Lego house - 1. fejezet

[Őszintén megmondom: tudom, hogy nem erre számítottatok. Azt is tudom, hogy az is igazi ajándék lesz, ha ennek a történetnek legalább egy olvasója lesz xD És úgy mást hozzá sem fűznék. Leküzdeni próbált rajongásom egy újabb példája. Ajánlott zene ide kattintva meghallgatható, egyébként Ed Sheeran egész + albumát ajánlom hozzá. Jó szórakozást!]

Lego House

a Marco Reus fanfiction

to Szikszay Dóri

1. fejezet

Nem tetszett a felfordulás, ami a kórház előtt fogadott, és határozottan nem tetszett a sárga-fekete busz sem. Túl sok volt az ember az udvarban ahhoz képest, hogy egy hétköznap délutánról volt szó, még akkor is, ha lassan közeledtek az ünnepek. Az ajkamat rágcsálva megigazítottam a táskámat a vállamon, és beléptem az épületbe.

A kórház is az ünnepre készült már. Műfenyő állt a sarokban, és apró díszek egész sora húzódott végig a falon. Megálltam a recepció előtt, ahogy mindig, és bemondtam a húgom nevét, a recepciós pedig, ahogy mindig, csak rám mosolygott. Már nem volt szükségem arra, hogy útbaigazítsanak, Hannah hónapok óta ugyanannak a szobának a lakója volt a gyerekosztályon.

Bár általában a liftet szoktam használni, most inkább a lépcső mellett döntöttem, látva, hogy mennyien várnak rá. Hallottam már tavaly is, hogy a focicsapat így, karácsony előtt bejön a gyerekekhez, ajándékot hoznak nekik, fényképezkednek velük, hogy kissé szebbé tegyék az ünnepüket. Én a magam részéről képmutatásnak éreztem ezt az egészet.

Fogalmuk sincsen róla, hogy kik azok, akik az ágyban fekszenek, hogy mikor lesznek jobban – ha egyáltalán jobban lesznek. Bejönnek egyetlen napon egy évben, jópofáskodnak, és úgy érzik, hogy ezzel teljesítették a kötelességüket; valójában azonban a legkevésbé sem érdekli őket az egész. Ez csak egy aprócska, kicsit talán kellemetlen fejezete az életüknek, amivel eleget tesznek a társadalom elvárásainak. Ennyi az egész, se több, se kevesebb. Utána újabb 365 napig tudomást sem vesznek arról, hogy ezeknek a gyerekeknek az élete leginkább egy rémálomhoz hasonlít. Köztük a leukémiás húgomé is.

Felértem a harmadikra. Nem voltam lépcsőzéshez szokva, és egyre inkább szükségét éreztem annak az úszóbérletnek, mert nem hiszem, hogy jó dolog, hogy három emelet lépcsőzés után kifulladok. A fülem mögé tűrtem néhány sapka alól kiszabadult hajtincsemet, és vettem egy mély levegőt, mielőtt elindultam volna a folyosón a testvérem szobája felé, ami éppen félúton volt az emelet innenső és túlsó vége között. Fekete-sárga lufik szegélyezték az utamat néhány méteren. Nagyszerű.

Bekopogtam a 316-os szoba ajtaján, de ez csak formaság volt, hiszen az félig nyitva volt. Odabent a lányok izgatottan beszélgettek, én pedig önkéntelenül is megmosolyogtam ezt.

– Hahó! – léptem be, és lehúztam a sapkát. Hannah hatalmas mosollyal nézett fel rám.

– Linda! – kiáltott fel, és kinyújtotta felém a két vékony karját. Elszorult a szívem, ahogy ránéztem, szőke hajára, amelytől hamarosan el kell majd búcsúznia a kezelés miatt, és a sápadt bőrére, meg a mindig csillogó őzikeszemeire. – Láttad őket? – kérdezte türelmetlenül, én pedig szándékosan értetlenséget színleltem.

– Kiket? – kérdeztem, miközben az ágyához lépkedtem, és a lábához tettem a táskám, hogy a kabátomat is le tudjam húzni. Iskolai ünnepségről jöttem, így a krém színű szövet kabát alól előkerült az általam annyira gyűlölt, elegáns, fekete ruhám, aminek szoknya része kicsivel a térdem fölé ért. Nem szerettem ezt a darabot, mert mostanában, amikor Hannah ebben látott, mindig elragadtatás és szomorúság költözött az arcára. Szépnek látott, és közben arra gondolt, hogy ő soha nem lesz majd elég öreg hozzá, hogy ilyesmit hordjon. És utáltam azért is, mert gyűlöltem, hogy Hannah-nak ilyen gondolatokkal kell megbirkóznia.

Ma azonban úgy tűnt, hogy még a ruha sem elég érdekes számára. Volt valami, ami sokkal jobban izgatta.

– Hát a Borussia Dortmund játékosokat! – vágta rá, és a szobatársai hevesen bólogattak. Elfojtottam a mosolyomat.

– Áh, hogy őket! Nem, még nem – ráztam meg a fejemet, mire a kis arcokra csalódottság költözött. – De valami azt súgja, hogy már itt vannak az emeleten.

Hónapok óta nem láttam a húgomat annyira boldognak, mint akkor. És bármennyire álszentnek is tartottam ezt az egész jótékonykodást, abban a pillanatban mérhetetlen hálát éreztem, amiért ezek a srácok, férfiak ilyen mosolyt tudnak varázsolni a beteg húgom arcára, ilyen ragyogóvá tudják tenni a szemét. Olyasmit csinálnak, amire én nem vagyok képes, bármennyire igyekszem is.

Alig pár perccel később már hallottuk is a beszélgetést, ami a folyosón közeledett a lányok szobájához. A hajamba túrtam, és magamhoz öleltem Hannah-t.

– Hozok magamnak egy kávét, rendben? A focistáid úgyis nemsokára ideérnek.

– Te nem szeretnél velük találkozni? – kérdezte kicsit csalódottan, mire én megráztam a fejem.

– Tudod, hogy nem igazán lelkesedem a fociért.

– De te olyan szép vagy, Linda. Én meg olyan kis… kacsa. Miattad biztos tovább maradnának – húzta el a száját. Elmosolyodtam.

– Ne viccelj már, kicsi – simogattam meg a haját. – Gyönyörű vagy.

– Csak azért mondod ezt, mert a testvérem vagy – mormogta, én pedig felnevettem.

– Azért mondom ezt, mert így gondolom. Csak néhány perc és visszajövök, ígérem.

– Menj csak – bólintott végül. – Tudom, hogy koffeinfüggő vagy. Lehet egy-két éjszakára neked is itt kellene maradnod, hátha a doktor bácsi ki tud belőle gyógyítani.

Mindig elképesztettek Hannah ötletei. Imádtam őt, imádtam, ahogy a dolgokat látta, ahogy küzdött, amennyire kis testéből tellett. Még akkor is, ha egyre inkább egyértelműnek tűnt, hogy az nem elég.

Minden másnap bejöttem hozzá, amikor végeztem az iskolában, ahogy anya is minden este meglátogatta, és apa is megtette, amikor ráért, így szinte soha nem volt egyedül. Valamelyik nap még  apa barátnőjével is összefutottam, és bár egyelőre egyáltalán nem tudom kedvelni azt a nőt, el kell ismernem, hogy ez igazán kedves volt tőle.

Minden egyes itt töltött perccel nehezebbnek és kilátástalanabbnak tűnt az egész. Hátratúrtam a hajam, ami pontosan ugyanolyan sötétszőke volt, mint a húgomé. De nem csak ebben hasonlítottunk egymásra. Hannah olyan volt, mint amilyen én is voltam tizenkét éves koromban, szinte a kiköpött hasonmásom. Egyedül a szemünk különbözött.

Az övé már majdnem fekete volt, az enyém pedig sápatag kék, szinte világított.

Megálltam a nővérszoba melletti kávéautomata előtt, és a markomból bedobáltam az aprót, aztán rányomtam a hosszú kávé gombjára, és tompán vártam, amíg a barna – tipikus kórházi – műanyagpohár megtelik a forró, és nem valami jó itallal. Ez is jobb volt mint a semmi. A falnak vetettem a hátam, és a nővérszoba ablakában vizsgálgattam magam, miközben a kávét fújtam. Lesimítottam a ruhámat, rá a fekete harisnyára, és megigazítottam a nyakát, aztán feltűrtem az ujját is.

Az arcom gyűröttnek tűnt, ami inkább volt köszönhető Hannah betegségének, mint az utolsó gimnáziumi évemnek és a közelgő érettséginek. Lefogytam. Nem nagyon, de azért meglátszott. A szemem megdöbbentően sokszor égett fáradt, lázas fényben, a gondolataim pedig belülről rágtak. Szívesen cseréltem volna, szinte akárkivel a földön, ha csak egyetlen napig élhetek úgy, hogy nem kell semmire sem gondolnom, ha teljesen kiüresedik a fejem.

Megittam a kávém maradékát és kidobtam a poharat, aztán elindultam visszafelé a folyosón. Udvariasan félrehúzódtam néhány focista előtt, és a hajam mögé bújtattam az arcomat, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltsem, nem mintha egyébként bárkinek is feltűntem volna.

A húgom szobájából hangos gyerekkacagás hallatszott ki. Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy beléptem az ajtón. Hannah az ágyán ült, kipirult arccal és egy szöszi sráccal beszélgetett valamiről, az ölében egy sárga mez pihent, egy nagy fekete tizenegyessel a hátán. Ó, akkor ő lesz az újabban sokat emlegetett Marco Reus. A helyiségben még egy srác volt, ő a többi kisgyerek kérdéseire válaszolgatott türelmesen. Mindketten megdöbbentően egyszerűnek és hétköznapinak tűntek farmerben és pólóban.

Megtámaszkodtam az ablak mellett, onnan figyeltem, mert jól láthatóan senkinek nem tűnt fel, hogy visszaértem. Nem mintha ezt bántam volna.

Aztán Hannah felnézett, miközben arról beszélt a mellette ülő fiatal férfinek, hogy milyen a kórházban, meg arról, hogy tulajdonképpen sosincs egyedül, valaki mindig meglátogatja a családjából és, hogy tulajdonképpen most egy kicsit örül is, hogy itt van, mert ha otthon lenne, nem találkozhattak volna, amikor pedig ő annyira szereti a Borussia Dortmundot.

Ahogy meglátott, még jobban felderült az arca, pedig nem gondoltam volna, hogy az még lehetséges. Azelőtt láttam őt utoljára ennyire ragyogni, mielőtt kiderült volna a betegsége. Mintha évtizedek teltek volna el azóta, pedig alig néhány hónappal ezelőtt történt.

– Linda! – intett nekem, mire a srác felém nézett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de én szinte azonnal újra Hannah-ra fókuszáltam, és ahogy kinyújtotta felém a kezét, odaléptem hozzá. – Nézd, tényleg eljöttek! – mondta lelkesen.

– Igen, látom – mosolyogtam rá vissza, igaz, csak félig lelkesen. Be kell vallanom, kicsit féltékeny voltam erre focistára, azt kívántam, bár rám is ilyen rajongással tudna nézni a húgom, bár én is ennyire boldoggá tehetném, mint ő, noha csupán egyetlen, rövid találkozás erejéig figyel a testvéremre.

– Marco Reus, ő a nővérem, Linda Kruger – mutatott be minket egymásnak komoly hangon Hannah, és önkéntelenül is elmosolyodtam ezen a szituáción. Futólag kezet ráztam Reusszal, aztán közelebb húztam egy széket, és leültem melléjük. Hannah közelebb hajolt a sráchoz, és bizalmas hangon folytatta a bemutatásomat. – Linda nem nagyon szereti a focit. Fogalma sincs róla, milyen zseniálisak vagytok. Csak azért nézett meg néhány meccset, mert kényszerítettem rá.

A srác őszintén felnevetett, aztán újra rám nézett.

– Akkor azért bújtál el a sarokba – vonta le a megfelelő következtetést. – Nem nagyon lelkesedsz értünk, mi?

– Azért bújtam el a sarokba, mert nem miattam vagytok itt, a húgom meg imád téged, úgyhogy... nem akarok zavarni – vontam meg a vállam, és megsimogattam Hannah fejét.

– Tudod, hogy nem zavarsz – morogta Hannah, de én nem válaszoltam.

– Inkább iszok még egy kávét. Beszélgessetek csak, én úgy sem tudok ehhez hozzászólni. Foci… – álltam fel.

– Koffein túladagolást fogsz kapni! – kiáltott utánam Hannah, de én csak intettem egyet.

Úgy éreztem, nem sok értelme volt ma bejönnöm, még akkor is, ha tudtam, hogy Hannah-nak egyébként rengeteget jelent, hogy itt vagyok. Nem tudott rám koncentrálni, és nem tudtunk beszélgetni sem, így egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak elmegyek, de tudtam, hogy ilyesmit nem tehetek vele, úgyhogy egyszerűbb, ha megvárom, amíg a focisták elmennek. Utána még úgy is órákig erről fog beszélni, amiért nem tudom hibáztatni. Fogalmam sincsen róla, hogy mekkora élmény lehet ez neki a kórházi hétköznapok szürkeségében.

– A húgod… elképesztően aranyos kislány – hallottam meg egy idegen hangot, aztán Marco Reus is bedobált néhány érmét a kávéautomatába.

– Az – értettem egyet, és két tenyerem közé szorítottam a meleg poharat.

– Meddig lesz még itt? – kérdezte. Ránéztem, először igazán, mióta beléptem a szobába, és megpillantottam. Próbáltam rájönni, mit is kellene róla gondolnom, hogy ki is ő valójában, de nem igazán ment a dolog, így aztán sóhajtottam, és úgy döntöttem őszinte leszek. Nagy valószínűség szerint úgysem látom többet, úgyhogy büntetlenül rázúdíthatom az összes keserűségemet.

– Lehet, hogy örökké. Lehet, hogy csak néhány hónap. Lehet, hogy meggyógyul, lehet, hogy nem. Fogalmam sincs.

Döbbenten nézett rám.

– Miért…? – kezdte, de én nem vártam meg, hogy befejezze a kérdést.

– Leukémia – feleltem, és belebámultam a kávé gőzölgő sötétségébe. Nem akartam látni, hogy mi van az arcán, a szemében, nem akartam látni, hogy sajnálja, mert mindenki sajnálta, de senki nem tudta könnyebbé tenni, se neki, se nekem. A jövő sötéten tornyosult a fejünk felett, és nem tudtam, mit tartogatott. Ami még rosszabb, hogy annyira rettegtem tőle, hogy nem is akartam tudni.

– Sajnálom.

– Tudom – mondtam, és továbbra sem néztem rá. – Azért köszönöm.

– Mit? – kérdezte hitetlenkedve, és leült mellém a folyosón álló egyetlen padra. Az emberek jöttek-mentek körülöttünk, mégis, úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Hogy egyedül vagyunk.

– Hogy eljöttetek. Álszentségnek tartom ugyan az egészet, de hálás vagyok, mert a húgomat boldoggá tetted egy egyszerű pólóval. Ez jóval több, mint amit én az utóbbi időben fel tudtam mutatni. Szóval, köszönöm. Örülök, hogy találkoztunk – néztem az arcára. Zöldek a szemei – villant be a gondolat. Néhány pillanatig még elidőztem vonásain, aztán felálltam, lesimítottam a szoknyámat. – Szia – köszöntem egyszerűen.

Az élet tele van apró meglepetésekkel. Az, hogy képes voltam kiszakadni a saját világomból néhány pillanatra, amíg elmeséltem az utóbbi hónapjaimat alig pár szóban egy idegennek egy kórház folyosóján, ilyen meglepetés volt. Nem kellemes, de nem is kifejezetten kellemetlen, csak megnyugtató, hogy történhetnek még egyszerű, semleges dolgok is velem, nem zárt magába a kilátástalan szomorúság. Legalábbis nem örökre.

– Szia – szólt utánam, de már nem figyeltem rá. Ahogy felálltam arról a padról a kórház zajai újra körbeöleltek. Olyan volt, mintha átléptem volna egy határt, aminek túloldalán újra ott vártak a problémák, ahol nem volt időm szőke srácokra – legyenek bár focisták vagy eladók a sarki boltban – és ahol nem kávéztam együtt senkivel, mert ilyesmire egyszerűen nem volt időm.

~

– Megvetted már az ajándékomat? – kérdezte Hannah izgatottan, miközben én még a kabátomat is alig dobtam le az ágytámlára. Felnevettem ezen a türelmetlenségen.

– Nem, még nem. Ma este megyek szétnézni.

– Ha az utolsó pillanatra hagyod, semmit nem fogsz nekem találni – mormogta.

– Ez nem fordulhat elő – biztosítottam róla. Hannah kibámult a szoba ablakán. Odakint éppen sötétedett, az utcalámpák sorban egymás után gyulladtak ki. Normális esetben ilyenkor még az iskolában lennék, de hála istennek a hét elején végre kiadták a szünetet.

– Az orvos azt mondta, hogy nem mehetek haza karácsonyra – mondta, és nem nézett rám, az ablakról az ölébe ejtett kezére függesztette a tekintetét.

– Jaj, kicsi, úgy sajnálom – ültem le mellé az ágyra, és magamhoz öleltem. A mellkasomra hajtotta a fejét, és tudtam, hogy magában zokog, hang nélkül, a kis test rázkódott a karjaim között. – Tudod, hogy itt leszünk mindannyian, ugye?

– Az nem ugyanaz. Nem lesz külön karácsony veled és anyuval és nem lesz külön karácsony Birgittel meg apuval. Semmi nem ugyanolyan többé, mint régen. Utálom ezt a hülye betegséget, legszívesebben…

– Ígérem, hogy olyanná varázsoljuk neked, mintha otthon lennénk.

– Az nem lehetséges – rázta meg a fejét, és könnyes szemmel rám nézett. – De azért köszi. Csak már haza akarok menni. Utálom az egészet – motyogta.

Összeszorult a szívem, de mit tehettem volna? Nem akartam hazudni Hannah-nak, és különben sem tudtam semmit azonkívül, hogy bár a csontvelő-átültetés segítene, én nem vagyok megfelelő donor, és senki más sem az a családban. Pedig azzal reális esélyei lehetnének a gyógyulásra, nem csak ilyen talánok, amiket pedig jelenleg a magunkénak tudunk.

– Tudom.

Abban a pillanatban tudtam, hogy mi lenne a legnagyszerűbb ajándék Hannah-nak, csak az orvost kellett meggyőznöm róla, hogy egyetlen egyszer tegyen kivételt.

El akartam vinni a húgomat egy Borussia meccsre. Azt akartam, hogy mosolyogjon, hogy ne gondoljon arra, hogy minden romokban hever. Legalább néhány órára.

Néhány órára normális életet akartam.

~

– Izgulsz? – kérdezte Elke, miközben majd megfagytunk a buszmegállóban toporogva.

– Már miért izgulnék? – néztem rá értetlenkedve. – Ez csak egy focimeccs, Elke – forgattam meg a szemem.

– Linda Kruger! Borussia Dortmund meccsre mész, az Isten megáldjon! Egyszerűen nem viselkedhetsz ennyire... érdektelenül.

– Miért is?

– Mert ez a BVB! Echte Liebe! Esküszöm, te csak a helyet foglalod a tisztességes szurkolók elől – morogta Elke az orra alatt, mire felnevettem. Néha úgy éreztem, az egész város megőrül a Dortmundért, csak én nem. Köztük a legjobb barátnőm, és a húgom is.

– Fizettem azért a jegyért, úgyhogy ennyi a történet, megyek és kész. Csak ne várjátok el, hogy darázscsíkosra festem az arcomat – néztem az órámra. A busz késett. Miért nem lep meg? – Különben meg, téged is magammal viszlek, úgyhogy igazán nem értem, hogy mire a felháborodás. Vehettem volna neked karácsonyra illatos gyertyát is, aztán sivalkodhatnál most, hogy jaaaaj, de jó nekem, és szegény te. De meccsjegyet kaptál. Elég lelkes vagy te helyettem is.

Elke egy horkantással lerendezett, és összefonta maga előtt a karját. Nekem így is jó.

A húgom meglepetten kapta fel a fejét, amikor megérkeztünk hozzá a kórházba. Aznap nem számított rám, hát még Elkére. Nagyra nyílt szemekkel nézett mindkettőnkre, kezében azzal a könyvvel, ami a karácsonyi fedőajándékom volt: az Alice Csodaországban.

Ledobtam az ágyára a táskát, amit magammal hurcoltam egész nap, mert hogy Elkének muszáj volt még a meccs előtt bevásárolnia. Egy fekete nadrágot, sárga cipőt és fekete kardigánt rejtett.

– Öltözés – mosolyogtam rá.

– Megyünk valahová? A doktor bácsi...

– Az orvos tud róla, szóval nyugi. Itt jön a karácsonyi ajándékod.

– De hát kaptam könyvet – emelte fel Alice-t. Elke elnevette magát mellettem. Felsóhajtottam, és a táskámba kotortam, hogy aztán kiemeljem belőle a három jegyet. Oké, jó helyre akartam ülni, szóval apa kicsit megtámogatott, ráadásul van valami ismerőse is klubnál, így szinte nevetséges áron jutottam hozzájuk.

Hannah akkorát sikított, hogy még én is megdöbbentem, és szinte kiugrott az ágyból, hogy öltözni kezdjen. Elke és én kint megvártuk a szoba ajtaja előtt, és ő éppen akkor ért mellénk, kabátba és sálba bugyolálva, amikor megcsörrent a telefonom. Apa üzent, hogy ő és Birgit a kórház előtt várnak, úgyhogy elvihetem a kocsiját.

Eszemben sem volt buszra kényszeríteni a beteg húgomat, így most nagyon jól jött, hogy apám barátnőjének is van saját autója, nekem meg jogosítványom. Hannah izgatottan nézett fel rám, én pedig megkócoltam a haját. Örültem, hogy ragyog a szeme, és ez most egyáltalán nem a betegségének volt köszönhető. Izgatott volt, izgatottabb, mint Elke. És én pontosan erre vágytam: hogy ilyen gondtalan gyerek legyen, hogy ilyennek láthassam őt.

Apa az autónak támaszkodva várt minket, és mosolyogva nyomott puszit mindkettőnk homlokára, aztán egy jó szórakozást kíséretében a kezembe nyomta a VW kulcsait. Megajándékoztam egy széles mosollyal, aztán bevágtam magam a kormány mögé. Hát, így indultunk el január 25-én a Dortmund első hazai bajnokijára az évben, hármasban: én, és a világ két legnagyobb rajongója.

Mondanom sem kell, eszméletlenül élvezték az egész meccset, gyakorlatilag le sem lehetett vakarni a lelkes mosolyt az arcukról. Én leginkább azon szórakoztam, hogy ők hogyan szórakoztak, ami majdnem olyan jó volt, mintha érdekelt volna a meccs. Bár kétségtelenül egy élmény volt, mikor az egész stadion felzúgott, és még én is belerázkódtam, azért még mindig nem teljesen értettem, hogy hogyan lehet ezt annyira élvezni.

Az a kilencven plusz tizenöt perc, ami a játékidőt jelentette gyorsan elszállt, még nekem is, nemhogy a húgomnak és a legjobb barátnőmnek. Mindketten szinte rekedtre kiabálták magukat, és még akkor is teljesen másik világban voltak, mikor indulnunk kellett. Hannah arcán láttam, hogy fáradt, így miközben arra vártunk, hogy a tömeg legalább kicsit kisebb legyen, már azon morfondíroztam, hogy ölben kell majd kivinnem az autóhoz. A rengeteg impulzus rendesen leszívta, de tudtam, hogy ez most jófajta kimerültség volt, és ez valahogy megnyugtatott. A pályáról lassan eltűntek a mezt cserélgető játékosok, és mi is elindulhattunk volna, de amikor fel akartam állni, Hannah elkapta a kabátomat, és visszahúzott.

– Maradjunk még egy kicsit! – kérte. – Szeretném nézni a stadiont. Csak egy kicsit.

Elkére néztem, aki apró mosollyal bólintott, én meg a kezébe nyomtam a kocsi kulcsait, hogy be tudjon ülni. Hideg volt, és tulajdonképpen örültem is, mert ez azt jelentette, hogy már egy meleg autóba ülhetünk majd be.

A stadion, ha ez lehetséges, üresen még grandiózusabbnak hatott. Még az én szavam is elállt néhány pillanatra. Fogalmam sem volt, meddig ültünk ott csendben Hannah-val, csak akkor tértem magamhoz, amikor a zsebemben rezegni kezdett a mobil, jelezve, hogy üzenetet kaptam. Elke csak annyit kérdezett, hogy haza megyünk-e még ma, én pedig elmosolyogtam, és megsimogattam Hannah szőke fejét.

– Most már ideje mennünk – mondtam neki. Rám nézett, a következő pillanatban pedig már a nyakamat ölelte. Hallottam, ahogy Reus meze, a kardigán és a kabát anyaga összesúrlódik, ahogy kinyújtózik.

– Köszönöm, Linda – motyogta a fülembe, miközben én is átkaroltam őt. – Ez volt a valaha volt legjobb karácsonyi ajándék.

– Nagyon szívesen.

Elindultunk a kijárat felé. Hannah erősen kapaszkodott a kezembe, én pedig aggódva néztem rá.

– Szeretnéd, ha felvennélek, Tücsök? – kérdeztem tőle, ő pedig szégyellősen bólintott. Annyira könnyű volt, hogy alig éreztem meg a súlyát. Csak az ajtónál kerültem bajba, nem számítottam rá, hogy annyi ideje itt vagyunk, hogy esetleg már nincsen sarkig tárva. Már éppen letenni készültem volna a kislányt, ezzel felébresztve, amikor egy bőrkabátos kéz elnyúlt mellettem, és kinyitotta előttem, így ki tudtunk lépni a stadionból. Hálásan fordultam hátra, de amikor hátrafordultam, bennem rekedtek a köszönet szavai. – Óh… – csak ennyit tudtam kinyögni, de a srác nem vette magára a dolgot.

– Add csak, viszem – nyúlt Hannah-ért, aki időközben elszenderedett a vállamon, pedig mennyi időre is hajtotta a nyakamhoz a fejét, két percre?

– Köszi – találtam meg a hangom, és kicsit megkönnyebbülve adtam a kislányt Marco Reus kezébe. Ő valahogy sokkal fittebbnek és erősebbnek tűnt nálam. – Kocsival jöttünk – intettem tétován a parkoló felé.

– Nem gond – mosolygott rám. – Te vagy a lány a kórházból, ugye? Linda.

Meglepett, hogy emlékezett a nevemre, de azért bólintottam.

– Jól elfáradt – nézett a húgomra, én pedig elmosolyodtam.

– Elég rendesen kiszurkolta magát.

– Azt hittem, téged nem érdekel a foci.

– Nem is. De Hannah-t és a legjobb barátnőmet igen, így aztán ugyanazt a karácsonyi ajándékot kapták. Húgival meg muszáj volt kijönni, úgyhogy… – vontam meg a vállamat.

Időközben megérkeztünk apa fehér autójához, én pedig kinyitottam a hátsó ajtót, hogy a focista be tudja tenni Hannah-t. Elke döbbenten nézett párosunkra, de én csak óvatosan megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy ne rendezzen jelenetet. Annyira meg volt döbbenve, hogy ez nem is tűnt lehetetlen feladatnak.

– Tényleg köszönöm – néztem rá. Reus csak megvonta a vállát.

– Semmiség.

– Akkor jó éjt. Egyébként... jók voltatok ma – mosolyogtam rá kicsit talán zavarban.

– Szia – viszonozta, aztán mintha meggondolta volna magát, elkapta a karom. – Nem vacsorázunk együtt?

Annyira megdöbbentem, hogy elsőre nem is nagyon tudtam mit mondani erre a kérdésre, csak pislogtam rá, mint borjú az új kapura.

– Mármint mi, ketten? – Tudom, hogy eszméletlen idiótán hangzott, de semmi mást nem tudtam kinyögni. Reus egy féloldalas mosollyal reagált a szerencsétlenségemre, és ezért nem is hibáztathattam.

– Igen. Mondjuk szerdán.

– Szerdán húginál vagyok – ráztam automatikusan a fejemet, aztán a hajam a fülem mögé tűrtem.

– Nem baj. Hatra érted megyek. Találkozunk ott, a kórház előtt?

– Öh… – hebegtem –, igen, persze.

Gyors köszönés után Marco Reus magamra hagyott a parkolóban, az autó mellett, én meg még mindig döbbenten pislogtam, amikor végre képes voltam beülni a kormány mögé.

– Most csak képzelődtem, vagy komolyan randira hívtak téged? – nézett rám Elke, gyakorlatilag sokkos állapotban.

– Ha így van, mindketten hallucinálunk – feleltem, miközben kimanővereztem a parkolóból.

– Marco Reus? Most komolyan.

– Ja, nagyon úgy tűnik.

– Eszem megáll – csóválta meg a fejét, de az arcán már ott játszott egy gigantikus vigyor.

– Az enyém is – sóhajtottam. – Nem kellett volna rábólintanom.

– Már hogy a fenébe ne kellett volna! – torkollt le Elke, és szigorúan rám meredt, ezt még a szemem sarkából is jól láttam.

Nem vitatkoztam vele, pedig hihetetlennek tűnt az egész szituáció. Azóta, hogy tavaly megtudtuk, Hannah mennyire beteg, nem randiztam senkivel, és ha őszinte akarok lenni, még csak arra sem volt időm, hogy azzal foglalkozzam: esetleg hiányzik az érzés, hogy kelljek valakinek.

Valahogy úgy éreztem, hogy nem lenne helyénvaló magamra gondolnom.

Elke kitalálhatta a gondolataim, mert a karomra tette a kezét.

– Hannah egyáltalán nem akarja azt, hogy miatta ne legyen olyan életed, mint bármelyik másik, tizennyolc éves lánynak, ezt tudod, ugye? – kérdezte. Rábólintottam, de közben tovább kattogott az agyam.

És legnagyobb meglepetésemre, izgalmat éreztem valahol a gyomromban.