Crush - 2. fejezet

[El sem hiszem, hogy végre megírtam! Pedig de. Nem is nagyon mondanék semmi mást. Talán csak annyit, hogy kivételesen elégedett vagyok. Főleg azért, mert úgy érzem, egy olyan Nando kezd megszületni a billentyűzetemen, akit nagyon tudnék szeretni. Ajánlott zene... Hát, ide kattintva találjátok. Jó szórakozást.]

2.

Lehunytam a szemem, és megpróbáltam aludni. A tizedik után felhagytam a számolással, és ezt már bőven megugrotta próbálkozásaim száma. A szomszédaim olyan eszeveszett hangosak voltak, hogy az valami elképesztő.

Vettem egy mély levegőt, és újra a plafont kezdtem tanulmányozni. Érett bennem az elhatározás, amely szerint felkelek, átmegyek és megmondom nekik, hogy most már abba lehetne hagyni az ész nélküli tombolást, mert vannak itt olyanok is, akik aludni szeretnének.

Miután valami hangos csörömpöléssel leesett a fal túloldalán felpattantam a takaróm alól, és mit sem törődve azzal, hogy kockás pizsamanadrág meg citrommintás felső van rajtam, idegesen megtettem azt a körülbelül öt métert, ami az én szobám ajtaját a szomszédétól elválasztotta.

Bekopogtam – oké, talán helyesebb lenne a „bedörömböltem” kifejezést használnom – és vártam, hogy valaki megjelenjen, akinek minimum lekiabálhatom a haját. Nem is kellett csalódnom, körülbelül fél perccel később megjelent az ajtóban egy fekete hajú srác, és pofátlan mosollyal rám nézett.  Nem zavartattam különösebben magam, hála Jesnek – meg annak, hogy konkrétan a Sevilla és a spanyol válogatott mellett nőttem fel – bőven megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Az azonban igencsak frusztrált, hogy volt vagy százkilencven centi magas, így az én alacsony termetem még jobban kihangsúlyozásra került. Nagyszerű. Így már cseppet sem tűntem annyira fenyegetőnek, mint szerettem volna.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte angolul.

Majdnem rávágtam, hogy rohadt nagy segítség lenne, ha végre levakarná a fejéről az idióta vigyorát, de nem tettem.

– Aludni szeretnék, mert holnap dolgom van, és nem nagyon megy, tekintve, hogy az egész szálloda tőletek visszhangzik. Úgyhogy igen, nagyon hálás lennék, ha csak egy kicsit lejjebb vennétek a hangerőt – mondtam, tőlem telhetően igazán udvariasan. Azt hiszem.

– Bocs, de ezt nem ígérhetem meg – jelentette ki, még mindig vigyorogva. Tátva maradt a szám. Hogy mi van? Komolyan gondolja, hogy velem fog szórakozni hajnali fél kettőkor? Mert akkor nagyon rossz lóra tett. – Éppen ünnepelünk, nem szívesen mondanám meg a srácoknak, hogy maradjanak csendben, mert egy kiscsaj nem tud aludni a szomszédban. Feltalálták a füldugót. Javaslom, vegyél egyet.

Három másodpercembe került, hogy összeszedje magam. Megböktem a mellkasát.

– Na idefigyelj. Nem tudom, ki vagy te, vagy hogy jössz ahhoz, hogy így beszélj velem, de rohadtul nem érdekel az sem, ha az amerikai elnök személyesen van jelen a szobátokban! Aludni akarok, mert a bátyámnak holnap meccse van, és különben sem volt könnyű napom. Úgyhogy lesztek szívesek minimálisan elcsendesedni, vagy garantálom, hogy nem lesz könnyű dolgotok az itt tartózkodásotok hátralevő részében – vontam össze a szemöldökömet, és idegesen préseltem ki magamból a szavakat.

– Valami probléma van? – jelent meg egy újabb fej az ajtóban, szintén fekete hajjal.

– Orlando Bloom nem képes teljesíteni egyetlen, aprócska kérést, szóval igen, gond az akad – morogtam. A két srác értetlenül meredt rám.

– Hogy ki? – kérdezte az „új fiú”.

– Hát az Orlando Bloom-klón – intettem az ajtókeretet teljesen kitöltő, idegesítővigyorú zsiráf felé.

Mindkét srác nevetni kezdett, és még az én szám sarka is megrándult, de aztán visszafogtam magam. Az újonnan érkezett betuszkolta maga előtt a létrát, és valamit gyanúsan németül magyarázott neki, amiből természetesen egy kukkot sem értettem, mert az összes némettudásom annyi volt, hogy „Ja” meg „Nein” meg „Natürlich” úgyhogy azt hiszem, ezen a téren még rendesen fejlődnöm kellene.

– Ne haragudj Matsra, mindig ilyen, ha iszik egy kicsit – fordult vissza felém a második srác, aztán kezet nyújtott. – Mesut Özil.

Valahol hallottam már ezt a nevet… De vajon hol? Mindenesetre viszonoztam a gesztust, és megszorítottam az ujjait. Mókásan festettünk, ő fehér ingben meg farmerban, én pedig pizsamában, de hát az élet tele van furcsa dolgokkal.

– Diana Navas – mutatkoztam be.

– Te Jesús Navas húga vagy? – Elmosolyodtam a kérdésre.

– Csak az unokahúga – biccentettem. – Nézd, nagyon örülök, hogy így elbeszélgetünk itt, meg minden, de tényleg szeretnék aludni. Lehetne csak egy icipicit csendesebben? – Az ujjaimmal mutattam, hogy mennyivel kellene halkabbnak lenniük, hogy esetleg az éjszaka folyamán még pihenni is tudjak.

– Persze. Bocs.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és indultam volna a szobámba, de Mesut utánam szólt.

– Látlak még?

– Hát, amíg a spanyolok ki nem esnek, már ha kiesnek, biztos itt leszek – vigyorodtam el.

– Kijöhetnél a következő meccsünkre, tizennyolcadikán.

Zavartan néztem rá, és azt hiszem, ez neki is feltűnt, mert kis mosollyal kiegészítette a mondandóját.

– A német válogatott középpályása vagyok.

Ó, anyám, ez mekkora égés…

..:::..

Az, hogy fáradtan keltem, nem megfelelő kifejezés arra, hogy mennyire szarul éreztem magam, amikor megszólalt az ébresztőm. Legszívesebben a falhoz vágtam volna a telefonomat, amiért megcsörrent, de a józan ész végül győzött a reggelente meglehetősen brutális, pszichopata énem felett.

Bár miután átmentem a németek – mert mint kiderült, a német válogatottal egy emeleten lakom, és egyelőre nem sikerült eldöntenem, hogy ez most örömteli hír-e vagy sem – valóban halkabbra vették magukat, nekem pedig sikerült elaludnom, az éjszakám, hát... így sem nevezném éppen tökéletesnek, hogy őszinte legyek.

Össze-vissza álmodtam mindenféle kellemetlen dolgokat, főszerepben Toresszel meg Sergióval, meg az unokabátyámmal, és azt hiszem, hogy ezek a vég első jelei. Tutira futball és focista túladagolást fogok kapni ez alatt az egy hónap alatt, és még nem tudtam, hogy ez mókás lesz-e, vagy egyszerűen csak fárasztó.

Mindenesetre egy lajhár csúcssebességével kezdtem hozzá a reggeli készülődéshez, és csak az félórát elvett az életemből, hogy magamra húztam egy farmersortot, meg egy pólót „Never mind” felirattal, és megmostam a fogamat. Pedig még csak nem is vagyok az a fajta, aki órákat áll a szekrény előtt, hogy el tudja dönteni mit vegyen fel.

Egyszerűen csak borzasztó lassú voltam.

A következő sokk akkor ért, amikor fogmosás közben belenéztem a tükörben, és megláttam a szemem körüli hatalmas, sötét karikákat. Mi is tehetné jobbá a spanyol válogatott a 2010-es VB-n való szereplésének első napját, mint a panda-effektus?

Kismillió válaszom lett volna arra vonatkozóan, hogy ha egy történet főhősnője lennék, melyek azok a dolgok, amik biztosan nem történnének meg velem, és a karikák a szemem körül a lista élén álltak. Íme egy újabb bizonyíték arra nézve, hogy az életem maga a kegyetlen valóság.

Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a lehető legkisebb mértékben nézzek ki zombinak, több-kevesebb sikerrel. Bár jó barátom az alapozó külsőmön meglehetősen sokat segített, azon a tényen mit sem változtatott, hogy rohadtul úgy éreztem magam, mint a mosott szar.

Tudtam, hogy egyetlen reményem maradt: a kávé.

Így aztán – miután harmadszori próbálkozásra sikerült bezárnom magam mögött az ajtót – elindultam az ismeretlenbe, hogy kerítsek magamnak elegendő koffeint ahhoz, hogy legalább az alapvető életfunkcióm beinduljanak. Például, az agyműködésem.

Türelmetlenül doboltam a karomon a liftre várva, amikor valaki megköszörülte mellettem a torkát. Rosszat sejtve néztem oldalra, és azt gondoltam, bár valahol másutt lehetnék.

– Szép jó reggelt!

– Neked is – morogtam a bajszom alatt, miután magamban elszámoltam háromig. Valamiért úgy éreztem, hogy ez a reggel se nem szép, se nem jó. Hiba volt felkelnem.

– Jól aludtál?

– Kitűnően, köszönöm kérdésed – feleltem hasonlóan mézesmázos stílusban, mint ahogy a kérdést feltették. Úgy éreztem, hogy a srác az én híresen kötélből lévő idegeimen táncolt. Nem viseltem túl jól, pedig Sergio Ramos mellett edződtem.

– Ezt örömmel hallom. Mes halálra aggódta magát, hogy nem hagyjuk a szomszédot aludni. Elviselhetetlen volt.

– Ha érdekel az őszinte véleményem, te is elviselhetetlen vagy, Orlando Bloom. Pedig mindig is szerettem a filmjeidet.

– Matts Hummelsnek hívnak.

– Tudod, ez az, ami egyáltalán nem érdekel.

A lift végre-valahára egy apró csilingeléssel jelezte, hogy megérkezett, aztán kinyílt az ajtó, én pedig a megkönnyebbüléstől – amiért nem kell eltöltenem újabb perceket kettesben a némettel – majdnem elsírtam magam.

– Torres! – sóhajtottam fel alig hallhatóan, és azonnal megragadva a karját kirántottam a liftből. A spanyol kíváncsi tekintettel meredt rám, de hála istennek, egy szót sem szólt. Hummels zavarodottan nézett minket, aztán tétován felém fordult.

– Most akkor nem lefelé mész?

– Meggondoltam magam. Nandónak meg nekem itt van egy kis dolgunk. Nálam hagyott valamit. Tegnap – improvizáltam. Valójában két napja nem találkoztam a csatárral, de erről senki másnak nem kellett tudnia rajtunk kívül.

A lift ajtaja becsukódott az Orlando Bloom-klón mögött, én pedig megkönnyebbülten elengedtem Fernando karját.

– Remélem tudod, hogy megmentetted az életemet.

– Honnan ismered te a németek egyik hátvédjét? – kérdezte Torres vigyorogva. – És nem mellesleg, mióta hívsz engem Nandónak?

– Jaj, fogd már be! – löktem meg a karját, és újra a lift hívógombjára csaptam. – Egyébként meg a kedves bátyám elintézte, hogy a német válogatott emeletén kapjak szobát, amiért még kegyetlen halállal fog meglakolni. Tegnap ugyanis volt egy kisebb összezördülésünk.

– Hummelsszel?

– Nein. A komplett válogatottal. A mellettem lévő szobában ment hajnalig az erezd el a hajamat. Különben, te mit keresel itt? – néztem rá. Hozzám jött volna? Vagy most mi van?

– Jesús küldött. Azt akarja, hogy velünk gyere az edzésre, utána pedig együtt a meccsre. Aggódik érted – érkezett a gyanúsan egyértelműnek tűnő válasz.

– Miért nem ő jött?

– Jaj, Nana, felesleges a cirkusz, nem akarlak elrabolni, vagy bármi hasonló. Jesnek meggyűlt a baja Sergióval meg a sporttáskájával. Ennyi a történet. Úgyhogy gyere, nem vágom el a torkod a liftben a borzalmas aláfestő zenét hallgatva.

Fernando megragadta a karomat, és berántott maga mellé. Tényleg borzasztó volt a zene, az a tipikus, ami akkor is megy, mikor a filmekben eljön a bizonyos liftes jelenet. Arról nem is beszélve, hogy eszméletlen zavarban voltam.

Sosem ismertem különösebben jól Fernando Torrest, már csak ebből is adódik, hogy nem ismert fel akkor, mikor ideértem. Sokáig Madridban élt, aztán meg már Angliában, vagy hol, és csak ritkán találkoztunk, vagy akkor sem. Sergiót, na őt nem kellett bemutatni. De a csatár már egy egészen más kérdés volt.

Most azonban rá voltam kényszerülve, hogy legalább időm egy részét vele töltsem, mivel ő és Ramos elválaszthatatlanok voltak, hogy az unokabátyámról már ne is beszéljek. Én meg valahogy olyan furán éreztem magam vele. Zavartnak. Gyerekesnek. Másnak.

– Csak emel ezen a lifthangulaton, hogy egy szót sem szólsz – jegyezte meg, és nekifőlt a fémfalnak. Melegítő volt rajta, a spanyol válogatott számára kötelező nadrág és felső. Jól állt neki, bár ezek a cuccok tényleg minden sportolónak jól álltak, Fernando ráadásul még olyan magasnak is hatott benne.

Bár valószínűleg hozzám képest ő mindenfajta ruhától függetlenül magasnak hatott.

Hiába, na, a Navas család nem éppen a létráiról volt híres.

– Nem igazán van mit mondanom – feleltem félvállról. Nagy piros pont nekem, amiért tényleg sikerült elérnem, hogy érdektelennek tűnjek.

Mondanom sem kell, a legkevésbé sem voltam az. A szemem sarkából a haját figyeltem, a puha, barna tincseket, és azon morfondíroztam, hogy milyen lehet a tapintásuk. A szívműködésemnek persze az ilyetén álmodozás egyáltalán nem tett jót, úgy éreztem, hogy vagy ezret ver… másodpercenként. Mégis, valami számomra is rejtélyes okból kifolyólag, sikerült megőriznem a nyugodtság látszatát. Ezt ellenőrizhettem a lift visszatükröződő felületein.

– Aha. Szóval eldöntötted, hogy hiába vagyunk barátok Navasszal, téged nem érdekellek, és nekünk nem kell beszélőviszonyban lennünk.

– Öh... Nem ezt mondtam – vontam fel a szemöldököm, és úgy néztem rá. Oké, tényleg nem beszéltem vele éppen valami sokat, meg nem is nagyon foglalkoztam vele, de hát ez leginkább a saját zavarodottságomnak volt köszönhető, mint neki.

És egyébként is. Tegyük fel, hogy mondjuk keresem a társaságát. Mégis mit mondhattam volna neki? A közös témáink száma valószínűleg a nullával egyenlő. Ő focista, ismerik gyakorlatilag az egész világon, én meg egy orvos-biológus Sevillából.

Annyira különbözünk, hogy már szinte hasonlítunk.

Szinte.

– Oké. Legalább azt megmondhatnád, hogy mit követtem el, ami miatt ennyire unszimpatikus vagyok.

– Semmit – nevettem hitetlenkedve. – Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem nagyon van miről beszélgetnünk. Úgy értem totál mások vagyunk. Még csak nem is ismerlek.

– Sesével se nagyon hasonlítotok, mégis képesek vagytok órákon át ökörködni – mutatott rá.

Istenem, lehetne ez a szituáció még ennél is sokkal kínosabb?

– Az más – feleltem. Oké, nem volt valami jó visszavágás, de semmi más nem jutott eszembe.

– Tényleg? Nem hinném.

Csilingelve megérkeztünk a földszintre, én pedig visszafojtottam egy megkönnyebbült sóhajt.

– Egyébként nem Jes küldött – mondta, mielőtt kilépett volna a nyíló ajtón. Kerekre tágult szemekkel meredtem utána. Nem akarok értetlennek tűnni, komolyan.

De most ez mi volt?

Mi a fene van?