kutyát. Bár nem tudom mennyire normális, ha egy tizenkilenc éves lány még rajzfilmeket néz – mélázott el, de tökéletesen leolvasható volt az arcáról, hogy csak a véremet akarja szívni. Megütöttem a vállát.

– Ez igenis normális dolog, oké?! Nem ér kiröhögni.

– Aha, persze... - bólogatott cseppet sem meggyőzően. Vetettem rá egy csúnya pillantást, miközben karba fontam a kezem, és tüntetően elfordultam. – Hé! – karolta át a vállam, és az állam alá nyúlva újra maga felé fordított. A szívem gyorsabban kezdett verni, szinte eltörte a bordáimat, és ez nagyon furcsa volt. Mintha egy millió éve nem éreztem volna ezt, pedig nem így volt.

Hogy miért volt most más, mint mikor először megcsókolt? Azt hiszem, erre egyszerű a válasz. Mert most tudtam, hogy meg fogja tenni, és joga is volt hozzá, hogy megtegye. Én adtam neki. És eszembe sem volt visszavonni. A szemébe néztem, és várakoztam, miközben a vérem a fülemben dobolt. Mint valami kamaszlány az első csókja előtt.

A hüvelykujjával végigsimította az ajkamat, és muszáj volt felsóhajtanom. Kit érdekelt már akkor a pizza, vagy a Lilo? Semmi mást nem akartam, csak hogy csókoljon meg végre.

– Tudod, hogy csak viccelek, ugye? – kérdezte, és nem tudta elrejteni a magabiztos félmosolyt, amit annyira szerettem.

– Igen. Főleg, amikor látom az önelégült képedet. Mint például most is – feleltem, és nagyon büszke voltam rá, hogy nem remegett meg a hangom.

A kezét az arcomra simította, a másik karjával még mindig a hátam mögött támaszkodott a kanapé támláján. Mikor a szája a számhoz ért, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Egy pillanatra teljesen kiürült a fejem. Ez pont elég volt ahhoz, hogy elsőre talán túl messzire menjünk.

Automatikusan karoltam át a nyakát, át sem gondolva, mit csinálok. Feltérdeltem a kanapéra, miközben a derekamnál fogva még közelebb vont magához, az ujjai a tarkómon a hajamba gabalyodtak. A tenyere a meztelen csípőmet simította végig, mert a felsőm felgyűrődött. Azt hiszem, mindketten ekkor tértünk magunkhoz. Olyan gyorsan szedtem a levegőt, hogy azt hittem, el fogok ájulni, bár ennek talán Meshez is lehetett némi köze. Az arcom égett, miközben a szemeit fürkésztem. Bár már nem csókolt, egy pillanatra sem engedett el. A karja még mindig a derekamon, a tenyere a nyakamon.

– Ne haragudj – mondta végül, mikor nagy nehezen rávettem magam, hogy kihúzzam az ujjaimat fekete tincsei közül, és már egyszerűen csak a vállán támaszkodjak. Mivel körülbelül úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna a maratont, esélytelennek tartottam, hogy normálisan meg tudjak szólalni, így csak megráztam a fejem. Borzasztó jó volt. És fogalmam sincsen, hogy miatta, vagy egyszerűen csak már annyira hiányzott, hogy valaki így érjen hozzám... nem hittem, hogy az utóbbi. Nem. Ahhoz túlságosan is gyorsan dübörgött a szívem.

Vettem egy nagy levegőt, és leültem. Kicsit kényelmetlen volt már térdelni, és így legalább egy kicsit elfordulhattam, és az ölembe ejtett kezeimre bámulhattam.

– Minden oké? – kérdezte, és a fülem mögé tűrt néhány hajtincset. Sóhajtva dőltem naki a mellkasának, és lehunyva a szemem, beszívtam az illatát. Azt hiszem, kicsit megleptem őt.

– Nem is tudom, mikor volt minden ennyire oké – mondtam az igazsághoz híven. A testem egyértelműen azt üzente, hogy köszöni szépen, még él, és még nagyon is képes vágyakozni. Mes után legalábbis mindenképpen. – Még nem is mondtam, hogy gratulálok a meccshez a City ellen – tereltem el a témát, mert egyelőre még ismerkednem kellett a saját érzéseimmel.

– Nem az én érdemem volt. – Bár nem láttam az arcát, tudtam, hogy pofákat vág, hallani lehetett a hangján. Mondani akartam valamit, de nem hagyta. Szórakozottan játszott a hajammal – Ne mondj semmit, mert én is tudom, hogy nem megy jól. És dühít.

Lelkiismeret-furdalásom volt. Mert én sem könnyítettem meg a helyzetét.

– Majd elmúlik – próbáltam vigasztalni, de tudtam, hogy a szavak semmit sem számítanak. Az állát megtámasztotta a fejemen.

– Tudom – mondta, de egyáltalán nem hittem neki.

– Tudod, olvastam valami nagyon érdekeset – próbáltam meg jobb kedvre deríteni.

– Igazán?

– Aha. Azt, hogy van egy képed a hálószobádban Merkellel – vigyorodtam el. A karjait a derekamra fonta. –  Megnézném. Igazi műkincs lehet.

– Mondták már neked, hogy szemtelen vagy?

– Soha! – vágtam rá, amiből persze rögtön levette, hogy hazudok. Ettől függetlenül vigyorogva húzott talpra, és végig fogta a kezem, amíg felsétáltunk az emeletre. Még soha nem voltam a hálószobájában, úgyhogy nagyon is érdekelt, milyen.

Nem volt csicsás, ahogy nem volt az a ház többi része sem. Sötét, fából készült bútorok, és egy nagyon is kényelmesnek tűnő franciaágy. Meg persze a fotó. Tényleg volt egy fotója Angela Merkellel

– Figyelj, Lia... Nem alszol itt? – kérdezte, még mindig a kezemet fogva. Azt hiszem, kissé riadtan nézhettem rá, mert azonnal pontosított. – Nem érek hozzád egy ujjal sem, ígérem. Csak kicsit... szükségem van rá, hogy itt legyél. Azt hiszem.

Elmosolyodtam.

– Azt hiszem, kicsit nekem is szükségem van rá, hogy itt legyek.