Crush - 3. fejezet

[Oké, szóval új Crush fejezet, ami 800 szóval hosszabb, mint az előző, és azt hiszem elég izgalmas is lett, különösen a vége felé. Szeretném felhívni rá mindenki figyelmét, hogy ennek a történetnek tényleg, de tényleg semmi köze nincsen a valósághoz, igazi, nagyon igazi fanfiction, kezdve azzal, hogy akkoriban Mats Hummels nem is volt még válogatott, de na (kivéve persze a meccsek sorrendjét és az eredményüket, ezt pedig a későbbiekben se felejtsétek el. Köszönöm :) Ajánlott zenéért katt ide, a sok frissért a héten pedig mondjatok köszönetet a tavaszi szünetnek, és ne szokjatok nagyon hozzá :D]

3.

Gyöngyözőnek éppen nem nevezhető kapcsolatomnak Fernando Torresszel alapvetően három szakasza volt, ha mostanit is beleszámítom, és eddig mindegyik szakasz felejtéssel zárult. Igaz, az első két alkalommal mind Jesús, mind én csak amolyan vendégek voltunk. Ő még nem volt tagja a keretnek, nekem meg mindegy volt, hogy hol tanulok, ráadásul szinte hozzá voltam nőve így aztán… A mostani helyzetről pedig egyelőre még nem nyilatkozhatok, ráadásul az egyetlen dolog, amit meg tudok állapítani, az az, hogy végtelenül furcsa.

Először 2006-ban találkoztunk, az akkori Világbajnokságon. Akkor még csak tizenhét voltam, és őszintén szólva, a legkevésbé sem érdekelt egyetlen focista sem az unokabátyámon kívül, sőt, gyakran még ő sem. Be akartam kerülni az orvosira, így a tornára is száj húzva mentem csak el, ráadásul a nagybátyámék gardedámsága alatt. Jesús bemutatott kedves barátjának Fernando Torresnek, én meg kezet nyújtottam, és ennyiben maradtunk. Remekül elvoltam nélküle is, nem volt szükségem senki társaságára a bátyámén kívül – meg persze ott volt Ramos is, de ő jött, ha kellett, ha nem.

Tiszavirág életű ismerősi viszonyaink második állomása a 2008-as EB alatt következett el. Elsőéves orvostan hallgatóként érkeztem Innsbruckba. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, tekintve, hogy alig pár nappal az utolsó vizsgáim után indultam is, ezúttal már egyedül, szülők nélkül. Jesús ugyan mondta, hogy velem jön – tehát pár nappal később érkezik, mint maga a válogatott –, de már nagylány voltam, ment az utazás egyedül is, ráadásul alig látta év közben a barátait, így tudtam, mennyit jelent neki, ha velük mehet, még akkor is, ha ezúttal sem kerettag. Sokat változtam két évvel azelőtti önmagamhoz képest, kezdve azzal, hogy a szemüvegemet kontaktlencsére cseréltem, a hajamat pedig megnövesztettem. Akkoriban bőven a lapockám alá ért már. Jesús révén Fernando és én újra megismerkedtünk (talán már akkor sejtenem kellett volna, hogy bemutatkozásaink sora soha az életben nem fog véget érni, de mivel előző találkozásunkkor nem hagyott bennem mély nyomot, úgy gondoltam, nincs ezzel semmi baj, sokkal nagyobb ciki lenne, ha egyáltalán nem tudnám, hogy ki ő).

Igaz, hogy 2008-ban nem lettünk sem kebelbarátok sem puszipajtások Torresszel, azért akkor tett róla, hogy ne felejtsem el egy darabig. Akkoriban Torres neve egyet jelentett a spanyol focival, így aztán nem volt nehéz dolgom.

Az az Európa bajnokság – bár Fernandóval való kapcsolatomba nem állt be semmilyen maradandó változást attól eltekintve, hogy most már mindig köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk mondjuk a szállodában – más dolog miatt azért igazán emlékezetes volt, ugyanis életemben először lett olyan barátom – olyan igazi barátom – aki nem lány volt. Tény ugyan, hogy az illető hat évvel idősebb volt nálam, imádni való feleséggel, még imádni valóbb kislánnyal, de ez volt az utolsó dolog, ami érdekelt. Egészen kicsi korom óta egyfajta kagylóhéjban éltem, ahová ugyan néha-néha bekopogtattak, engem azonban a legkevésbé sem izgattak a látogatók. Volt egy-két közelebbi barátnőm, és ott volt a családom, de rajtuk kívül senki nem kaphatott betekintést az én privát kis világomba, és ez addig tökéletesen meg is felelt nekem így.

Aztán jött ez a srác, David Villának hívták, és valahogy – valami számomra is érthetetlen és felfoghatatlan okból – barátok lettünk. És úgy is maradtunk.

És most, 2010. június 16-án itt állok egy liftben, és arról elmélkedem, hogy vajon ha vége van ennek a VB-nek, akkor két év múlva újra egy kézfogásos-önéletrajzos bemutatkozással kell-e majd emlékeztetnem Fernando Torrest arra, ki is vagyok, mint ahogy idén kellett. Ő ugyanis követte a jól bevett hagyományt, noha én már pontosan tudtam, ki is ő.

Igaz, ami igaz, azóta is furán viselkedik.

Ez is mi volt itt az előbb? Most akkor Jesús küldte, vagy nem? Nem mintha akkor a jelentősége lenne, de…

Kit akarok átverni? Ennek rohadt nagy jelentősége van, mert mit akarna ez az ember magától tőlem? Egyáltalán, miért kellett szándékosan kellemetlen szituációba hoznia engem abban a nyomorult liftben?

Pislogva bámultam utána, és egy büdös szót nem tudtam kinyögni, még csak meg sem tudtam védeni magam tőle, meg az idegesítő kérdezősködésétől, meg a még idegesítőbb feltételezéseitől, meg a… Különben is, mi köze van hozzá, hogy Ramos meg én jól el tudunk poénkodni? Semmi! Az lenne a ciki, ha nem tudnék beszélgetni Sergióval, mikor körülbelül azóta ismerem, hogy az első pattanások megjelentek a fején, mindenféle túlzás nélkül.

Pillanatok alatt sikeresen felhúztam magam, pedig már ott sem volt, csatlakozott a többiekhez, akik az ajtó előtt álltak.

Csak akkor vettem észre magam, mikor majdnem rám csukódott a liftajtó. Gyorsan kislisszoltam, és dühösen megállapítottam, hogy már kávézni sem lesz időm, ha el akarok menni a fiúkkal, én pedig el akartam.

– Nana! Azt hittem, még alszol – karolta át unokabátyám a vállamat, mikor odavonszoltam magam hozzá. Torres, aki ott állt mellette, persze úgy tett, mint aki semmiről nem tud. Na ja. Pont semmiről.

Nyugalmat erőltettem magamra. Sosem volt probléma a vérmérsékletemmel, komolyan. Mondják, hogy a latin lányok izgalmasak, egzotikusak és hevesek, de azt hiszem, én ebben is kivételes vagyok. Vagy egyszerűen csak az árvákra ez nem áll. Mindegy.

– Korán keltem – feleltem. – Mikor indultok? Mert reménykedtem benne, hogy előtte még ihatok egy kávét valahol – dörzsöltem meg a halántékomat.

Jesús összevonta a szemöldökét. Jól ismertem ezt a nézést, és nem örültem neki, hogy így vizsgálgat. Utáltam Jesnek hazudni.

– Történt valami, húgi? – kérdezte, kicsit félrebiccentett fejjel. Rövid mérlegelés után a féligazság mellett döntöttem.

– Tudsz róla, hogy a német válogatottal egy emeleten lakom? – érdeklődtem tőle. Az arcát elnézve, fogalma sem volt róla. Na persze. – Mindegy. A lényeg, hogy lehet, hogy baromi fegyelmezettek a pályán, meg német pontosság, meg mit tudom én, de hogy nagyon hangosan tudnak bulizni, az is biztos. Alig bírtam elaludni. Felemelő volt.

– Akarod, hogy helyretegyünk valakit? – David a vállára dobott táskával állt meg mellettünk. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem Torresével, és lejátszódott közöttünk egy néhány másodperces néma szempárbaj. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, és ez már csak azért sem nyugtatott meg, mert tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az én arcomról tökéletesen leolvasható a tanácstalanság. És ez nem tetszett, mert semmire sem vágytam kevésbé, mint hogy a csatár olvasni tudjon bennem.

Egy apró sóhaj után rámosolyogtam Davidra, és úgy döntöttem, hogy Fernando Torres nemes egyszerűséggel csak nem éri meg a rá fecsérelt gondolatokat és az esetleges álmatlan éjszakákat – a sokéves tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy a felesleges gondolatokat mindig az álmatlan éjszakák követték, én pedig, végtére is, nyaralni voltam itt. Szóval eszemben sem volt holmi focisták miatt szarul érezni magam.

Sőt. Más miatt sem, ha már itt tartunk.

– Nem kösz. De ha összeakadtok véletlenül a Nationalelffel, adjátok át szívélyes üdvözletemet – kértem. David felnevetett, és átkarolta a vállamat.

– Akarsz mellettem ülni a buszon? – kérdezte, én meg felvidultam, hogy végre valami normális dolog is történik ezen a végtelenül rosszul kezdődő napon. Az élet egyszerre nem is tűnt annyira borúsnak. Pedig a felhők – tudtam jól – napok óta gyülekeztek a fejem felett. Csak éppen nem akartam róluk tudomást venni, ahogy nem akartam tudomást venni Torresről sem. Egészen eddig sikeresen el tudtam kerülni az egynyári szerelmeket (igen, igen, az álmatlan éjszakák velejárója), és nem most akartam ezt másként csinálni, ráadásul egy egészen nyilvánvalóan foglalt pasit választva szívem hercegének.

Az orvosira járok. Nem vagyok teljesen idióta.

– Persze. Ezer éve nem láttalak – karoltam át a támadó derekát, és belemosolyogtam a vállába. David ismerős illata, érintése olyan volt, mintha tényleg hazaértem volna, mintha otthon lennék, Sevillában, pedig neki aztán semmi köze nem volt a városunkhoz. De ő, Jesússzal ellentétben, amikor együtt voltunk, csak velem foglalkozott, így nem kellett tartanom a lelkemet megkavaró pasiktól. Ő volt az én nagy, és tapasztalt barátom, aki láthatta a kagylóhéj belsejét.

Ki tudja, talán egy napon azt is elmesélem neki, hogy volt néhány óra a 2010-es Világbajnokságon, amikor azt hittem, hogy érzek valamit Fernando Torres iránt.

..:::..

– Hogy kaphattatok ki Svájctól? – kérdeztem, miközben mindketten a plafont bámultuk a fejünk felett. Jesús mellett feküdtem az ő ágyában, pont, mint kölyökkorunkban, mert Ramos éppen elszublimált valamerre, így végre tényleg lehettünk egy kicsit csak mi ketten.

– Fogalmam sincs. Valahogy találtak egy gólt, mi meg… – sóhajtott mellettem az unokabátyám.

– Ti meg nem – fejeztem be.

– Hát ja.

Egy darabig egyikünk sem szólt semmit. Nem kellett mindig beszélnünk, hogy megértsük egymást, ez mondjuk tény. Az is sokat segített, hogy csak egymás mellett voltunk.

– Hát, nem így akartam ünnepelni – szólalt meg, végül.

– Gondolom, mivel most sehogy sem ünneplünk – nevettem. Jes furán nézett rám, aztán annyiban hagyta. – Mennyi az idő? – kérdeztem, és nyújtózkodtam egyet. – Nem akarok itt lenni, amikor Sergio visszaér – morogtam.

– Fél tizenkettő múlt.

Odahajoltam, és puszit nyomtam Jesús arcára, ő pedig egy pillanatra magához ölelt.

– Ne légy nagyon letörve, oké? – kérdeztem tőle mosolyogva, de válaszként csak valami artikulálatlan mormogást kaptam válaszul. Mindegy, én azért ezt igennek veszem. Úgyis gyorsan kiheveri, nem nagyon van idejük magukba zuhanni, hiszen hamarosan újra meccs, amit most már meg is kell nyerni, ha tovább akarnak menni.

Kiléptem a szőnyeggel borított folyosóra, és a lift felé vettem az irányt. Természetesen éjjel annyira kihalt az egész épület, hogy szinte már féltem, ezért inkább arra koncentráltam, hogy milyen puha a szőnyeg a meztelen talpam alatt. Igen, sikeresen Jesús szobájában hagytam a papucsomat, és ez egészen addig nem is tűnt olyan rossz dolognak, amíg be nem léptem a hideg liftbe. Azt hittem, menten oda fagyok a fémpadlóhoz. Francért kell ilyen dizájnosnak lennie ennek a szállodának? Úgyis csak aludni jár ide mindenki, aki valaha is kivett egy szobát.

Dideregve szálltam ki a saját emeletemen, és összefontam magam előtt a karomat. Már semmi mást nem akartam, mint bekerülni végre a paplanom alá, és aludni, és elbújni a világ elől, legalább egy kicsit. Hosszú nap volt, sok fejtöréssel, és a kelleténél jóval több pasival.

Ásítottam egyet, és kinyújtóztam, aztán a zsebembe túrtam a szoba kulcsáért.

– Nem hiszem, hogy biztonságos ilyen későn fiatal lányoknak egyedül mászkálni.

Összerezzentem a hangtól, ami a hátam mögött szólalt meg. A szívem az ijedtségtől olyan őrülten kezdett verni, hogy egy pillanatra azt hittem, kiszakad a helyéből. Ha valaki megkérdezte volna tőlem egy félórával ezelőtt, valószínűleg azt mondtam volna, hogy a napomat már semmi nem teheti borzasztóbbá, mint amilyen már egyébként is volt. Nos, nyilvánvalóan tévedtem. Ugyanis nem kalkuláltam bele a helyzetbe Orlando Bloom klónját.

– Tervezel megölni a közeljövőben? Csak hogy tudjam, mire számítsak – morogtam.

– Eddig még nem volt tervben – támaszkodott meg az ajtóm mellett. Nagyszerű.

– Örömmel hallom – mosolyogtam rá a tőlem telhető legnegédesebben. – További szép éjszakát, Orlando, vagy hogy is hívnak – intettem neki.

– Mats. Matsnak hívnak – javított ki, de én már foglalkoztam vele, becsaptam magam mögött az ajtót. Nagyot sóhajtottam és beledőltem az ágyamba. Még csak be sem takaróztam rendesen, és már el is nyomott az álom.

Egyébként, nem is tudom, mit gondoltam, amikor azt hittem, hogy legalább egy éjszaka nyugtom lehet, ha már a nappalaim totál káoszosak, amióta csak itt vagyok. Nyilvánvalóan nagyon el voltam tévelyedve azzal kapcsolatban, hogy milyennek is kellene lennie egy egyszerű hozzátartozó világbajnokságának.

Legfeljebb tíz percet aludhattam, legalábbis annyinak éreztem, amikor valaki megfogta a vállamat. Majdnem felsikoltottam, amikor – gyanítom ugyanaz a valaki – a számat is befogta, így nem tudtam hangoskodni. Hála istennek. Az kellett volna még, hogy kedves német szomszédaim esetleg felébredjenek.

– Ssh – hallottam a fülemben, és a kéz eltűnt. Ijedten néztem fel, de csak Sergio Ramost láttam magam előtt.

– Normális vagy, Sese? – kérdeztem suttogva, dühösen. Nem segített, hogy Ramostól csak egy vigyort kaptam válaszként.

– Miért suttogsz? – kérdezett vissza. Reflexből vágtam hozzá magam mellől az egyik párnát, de elhajolt előle. – Gyere. Később is megverhetsz, ha még akarsz – húzott fel, és megfogta a kezem. – Öltözz fel melegebben.

– Hová megyünk? Egyáltalán mennyi az idő? – értetlenkedtem, de persze a hátvédet, mint ritka vitáink alkalmával mindig, most sem sikerült válaszadásra bírnom. Egyszerűen kinyitotta időleges szekrényemet, kivett belőle egy farmert meg egy pulóvert, és odadobta nekem. Esküszöm, mint Don Quijote és a szélmalmok, ahol természetesen én vagyok a szegény bolond.

– Itt megvárlak, siess.

– Egy szép napon megfojtalak, Ramos – morogtam az orrom alatt.

– Próbálkozni lehet – nevetett fel.

A fürdőszobámban villámgyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, meg egy zoknit, és laza copfba kötöttem a hajam, mert fésülködni semmi kedvem nem volt, és erőm sem sok, ha már itt tartunk. Mikor kinéztem, Ramos az ágyamon ült, és a telefonomat dobálta a magasba.

– Háromnegyed kettő – nyomta a kezembe. Megforgattam a szememet. Háromnegyed kettőkor, Sergio Ramosszal a szobámban. Egészen eddig fogalmam sem volt, mi hiányzik az életemből, pedig tudnom kellett volna, hogy egy ilyen szituáció: Ramos az ágyamban. Minden nap valami egészen különleges dolog történik velem. Komolyan. Nem győzök csodálkozni.

Ja, várjunk. Nem is akarok csodálkozni. Csak aludni.

– Sokkal tartozol nekem ezért. Ha valami idiótaság miatt rángattál ki az ágyból én esküszöm…

– Persze, persze – bólogatott, a meggyőződés legkisebb jele nélkül. – És legközelebb zárd be az ajtódat, ha nem akarsz éjjeli látogatókat – tette hozzá, azzal átkarolva a derekamat kiterelt a szobából, még csak arra sem volt időm, hogy bekössem a tornacipőm fűzőjét.

Átbotladoztam a küszöbön, és értetlenül néztem hátra Sesére. Alig láttam valamit a sötétben, és azt sem túl jól. Már nem volt bent a kontaktlencsém, csak a béna, otthoni szemüvegemet biggyesztettem az orromra, de nem voltam megelégedve a teljesítményével. Nos, talán újat kellene csináltatnom.

Nem hittem ugyan, de a megdöbbenésemet lehetett fokozni, amikor a lift helyett a lépcsőházba léptünk ki, és elkezdtünk sétálni fölfelé. Automatikusan megkapaszkodtam Sergio kezébe, rettegtem tőle, hogy a sötétben megcsúszok, vagy lezuhanok, vagy meghalok, esetleg ezek kombinációja, és a a száznyolcvanegynehány centis hátvéd meglehetősen biztonságosnak tűnt. 

Ahogy összekulcsolódtak az ujjaink, kirázott a hideg, és mintha Sergio is kicsit elbizonytalanodott volna. Éreztem, ahogy megfeszülnek a karjában az izmok. Aztán a furcsa érzés, ahogy jött, úgy tova is illant. Csak a hidegrázás maradt meg.

– Nagyon fázol? – kérdezte olyan gyengéden, ahogy soha nem beszélt még velem, különösen nem akkor, amikor össze-vissza ökörködtünk napközben. Egy pillanatra olyan volt, mintha ez a srác mellettem nem is az a Sergio lett volna, akit ezer és egymillió éve ismerek, hanem valaki… valaki teljesen mást.

– Tűrhető – motyogtam, és éreztem, hogy elvörösödök. Istenem, hála neked, amiért feltaláltad az éjszakát.

– Mindjárt odaérünk.

Na igen. De hol az az oda?

Felértünk a lépcsőház tetejére, Ramos pedig mindenféle teketóriázás nélkül lenyomta a tetőre vezető ajtó kilincsét, és maga után húzott kifelé. Majdnem eltaknyoltam, de Sese biztosan tartott, amikor...

Amikor felharsant a Boldog születésnapot! kiáltás.

Döbbenten néztem a srácokra: Davidra, a bátyámra, Fernandóra, Ikerre, sőt még a Cesc, Xavi, Iniesta trió is jelen volt, pedig az utóbbi hármas nem tartozott a közelebbi ismerőseim közé. Nem mintha nem imádtam volna őket, mert mindegyiküket szerettem a magam módján, hiszen ahhoz a világhoz tartoztak, amiben felnőttem. Így aztán különleges melegséggel töltött el már csak az, hogy ott álltak a tetőn, ahol borzasztó, tipikus éjszakai hideg volt, de a tortámon lévő csillagszóró egyre csak köpte magából az ég felé, a csillagok felé a millió szikrát, nekem pedig, mit szépítsem, könny szökött a szemembe, hogy aztán forrón csurogjon le az arcomon.

Természetesen annak az embernek ugortam először a nyakába, aki a legközelebb volt, esetemben Sergio Ramos. Azt hiszem, a srác kissé döbbenten fogadta az érzelmi kirohanásomat, de néhány pillanat múlva azért a derekam köré fonta a karját.

– Boldog huszonegyedik születésnapot, majom – mormogta a fülembe, én pedig elnevettem magam, miközben végigölelgettem a többieket is, serényen törölgetve az arcomról a könnyeket.

Talán már ekkor éreznem kellett volna, hogy ennek az éjszakának még nincsen vége. Ahogy utolsóként Fernando nyakát is átöleltem, és megéreztem a teste melegét, vele érkezett a biztonság érzete is. Olyan biztonságé, amit előtte még sosem éreztem. Minden idegszálam üvöltött, a józanabbik felem toporzékolt valahol az agyam egy eldugott sarkában, mert nem volt helyes ezt éreznem. A legkevésbé sem.

– Boldog születésnapot! – suttogta ő is.

Egy egészen kicsit elhátráltam, hogy láthassam az arcát, és úgy döntöttem, hogy mikor máskor kérdezzem meg, ha nem a születésnapomon. Legfeljebb nem kapok választ, ahhoz meg már úgyis hozzászoktam, hála Sesének.

– Mi volt az az egész reggel a liftben?

A többiek elindultak befelé, tényleg elviselhetetlen volt az idő a tetőn, de itt legalább senkit nem zavart sem a csillagszóró, sem a hangoskodás, más kérdés, hogy a tortát már meg tudtuk enni bent is.

– Hogy hogy mi? – kérdezett vissza.

– Miért kerestél? Mert annyi azért nekem is leesett, hogy ha nem Jesús küldött, akkor nyilvánvalóan magadtól jöttél.

– Egyszerűen csak látni akartalak.

– De hát nem is ismersz – hitetlenkedtem, miközben próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ideje lenne talán elengednem őt. Ekkor azonban a nyakamra csúsztatta a kezét, és közelebb húzott magához. A fülemen éreztem, ahogy levegőt vett, és éreztem azt is, ahogy a kis pihék vigyázzba állnak a nyakamon a közelségétől.

– Talán ezen akarok változtatni.

Kibontakozott az ölelésemből, és a többiek után indult, nevetve csatlakozott be a beszélgetésükbe.

Ó.Te.Jó.Ég.

Törékeny - 4. fejezet

[Na hát, itt a következő fejezet ehhez a történethez. Magához a plothoz nincsen sok hozzáfűzni valóm, azt úgy is elolvassátok (remélhetőleg), és talán még szeretni is fogjátok (bízom benne), viszont a szokásos zene ajánlómtól most kicsit el kell térnem, ugyanis két zeném is van. Először is, akik kíváncsiak arra, hogy én mire írtam: The Beatles - Norwegian Wood & The Beatles - I'm looking through you. Na most, tudom, hogy mennyire kiábrándító lehet, hogy rádöbbentetek, hallgatok Beatlest és még írok is rá xD Szóval nyilván senkit nem kényszeríthetek rá, hogy szintén így tegyen (csak írás helyett olvasson). Így a nem csodabogár embereknek van másik zeném, amit pedig ide kattintva hallgathattok meg. Jó szórakozást hozzá :)]

4. fejezet – Közelebb

A vacsoránk után több, mint egy hétig nem hallottam Mesutról. Nem keresett, és én sem kerestem őt. Nem mondom, hogy nem esett rosszul a tény, hogy úgy tűnt, megfeledkezett rólam, ugyanakkor nem volt jogom csak úgy belemászni az életébe, ha ő nem kíváncsi rám többé. Ráadásul rengeteg dolga is lehetett, a sajtó százhatvannyolc órában velük volt tele. A Madridnak nem kezdődött éppen jól az idény.

Pontosan ezért lepődtem meg, amikor egy szerda este egyszerre megcsörrent a telefonom. Alejandróra számítottam, mert el kellett utaznia Sevillába, hogy csoportokat vezessen, és egészen vasárnapig nem láthattam. Megdöbbentem, amikor a telefonom kijelzőjén Mesut nevét láttam villogni. Egyedül ültem a nappalim kanapéján melegítőben meg kék atlétában és mozimaratont tartottam egy nagy tál pattogatott kukorica és néhány csomag gofri meg egy üveg lekvár társaságában. Határozottan úgy éreztem, ez nem az az énem, amit Mesut Özilnek meg kellene ismernie.

– Igen? – szóltam bele a készülékbe végül, még mindig sűrűn pislogva. Reménykedtem benne, hogy a hangomon nem érezni a mélységes megdöbbenést.

– Szia! – köszönt, fáradt volt a hangja, de ugyanakkor valahogy vidám is, ami valahol megnyugtatott. Minden rendeben van vele. Nagyjából. Mert a pályán még mindig erősen hullámzó teljesítményt mutatott.

– Hogy vagy? – kérdeztem, és megállítottam a Szívek szállodája részt, amit éppen néztem. Hát, határozottan nem srácnak való szórakozás, bár szerintem a Gilmore-lányok kalandjai olyanok, amihez senki nem lehet elég nő, elég fiatal, vagy elég öreg.

– Minden oké. Ne haragudj, hogy nem hívtalak, de azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem. Tudom, hogy hirtelen, de ráérsz most?

Pislogtam kettőt, és anélkül válaszoltam, hogy végiggondoltam volna, mit is mondok.

– Persze, éppen mozimaratont tartok itthon. Ha szeretnél, csatlakozhatsz. – A nyelvem önálló életre kelt. Legközelebb talán szerencsésebb lenne leharapnom.

– Jó ötlet. Lezuhanyzom, és megyek – kapott az alkalmon a középpályás, és már meg is szakította a vonalat. Legszívesebben az asztalba vertem volna a homlokomat a saját hülyeségem miatt…

Aztán végül mégsem tettem semmi hasonlót. Mert tulajdonképpen most mit is problémázok én itt? Mesut csak egy barát, és ha úgy dönt, hogy nem vagyok elég jó neki, mert melegítőben és smink nélkül lát, akkor valószínűleg nincs is miről beszélnünk egymással. Ha viszont így is megfelelek az elvárásainak, akkor meg tényleg van valamiféle baráti kapcsolatunk. Szóval tovább tömtem magamba a pattogatott kukoricát, miközben azon aggódtam, hogy Jess meg Rory jöjjenek már végre össze, mert Jess az egyik legjobb létező sorozatkarakter, akihez valaha szerencsém volt.

Mesut a rész utolsó két perce előtt csöngetett, úgyhogy fel sem álltam, csak lazán kiabáltam, hogy „gyere be”. Kicsi lakásba lakom, így az előszobám mindössze egy beugró, amit nem választ el ajtó a nappalimtól.

A srác meglepetten nyitott be, és ahogy becsukta maga mögött az ajtót, elfordította a zárban a kulcsot. Igen, mások is mondták már, hogy kissé felelőtlen vagyok. Aléval az élen.

Mesut lerúgta a cipőjét, aztán megállt a kanapé mellett, ahogy volt, kabátban, és hitetlenkedve bámult a képernyőre.

– Detti, te most komolyan ezt nézed?

– Mesut Özil, csak egy percre maradj csöndben, ez a legjobb rész! – morogtam, és törökülésbe húztam a lábamat, miközben Dean kidobta szerencsétlen Roryt, amiért elég nyilvánvaló módon szerelmes volt Jessbe. Nem, nem láttam még százötvenszer ezt az epizódot.

Mesut felnevetett, és felakasztotta a kabátját a fogasra, ahol csak az enyém árválkodott, és ledobta magát mellém a kanapéra.

– Kukoricát? – kérdeztem, és felé nyújtottam a tálat.

– Kérek – markolt bele. Nagy sóhajjal dőltem hátra, amikor az ismerős, stáblistát kísérő zene megszólalt. – Azt hittem, csak a húgaim bolondulnak az ilyen sorozatokért – csóválta meg a fejét.

– Az ilyen sorozatokat mindenki szereti, akinek van egy kis jó ízlése – világosítottam fel, és megdobtam egy darab pattogatott kukoricával. Reméltem, hogy beleragad a hajába, vagy valami, de sajnos nem jártam sikerrel. Az ember lánya ne kezdjen focistákkal, ugyanis iszonyatosan jó reflexeik vannak. Simán elkapják a kukoricát, ha esetleg meg akarják őket dobálni.

– Szóval nekem nincsen ízlésem – vonta le a következtetést felvont szemöldökkel. Elnevettem magam az arckifejezésén.

– Igen, valami ilyesmire célozgattam burkoltan. Na jó, nem foglak kényszeríteni, hogy Szívek szállodáját nézz velem… – sóhajtottam fel mártírkodva, és felé nyújtottam a DVD-boxot azzal a kétszáz DVD-vel együtt, ami nagyjából benne volt. – Szóval válassz!

– Akármit választhatok? – kérdezte, én pedig bólintottam.

– Akármit.

– De tényleg, akármit?

– Hát jó, örülnék, ha nem néznénk valami gyomorforgató horrort, mert ma még aludni is szeretnék – haraptam az ajkamba.

– Szóval akkor mégsem akármit…

– Mesut, most kötözködsz, vagy választasz végre? – csaptam a vállára, és most rajta volt a nevetés sora. Már legutóbb is feltűnt, hogy rengeteget nevetünk, ha együtt vagyunk, szinte már annyit, hogy a hasam belefájdul. Ezer éve nem éreztem magam senki mellett ennyire felszabadultnak, pedig még csak nem is tegnap láttam őt legutóbb, gyakorlatilag másfél hete nem beszéltünk. Ráadásul plusz pont, amiért a szerelésemre sem mondott semmit, pedig ő aztán eszméletlen jól nézett ki. Bár lehet, hogy gazdagéknál alapkövetelmény, hogy egy farmer meg egy szimpla felső is jól mutasson rajtuk.

De tényleg nem tett megjegyzést, csak szétterült a kanapémon, a dohányzóasztal alatt előrenyújtva keresztbe tette a lábát és nézegetni kezdte a DVD-ket.

– Szuperhősök? – kérdezte, megtörve a csendet, és kizökkentve engem a bámulásból. Mert hogy bámultam. Ez mekkora ciki…

– Jöhet – vágtam rá.

– Amerika Kapitány?

Szenvedve dobtam magam hátra a kanapén, és még nyögtem is mellé.

– Most meg mi van? Azt hittem, hogy ti lányok buktok Chris Evans meztelen felsőtestére. És az Amerika Kapitány egy jó film – nézett rám.

– Az Amerika Kapitány egy borzalmas film! – kértem ki magamnak. – Idiótán néznek ki benne a speciális effektek, a történet borzasztó, és tényleg Chris Evans az egyetlen értékelhető pontja, de még őt sem szeretem annyira, hogy többször is megnézzem ezt a nyilvánvaló balfogást a Marvel részéről – jelentettem ki.

– Jól van, nem kell a dráma – vigyorodott el Mesut, és kivett egy másik filmet. – A Bosszúállók azért jöhet, ugye?

– Igen – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Végigkövettem a mozgását, ahogy felállt, odalépett a DVD-lejátszómhoz, és beletette a filmet, aztán elindította. Angolul néztük, így mindketten értettük, meg amúgy is imádtam eredeti nyelven nézni a filmeket, általában úgy a legjobb. Persze akadtak kivételek, de a Bosszúállók nem tartoztak abba a kategóriába. Bár kétségtelen, hogy magyarul is élveztem.

Mesut egyébként még farmerban sem tagadhatta le, hogy sportolt. A hátán játszottak az izmok, pedig semmit nem csinált azon kívül, hogy kinyújtotta a kezét, és kicsit lehajolt. Az ajkamba haraptam, és elöntött a szégyen. Mégis mi a fenét csinálok én? Nekem barátom van, akit szeretek, és különben is, Mesut csak egy srác, egyáltalán nem kellene őt így… hát, nézem. Mert pontosan tudtam, hogy éppen olyan szemmel vizsgálgatom, ahogy csak a nők tudnak egy olyan férfit, aki bejön nekik.

– Van vasárnap ez a vacsora – kezdte, miközben beállította a feliratot és a hangot, hátra sem nézve rám, amiért hálás voltam, mert akkor rajtakapott volna, hogy őt figyelem.

– Milyen vacsora? – kérdeztem, kicsit elveszítve a fonalat. Hogy jön ez most ide?

– Ahol meg kell jelennünk, és gondoltam eljöhetnél velem – fordult felém. A hajába túrt a tarkóján, innen tudtam, hogy zavarban van.

– Öhm… – nyögtem, és hirtelen nem tudtam mit mondani.

– Pusztán baráti alapon, komolyan! – szögezte le. – Egyszerűen csak nincs kivel mennem, és az a helyzet, hogy jelenleg tényleg én vagyok az egyetlen szingli az egész Real Madridnál, ráadásul Saminál is itt lesz a barátnője, szóval kilőve, hogy együtt menjünk. Mondjuk az is elég gáz lenne, de egyedül… érted.

– Persze. Menjünk együtt – bólintottam rá, mosolyogva.

– Komolyan?

– Aha – bólintottam. Leült mellém, látható megkönnyebbüléssel. Fogalmam sincsen, miért izgult ennyire, mintha legalábbis leharaptam volna a fejét. Pedig tudnia kellett, hogy egyetlen vacsora alatt olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy kezelhetné ezt az egészet lazábban is. Szabályosan olyan érzésem volt a közelében, mintha ezer éve ismerném, nem csak néhány hete. – Mennyire kiöltözős?

– Öö… eléggé? – sandított rám.

– Nem baj, úgyis imádom bámulni a focistákat, amikor öltönyben vannak. Az öltöny mindenkinek jól áll, és mindenkin kifejezetten előnyösen mutat. Te is jöhettél volna öltönyben. Akkor lehet, még az Amerika kapitányt is megnéztem volna veled – öltöttem ki a nyelvem, mire reflexből hozzám vágott egy díszpárnát maga mellől. – Na! – méltatlankodtam, és viszonozni akartam az igazságtalan bánásmódot, de mondanom sem kell, csúfos kudarcot vallottam. Mesut egyszerűen elkapta a csuklómat, a párna pedig szimplán kipottyant a kezemből. Ijesztően közel kerültem hozzá, gyakorlatilag a teste melegét is éreztem. Szinte rémülten néztem fel rá, ő pedig hasonlóan zavartan nézett vissza rám.

– Nézd a filmet – mondta végül, féloldalas mosollyal, tőlem pedig csak egy bólintásra futotta. Szótlanul ültem vissza a helyemre, kicsit talán távolabb is tőle, mint eredetileg.

Kellett vagy tíz perc, mire magamhoz tértem.

***

Az után a vacsora után kellett néhány nap, amíg le tudtam rendezni magamban, hogy tulajdonképpen mit is érzek, és hogy mi lenne a helyes. Aztán rádöbbentem, hogy nem tudok rendet rakni magamban, sőt mi több, nem is akarok, az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy mi lenne a helyes. Így vagy úgy, de semmiképpen sem tudok lemondani Detti barátságáról. Vagy bármi másról, ami vele kapcsolatos.

Őszintén szólva elegem volt már belőle, hogy mindig én vagyok a jó fiú. Miért nekem kell mindig a rendes srácnak lenni, aki hátralép, ha nehezebb helyzettel találja szembe magát? Mi van, ha most az egyszer én szeretnék lenni a rossz fiú? Mi van, ha tényleg azt akarom, hogy lépjen ki a kapcsolatából, és velem foglalkozzon?

Megijesztettek a gondolataim. Én nem ilyen vagyok, egyáltalán nem ilyen. Más dolog, hogy szeretek ide-oda eljárni, és nem mondom, hogy még soha nem volt olyan, hogy egy kapcsolatom mindössze egyetlen éjszakára szólt. De az, hogy néha kimaradok, egyáltalán nem ugyanaz a kategória, mint amikor szándékosan két ember közé áll valaki. 

Ez nem én vagyok.

De azt sem tagadhattam le, hogy nagyon jól éreztem magam Dettivel. Ha kiverem a fejemből ezeket a szánalmas gondolatokat, még tényleg lehetünk barátok, és arra nagy szükségem volt, hogy legyen egy olyan barátom, mint ő. Így aztán döntöttem.

Továbbra is maradok jó fiú. Elég unalmas szerepkör.

Mikor szerda este beállítottam hozzá, és ő ott ült krémszínű kanapén melegítőben, meg egy sima felsőben, az egész szituáció egyszerre hatott megdöbbentőnek és nagyon is természetesnek. Miért is kellett volna kiöltöznie egy egyszerű estéhez, amin két barát megnéz néhány filmet? Arról nem is beszélve, hogy így is nagyon… szép volt. Szőke haját egy csattal fogta össze a tarkóján, néhány tincs kicsúszva a szorításból az arcát keretezte, és őszintén szólva, sem a kukoricás tál, sem a gofri nem rontotta el az összképet. Csak... egyszerű volt. Olyan, amilyennek lennie kellett.

Beléptem a lakásába, és olyan volt, mintha többé nem is Madridban lennék, hanem otthon, vagy Isztambulban a barátaimmal, legalább hat-nyolc évvel ezelőtt, amikor a nevemet még csak a helyiek ismerték, és nem volt sem világbajnokság, sem Real Madrid, sem semmi más, csak Mesut Özil. És Detti mellett mindez egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek. Mármint, hogy lehetek még ilyen, nem kell örökké a focistának, a hírességnek lennem.

A Bosszúállókat választottam. Nem mintha nem láttam volna már elégszer, a srácokkal együtt néztük meg, mikor kijött, de alapvetően jónak tűnt egy sima szerda estére.

Ültünk egymás mellett, és kicsit kellemetlen éreztem a csendet. Talán nem kellett volna megérintenem őt, utána mindketten valahogy szótlanná váltunk, és én nem akartam elrontani ezt az egészet, a maga hétköznapi tökéletességével.

Aztán Dettinek csak megjött a hangja. A filmről beszélgettünk, arról, hogy vajon Mark Ruffalo vagy Edward Norton a jobb Hulk, meg arról, hogy nincs viccesebb dolog az orosz akcentussal beszélt angolnál, és hogy Samuel L. Jackson mennyire zseniális.

– Oké. Beszéljünk a rossz fiúkról – néztem rá.

– Rólad?

– Még mindig kínoz az a Cascada szám – vigyorogtam.

– Hé! Szívem minden szeretetével énekeltem, oké? – kérte ki magának.

– Hát hogyne – bólogattam és megdobáltam kukoricával, amit nevetve hárított.

– Tom Hiddleston jó színész, csípem. Ráadásul a legnagyobb rajongója történetesen a legjobb barátnőm, úgyhogy nem is mernék más mondani – rágta a száját.

– Szerintem is jó színész. Mármint jó Loki – bólintottam, aztán elgondolkodtam azon, amit mondott. – A legjobb barátnőd… nem spanyol, ugye?

– Nem – rázta meg a fejét, és nem nézett rám. – Itt Madridban nem nagyon vannak barátaim. Vannak kollégáim, van Alejandro és vagy te, de itt nagyjából ki is fújt. Nem vagyok itt elég régen ahhoz, hogy tényleg igazi barátokról beszélhessek, és túl sokat dolgozom ahhoz, hogy ez a közeli jövőben megváltozzon.

– A barátodként tartasz számon engem?

– Hát… remélem, hogy azok vagyunk – mosolyodott el. – Kicsit rosszul is esett, hogy egész mostanáig nem kerestél – vallotta be, és elhúzta a száját. Amikor meg akartam magyarázni, feltette a kezét. – Olvasok újságot, szóval gondolom nem véletlen volt, mikor nulla-huszonnégyben áll a cirkusz a klubnál. De legközelebb azért legalább egy sms-t dobj, hogy élsz még. Vagy valami – nevetett fel zavartan.

Felé nyúltam, és megsimogattam a fejét. Nem az arcát, csak a haját, és azt sem hosszan. Egyetlen, rövid érintés volt, és reméltem, hogy tudja, mit akarok ezzel kifejezni.

– Köszi – mondtam halkan.

– Nincs mit. Mikor először találkoztunk, nem gondoltam, hogy valaha is kedvelni foglak. Mármint úgy tényleg. Mert hát amíg a Madridban játszol, nyilván nem utálhatlak – öltötte ki rám a nyelvét, én pedig elnevettem magam. Mindketten újra a film felé fordultunk. Detti most már sokkal közelebb ült hozzám, ami megnyugtatott. Többé a csend sem volt kínos, csak olyan, amilyennek lennie kell, ha két ember filmet néz együtt. Megnyugtató.

Fel sem tűnt, hogy Detti mikor aludt el mellettem, csak az tűnt fel, hogy nem sokkal a vége előtt – jellemző, hogy a nagy csatajelenet előtt, persze – a vállamra hajtotta a fejét, és egyenletesen emelkedett-süllyedt a mellkasa, a szeme lehunyva, és olyan békés volt az arca, amilyen csak azoké az embereké, akik igazán mélyen alszanak.

Elmosolyodtam, és a füle mögé tűrtem néhány homlokába lógó szőke tincset. Megvártam, amíg vége lett a mozinak, aztán ölbe vettem, és rövid keresgélés után megtaláltam a hálószobáját. Nem akartam felébreszteni, és nem is különösebben bántam, hogy magamhoz ölelhetem. Mert oké, jó srác vagyok… de amiről nem tud, az nem is fáj senkinek.

Az ágya nem volt bevetve, ami már meg sem lepett. Az éjjeli szekrényén egy fénykép állt, ő volt rajta, és egy barna, göndör hajú lány, gyanítom, a legjobb barátnője.

Gyengéden letettem, és a vállára borítottam a takarót, amikor halkan, rekedtesen megszólalt, még csak a szemét sem nyitva ki.

– Mes… maradhatsz.

– Detti – nem voltam benne biztos, hogy tisztában van vele, mit mondott.

– Komolyan. Örülnék – motyogta.

Továbbra sem éreztem magam meggyőzve azt illetően, hogy magánál van, de a lelkiismeretem mindenesetre sikerült csillapítanom azzal az indokkal, hogy ő maga kért tőlem ilyesmit. Úgy, ahogy voltam, bedőltem mellé. Abban a pillanatban, ahogy vízszintesbe kerültem, éreztem csak igazán, hogy mennyire fáradt vagyok. Addig szinte fel sem tűnt.

Néztem Detti nyugodt, békés arcát, és próbáltam gondolkodni, próbáltam kettőnkről gondolkodni, de nem nagyon sikerült, elnehezült a fejem.

Aztán elnyomott az álom.

Lego house - 1. fejezet

[Őszintén megmondom: tudom, hogy nem erre számítottatok. Azt is tudom, hogy az is igazi ajándék lesz, ha ennek a történetnek legalább egy olvasója lesz xD És úgy mást hozzá sem fűznék. Leküzdeni próbált rajongásom egy újabb példája. Ajánlott zene ide kattintva meghallgatható, egyébként Ed Sheeran egész + albumát ajánlom hozzá. Jó szórakozást!]

Lego House

a Marco Reus fanfiction

to Szikszay Dóri

1. fejezet

Nem tetszett a felfordulás, ami a kórház előtt fogadott, és határozottan nem tetszett a sárga-fekete busz sem. Túl sok volt az ember az udvarban ahhoz képest, hogy egy hétköznap délutánról volt szó, még akkor is, ha lassan közeledtek az ünnepek. Az ajkamat rágcsálva megigazítottam a táskámat a vállamon, és beléptem az épületbe.

A kórház is az ünnepre készült már. Műfenyő állt a sarokban, és apró díszek egész sora húzódott végig a falon. Megálltam a recepció előtt, ahogy mindig, és bemondtam a húgom nevét, a recepciós pedig, ahogy mindig, csak rám mosolygott. Már nem volt szükségem arra, hogy útbaigazítsanak, Hannah hónapok óta ugyanannak a szobának a lakója volt a gyerekosztályon.

Bár általában a liftet szoktam használni, most inkább a lépcső mellett döntöttem, látva, hogy mennyien várnak rá. Hallottam már tavaly is, hogy a focicsapat így, karácsony előtt bejön a gyerekekhez, ajándékot hoznak nekik, fényképezkednek velük, hogy kissé szebbé tegyék az ünnepüket. Én a magam részéről képmutatásnak éreztem ezt az egészet.

Fogalmuk sincsen róla, hogy kik azok, akik az ágyban fekszenek, hogy mikor lesznek jobban – ha egyáltalán jobban lesznek. Bejönnek egyetlen napon egy évben, jópofáskodnak, és úgy érzik, hogy ezzel teljesítették a kötelességüket; valójában azonban a legkevésbé sem érdekli őket az egész. Ez csak egy aprócska, kicsit talán kellemetlen fejezete az életüknek, amivel eleget tesznek a társadalom elvárásainak. Ennyi az egész, se több, se kevesebb. Utána újabb 365 napig tudomást sem vesznek arról, hogy ezeknek a gyerekeknek az élete leginkább egy rémálomhoz hasonlít. Köztük a leukémiás húgomé is.

Felértem a harmadikra. Nem voltam lépcsőzéshez szokva, és egyre inkább szükségét éreztem annak az úszóbérletnek, mert nem hiszem, hogy jó dolog, hogy három emelet lépcsőzés után kifulladok. A fülem mögé tűrtem néhány sapka alól kiszabadult hajtincsemet, és vettem egy mély levegőt, mielőtt elindultam volna a folyosón a testvérem szobája felé, ami éppen félúton volt az emelet innenső és túlsó vége között. Fekete-sárga lufik szegélyezték az utamat néhány méteren. Nagyszerű.

Bekopogtam a 316-os szoba ajtaján, de ez csak formaság volt, hiszen az félig nyitva volt. Odabent a lányok izgatottan beszélgettek, én pedig önkéntelenül is megmosolyogtam ezt.

– Hahó! – léptem be, és lehúztam a sapkát. Hannah hatalmas mosollyal nézett fel rám.

– Linda! – kiáltott fel, és kinyújtotta felém a két vékony karját. Elszorult a szívem, ahogy ránéztem, szőke hajára, amelytől hamarosan el kell majd búcsúznia a kezelés miatt, és a sápadt bőrére, meg a mindig csillogó őzikeszemeire. – Láttad őket? – kérdezte türelmetlenül, én pedig szándékosan értetlenséget színleltem.

– Kiket? – kérdeztem, miközben az ágyához lépkedtem, és a lábához tettem a táskám, hogy a kabátomat is le tudjam húzni. Iskolai ünnepségről jöttem, így a krém színű szövet kabát alól előkerült az általam annyira gyűlölt, elegáns, fekete ruhám, aminek szoknya része kicsivel a térdem fölé ért. Nem szerettem ezt a darabot, mert mostanában, amikor Hannah ebben látott, mindig elragadtatás és szomorúság költözött az arcára. Szépnek látott, és közben arra gondolt, hogy ő soha nem lesz majd elég öreg hozzá, hogy ilyesmit hordjon. És utáltam azért is, mert gyűlöltem, hogy Hannah-nak ilyen gondolatokkal kell megbirkóznia.

Ma azonban úgy tűnt, hogy még a ruha sem elég érdekes számára. Volt valami, ami sokkal jobban izgatta.

– Hát a Borussia Dortmund játékosokat! – vágta rá, és a szobatársai hevesen bólogattak. Elfojtottam a mosolyomat.

– Áh, hogy őket! Nem, még nem – ráztam meg a fejemet, mire a kis arcokra csalódottság költözött. – De valami azt súgja, hogy már itt vannak az emeleten.

Hónapok óta nem láttam a húgomat annyira boldognak, mint akkor. És bármennyire álszentnek is tartottam ezt az egész jótékonykodást, abban a pillanatban mérhetetlen hálát éreztem, amiért ezek a srácok, férfiak ilyen mosolyt tudnak varázsolni a beteg húgom arcára, ilyen ragyogóvá tudják tenni a szemét. Olyasmit csinálnak, amire én nem vagyok képes, bármennyire igyekszem is.

Alig pár perccel később már hallottuk is a beszélgetést, ami a folyosón közeledett a lányok szobájához. A hajamba túrtam, és magamhoz öleltem Hannah-t.

– Hozok magamnak egy kávét, rendben? A focistáid úgyis nemsokára ideérnek.

– Te nem szeretnél velük találkozni? – kérdezte kicsit csalódottan, mire én megráztam a fejem.

– Tudod, hogy nem igazán lelkesedem a fociért.

– De te olyan szép vagy, Linda. Én meg olyan kis… kacsa. Miattad biztos tovább maradnának – húzta el a száját. Elmosolyodtam.

– Ne viccelj már, kicsi – simogattam meg a haját. – Gyönyörű vagy.

– Csak azért mondod ezt, mert a testvérem vagy – mormogta, én pedig felnevettem.

– Azért mondom ezt, mert így gondolom. Csak néhány perc és visszajövök, ígérem.

– Menj csak – bólintott végül. – Tudom, hogy koffeinfüggő vagy. Lehet egy-két éjszakára neked is itt kellene maradnod, hátha a doktor bácsi ki tud belőle gyógyítani.

Mindig elképesztettek Hannah ötletei. Imádtam őt, imádtam, ahogy a dolgokat látta, ahogy küzdött, amennyire kis testéből tellett. Még akkor is, ha egyre inkább egyértelműnek tűnt, hogy az nem elég.

Minden másnap bejöttem hozzá, amikor végeztem az iskolában, ahogy anya is minden este meglátogatta, és apa is megtette, amikor ráért, így szinte soha nem volt egyedül. Valamelyik nap még  apa barátnőjével is összefutottam, és bár egyelőre egyáltalán nem tudom kedvelni azt a nőt, el kell ismernem, hogy ez igazán kedves volt tőle.

Minden egyes itt töltött perccel nehezebbnek és kilátástalanabbnak tűnt az egész. Hátratúrtam a hajam, ami pontosan ugyanolyan sötétszőke volt, mint a húgomé. De nem csak ebben hasonlítottunk egymásra. Hannah olyan volt, mint amilyen én is voltam tizenkét éves koromban, szinte a kiköpött hasonmásom. Egyedül a szemünk különbözött.

Az övé már majdnem fekete volt, az enyém pedig sápatag kék, szinte világított.

Megálltam a nővérszoba melletti kávéautomata előtt, és a markomból bedobáltam az aprót, aztán rányomtam a hosszú kávé gombjára, és tompán vártam, amíg a barna – tipikus kórházi – műanyagpohár megtelik a forró, és nem valami jó itallal. Ez is jobb volt mint a semmi. A falnak vetettem a hátam, és a nővérszoba ablakában vizsgálgattam magam, miközben a kávét fújtam. Lesimítottam a ruhámat, rá a fekete harisnyára, és megigazítottam a nyakát, aztán feltűrtem az ujját is.

Az arcom gyűröttnek tűnt, ami inkább volt köszönhető Hannah betegségének, mint az utolsó gimnáziumi évemnek és a közelgő érettséginek. Lefogytam. Nem nagyon, de azért meglátszott. A szemem megdöbbentően sokszor égett fáradt, lázas fényben, a gondolataim pedig belülről rágtak. Szívesen cseréltem volna, szinte akárkivel a földön, ha csak egyetlen napig élhetek úgy, hogy nem kell semmire sem gondolnom, ha teljesen kiüresedik a fejem.

Megittam a kávém maradékát és kidobtam a poharat, aztán elindultam visszafelé a folyosón. Udvariasan félrehúzódtam néhány focista előtt, és a hajam mögé bújtattam az arcomat, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltsem, nem mintha egyébként bárkinek is feltűntem volna.

A húgom szobájából hangos gyerekkacagás hallatszott ki. Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy beléptem az ajtón. Hannah az ágyán ült, kipirult arccal és egy szöszi sráccal beszélgetett valamiről, az ölében egy sárga mez pihent, egy nagy fekete tizenegyessel a hátán. Ó, akkor ő lesz az újabban sokat emlegetett Marco Reus. A helyiségben még egy srác volt, ő a többi kisgyerek kérdéseire válaszolgatott türelmesen. Mindketten megdöbbentően egyszerűnek és hétköznapinak tűntek farmerben és pólóban.

Megtámaszkodtam az ablak mellett, onnan figyeltem, mert jól láthatóan senkinek nem tűnt fel, hogy visszaértem. Nem mintha ezt bántam volna.

Aztán Hannah felnézett, miközben arról beszélt a mellette ülő fiatal férfinek, hogy milyen a kórházban, meg arról, hogy tulajdonképpen sosincs egyedül, valaki mindig meglátogatja a családjából és, hogy tulajdonképpen most egy kicsit örül is, hogy itt van, mert ha otthon lenne, nem találkozhattak volna, amikor pedig ő annyira szereti a Borussia Dortmundot.

Ahogy meglátott, még jobban felderült az arca, pedig nem gondoltam volna, hogy az még lehetséges. Azelőtt láttam őt utoljára ennyire ragyogni, mielőtt kiderült volna a betegsége. Mintha évtizedek teltek volna el azóta, pedig alig néhány hónappal ezelőtt történt.

– Linda! – intett nekem, mire a srác felém nézett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de én szinte azonnal újra Hannah-ra fókuszáltam, és ahogy kinyújtotta felém a kezét, odaléptem hozzá. – Nézd, tényleg eljöttek! – mondta lelkesen.

– Igen, látom – mosolyogtam rá vissza, igaz, csak félig lelkesen. Be kell vallanom, kicsit féltékeny voltam erre focistára, azt kívántam, bár rám is ilyen rajongással tudna nézni a húgom, bár én is ennyire boldoggá tehetném, mint ő, noha csupán egyetlen, rövid találkozás erejéig figyel a testvéremre.

– Marco Reus, ő a nővérem, Linda Kruger – mutatott be minket egymásnak komoly hangon Hannah, és önkéntelenül is elmosolyodtam ezen a szituáción. Futólag kezet ráztam Reusszal, aztán közelebb húztam egy széket, és leültem melléjük. Hannah közelebb hajolt a sráchoz, és bizalmas hangon folytatta a bemutatásomat. – Linda nem nagyon szereti a focit. Fogalma sincs róla, milyen zseniálisak vagytok. Csak azért nézett meg néhány meccset, mert kényszerítettem rá.

A srác őszintén felnevetett, aztán újra rám nézett.

– Akkor azért bújtál el a sarokba – vonta le a megfelelő következtetést. – Nem nagyon lelkesedsz értünk, mi?

– Azért bújtam el a sarokba, mert nem miattam vagytok itt, a húgom meg imád téged, úgyhogy... nem akarok zavarni – vontam meg a vállam, és megsimogattam Hannah fejét.

– Tudod, hogy nem zavarsz – morogta Hannah, de én nem válaszoltam.

– Inkább iszok még egy kávét. Beszélgessetek csak, én úgy sem tudok ehhez hozzászólni. Foci… – álltam fel.

– Koffein túladagolást fogsz kapni! – kiáltott utánam Hannah, de én csak intettem egyet.

Úgy éreztem, nem sok értelme volt ma bejönnöm, még akkor is, ha tudtam, hogy Hannah-nak egyébként rengeteget jelent, hogy itt vagyok. Nem tudott rám koncentrálni, és nem tudtunk beszélgetni sem, így egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak elmegyek, de tudtam, hogy ilyesmit nem tehetek vele, úgyhogy egyszerűbb, ha megvárom, amíg a focisták elmennek. Utána még úgy is órákig erről fog beszélni, amiért nem tudom hibáztatni. Fogalmam sincsen róla, hogy mekkora élmény lehet ez neki a kórházi hétköznapok szürkeségében.

– A húgod… elképesztően aranyos kislány – hallottam meg egy idegen hangot, aztán Marco Reus is bedobált néhány érmét a kávéautomatába.

– Az – értettem egyet, és két tenyerem közé szorítottam a meleg poharat.

– Meddig lesz még itt? – kérdezte. Ránéztem, először igazán, mióta beléptem a szobába, és megpillantottam. Próbáltam rájönni, mit is kellene róla gondolnom, hogy ki is ő valójában, de nem igazán ment a dolog, így aztán sóhajtottam, és úgy döntöttem őszinte leszek. Nagy valószínűség szerint úgysem látom többet, úgyhogy büntetlenül rázúdíthatom az összes keserűségemet.

– Lehet, hogy örökké. Lehet, hogy csak néhány hónap. Lehet, hogy meggyógyul, lehet, hogy nem. Fogalmam sincs.

Döbbenten nézett rám.

– Miért…? – kezdte, de én nem vártam meg, hogy befejezze a kérdést.

– Leukémia – feleltem, és belebámultam a kávé gőzölgő sötétségébe. Nem akartam látni, hogy mi van az arcán, a szemében, nem akartam látni, hogy sajnálja, mert mindenki sajnálta, de senki nem tudta könnyebbé tenni, se neki, se nekem. A jövő sötéten tornyosult a fejünk felett, és nem tudtam, mit tartogatott. Ami még rosszabb, hogy annyira rettegtem tőle, hogy nem is akartam tudni.

– Sajnálom.

– Tudom – mondtam, és továbbra sem néztem rá. – Azért köszönöm.

– Mit? – kérdezte hitetlenkedve, és leült mellém a folyosón álló egyetlen padra. Az emberek jöttek-mentek körülöttünk, mégis, úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Hogy egyedül vagyunk.

– Hogy eljöttetek. Álszentségnek tartom ugyan az egészet, de hálás vagyok, mert a húgomat boldoggá tetted egy egyszerű pólóval. Ez jóval több, mint amit én az utóbbi időben fel tudtam mutatni. Szóval, köszönöm. Örülök, hogy találkoztunk – néztem az arcára. Zöldek a szemei – villant be a gondolat. Néhány pillanatig még elidőztem vonásain, aztán felálltam, lesimítottam a szoknyámat. – Szia – köszöntem egyszerűen.

Az élet tele van apró meglepetésekkel. Az, hogy képes voltam kiszakadni a saját világomból néhány pillanatra, amíg elmeséltem az utóbbi hónapjaimat alig pár szóban egy idegennek egy kórház folyosóján, ilyen meglepetés volt. Nem kellemes, de nem is kifejezetten kellemetlen, csak megnyugtató, hogy történhetnek még egyszerű, semleges dolgok is velem, nem zárt magába a kilátástalan szomorúság. Legalábbis nem örökre.

– Szia – szólt utánam, de már nem figyeltem rá. Ahogy felálltam arról a padról a kórház zajai újra körbeöleltek. Olyan volt, mintha átléptem volna egy határt, aminek túloldalán újra ott vártak a problémák, ahol nem volt időm szőke srácokra – legyenek bár focisták vagy eladók a sarki boltban – és ahol nem kávéztam együtt senkivel, mert ilyesmire egyszerűen nem volt időm.

~

– Megvetted már az ajándékomat? – kérdezte Hannah izgatottan, miközben én még a kabátomat is alig dobtam le az ágytámlára. Felnevettem ezen a türelmetlenségen.

– Nem, még nem. Ma este megyek szétnézni.

– Ha az utolsó pillanatra hagyod, semmit nem fogsz nekem találni – mormogta.

– Ez nem fordulhat elő – biztosítottam róla. Hannah kibámult a szoba ablakán. Odakint éppen sötétedett, az utcalámpák sorban egymás után gyulladtak ki. Normális esetben ilyenkor még az iskolában lennék, de hála istennek a hét elején végre kiadták a szünetet.

– Az orvos azt mondta, hogy nem mehetek haza karácsonyra – mondta, és nem nézett rám, az ablakról az ölébe ejtett kezére függesztette a tekintetét.

– Jaj, kicsi, úgy sajnálom – ültem le mellé az ágyra, és magamhoz öleltem. A mellkasomra hajtotta a fejét, és tudtam, hogy magában zokog, hang nélkül, a kis test rázkódott a karjaim között. – Tudod, hogy itt leszünk mindannyian, ugye?

– Az nem ugyanaz. Nem lesz külön karácsony veled és anyuval és nem lesz külön karácsony Birgittel meg apuval. Semmi nem ugyanolyan többé, mint régen. Utálom ezt a hülye betegséget, legszívesebben…

– Ígérem, hogy olyanná varázsoljuk neked, mintha otthon lennénk.

– Az nem lehetséges – rázta meg a fejét, és könnyes szemmel rám nézett. – De azért köszi. Csak már haza akarok menni. Utálom az egészet – motyogta.

Összeszorult a szívem, de mit tehettem volna? Nem akartam hazudni Hannah-nak, és különben sem tudtam semmit azonkívül, hogy bár a csontvelő-átültetés segítene, én nem vagyok megfelelő donor, és senki más sem az a családban. Pedig azzal reális esélyei lehetnének a gyógyulásra, nem csak ilyen talánok, amiket pedig jelenleg a magunkénak tudunk.

– Tudom.

Abban a pillanatban tudtam, hogy mi lenne a legnagyszerűbb ajándék Hannah-nak, csak az orvost kellett meggyőznöm róla, hogy egyetlen egyszer tegyen kivételt.

El akartam vinni a húgomat egy Borussia meccsre. Azt akartam, hogy mosolyogjon, hogy ne gondoljon arra, hogy minden romokban hever. Legalább néhány órára.

Néhány órára normális életet akartam.

~

– Izgulsz? – kérdezte Elke, miközben majd megfagytunk a buszmegállóban toporogva.

– Már miért izgulnék? – néztem rá értetlenkedve. – Ez csak egy focimeccs, Elke – forgattam meg a szemem.

– Linda Kruger! Borussia Dortmund meccsre mész, az Isten megáldjon! Egyszerűen nem viselkedhetsz ennyire... érdektelenül.

– Miért is?

– Mert ez a BVB! Echte Liebe! Esküszöm, te csak a helyet foglalod a tisztességes szurkolók elől – morogta Elke az orra alatt, mire felnevettem. Néha úgy éreztem, az egész város megőrül a Dortmundért, csak én nem. Köztük a legjobb barátnőm, és a húgom is.

– Fizettem azért a jegyért, úgyhogy ennyi a történet, megyek és kész. Csak ne várjátok el, hogy darázscsíkosra festem az arcomat – néztem az órámra. A busz késett. Miért nem lep meg? – Különben meg, téged is magammal viszlek, úgyhogy igazán nem értem, hogy mire a felháborodás. Vehettem volna neked karácsonyra illatos gyertyát is, aztán sivalkodhatnál most, hogy jaaaaj, de jó nekem, és szegény te. De meccsjegyet kaptál. Elég lelkes vagy te helyettem is.

Elke egy horkantással lerendezett, és összefonta maga előtt a karját. Nekem így is jó.

A húgom meglepetten kapta fel a fejét, amikor megérkeztünk hozzá a kórházba. Aznap nem számított rám, hát még Elkére. Nagyra nyílt szemekkel nézett mindkettőnkre, kezében azzal a könyvvel, ami a karácsonyi fedőajándékom volt: az Alice Csodaországban.

Ledobtam az ágyára a táskát, amit magammal hurcoltam egész nap, mert hogy Elkének muszáj volt még a meccs előtt bevásárolnia. Egy fekete nadrágot, sárga cipőt és fekete kardigánt rejtett.

– Öltözés – mosolyogtam rá.

– Megyünk valahová? A doktor bácsi...

– Az orvos tud róla, szóval nyugi. Itt jön a karácsonyi ajándékod.

– De hát kaptam könyvet – emelte fel Alice-t. Elke elnevette magát mellettem. Felsóhajtottam, és a táskámba kotortam, hogy aztán kiemeljem belőle a három jegyet. Oké, jó helyre akartam ülni, szóval apa kicsit megtámogatott, ráadásul van valami ismerőse is klubnál, így szinte nevetséges áron jutottam hozzájuk.

Hannah akkorát sikított, hogy még én is megdöbbentem, és szinte kiugrott az ágyból, hogy öltözni kezdjen. Elke és én kint megvártuk a szoba ajtaja előtt, és ő éppen akkor ért mellénk, kabátba és sálba bugyolálva, amikor megcsörrent a telefonom. Apa üzent, hogy ő és Birgit a kórház előtt várnak, úgyhogy elvihetem a kocsiját.

Eszemben sem volt buszra kényszeríteni a beteg húgomat, így most nagyon jól jött, hogy apám barátnőjének is van saját autója, nekem meg jogosítványom. Hannah izgatottan nézett fel rám, én pedig megkócoltam a haját. Örültem, hogy ragyog a szeme, és ez most egyáltalán nem a betegségének volt köszönhető. Izgatott volt, izgatottabb, mint Elke. És én pontosan erre vágytam: hogy ilyen gondtalan gyerek legyen, hogy ilyennek láthassam őt.

Apa az autónak támaszkodva várt minket, és mosolyogva nyomott puszit mindkettőnk homlokára, aztán egy jó szórakozást kíséretében a kezembe nyomta a VW kulcsait. Megajándékoztam egy széles mosollyal, aztán bevágtam magam a kormány mögé. Hát, így indultunk el január 25-én a Dortmund első hazai bajnokijára az évben, hármasban: én, és a világ két legnagyobb rajongója.

Mondanom sem kell, eszméletlenül élvezték az egész meccset, gyakorlatilag le sem lehetett vakarni a lelkes mosolyt az arcukról. Én leginkább azon szórakoztam, hogy ők hogyan szórakoztak, ami majdnem olyan jó volt, mintha érdekelt volna a meccs. Bár kétségtelenül egy élmény volt, mikor az egész stadion felzúgott, és még én is belerázkódtam, azért még mindig nem teljesen értettem, hogy hogyan lehet ezt annyira élvezni.

Az a kilencven plusz tizenöt perc, ami a játékidőt jelentette gyorsan elszállt, még nekem is, nemhogy a húgomnak és a legjobb barátnőmnek. Mindketten szinte rekedtre kiabálták magukat, és még akkor is teljesen másik világban voltak, mikor indulnunk kellett. Hannah arcán láttam, hogy fáradt, így miközben arra vártunk, hogy a tömeg legalább kicsit kisebb legyen, már azon morfondíroztam, hogy ölben kell majd kivinnem az autóhoz. A rengeteg impulzus rendesen leszívta, de tudtam, hogy ez most jófajta kimerültség volt, és ez valahogy megnyugtatott. A pályáról lassan eltűntek a mezt cserélgető játékosok, és mi is elindulhattunk volna, de amikor fel akartam állni, Hannah elkapta a kabátomat, és visszahúzott.

– Maradjunk még egy kicsit! – kérte. – Szeretném nézni a stadiont. Csak egy kicsit.

Elkére néztem, aki apró mosollyal bólintott, én meg a kezébe nyomtam a kocsi kulcsait, hogy be tudjon ülni. Hideg volt, és tulajdonképpen örültem is, mert ez azt jelentette, hogy már egy meleg autóba ülhetünk majd be.

A stadion, ha ez lehetséges, üresen még grandiózusabbnak hatott. Még az én szavam is elállt néhány pillanatra. Fogalmam sem volt, meddig ültünk ott csendben Hannah-val, csak akkor tértem magamhoz, amikor a zsebemben rezegni kezdett a mobil, jelezve, hogy üzenetet kaptam. Elke csak annyit kérdezett, hogy haza megyünk-e még ma, én pedig elmosolyogtam, és megsimogattam Hannah szőke fejét.

– Most már ideje mennünk – mondtam neki. Rám nézett, a következő pillanatban pedig már a nyakamat ölelte. Hallottam, ahogy Reus meze, a kardigán és a kabát anyaga összesúrlódik, ahogy kinyújtózik.

– Köszönöm, Linda – motyogta a fülembe, miközben én is átkaroltam őt. – Ez volt a valaha volt legjobb karácsonyi ajándék.

– Nagyon szívesen.

Elindultunk a kijárat felé. Hannah erősen kapaszkodott a kezembe, én pedig aggódva néztem rá.

– Szeretnéd, ha felvennélek, Tücsök? – kérdeztem tőle, ő pedig szégyellősen bólintott. Annyira könnyű volt, hogy alig éreztem meg a súlyát. Csak az ajtónál kerültem bajba, nem számítottam rá, hogy annyi ideje itt vagyunk, hogy esetleg már nincsen sarkig tárva. Már éppen letenni készültem volna a kislányt, ezzel felébresztve, amikor egy bőrkabátos kéz elnyúlt mellettem, és kinyitotta előttem, így ki tudtunk lépni a stadionból. Hálásan fordultam hátra, de amikor hátrafordultam, bennem rekedtek a köszönet szavai. – Óh… – csak ennyit tudtam kinyögni, de a srác nem vette magára a dolgot.

– Add csak, viszem – nyúlt Hannah-ért, aki időközben elszenderedett a vállamon, pedig mennyi időre is hajtotta a nyakamhoz a fejét, két percre?

– Köszi – találtam meg a hangom, és kicsit megkönnyebbülve adtam a kislányt Marco Reus kezébe. Ő valahogy sokkal fittebbnek és erősebbnek tűnt nálam. – Kocsival jöttünk – intettem tétován a parkoló felé.

– Nem gond – mosolygott rám. – Te vagy a lány a kórházból, ugye? Linda.

Meglepett, hogy emlékezett a nevemre, de azért bólintottam.

– Jól elfáradt – nézett a húgomra, én pedig elmosolyodtam.

– Elég rendesen kiszurkolta magát.

– Azt hittem, téged nem érdekel a foci.

– Nem is. De Hannah-t és a legjobb barátnőmet igen, így aztán ugyanazt a karácsonyi ajándékot kapták. Húgival meg muszáj volt kijönni, úgyhogy… – vontam meg a vállamat.

Időközben megérkeztünk apa fehér autójához, én pedig kinyitottam a hátsó ajtót, hogy a focista be tudja tenni Hannah-t. Elke döbbenten nézett párosunkra, de én csak óvatosan megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy ne rendezzen jelenetet. Annyira meg volt döbbenve, hogy ez nem is tűnt lehetetlen feladatnak.

– Tényleg köszönöm – néztem rá. Reus csak megvonta a vállát.

– Semmiség.

– Akkor jó éjt. Egyébként... jók voltatok ma – mosolyogtam rá kicsit talán zavarban.

– Szia – viszonozta, aztán mintha meggondolta volna magát, elkapta a karom. – Nem vacsorázunk együtt?

Annyira megdöbbentem, hogy elsőre nem is nagyon tudtam mit mondani erre a kérdésre, csak pislogtam rá, mint borjú az új kapura.

– Mármint mi, ketten? – Tudom, hogy eszméletlen idiótán hangzott, de semmi mást nem tudtam kinyögni. Reus egy féloldalas mosollyal reagált a szerencsétlenségemre, és ezért nem is hibáztathattam.

– Igen. Mondjuk szerdán.

– Szerdán húginál vagyok – ráztam automatikusan a fejemet, aztán a hajam a fülem mögé tűrtem.

– Nem baj. Hatra érted megyek. Találkozunk ott, a kórház előtt?

– Öh… – hebegtem –, igen, persze.

Gyors köszönés után Marco Reus magamra hagyott a parkolóban, az autó mellett, én meg még mindig döbbenten pislogtam, amikor végre képes voltam beülni a kormány mögé.

– Most csak képzelődtem, vagy komolyan randira hívtak téged? – nézett rám Elke, gyakorlatilag sokkos állapotban.

– Ha így van, mindketten hallucinálunk – feleltem, miközben kimanővereztem a parkolóból.

– Marco Reus? Most komolyan.

– Ja, nagyon úgy tűnik.

– Eszem megáll – csóválta meg a fejét, de az arcán már ott játszott egy gigantikus vigyor.

– Az enyém is – sóhajtottam. – Nem kellett volna rábólintanom.

– Már hogy a fenébe ne kellett volna! – torkollt le Elke, és szigorúan rám meredt, ezt még a szemem sarkából is jól láttam.

Nem vitatkoztam vele, pedig hihetetlennek tűnt az egész szituáció. Azóta, hogy tavaly megtudtuk, Hannah mennyire beteg, nem randiztam senkivel, és ha őszinte akarok lenni, még csak arra sem volt időm, hogy azzal foglalkozzam: esetleg hiányzik az érzés, hogy kelljek valakinek.

Valahogy úgy éreztem, hogy nem lenne helyénvaló magamra gondolnom.

Elke kitalálhatta a gondolataim, mert a karomra tette a kezét.

– Hannah egyáltalán nem akarja azt, hogy miatta ne legyen olyan életed, mint bármelyik másik, tizennyolc éves lánynak, ezt tudod, ugye? – kérdezte. Rábólintottam, de közben tovább kattogott az agyam.

És legnagyobb meglepetésemre, izgalmat éreztem valahol a gyomromban.

Crush - 2. fejezet

[El sem hiszem, hogy végre megírtam! Pedig de. Nem is nagyon mondanék semmi mást. Talán csak annyit, hogy kivételesen elégedett vagyok. Főleg azért, mert úgy érzem, egy olyan Nando kezd megszületni a billentyűzetemen, akit nagyon tudnék szeretni. Ajánlott zene... Hát, ide kattintva találjátok. Jó szórakozást.]

2.

Lehunytam a szemem, és megpróbáltam aludni. A tizedik után felhagytam a számolással, és ezt már bőven megugrotta próbálkozásaim száma. A szomszédaim olyan eszeveszett hangosak voltak, hogy az valami elképesztő.

Vettem egy mély levegőt, és újra a plafont kezdtem tanulmányozni. Érett bennem az elhatározás, amely szerint felkelek, átmegyek és megmondom nekik, hogy most már abba lehetne hagyni az ész nélküli tombolást, mert vannak itt olyanok is, akik aludni szeretnének.

Miután valami hangos csörömpöléssel leesett a fal túloldalán felpattantam a takaróm alól, és mit sem törődve azzal, hogy kockás pizsamanadrág meg citrommintás felső van rajtam, idegesen megtettem azt a körülbelül öt métert, ami az én szobám ajtaját a szomszédétól elválasztotta.

Bekopogtam – oké, talán helyesebb lenne a „bedörömböltem” kifejezést használnom – és vártam, hogy valaki megjelenjen, akinek minimum lekiabálhatom a haját. Nem is kellett csalódnom, körülbelül fél perccel később megjelent az ajtóban egy fekete hajú srác, és pofátlan mosollyal rám nézett.  Nem zavartattam különösebben magam, hála Jesnek – meg annak, hogy konkrétan a Sevilla és a spanyol válogatott mellett nőttem fel – bőven megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Az azonban igencsak frusztrált, hogy volt vagy százkilencven centi magas, így az én alacsony termetem még jobban kihangsúlyozásra került. Nagyszerű. Így már cseppet sem tűntem annyira fenyegetőnek, mint szerettem volna.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte angolul.

Majdnem rávágtam, hogy rohadt nagy segítség lenne, ha végre levakarná a fejéről az idióta vigyorát, de nem tettem.

– Aludni szeretnék, mert holnap dolgom van, és nem nagyon megy, tekintve, hogy az egész szálloda tőletek visszhangzik. Úgyhogy igen, nagyon hálás lennék, ha csak egy kicsit lejjebb vennétek a hangerőt – mondtam, tőlem telhetően igazán udvariasan. Azt hiszem.

– Bocs, de ezt nem ígérhetem meg – jelentette ki, még mindig vigyorogva. Tátva maradt a szám. Hogy mi van? Komolyan gondolja, hogy velem fog szórakozni hajnali fél kettőkor? Mert akkor nagyon rossz lóra tett. – Éppen ünnepelünk, nem szívesen mondanám meg a srácoknak, hogy maradjanak csendben, mert egy kiscsaj nem tud aludni a szomszédban. Feltalálták a füldugót. Javaslom, vegyél egyet.

Három másodpercembe került, hogy összeszedje magam. Megböktem a mellkasát.

– Na idefigyelj. Nem tudom, ki vagy te, vagy hogy jössz ahhoz, hogy így beszélj velem, de rohadtul nem érdekel az sem, ha az amerikai elnök személyesen van jelen a szobátokban! Aludni akarok, mert a bátyámnak holnap meccse van, és különben sem volt könnyű napom. Úgyhogy lesztek szívesek minimálisan elcsendesedni, vagy garantálom, hogy nem lesz könnyű dolgotok az itt tartózkodásotok hátralevő részében – vontam össze a szemöldökömet, és idegesen préseltem ki magamból a szavakat.

– Valami probléma van? – jelent meg egy újabb fej az ajtóban, szintén fekete hajjal.

– Orlando Bloom nem képes teljesíteni egyetlen, aprócska kérést, szóval igen, gond az akad – morogtam. A két srác értetlenül meredt rám.

– Hogy ki? – kérdezte az „új fiú”.

– Hát az Orlando Bloom-klón – intettem az ajtókeretet teljesen kitöltő, idegesítővigyorú zsiráf felé.

Mindkét srác nevetni kezdett, és még az én szám sarka is megrándult, de aztán visszafogtam magam. Az újonnan érkezett betuszkolta maga előtt a létrát, és valamit gyanúsan németül magyarázott neki, amiből természetesen egy kukkot sem értettem, mert az összes némettudásom annyi volt, hogy „Ja” meg „Nein” meg „Natürlich” úgyhogy azt hiszem, ezen a téren még rendesen fejlődnöm kellene.

– Ne haragudj Matsra, mindig ilyen, ha iszik egy kicsit – fordult vissza felém a második srác, aztán kezet nyújtott. – Mesut Özil.

Valahol hallottam már ezt a nevet… De vajon hol? Mindenesetre viszonoztam a gesztust, és megszorítottam az ujjait. Mókásan festettünk, ő fehér ingben meg farmerban, én pedig pizsamában, de hát az élet tele van furcsa dolgokkal.

– Diana Navas – mutatkoztam be.

– Te Jesús Navas húga vagy? – Elmosolyodtam a kérdésre.

– Csak az unokahúga – biccentettem. – Nézd, nagyon örülök, hogy így elbeszélgetünk itt, meg minden, de tényleg szeretnék aludni. Lehetne csak egy icipicit csendesebben? – Az ujjaimmal mutattam, hogy mennyivel kellene halkabbnak lenniük, hogy esetleg az éjszaka folyamán még pihenni is tudjak.

– Persze. Bocs.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és indultam volna a szobámba, de Mesut utánam szólt.

– Látlak még?

– Hát, amíg a spanyolok ki nem esnek, már ha kiesnek, biztos itt leszek – vigyorodtam el.

– Kijöhetnél a következő meccsünkre, tizennyolcadikán.

Zavartan néztem rá, és azt hiszem, ez neki is feltűnt, mert kis mosollyal kiegészítette a mondandóját.

– A német válogatott középpályása vagyok.

Ó, anyám, ez mekkora égés…

..:::..

Az, hogy fáradtan keltem, nem megfelelő kifejezés arra, hogy mennyire szarul éreztem magam, amikor megszólalt az ébresztőm. Legszívesebben a falhoz vágtam volna a telefonomat, amiért megcsörrent, de a józan ész végül győzött a reggelente meglehetősen brutális, pszichopata énem felett.

Bár miután átmentem a németek – mert mint kiderült, a német válogatottal egy emeleten lakom, és egyelőre nem sikerült eldöntenem, hogy ez most örömteli hír-e vagy sem – valóban halkabbra vették magukat, nekem pedig sikerült elaludnom, az éjszakám, hát... így sem nevezném éppen tökéletesnek, hogy őszinte legyek.

Össze-vissza álmodtam mindenféle kellemetlen dolgokat, főszerepben Toresszel meg Sergióval, meg az unokabátyámmal, és azt hiszem, hogy ezek a vég első jelei. Tutira futball és focista túladagolást fogok kapni ez alatt az egy hónap alatt, és még nem tudtam, hogy ez mókás lesz-e, vagy egyszerűen csak fárasztó.

Mindenesetre egy lajhár csúcssebességével kezdtem hozzá a reggeli készülődéshez, és csak az félórát elvett az életemből, hogy magamra húztam egy farmersortot, meg egy pólót „Never mind” felirattal, és megmostam a fogamat. Pedig még csak nem is vagyok az a fajta, aki órákat áll a szekrény előtt, hogy el tudja dönteni mit vegyen fel.

Egyszerűen csak borzasztó lassú voltam.

A következő sokk akkor ért, amikor fogmosás közben belenéztem a tükörben, és megláttam a szemem körüli hatalmas, sötét karikákat. Mi is tehetné jobbá a spanyol válogatott a 2010-es VB-n való szereplésének első napját, mint a panda-effektus?

Kismillió válaszom lett volna arra vonatkozóan, hogy ha egy történet főhősnője lennék, melyek azok a dolgok, amik biztosan nem történnének meg velem, és a karikák a szemem körül a lista élén álltak. Íme egy újabb bizonyíték arra nézve, hogy az életem maga a kegyetlen valóság.

Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a lehető legkisebb mértékben nézzek ki zombinak, több-kevesebb sikerrel. Bár jó barátom az alapozó külsőmön meglehetősen sokat segített, azon a tényen mit sem változtatott, hogy rohadtul úgy éreztem magam, mint a mosott szar.

Tudtam, hogy egyetlen reményem maradt: a kávé.

Így aztán – miután harmadszori próbálkozásra sikerült bezárnom magam mögött az ajtót – elindultam az ismeretlenbe, hogy kerítsek magamnak elegendő koffeint ahhoz, hogy legalább az alapvető életfunkcióm beinduljanak. Például, az agyműködésem.

Türelmetlenül doboltam a karomon a liftre várva, amikor valaki megköszörülte mellettem a torkát. Rosszat sejtve néztem oldalra, és azt gondoltam, bár valahol másutt lehetnék.

– Szép jó reggelt!

– Neked is – morogtam a bajszom alatt, miután magamban elszámoltam háromig. Valamiért úgy éreztem, hogy ez a reggel se nem szép, se nem jó. Hiba volt felkelnem.

– Jól aludtál?

– Kitűnően, köszönöm kérdésed – feleltem hasonlóan mézesmázos stílusban, mint ahogy a kérdést feltették. Úgy éreztem, hogy a srác az én híresen kötélből lévő idegeimen táncolt. Nem viseltem túl jól, pedig Sergio Ramos mellett edződtem.

– Ezt örömmel hallom. Mes halálra aggódta magát, hogy nem hagyjuk a szomszédot aludni. Elviselhetetlen volt.

– Ha érdekel az őszinte véleményem, te is elviselhetetlen vagy, Orlando Bloom. Pedig mindig is szerettem a filmjeidet.

– Matts Hummelsnek hívnak.

– Tudod, ez az, ami egyáltalán nem érdekel.

A lift végre-valahára egy apró csilingeléssel jelezte, hogy megérkezett, aztán kinyílt az ajtó, én pedig a megkönnyebbüléstől – amiért nem kell eltöltenem újabb perceket kettesben a némettel – majdnem elsírtam magam.

– Torres! – sóhajtottam fel alig hallhatóan, és azonnal megragadva a karját kirántottam a liftből. A spanyol kíváncsi tekintettel meredt rám, de hála istennek, egy szót sem szólt. Hummels zavarodottan nézett minket, aztán tétován felém fordult.

– Most akkor nem lefelé mész?

– Meggondoltam magam. Nandónak meg nekem itt van egy kis dolgunk. Nálam hagyott valamit. Tegnap – improvizáltam. Valójában két napja nem találkoztam a csatárral, de erről senki másnak nem kellett tudnia rajtunk kívül.

A lift ajtaja becsukódott az Orlando Bloom-klón mögött, én pedig megkönnyebbülten elengedtem Fernando karját.

– Remélem tudod, hogy megmentetted az életemet.

– Honnan ismered te a németek egyik hátvédjét? – kérdezte Torres vigyorogva. – És nem mellesleg, mióta hívsz engem Nandónak?

– Jaj, fogd már be! – löktem meg a karját, és újra a lift hívógombjára csaptam. – Egyébként meg a kedves bátyám elintézte, hogy a német válogatott emeletén kapjak szobát, amiért még kegyetlen halállal fog meglakolni. Tegnap ugyanis volt egy kisebb összezördülésünk.

– Hummelsszel?

– Nein. A komplett válogatottal. A mellettem lévő szobában ment hajnalig az erezd el a hajamat. Különben, te mit keresel itt? – néztem rá. Hozzám jött volna? Vagy most mi van?

– Jesús küldött. Azt akarja, hogy velünk gyere az edzésre, utána pedig együtt a meccsre. Aggódik érted – érkezett a gyanúsan egyértelműnek tűnő válasz.

– Miért nem ő jött?

– Jaj, Nana, felesleges a cirkusz, nem akarlak elrabolni, vagy bármi hasonló. Jesnek meggyűlt a baja Sergióval meg a sporttáskájával. Ennyi a történet. Úgyhogy gyere, nem vágom el a torkod a liftben a borzalmas aláfestő zenét hallgatva.

Fernando megragadta a karomat, és berántott maga mellé. Tényleg borzasztó volt a zene, az a tipikus, ami akkor is megy, mikor a filmekben eljön a bizonyos liftes jelenet. Arról nem is beszélve, hogy eszméletlen zavarban voltam.

Sosem ismertem különösebben jól Fernando Torrest, már csak ebből is adódik, hogy nem ismert fel akkor, mikor ideértem. Sokáig Madridban élt, aztán meg már Angliában, vagy hol, és csak ritkán találkoztunk, vagy akkor sem. Sergiót, na őt nem kellett bemutatni. De a csatár már egy egészen más kérdés volt.

Most azonban rá voltam kényszerülve, hogy legalább időm egy részét vele töltsem, mivel ő és Ramos elválaszthatatlanok voltak, hogy az unokabátyámról már ne is beszéljek. Én meg valahogy olyan furán éreztem magam vele. Zavartnak. Gyerekesnek. Másnak.

– Csak emel ezen a lifthangulaton, hogy egy szót sem szólsz – jegyezte meg, és nekifőlt a fémfalnak. Melegítő volt rajta, a spanyol válogatott számára kötelező nadrág és felső. Jól állt neki, bár ezek a cuccok tényleg minden sportolónak jól álltak, Fernando ráadásul még olyan magasnak is hatott benne.

Bár valószínűleg hozzám képest ő mindenfajta ruhától függetlenül magasnak hatott.

Hiába, na, a Navas család nem éppen a létráiról volt híres.

– Nem igazán van mit mondanom – feleltem félvállról. Nagy piros pont nekem, amiért tényleg sikerült elérnem, hogy érdektelennek tűnjek.

Mondanom sem kell, a legkevésbé sem voltam az. A szemem sarkából a haját figyeltem, a puha, barna tincseket, és azon morfondíroztam, hogy milyen lehet a tapintásuk. A szívműködésemnek persze az ilyetén álmodozás egyáltalán nem tett jót, úgy éreztem, hogy vagy ezret ver… másodpercenként. Mégis, valami számomra is rejtélyes okból kifolyólag, sikerült megőriznem a nyugodtság látszatát. Ezt ellenőrizhettem a lift visszatükröződő felületein.

– Aha. Szóval eldöntötted, hogy hiába vagyunk barátok Navasszal, téged nem érdekellek, és nekünk nem kell beszélőviszonyban lennünk.

– Öh... Nem ezt mondtam – vontam fel a szemöldököm, és úgy néztem rá. Oké, tényleg nem beszéltem vele éppen valami sokat, meg nem is nagyon foglalkoztam vele, de hát ez leginkább a saját zavarodottságomnak volt köszönhető, mint neki.

És egyébként is. Tegyük fel, hogy mondjuk keresem a társaságát. Mégis mit mondhattam volna neki? A közös témáink száma valószínűleg a nullával egyenlő. Ő focista, ismerik gyakorlatilag az egész világon, én meg egy orvos-biológus Sevillából.

Annyira különbözünk, hogy már szinte hasonlítunk.

Szinte.

– Oké. Legalább azt megmondhatnád, hogy mit követtem el, ami miatt ennyire unszimpatikus vagyok.

– Semmit – nevettem hitetlenkedve. – Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem nagyon van miről beszélgetnünk. Úgy értem totál mások vagyunk. Még csak nem is ismerlek.

– Sesével se nagyon hasonlítotok, mégis képesek vagytok órákon át ökörködni – mutatott rá.

Istenem, lehetne ez a szituáció még ennél is sokkal kínosabb?

– Az más – feleltem. Oké, nem volt valami jó visszavágás, de semmi más nem jutott eszembe.

– Tényleg? Nem hinném.

Csilingelve megérkeztünk a földszintre, én pedig visszafojtottam egy megkönnyebbült sóhajt.

– Egyébként nem Jes küldött – mondta, mielőtt kilépett volna a nyíló ajtón. Kerekre tágult szemekkel meredtem utána. Nem akarok értetlennek tűnni, komolyan.

De most ez mi volt?

Mi a fene van?