Törékeny - 3. fejezet

[Nahát, nagyon ideje volt ennek a fejezetnek is, olyannyira, hogy még emailt is kaptam arról, hogy mikor folytatom, amit nagyon köszönök :) Elégedett vagyok a fejezettel, lesz majd ajánlott zeném is, de először is szeretnék más dolgokról írni.

A Crush ismertetője bannerral már olvasható a Regények menüpont alatt. Muszáj voltam csak ilyen Bettisen átrendezni, mert egyszerre túl sok lett az irományom, így aztán... :)

A másik: új design! Remélem szeretitek a hullámok ellenére is :D 

A harmadik pedig: hétfőtől újra suliba járok, így vége lesz a rendszertelen frisseknek. A Törékeny új fejezetei szerdánként, a Crush új fejezetei pedig csütörtökönként fognak megjelenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy máskor nem lehet friss, ha éppen olyan hangulatom van hétvégén, de ez a két időpont biztos.

Na és akkor ajánlott zene ide kattintva :) Jó szórakozást]

3. fejezet – Be my bad boy

Fekete magassarkút viseltem egy egyszerű fekete ruhával. Isten tudja, milyen puccos helyre terveztünk menni, és Aléval egyetértettünk abban, hogy a fekete mindig elegáns lesz. Elégedetten szemléltük a tükörképemet.

– Ha próbálkozna, csak lépj rá a lábára. Ezekkel a sarkakkal nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket lehet okozni – karolta át a derekamat, és mosolyogva megcsókolt.

A nyaka köré fontam a karjaim.

– Nem fog nyomulni, Ale. Bárkit megkaphatna, akit csak akar. Miért pont én kellenék neki? Ez inkább... én inkább amolyan önkéntes munkaként tekintek rá.

Alejandro felvonta a szemöldökét.

– Komolyan. Olyan elveszettnek tűnt, mint egy gyerek. Nem az a nagydumás, nyomulós fajta. A barátja szeretnék lenni. Mert legyen akármennyi pénze, ezt csak nagyon kevesen tudják megadni neki. Én pedig egy vagyok a kevesek közül.

– Túl jó szíved van…

Megvontam a vállam.

– Senki nem lehet tökéletes – vigyorogtam. Ale csak megcsóválta a fejét, és elengedett

– Azért vigyázz magadra. Nem mondanám, hogy igazán bízom benne – mondta halkan, és megcirógatta az arcélemet. Bólintottam egyet. Mondhattam volna, hogy nem is Özilben, hanem bennem kell megbíznia, de igazság szerint ez sablonos lett volna. Adott esetben ugyanis valószínűleg sikításon kívül semmi mást nem tudnék tenni az ellen, hogy Mesut olyasmit csináljon velem, amit nem akarok.

Más kérdés, hogy ennek a lehetősége bennem fel sem merült.

Pontban nyolckor felcsengettek a lakásunkba.

– Legalább azt már tudjuk, hogy pontos a srác.

A megjegyzésen nevetve nyomtam puszit Alejandro arcára, aztán felkaptam a táskámat, és kiléptem a lakásból. Volt bennem egyfajta izgalom, ez igaz, de nem nagyon akartam vele foglalkozni. Azt hiszem, ez egy nagyon fontos este volt Mesut számára, én pedig nem akartam azzal elrontani, hogy feszült vagyok. Komolyan gondoltam ezt a dolgot kettőnk között, azt, hogy lehetünk barátok. Talán buta voltam, hogy ennyire beleéltem magam, de… De komolyan úgy gondoltam, hogy ez működhet. És valamiért szerettem volna a barátja lenni.

A kocsijának támaszkodva állt és várt rám. Amikor meglátott kilépni az épületből, elmosolyodott. Nem láttam a szemét, mert – mint mindig – megint napszemüveget viselt.

Ez valami ilyen furcsa sztárdolog lehet, hogy azt hiszik, ha felvesznek egy napszemüveget, az emberek kevésbé ismerik őket fel, de mondanom sem kell, az effajta kísérleteket általában csúfos kudarc koronázza. Mindegy, nem én leszek az, aki erről felvilágosítja őt.

– Szia! – köszöntem neki, és fogalmam sem volt róla, hogy most tulajdonképpen mit kellene tennem? Megpusziljam? Megöleljem? Mi ilyenkor a helyes eljárás? Hiszen mégiscsak együtt megyünk vacsorázni.

– Szia – viszonozta a köszönést, és szerencsére megoldotta a többi problémámat is. Egy rövid pillanatig fél karral átölelte a nyakam, és magához vont.

Valami nagyon furcsát éreztem, azaz az is lehet, hogy egyszerűen csak megkavarodtam, mert túl sok mindent éreztem egyszerre. Mesut nagyjából egy fejjel volt magasabb nálam, és egyszerű fekete pólót viselt V-nyakkal és kék farmerrel. Ahogy az ölelésbe húzott, megéreztem az illatát, ami kellemes volt, nagyon is, és egyszerre valahogy megnyugtatóan biztonságban éreztem magam.

Mi a fene?

Nagyokat pislogva és az ajkamat harapdálva ültem be az autójába, és próbáltam napirendre térni a dolog felett.

Ez csak Mesut Özil. Csak Özil, egy srác, akiért egy kicsit felelősséggel tartozol, akinek szüksége van rendes, emberi kapcsolatokra és te segítesz neki. Ennyi az egész.

Amikor úgy éreztem, hogy sikeresen meggyőztem magam, hangosan kifújtam a levegőt.

– Jól vagy? – pillantott rám a focista. Észre sem vettem, hogy időközben már elindultunk.

– Persze – bólintottam. Nem voltam hajlandó többé tudomást venni erről az egész, nagyon-nagyon furcsa dologról. – Hová is megyünk tulajdonképpen? – érdeklődtem, és a karkötőmmel kezdtem játszani.

– Vacsorázni – felelte, csak olyan özilesen. Nagyszerű, azt hiszem hozzá kell szoknom a pofátlan félmosolyokhoz, az egyszavas válaszokhoz és a tőmondatokhoz. Szép remények.

– Na ne mondd! – forgattam meg a szemem bosszúsan, amivel csak azt értem el, hogy még szélesebbre nyúlt a vigyor a képén.

– Komolyan. Tudom, nem erre készültél, hanem minimum egy szektás összejövetelre feláldozott kecskékkel meg minden, de azt hiszem, ki kell hogy ábrándítsalak – mondta halál nyugodtan, én pedig nem bírtam tovább, elnevettem magam. Mintha egy fal omlott volna le közöttünk, ahogy a hangom betöltötte az autót. Istenem, ezer éve nem barátkoztam így. Sőt, megkockáztatom, hogy talán soha.

Valami azonban feltűnt. Mesut hiába próbálta lazára venni a dolgot, hiába beszélgettünk egész vacsora alatt jókedvűen, hiába magyaráztam neki folyamatosan gesztikulálva – csak olyan magyarosan – amin folyton nevetett, volt benne valami fel nem engedett feszültség, láttam a tartásán. És ha valamiben jó vagyok, hát az az, hogy tudok olvasni az emberekben. Lehet, hogy Mesut Özil egy hatalmas rejtély volt a számomra, és lehet, hogy egy lineáris-A krétai táblát előbb megfejtek, mint hogy kiismerjem a Real Madrid középpályását, de a testbeszédével még ő sem tudott hazudni.

Természetesen ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, én pedig hamar feladtam a győzködést, esélyem sem volt… Viszont feltételt szabhattam ki. A terv lassan formálódott a fejemben, de aztán megragadt, és nem is nagyon akart kikerülni onnan.

– Rendben – mondtam.

– Mi rendben? – kérdezett vissza kicsit zavartan.

– Fizetheted a vacsorát – diadalmas mosolyát látva felemeltem a mutatóujjam –, de csak akkor, ha most hajlandó vagy eljönni velem valahová.

– Úgy érted, ma este? – kérdezett vissza.

– Úgy – bólintottam, és a vállamra akasztottam a táskám. – Na gyerünk már, nem érek rád egész nap! – vigyorogtam rá. Meglepetten nézett fel rám, de nem törődtem vele. Alig vártam, hogy végre kint legyünk az épületből. Mesut persze azonnal az autója felé akart menni, de én megragadtam a kezét. – Nem arra!

Amikor lenézett a még mindig összekulcsolt ujjainkra, gyorsan elengedtem.

– Bocsi – mondtam, és dühösen állapítottam meg, hogy zavarban vagyok. Nagyszerű. Tényleg.

Mesut csak megvonta a vállát, de nem kerülte el a figyelmemet a kis mosoly a szája sarkában. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, amikor így mosolyog, és rendszeresen megtette a jelenlétemben. Kikészített.

– Szabad esetleg megtudnom, hogy hová megyünk? – kérdezte.

– Akkor hová lenne a meglepetés? Különben meg, elviszlek szórakozni, mert úgy viselkedsz, mint aki karót nyelt. Merev mosolyok, merev testtartás… Híres vagy, Özil, az isten megáldjon, engedd már el magad, különben begolyózol.

– Mesut.

– Hm? – néztem rá.

– A barátaim Mesutnak szólítanak, nem Özilnek. A te szádból különösen furán hangzik – magyarázta, és felzárkózott mellém, de nem nézett rám. Ő zsebre tette a kezét, én összefontam magam előtt a karom. Így éjszaka a szabadban a rövid ujjú ruhám már egyáltalán nem tűnt jó választásnak. – Fázol? – kérdezte kedvesen.

– Kicsit, de nem baj, mindjárt ott vagyunk – vontam meg a vállam, és igazam is lett. Hamarosan megpillantottuk a szórakozóhely bejáratát.

– Detti, komolyan azt gondolod, hogy én ide bemegyek? – hökkent meg, és most rajtam volt a vigyorgás sora.

– De még mennyire. Minden péntek este karaoke-estet tartanak, és mi szépen részt veszünk rajta – jelentettem ki. Mesut arca mindent megért.

– Na, az kizárt!

– Majd meglátjuk – hagytam rá. Fogalma sincsen, kivel áll szemben.

***

Őszintén szólva, magam sem akartam elhinni, hogy Detti végül berángatott. Normális esetben semmi bajom nem volt az ilyen helyekkel, sőt, de Dettivel teljesen más volt a helyzet. Amikor vele voltam, nem akartam, hogy felismerjenek, nem akartam olyan dolgokat csinálni, amit máskor. Csak normális akartam lenni, olyasvalaki, aki meg tud felelni neki, akit szeretni tud, aki a barátja lehet. Nem akartam ebbe a dologba belekeverni a bulizós énemet. Talán éppen ez tett feszültté, és nyugtatott meg egyszerre.

Mert ez a lány nagyon is nyilvánvalóvá tette, hogy azt szeretné, ha én vele is én lennék. Ettől függetlenül is azonban a karaoke nagyon meredek volt. Józanul meg pláne.

Nem mintha őt meghatotta volna a tiltakozásom, nem is figyelt rám.

A fülledt helyiségben ezúttal én fogtam meg a kezét, nehogy a tömegben elsodródjunk egymástól. Ahogy hozzáértem, éreztem, hogy egy pillanatra megfeszül. Nem tudtam miért, és nem is kérdeztem meg, hiszen én is nagyon furcsán éreztem magam a jelenlétében. Nem rosszul, egyáltalán nem, de nagyon furcsán. És egyelőre nem akartam belegondolni, hogy ez miért van.

A színpadon éppen nem állt senki, Detti pedig pont előttem torpant meg, így sikeresen beleütköztem a lányba. A háta egy pillanatig a mellkasomhoz símult.

– Mi történt? – hajoltam le a füléhez, hogy a hangzavarban is meghallja a kérdésemet.

Felém fordult, és csillogó szemekkel nézett rám.

– Várj meg itt. Komolyan. Ne merj megmozdulni – bökte meg a vállam, és egy pillanattal később már nem volt sehol.

A színpad lépcsőjénél láttam meg újra. Mielőtt fellépett volna odaszólt az egyik keverő srácnak, aztán lekapta a magassarkúit, és úgy sétált a mikrofon elé.

– Sziasztok! – szólt bele magabiztosan, miközben a körülöttem állók lassan elcsendesedtek, én azonban karba tett kézzel csak a fejemet csóváltam. Mi a fenét csinál ez a lány? – Egy barátommal jöttem ma ide, és a következő számot is neki küldeném. Csak a félreértések elkerülése végett, normális esetben punk-rockot hallgatok – tette hozzá mosolyogva, többen pedig felnevettek a közönség soraiban. – Ennek a számnak azonban üzenete van. Úgyhogy hallgassátok kérlek türelemmel, igyekszem nem borzasztóan szerepelni. Cascada: Be my bad boy.

Hitetlenkedve néztem rá. Ezt nem gondolhatja komolyan.

Nos, mint kiderült, nagyon is komolyan gondolta.

A szám csak azért volt vicces, mert valószínűleg egyedül a címet ajánlotta a nekem. A szöveg többi része egyáltalán nem írta le jól a kapcsolatunkat. Elmosolyodtam. Nem hallgattam ilyen zenét, de szerintem ezt a dalt a világon mindenki ismerte.

Aztán Detti hangja felcsendült a mikrofonban.

Nem tudom, hogy tulajdonképpen mi lepett meg jobban: az, hogy komolyan kiállt több száz ember elé, hogy elénekelje ezt a vitathatatlanul kínos számot, vagy az, hogy megdöbbentően jól csinálta.

Rekedtes hangja volt, senki fülét nem bántotta, az hét szentség. De nem csak ez döbbentett meg, hanem a kiállása is. Ahogy ott állt, lehunyt szemmel a mikrofon előtt, félkézzel az állványt fogva, másik kezében egy pár fekete magassarkút… Lenyűgözött, még akkor is, ha ennek éppen az ellenkezőjéről akartam meggyőzni magamat.

A körülöttem állók tapssal jutalmazták, én meg csak bámultam, mint borjú az új kapura. De legalább tényleg nem mozdultam a helyemről, ahogy Detti is kérte.

– Na, milyen volt? – Lihegett, amikor visszaért, és hatalmas mosoly játszott az arcán. Rendesen kipirult, de ezen nem is csodálkoztam.

– Szóval szeretnéd, ha én lennék a rossz fiú? – vontam fel a szemöldököm. Legszívesebben átöleltem volna a derekát, de leküzdöttem ezt a vágyat.

– Te már most is az vagy – legyintett. – Ez olyan lányregényes, tudod? Ettől függetlenül… megbízom benned, Mesut, akkor is, ha rossz fiú vagy. Nem érdekel különösebben. Bár kétségtelen, hogy a lányok buknak a rossz fiúkra – tette hozzá lazán, aztán lehajolva belelépett a cipőjébe.

Elmosolyodtam.

– Hát persze. Na gyere, te megasztár, hazaviszlek, mielőtt a pasid élve megnyúzna.

– Ale bízik benned – vágta rá. Felvont szemöldökkel néztem rá, miközben kifelé terelgettem.

– Ezt ő mondta? – érdeklődtem.

– Nem – ismerte be. – Bennem bízik, én pedig benned, szóval… érted – motyogta.

– Minden tiszta. Nem bízik bennem – nevettem. – Nem mintha hibáztatnám. Ha nekem ilyen barátnőm lenne, mint te… – elharaptam a mondatot. – Mindegy.

Detti nem reagált semmit, és ezért nagyon hálás voltam neki. Hülyeség volt egyáltalán abban gondolkodnom, hogy mi lenne ha. Soha nem lesz olyan barátnőm, mint Detti. Az egész lány túl normális, egyszerű és átlagos volt ahhoz, hogy nyakig belerángassam az én életembe, amelynek a napos oldala volt a legkeskenyebb. Arról nem is beszélve, hogy a vak is láthatta, mennyire szereti a barátját, nekem pedig egyáltalán nem volt az esetem, ha már itt tartunk.

Szótlanul ültünk be a kocsiba. Dühös voltam a saját hülyeségem miatt, mert baromi jól éreztem magam, és nem akartam elrontani ezt az egészet. Olyan volt, mint régen, amikor még a gimis haverjaimmal lógtam együtt: nevetés, karaoke, beszélgetés.

Ezer éve nem volt ilyenben részem úgy, hogy senki nem fényképezett és kért autogramot. Nem is értem, hogy lehetett ekkora szerencsénk.

Sokkal gyorsabban érkeztünk meg Detti lakásához, mint szerettem volna.

– Nem is mondtam, de jól áll neked ez a ruha – jegyeztem meg, mielőtt leparkoltam volna.

– Köszi – mondta zavartan, de mosolyogva.

Mindketten kiszálltunk az autóból. Elkísértem egészen a kapuig, ott aztán szembefordult velem.

– Jól éreztem magam – nevetett, és a hajába túrt. Megint zavarban volt. Elnyomtam egy mosolyt.

– Én is. És köszi.

– Mit? – nézett rám kicsit értetlenkedve.

– Hogy normális voltál velem. Hogy úgy kezeltél, mint egy egyszerű srácot.

Detti megvonta a vállát.

– De hát az is vagy, nem? – kérdezte, és felmosolygott rám. – Egy egyszerű srác. Lehet, hogy bunkónak, hidegnek meg önteltnek akarsz látszódni, Mesut, de engem nem versz át.

Igyekeznem kellett, hogy leplezni tudjam a döbbentemet, és azt hiszem, elég jól sikerült.

– Köszönöm az estét. Most már felmegyek, mert úgy érzem, mindjárt megfagyok – zökkentett ki a lány hangja. Automatikusan hajoltam le hozzá, és nyomtam puszit az arcára, ijesztően közel az ajkához.

– Jó éjt! – súgtam a fülébe, és fogalmam sem volt, mit akartam elérni ezzel az egésszel.

Az autómból láttam, hogy még néhány pillanatig dermedten állt a bejárat előtt, aztán megrázta a fejét, és beszaladt a házba.

Felsóhajtottam.

Mekkora hülye vagyok én, édes Istenem.

Crush - 1. fejezet

[Igen! Új történet! Ismertető majd valamikor, addig is élvezzétek :D Főként erre a számra íródott. Igen, olasz, de hát ez van. Az ajánlás Bettinek, mert nélküle nem született volna meg még mostanra se, de szerencsére eleget rágta a fülem. Úgyhogy jó szórakozást.]

1.

Ha valaki visszapörgetné az időt, és újra visszaröppennék 2010 nyarának elejére, azt hiszem, akkor sem csinálnék semmit másként, mint ahogy tettem. Néha azt kívánom, bár kevésbé égett volna belém az elmúlt három hónap minden momentuma – de valahol mélyen tudom, hogy ez a kívánság nem őszinte. Hiába fájt, és fáj még néha mindig, minden úgy volt tökéletes, ahogy volt.

És most már örökké emlékszem ezekre az apró, néha jelentéktelennek, néha világmegváltónak tűnő jelenetekre. Senki nem veheti el tőlem. És nem is adnám, semmiért.


Utáltam a magánrepülőgépeket. Nem mintha olyan gyakran utaznék ilyeneken – őszintén szólva életemben egyszer tettem így, mégpedig most – de azt már most tudom, hogy soha többé nem akarok. Legalábbis nem olyannal, ami csupa amerikait szállít. Sok lesz nekem már Amerikából erre az évre.

– Nana! – hallottam meg az oly' ismerős hangot. Már szinte kezdtem elfelejteni, hogy milyen, ha nem a mobil torzító kis hangszóróiból szól.

– Jesús – megkönnyebbülésemben a neve csak egy sóhajként jött ki belőlem, nem is voltam benne biztos, hogy meghallotta, de nem is érdekelt, mert a következő pillanatban már ölelte is a derekamat, nekem pedig ez éppen elég volt ahhoz, hogy ellazuljak. Annyira megnyugtatott a közelsége, hogy megint velem van, hogy az elmúlt félév csak egyetlen, igen hosszú, ám annál rémesebb álomnak tűnt. Aminek szerencsére vége. – Tíz perce nem vagyok Afrikában, és mégis mindjárt lerohad rólam a ruha – jegyeztem meg félig mókásan, félig komolyan, miközben magához vont, én pedig belélegeztem a megnyugtató illatát.

– Hát, Afrikában ezen igazán nincs mit csodálkozni. Na gyere, hadd nézzelek meg – tolt el magától egy kicsit, és alaposan szemügyre vegyen. – Istenem, Nana, semmit nem változtál az elmúlt félévben – mondta halkan, és megcirógatta az arcomat. Gyengéden elmosolyodtam, ahogy megfogta a kezem. – Gyere, van szép, bérelt autóm – kapta fel a csomagomat, én meg fáradtan bólintottam.

Az amerikai sajtósok maradéka – akikkel mellesleg utaztam – úgy vonult el mellettünk, mintha ott sem lettünk volna. Nem mintha zavarna, rémes egy banda volt, de kicsit viccesnek tartottam, hogy Jesús Navast nem ismerik fel. Na mindegy. Engem tényleg nem érdekelt.

Pedig csak azért jöhettem el az ő gépükkel, mert Jesús elintézte nekem, elvégre sokat számít, ha az ember ismer valakit a spanyol válogatottban.

– Mikor játszotok? – érdeklődtem.

– Annyira nem méltattál, hogy megnézd a meccsnapjaimat? – vonta össze a szemöldökét, és szigorúan rám nézett.

Mosolyra húztam a számat.

– Jes, most szabadultam az egyetemről, tegnap még elmerültem a biokémia rejtelmeiben, úgyhogy ne fárassz. Arra nem volt időm, hogy regeneráljam az agysejtjeimet, nemhogy utánanézni, hogy mikor játszotok. Szóval bocsi.

– Megbocsájtva, most az egyszer – engedte el a kezem, és helyette átkarolta a vállam. Nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról, egészen addig, míg újra meg nem szólalt. – Visszamész szeptemberben?

A lábam egyszerre nagyon szimpatikusnak tűnt. Nem csak nem akartam válaszolni erre a kérdésre, de még csak gondolni sem szerettem volna rá. Jesús azonban jól láthatóan várta a feleletet.

– Nana.

A nevem most türelmetlenül hatott a szájából, én pedig nagyot sóhajtottam. Óvatosan rápillantottam a szemem sarkából, mielőtt belekezdtem volna a mondandómba.

– Megajánlották az ösztöndíjat. Mindkét következő félévre – mondtam halkan.

– De hát ez nagyszerű! – A lelkesedése nem volt őszinte. Nem csodálom, az enyém sem volt az.

– Igen, az – mondtam, csak hogy mondjak valamit. Ilyen az élet. Egy darabig csendben maradtunk. Körülbelül addig bírtam a szótlanságot, még be nem ültem Jesús fényes, bérelt autójába, ott aztán kifakadtam. – Ez rohadtul nem nagyszerű, Jes! Hogyan tudnék egy ilyen ajánlatra nemet mondani? Amerikában tanulhatok, a legnagyobb koponyákkal a világon, ki tudja, lehet feltalálom az AIDS ellenszerét, vagy nem tudom, de… Hogyan tudnék mellette igent mondani? Már ebben a félévben úgy éreztem, hogy megőrülök nélküled, mi lenne velem kilenc hónapig? Úgy hiányoztál, hogy majd beleőrültem.

– Nana… – kezdte a focista. – Ez tényleg nem mindennapi lehetőség, te is tudod. Majd megoldjuk valahogy – mondta, miközben elindultunk a szálloda felé.

– Nem tudom, feltűnt-e neked, de Sevilla és New York nincs éppen a szomszédban, és biztos, hogy karácsonynál előbb nem tudnék hazajönni.

Jes felsóhajtott mellettem.

– Nézd, Nana. El kellene kezdened a saját életedet élni, ahogy nekem is az enyémet, ez az igazság. Nagyon szeretlek, te is tudod, de nem lehetünk mindig együtt… ezt is tudod. Ez… időszerű volt.

Döbbenten meredtem rá.

– Ezt most te sem gondolod komolyan – jegyeztem meg.

– De igen.

– Jesús, én nem akarok mással élni, nem akarok mással lenni, érted? – fakadtam ki. Láttam, hogy megrándul az arca, de nem válaszolt, nem mondott semmit. – Csak te vagy nekem, te is tudod – tettem hozzá halkan.

– Nana, huszonegy éves vagy.

– Oké. Hagyjuk ezt a témát. Ne is beszéljünk róla. Gondoltam, hogy el fog jönni ez az idő, gondolom te is családot akarsz, vagy mit tudom én, mi van, szóval számítottam rá, hogy lassan majd feleslegessé válok, de reméltem, hogy azt majd a szemembe mondod, és nem próbálsz meg megetetni a „fel kell végre nőnünk” maszlaggal – mondtam sértődötten, és tüntetően kibámultam az ablakon, noha egyáltalán nem láttam a kint elsuhanó tájat. A düh és a csalódottság elborította az agyamat.

– Diana – kezdte volna békítően és komolyan, de rá sem nézve a szavába vágtam, pedig nagyon ritkán hívott a nevemen.

– Jesús, mondtam, hogy mindegy. Komolyan, ejtsük egy időre a dolgot, jó? – Én a magam részéről ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, a számat rágva próbáltam megállni, hogy elsírjam magam, és Jes sem mondott semmit, noha végigsimított a karomon. Nemes egyszerűséggel úgy tettem, mint aki észre sem vette, pedig nagyon is hiányoztak már ezek az apró gesztusok, hiányzott ez a hülye itt mellettem.

De ott és akkor nem éreztem helyénvalónak, hogy ezt meg is mondjam neki.

Jesús Navas hivatalosan az unokabátyám volt. Nem hivatalosan az apám és a testvérem egyben. A szüleim régen meghaltak, én pedig apa bátyához kerültem: Jesús édesapjához. Kiskorom óta mindig mellettem volt. Megvédett mindentől, egy kicsit talán burokban is éltem… de ez nem nagyon zavart. Egy idő után elegem lett a csalódásokból, és semmire sem vágytam, csak hogy ott lehessek Jesús mellett, és kész. Szerettem őt. Minden kicsi idegszálammal. Ő volt a mindenem. Persze tudtam, hogy nem mehetek majd hozzá feleségül, ha egyszer odajutok, sem semmi hasonló, de nem is akartam. Féltem szerelmesnek lenni, akkor mindig nagyokat zuhantam.

Jesús mellett nem kellett attól tartanom, hogy csalódni fogok.

Egészen mostanáig.

..:::..

A némasági fogadalmamat tartottam még akkor is, amikor a szállodához értünk, ahol a következő hetekben lakni fogok, pedig dicséretére legyen mondva, Jesús próbálkozott. Amikor kézen fogott, csak azért nem húzódtam el, mert tudtam, hogy azzal igazán megbántottam volna, és bármennyire is megsértődtem, szándékosan megbántani képtelen voltam.

A szállodában csak focicsapatok laktak. Fogalmam sem volt, kik még a spanyolokon kívül, és őszintén mondom, nem is érdekelt. Akkora volt az az épület, hogy fél Sevilla elfért volna benne, minden költői túlzás nélkül.

Csak azért vártam ezt a nyomorult Világbajnokságot annyira, hogy Jesússzal lehessek, így aztán... Bár meg kellett ígérnem, hogy nem rabolom az értékes idejét, nem vonom el a figyelmét, nem lógok be éjjel a szobájába, és a többi, úgyhogy igazából még így sem élvezhettem teljesen a dolgot. A többi – bármennyire is szerettem a focit – egyelőre hidegen hagyott. Hiszen karácsony óta nem láttam az unokabátyám, könyörgöm.

A szállóban csend honolt. Egyedül a recepciós srác volt talpon, de ő is visszaült a gépe elé játszani, amikor becsekkoltam.

Gondolom, mindenki nem régen végzett az edzéssel, és most ki voltak tikkadva rendesen. Jesen is láttam, hogy eléggé fáradt, és bár nem akartam, azon kaptam magam, hogy sajnálom.

– Mikor végeztetek az edzéssel? – kérdeztem megenyhülve.

– Egy fél órával azelőtt, hogy leszállt a géped. Izgultam rendesen, hogy nem érlek el.

– Köszönöm, hogy kijöttél elém – motyogtam, ahogy beszálltunk a liftbe.

– Figyelj, Nana. Nem akarok veled veszekedni, sem vitatkozni, mert baromira hiányoztál, és sajnálom, hogy azt mondtam amit. Térjünk majd vissza Amerikára akkor, amikor döntened kell arról, hogy vissza akarsz menni, vagy sem, oké? – kérdezte, én pedig bólintottam. Pontosan erre vágytam: félretenni a felesleges problémákat.

A szobájában nagy rend volt, egyelőre. Elmosolyodtam, én már tudtam, hogy ez csak annak köszönhető, hogy még nincs itt régóta. A másik ágyra néztem, amin össze volt gyűrve a takaró.

– Kivel laksz együtt? – érdeklődtem, miközben lehuppantam. Nem zavart, hogy még meg sem néztük, hogy én hol fogok lakni, természetesnek tűnt, hogy előbb idejövünk. Ráadásul az én szobám egy tök másik emeleten is volt, így aztán… A spanyol edző biztosra ment, az az igazság.

– Egyet találhatsz. Várj, segítek, ő is sevillai.

– Neee! Ramos? – nyúlt meg a képem. Jesús hatalmas vigyorából tudtam, hogy igazam van.

– Mi van velem? Na nézd csak, itt van Nana! – lépett be az említett a szobába, és ő is elmosolyodott. Istenem, kezdődhet az egy hónapos szenvedésem története.

– Sergio... – motyogtam. Az a srác valamiért imádott engem szadizni, még kisebb voltam. Most, hogy már a Madridban játszik, hála Istennek nem látom annyit, de még így is többet, mint amennyi egészséges lenne. Arról nem is beszélve, hogy most hetekre össze leszek vele zárva. Nagyszerű. Frenetikus.

A hátvéd lehajolt hozzám, és amikor puszit nyomott az arcomra, már nem bírtam megállni, elmosolyodtam. Azért hiányzott a hülye feje. Csak akkor vettem észre, hogy nincs egyedül.

– Hogy vetted rá az edzőt, hogy behozhasd a barátnődet? – szólalt meg az idegen. Fernando Torres zsebre dugott kézzel állt meg az ajtófélfának dőlve. A szobában csend támadt.

– Ő a húgom, Fernando – nevetett fel Jes mellettem, én azonban csak elmosolyodtam. Az idegent vizslattam, és valahogy olyan furcsa volt. Minden.

Love hurts - Epilógus

[Sziasztok! 

Igen, még élek, ne aggódjatok :D Ahogy látjátok, új design, végre, kicsit durva, hogy még január harmincegyedikén is ott virított a december felirat... Csak egy egyszerű Mes kép. Sokat gondolkodtam azon, hogy rátegyem-e a lányokat, vagy feliratot, vagy valamit, de úgy gondoltam, hogy a Love hurts utolsó fejezetéhez ez is éppen elég kifejező. Merthogy, eljutottunk ide, az epilógushoz.

Mást nem is nagyon mondanék, mint hogy köszönöm, hogy elkísértetek ezen a nagyon hosszú úton. Köszönöm a rengeteg véleményt, pipát és biztató szót, tényleg rengeteget jelentenek nekem. Ehhez az utolsóhoz pedig jó szórakozást. Ajánlott zenémért kattintsatok ide.]

18. fejezet - Epilogue: Love

Nem mondom, hogy nem féltem előtte. Az igazat megvallva, rettegtem. De ez az érzés korántsem volt annyira domináns, mint mondjuk a fájdalom, a hiány, a honvágy… vagy éppen a magány. És mindezen érzéseknek közük sem volt a műtétemhez. Azt hiszem, egy kicsit talán meg is könnyebbültem volna, ha meghalok, mert nem volt tervem arra, hogy mi lesz az után, hogy túléltem. Túl félelmetesnek és üresnek tűnt a világom a kórházi ágyban ülve, miközben a kinti világot néztem. Még valahogy az ég is olyan furcsán idegennek tűnt, noha tudtam, hogy Mesben és bennem ez volt az utolsó közös dolog. Ugyanaz az ég.

A napok ugyanaz alatt a kék ég alatt teltek, lüktető fájdalom és szürke egyformaság közepette.

Nem. Egyáltalán nem láttam fényesen a jövőmet, ha őszinte akarok lenni.

Nem régen beszéltem Nagoréval. Két hét telt el azóta, hogy az Egyesült Államokba jöttem, két nagyon lassú, és kínlódással teli hét. A lelkére kellett kötnöm, hogy semmit nem mondjon Mesnek. Semmit a világon. De vele… Mármint a nagynénémmel, muszáj volt beszélnem, ahogy muszáj volt anyával is. Máskülönben belehaltam volna a fájdalomba. Életemben nem voltam még ennyire üres, mint akkor. Sokszor éreztem a kísértést, hogy felhívjam Sesét. Nem szóltam volna bele a telefonba, csak megvárom, amíg felveszi, amíg megszólal és azt kérdezi: „Igen?” – aztán le is teszem. Sőt, még Nandóval is majdnem beszéltem.

Aztán az utolsó pillanatban mindig erőt vettem magamon. Ezzel nem könnyítettem volna meg az egyébként is gyomorforgatóan rémes helyzetemet. Ez az igazság.

– Kisasszony! Hamarosan átvisszük a műtőbe – állt meg egy fiatal nővér az ajtóban. Vettem egy mély levegőt, mielőtt ránéztem volna.

– Köszönöm – mondtam rekedten.

Valahogy még a hangom sem volt olyan, mint régen. Rettegtem attól, hogy elveszítem önmagam. Egy részem már így sem volt velem. Az valahogy ott maradt Mesuttal Madridban. És az a részem, a férfival együtt, akit szerettem, annyira hiányzott, hogy attól féltem, beleőrülök.

Miközben a műtőbe toltak, és a plafonon egymást váltó lámpákat figyeltem, vártam, hogy drámaian leperegjen előttem az életem, csakhogy semmi ilyesmi nem történt. Üres voltam, és a testem fájdalmán kívül ott volt még a lelkem szinte elviselhetetlen szenvedése is.

Nem volt éppen kellemes.

Aztán a hasamra fordítottak, megéreztem a tűszúrást a karomban, aztán elmerültem a fekete ürességben. Immár tényleg egyedül voltam a sötétben, és fogalmam sem volt róla, hogy felébredek-e valaha.

A legrémisztőbb az volt az egészben, hogy azon kaptam magam: talán nem is érdekel.

***

Egy darabig számoltam a napokat, abban reménykedve, hogy Lia egyszer csak betoppan, rám nevet, és azt mondja, hogy ez az egész csak egy nagy vicc, vagy egy rossz álom volt, nem hagyott el, és minden olyan lehet, mint régen volt: baleset, fájdalom, műtét nélkül.

Aztán lassan rá kellett döbbennem, hogy nem így van. Fel kellett ébrednem az illúzióból, amibe magamat ringattam. Nem volt kiút ebből a helyzetből, legalábbis számunkra nem. Volt egy utam nekem, és volt egy útja Liának, de a kettőnk élete együtt nem létezett többé, még akkor sem, ha úgy éreztem: ebbe a ténybe belehalok. 

A napok lassan hetekké, a hetek hónapokká duzzadtak, mire lassan a dolgok visszatértek a megszokott kerékvágásba. Sese és Sami átjöttek hozzám játszani, eljártunk szórakozni együtt a srácokkal, és mindannyian úgy tettünk, mintha minden rendben volna, pedig voltaképpen az egész életem egy hatalmas katasztrófa volt. Azt hiszem, ezzel Sese is így lehetett.

Egy közös kép a nappalimban, a szekrényben véletlenül ottfelejtett, még mindig Lia illatát őrző póló… Ezek az apróságok emlékeztettek arra, hogy volt egyszer egy lány, akit mindennél jobban szerettem.

A fájdalom lassan múlt a szívemből, tompa sajgássá szelídült. Együtt tudtam élni vele. Fél év után már meg is tudtam feledkezni róla, és reménykedtem benne, hogy egy nap tényleg képes leszek majd úgy élni, hogy mindez nem jelent semmi többet Liával, mint nagyon szép emlékeket számomra.

Mégis kit áltattam? 

Egy évvel később, januárban randizni kezdtem egy lánnyal. Nem voltam belé szerelmes, de kedveltem, mert aranyos volt, nagyszerű nő, és az, hogy kedveltem valakit már így is több volt, mint amit még elvártam magamtól. Az, hogy én valakibe megint szerelmes legyek, elképzelhetetlennek tűnt számomra.

Szóval, itt volt ez a lány, akivel jól éreztem magam, aki csinos volt, és ha nem is kifejezetten olyan művelt, mint amilyen Lia volt, butácskának sem mondanám. Rendes volt. Megfelelő. V olt ugyan egy kis lelkiismeret-furdalásom, mert valahol tisztában voltam vele, hogy kihasználom, nem tudtam másképpen tovább élni. Annyira magányos voltam, hogy alig bírtam elviselni. Ő pedig enyhített ezen.

A képeket Liáról lassan dobozokba pakoltam, aztán a gardrób mélyére süllyesztettem. Egyedül a ruháit voltam képtelen eltenni a szem elől. Ott pihentek a pulóvereim között, biztonságban, Lia fantomillatával. Ha azokat is elteszem, az olyan lett volna, mintha Lia már nem is élne.

Azt a gondolatot pedig elviselni sem tudtam. Ráadásul, ha valamiben biztos voltam, hát abban, hogyha Lia meghalt volna, arról tudnék. Valamit még Nagore sem tud eltitkolni.

***

A washingtoni késő tavasz annyira forró volt, hogy én is meglepődtem rajta. A farmersort és az ujjatlan állandó viseltemmé vált, pedig utáltam, mert valahogy a nap végére még koszosabbnak éreztem magam, mint egyébként. Másfél éve éltem az Államokban. Kegyetlen másfél év volt, azt meg kell hagyni. A műtét utáni tíz hónap a rehabilitációmmal nehéz volt, és fájdalmas, voltak pillanatok, amikor nem hittem már benne, hogy valaha is lábra állok még.

Időközben azonban megszerettem Amerikát, pedig soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha is bekövetkezhet, mégis. Itt éltem Washingtonban, voltak barátaim, volt életem, munkám, egészséges lábaim és egyetemre járhattam, hogy irodalmat tanuljak. Soha nem reménykedtem benne, hogy egy napon még lehet ennyi mindenem.

Az élet már nem tűnt annyira szörnyűnek.

Nehéz volt, Mesut minden ébren töltött percemben hiányzott. Nem akartam mással járni, egyébként is képtelen lettem volna arra, hogy beleszeressek valakibe, aki nem ő. A magányt választottam, legalábbis ilyen téren. Egyébként pedig…

Hát, azt hiszem mondhatom, hogy a körülményekhez képes nagyon is jól éreztem magam.

Május közepe volt, és már csak két nap maradt a repülőm indulásáig. Haza akartam menni, Madridba. Természetesen erről a tervemről senkinek nem szóltam Nagorén és Xabin kívül, egyrészt, mert nem akartam felkavarni az állóvizet, másrészt pedig, mert tudtam, hogy Mes egy ideje együtt jár egy lánnyal. Fájt, de nem hibáztathattam érte, hiszen én kértem, hogy lépjen túl rajtam, ő pedig megtette. Semmi mást nem akartam, minthogy boldog legyen, és úgy tűnt, neki ez most sikerült is.

A reptérre Nina kísért ki, az egyik legjobb amerikai barátnőm, és egyúttal az egyetlen, aki ismerte az egész történetemet Petitől Mesutig. Szorosan ölelt magához, így próbált szavak nélkül erőt önteni belém.

– Nem lesz semmi baj – motyogta a fülembe.

– Tudom – mosolyodtam el, és ez így is volt. Egy ideje már beletörődtem abba, hogy a dolgok mindig úgy alakulnak, ahogy kell. És ez ellen az égvilágon semmit nem tehetek.

Amikor gitárral a vállamon megérkeztem a Bajarasra, a helyzet kísértetiesen emlékeztetett egy hasonló esetre, évekkel ezelőttről. Egyedül év voltam más, idősebb, és Sese ezúttal nem állt Xabi mellett. Ezen a nyáron töltöttem a huszonegyet, most már igazán felnőttnek éreztem magam – és azt hiszem, egy olyan múlttal a hátam mögött, amivel én rendelkeztem, erre igazán minden okom meg is volt.

– Szia, Hugi – ölelt magához szorosan Xabi. A dereka köré fontam a karjaim.

– Szia – mormogtam a vállába. – Hiányoztál.

– Te is nekünk. Hogy vagy? – fürkészett. Ez a kérdés ezúttal sokkal többet rejtette magában, mint normál esetben. Tudtam, hogy most Amerikáról, a gerincemről és Mesutról egyszerre kérdez. Megvontam a vállamat.

– A körülményekhez képest, jól. Egészséges vagyok. Minden rendben – mondtam, és ez igaz is volt. Most már tudtam, hogy a helyzet mindig lehet rosszabb, így jobban teszem, ha megelégszem azzal, ami van, és boldog vagyok úgy, ahogy tudok.

– Örülök. Kijössz holnap este a meccsre, ugye? Szereztem neked jegyet a tömegbe. – Hálásan rámosolyogtam nagybátyámra. Azt hiszem, képtelen lettem volna rá, hogy elmenjek innen úgy, hogy egyszer sem láttam Mest olyan közelről, amennyire csak lehet anélkül, hogy azzal a lebukást kockáztatnám.

– Köszönöm, Xabi.

– Na gyere, menjünk haza – karolta át a középpályás a vállamat.

Ane és Jon elképesztően nagyot nőttek, ám annak kifejezetten örültem, hogy ezúttal nem kellett újra a bizalmukba férkőznöm: úgy fogadtak, mintha csak tegnap mentem volna el. Annyira boldog voltam, amikor magamhoz ölelhettem őket, aztán Nagorét is, mint már régen nem.

Úgy éreztem, végre hazaértem.

Mielőtt Xabi elment volna az összetartásra a szezon egyik utolsó bajnokija előtt, beültünk együtt egy étterembe egy korai, közös vacsorára. Olyan volt, mintha visszakaptam volna az életemet. Csalóka álom, de azért olyan, amiről semmi pénzért nem mondtam volna le.

Másnap este ott ültem a stadionban, rajtam a mez, hátán a tízessel. Mint régen. Csak ezúttal Mes nem tudhatott róla, hogy itt vagyok, az én szívem azonban a torkomban dobogott, amikor megláttam őt a pályára lépni. Végre, másfél év után, elérhető közelségbe került, csak éppen tudtam, hogy nem nyújthatom ki felé a kezem. Ezúttal nem.

Így tehát maradt a távolról figyelés. Úgy terveztem, hogy ez lesz az első és utolsó alkalom, amikor megengedem magamnak, hogy lássam ilyen közelről abban a két hétben, amit Madridban töltök, mielőtt elutazna a VB-re.

***

A belvárosban sétáltam egyedül, a szemem előtt napszemüveggel, amikor valami olyasmit láttam, ami egészen biztosan nem lehetett ott. Meglepetésemben megtorpantam, és feltoltam a szemüveget. Nem káprázott a szemem. Egészen biztosan Nagorét láttam a gyerekekkel, és… és Liával. 

Egy pillanatig sem fontolgattam, hogy mit fogok tenni. A fájdalom, amit a szívemben altattam, a hiányérzet, amiről hónapokig nem vettem tudomást elemi erővel tört rám, azt hittem összeroppanok.

Anéval játszott, amikor odaértem. Nem értem hozzá, bár szinte remegtem azért, hogy újra érezzem.

 
– Szia, Lia – mondtam halkan, és láttam, ahogy a teste megmerevedett. Minden izom a hátában, a karjában. Vékonyabb volt, mint másfél évvel ezelőtt, amikor utoljára láttam, a haja pedig hosszabb, majdnem egészen a derekáig ért. Egy kékes pánttal fogta hátra a homlokából. Lassan fordult felém.

– Mesut – nyögte, és nem nézett a szemembe. Ane azonnal nevetve átkarolta a lábamat.

– Szia, kicsi lány – mosolyogtam, de ezúttal nem igazán figyeltem rá. Nagore aggodalmasan nézett ránk, aztán magához intette az apróságot, valami süteményt emlegetve neki. Hálásan pillantottam rá, mert tudtam, hogy azért teszi, hogy mi kettesben maradhassunk. Volt mit megbeszélni, azt hiszem. – Eljössz Madridba, és nekem nem is szólsz róla? – kérdeztem tőle még mindig halkan.

Nem felelt, a lábfejét bámulta. Még csak rám sem nézett, pedig én korántsem változtam annyit, mint ő.

Megemeltem az állát, így kényszerítve arra hogy rám figyeljen.

– Lia.

– Megígértem, hogy kilépek az életedből, és én nem szegem meg az ígéreteimet – mondta végül. – Felesleges lett volna feltépni a régi sebeket, amikor te már túlléptél. Régen történt az egész. Nem akartam, hogy...

– Honnan a fenéből vetted, hogy túlléptem? – kérdeztem tőle.

– Nagore mondta, hogy együtt jársz egy lánnyal – felelte, megvonva a vállát.

– Ha tudni akarod, nem is olyan régen szakítottunk. Nem volt tisztességes vele szemben, hogy hitegetem, mikor nem is szeretem.

– Értem – biccentett. – Azt hiszem, ideje mennem. Örülök, hogy láttalak.

Megigazította a vállán a táskáját, és már indult is volna, én azonban megragadtam a karját.

– Ezt te sem gondolod komolyan – néztem rá hitetlenkedve.

– Mit?

– Másfél éve várok arra, hogy megjelenj, már így is fontolgattam, hogy addig járom Amerikát a nyáron, amíg meg nem talállak. Nem gondolhatod komolyan, hogy hagyom, hogy megint csak elsétálj, anélkül, hogy megkérdeznéd, én mit gondolok erről, hogy én el akarlak-e engedni.

Döbbenten meredt rám.

– Nem tettem túl magam rajtad. Azt sem értem, hogy egyáltalán hogy fordulhatott meg ez a fejedben, amikor megmondtam, hogy száz évet is várnék rád. Erre visszajössz Madridba, és annyival nem tiszteled meg azt, ami köztünk volt, hogy szólnál róla nekem.

– Csak néhány napig maradok…

– Lia, nem az a lényeg, hogy meddig maradsz! – csattantam fel.

– Nem akartam, hogy megint, még jobban fájjon az, hogy képtelen vagyok elfelejteni téged! – emelte fel ő is a hangját velem szemben, ami megdöbbentett. – Azt hiszed, nekem nem volt nehéz? Hónapokig még csak lábra sem tudtam állni, ráadásul minden gondolatomat az kötötte le, hogy mennyire vissza akarlak téged kapni. Örültem, amikor Nagore azt mondta, hogy megint randizol, még akkor is, ha majd bele haltam, mert azt hittem, te legalább megint élhetsz, ha én nem is! Persze, hogy nem szóltam, nem akartam még ennél is jobban összezavarodni.

– Nem számít, kivel vagyok – mondtam nyugodtan.

– Tessék? – értetlenkedett.

– Nem számít, kivel vagyok – ismételtem meg. – Soha nem is számított, mióta elmentél. A lényeg mindig az volt, hogy nem veled. Az elmúlt évben folyamatosan készen álltam arra, hogy visszajössz. Nem is akartam semmi mást.

– Ne mondj ilyeneket, Mes – kérte. A nevem annyira ismerősen hangzott a szájából, olyan helyénvalónak tűnt az, ahogy kiejtette, hogy tudtam, soha többé nem leszek képes elengedni őt. De ez jól is volt így. Így kellett lennie.

– Már hogy ne mondanék. Visszajöttél, én pedig nem foglak elengedni megint. Ha csak nem mondod a szemembe, hogy már semmit nem jelentek neked – vontam meg a vállam. Meglehetősen biztos voltam a dolgomban, elég volt a szemébe néznem ahhoz, hogy tudjam, még mindig szeret. Ugyanúgy, mit akkor régen, ugyanúgy, ahogy én őt.

Nem válaszolt, csak az ajkát harapdálta. Meg akartam csókolni, végül azonban mégsem tettem, egyszerűen csak kézen fogtam.

– Gyere, elviszlek valahová ebédelni.

Egy csendes kis helyre mentünk, sokáig csak szótlanul ültünk egymással szemben, pedig rengeteg mondanivalónk lett volna, mégsem tudta egyikünk sem elkezdeni.

Aztán Lia mégis megszólalt.

– Nem gondolod, hogy azért kellett elmennem, mert valaki így akarta jelezni, hogy az útjaink különváltak? – kérdezte nagyon halkan.

– Nem gondolod, hogy azért botlottam ma beléd, mert valaki így akarta jelezni, hogy itt a második esély? Mindkettőnk számára? – kérdeztem vissza. Láttam, hogy küzd a mosolya ellen. – Itt az ideje, hogy abbahagyjuk ezt a „mi lett volna ha…?” és „mi lenne ha…?” játékot, Lia. Visszajöttél. Egészséges vagy. Én pedig itt vagyok, és itt is maradok. Hiányoztál – tettem hozzá jóval halkabban. Végre, a találkozásunk óta először a szemembe nézett. Mintha a szakadék, ami addig a pillanatig közöttünk tátongott, egyszerre csak megszűnt volna, mintha csak tegnap öleltem volna magamhoz a reptéren.

– Te is nekem – felelte. – El sem tudod képzelni, mennyire.

Elmosolyodtam.

– Az az igazság, hogy szerintem nagyon is el tudom képzelni.

Megtört a jég és mindketten nevetni kezdtünk. Az egész délutánt együtt töltöttük, igaz, kicsit talán távolságtartóak voltunk, de annyi idő telt el, hogy egyikünk sem tudta, hogyan is kellene egy ilyen helyzetben viselkedni. Végeérhetetlen sétát tettünk a városban, volt miről beszélnünk. Elég kemény tizenhét hónap állt mögöttünk.

– Mikor mész vissza Amerikába? – kérdeztem, ahogy megálltunk Xabiék háza előtt.

– Május végén.

– És visszajössz még valaha?

– Szeretnéd, ha visszajönnék? – kérdezett vissza. Ez egy fontos beszélgetés volt mindkettőnk számára, éreztem. Nem akartam elveszíteni. Nehéz lesz újra felépíteni a kapcsolatunkat, persze, de korántsem lehetetlen.

– Semmi másra nem vágyom, csak hogy veled lehessek – feleltem, még akkor is, ha ez borzasztóan nyálasan hangzott. De hát, tényleg így volt.

– Akkor vissza.

Magamhoz húztam, és megsimogattam a haját.

– Minden rendben lesz, Lia.

Átölelte a derekamat, és a vállamba fúrta a fejét.

– Tudom.

Óvatosan lehajoltam hozzá, és végre megcsókoltam. Erre vártam egész nap, hogy végre hozzáérhessek. Ahogy az ajka az enyémhez ért, mindketten robbantunk; mintha csak szomjazók lettünk volna a sivatagban, mintha évekig vándoroltunk volna a hazatérés előtt.

De most végre mindketten otthon voltunk.

Éreztem az illatát, a bőre melegét, az ajka forróságát, és tudtam, hogy soha többé nem leszek képes elengedni őt. Nem mintha akartam volna.

Hiszen mellette a legjobb lehettem. A legjobb én. Valaki, aki mindennel szeretett, amije csak volt. Még akkor is, ha fájt.

Vége