Törékeny - 3. fejezet

[Nahát, nagyon ideje volt ennek a fejezetnek is, olyannyira, hogy még emailt is kaptam arról, hogy mikor folytatom, amit nagyon köszönök :) Elégedett vagyok a fejezettel, lesz majd ajánlott zeném is, de először is szeretnék más dolgokról írni.

A Crush ismertetője bannerral már olvasható a Regények menüpont alatt. Muszáj voltam csak ilyen Bettisen átrendezni, mert egyszerre túl sok lett az irományom, így aztán... :)

A másik: új design! Remélem szeretitek a hullámok ellenére is :D 

A harmadik pedig: hétfőtől újra suliba járok, így vége lesz a rendszertelen frisseknek. A Törékeny új fejezetei szerdánként, a Crush új fejezetei pedig csütörtökönként fognak megjelenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy máskor nem lehet friss, ha éppen olyan hangulatom van hétvégén, de ez a két időpont biztos.

Na és akkor ajánlott zene ide kattintva :) Jó szórakozást]

3. fejezet – Be my bad boy

Fekete magassarkút viseltem egy egyszerű fekete ruhával. Isten tudja, milyen puccos helyre terveztünk menni, és Aléval egyetértettünk abban, hogy a fekete mindig elegáns lesz. Elégedetten szemléltük a tükörképemet.

– Ha próbálkozna, csak lépj rá a lábára. Ezekkel a sarkakkal nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket lehet okozni – karolta át a derekamat, és mosolyogva megcsókolt.

A nyaka köré fontam a karjaim.

– Nem fog nyomulni, Ale. Bárkit megkaphatna, akit csak akar. Miért pont én kellenék neki? Ez inkább... én inkább amolyan önkéntes munkaként tekintek rá.

Alejandro felvonta a szemöldökét.

– Komolyan. Olyan elveszettnek tűnt, mint egy gyerek. Nem az a nagydumás, nyomulós fajta. A barátja szeretnék lenni. Mert legyen akármennyi pénze, ezt csak nagyon kevesen tudják megadni neki. Én pedig egy vagyok a kevesek közül.

– Túl jó szíved van…

Megvontam a vállam.

– Senki nem lehet tökéletes – vigyorogtam. Ale csak megcsóválta a fejét, és elengedett

– Azért vigyázz magadra. Nem mondanám, hogy igazán bízom benne – mondta halkan, és megcirógatta az arcélemet. Bólintottam egyet. Mondhattam volna, hogy nem is Özilben, hanem bennem kell megbíznia, de igazság szerint ez sablonos lett volna. Adott esetben ugyanis valószínűleg sikításon kívül semmi mást nem tudnék tenni az ellen, hogy Mesut olyasmit csináljon velem, amit nem akarok.

Más kérdés, hogy ennek a lehetősége bennem fel sem merült.

Pontban nyolckor felcsengettek a lakásunkba.

– Legalább azt már tudjuk, hogy pontos a srác.

A megjegyzésen nevetve nyomtam puszit Alejandro arcára, aztán felkaptam a táskámat, és kiléptem a lakásból. Volt bennem egyfajta izgalom, ez igaz, de nem nagyon akartam vele foglalkozni. Azt hiszem, ez egy nagyon fontos este volt Mesut számára, én pedig nem akartam azzal elrontani, hogy feszült vagyok. Komolyan gondoltam ezt a dolgot kettőnk között, azt, hogy lehetünk barátok. Talán buta voltam, hogy ennyire beleéltem magam, de… De komolyan úgy gondoltam, hogy ez működhet. És valamiért szerettem volna a barátja lenni.

A kocsijának támaszkodva állt és várt rám. Amikor meglátott kilépni az épületből, elmosolyodott. Nem láttam a szemét, mert – mint mindig – megint napszemüveget viselt.

Ez valami ilyen furcsa sztárdolog lehet, hogy azt hiszik, ha felvesznek egy napszemüveget, az emberek kevésbé ismerik őket fel, de mondanom sem kell, az effajta kísérleteket általában csúfos kudarc koronázza. Mindegy, nem én leszek az, aki erről felvilágosítja őt.

– Szia! – köszöntem neki, és fogalmam sem volt róla, hogy most tulajdonképpen mit kellene tennem? Megpusziljam? Megöleljem? Mi ilyenkor a helyes eljárás? Hiszen mégiscsak együtt megyünk vacsorázni.

– Szia – viszonozta a köszönést, és szerencsére megoldotta a többi problémámat is. Egy rövid pillanatig fél karral átölelte a nyakam, és magához vont.

Valami nagyon furcsát éreztem, azaz az is lehet, hogy egyszerűen csak megkavarodtam, mert túl sok mindent éreztem egyszerre. Mesut nagyjából egy fejjel volt magasabb nálam, és egyszerű fekete pólót viselt V-nyakkal és kék farmerrel. Ahogy az ölelésbe húzott, megéreztem az illatát, ami kellemes volt, nagyon is, és egyszerre valahogy megnyugtatóan biztonságban éreztem magam.

Mi a fene?

Nagyokat pislogva és az ajkamat harapdálva ültem be az autójába, és próbáltam napirendre térni a dolog felett.

Ez csak Mesut Özil. Csak Özil, egy srác, akiért egy kicsit felelősséggel tartozol, akinek szüksége van rendes, emberi kapcsolatokra és te segítesz neki. Ennyi az egész.

Amikor úgy éreztem, hogy sikeresen meggyőztem magam, hangosan kifújtam a levegőt.

– Jól vagy? – pillantott rám a focista. Észre sem vettem, hogy időközben már elindultunk.

– Persze – bólintottam. Nem voltam hajlandó többé tudomást venni erről az egész, nagyon-nagyon furcsa dologról. – Hová is megyünk tulajdonképpen? – érdeklődtem, és a karkötőmmel kezdtem játszani.

– Vacsorázni – felelte, csak olyan özilesen. Nagyszerű, azt hiszem hozzá kell szoknom a pofátlan félmosolyokhoz, az egyszavas válaszokhoz és a tőmondatokhoz. Szép remények.

– Na ne mondd! – forgattam meg a szemem bosszúsan, amivel csak azt értem el, hogy még szélesebbre nyúlt a vigyor a képén.

– Komolyan. Tudom, nem erre készültél, hanem minimum egy szektás összejövetelre feláldozott kecskékkel meg minden, de azt hiszem, ki kell hogy ábrándítsalak – mondta halál nyugodtan, én pedig nem bírtam tovább, elnevettem magam. Mintha egy fal omlott volna le közöttünk, ahogy a hangom betöltötte az autót. Istenem, ezer éve nem barátkoztam így. Sőt, megkockáztatom, hogy talán soha.

Valami azonban feltűnt. Mesut hiába próbálta lazára venni a dolgot, hiába beszélgettünk egész vacsora alatt jókedvűen, hiába magyaráztam neki folyamatosan gesztikulálva – csak olyan magyarosan – amin folyton nevetett, volt benne valami fel nem engedett feszültség, láttam a tartásán. És ha valamiben jó vagyok, hát az az, hogy tudok olvasni az emberekben. Lehet, hogy Mesut Özil egy hatalmas rejtély volt a számomra, és lehet, hogy egy lineáris-A krétai táblát előbb megfejtek, mint hogy kiismerjem a Real Madrid középpályását, de a testbeszédével még ő sem tudott hazudni.

Természetesen ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, én pedig hamar feladtam a győzködést, esélyem sem volt… Viszont feltételt szabhattam ki. A terv lassan formálódott a fejemben, de aztán megragadt, és nem is nagyon akart kikerülni onnan.

– Rendben – mondtam.

– Mi rendben? – kérdezett vissza kicsit zavartan.

– Fizetheted a vacsorát – diadalmas mosolyát látva felemeltem a mutatóujjam –, de csak akkor, ha most hajlandó vagy eljönni velem valahová.

– Úgy érted, ma este? – kérdezett vissza.

– Úgy – bólintottam, és a vállamra akasztottam a táskám. – Na gyerünk már, nem érek rád egész nap! – vigyorogtam rá. Meglepetten nézett fel rám, de nem törődtem vele. Alig vártam, hogy végre kint legyünk az épületből. Mesut persze azonnal az autója felé akart menni, de én megragadtam a kezét. – Nem arra!

Amikor lenézett a még mindig összekulcsolt ujjainkra, gyorsan elengedtem.

– Bocsi – mondtam, és dühösen állapítottam meg, hogy zavarban vagyok. Nagyszerű. Tényleg.

Mesut csak megvonta a vállát, de nem kerülte el a figyelmemet a kis mosoly a szája sarkában. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, amikor így mosolyog, és rendszeresen megtette a jelenlétemben. Kikészített.

– Szabad esetleg megtudnom, hogy hová megyünk? – kérdezte.

– Akkor hová lenne a meglepetés? Különben meg, elviszlek szórakozni, mert úgy viselkedsz, mint aki karót nyelt. Merev mosolyok, merev testtartás… Híres vagy, Özil, az isten megáldjon, engedd már el magad, különben begolyózol.

– Mesut.

– Hm? – néztem rá.

– A barátaim Mesutnak szólítanak, nem Özilnek. A te szádból különösen furán hangzik – magyarázta, és felzárkózott mellém, de nem nézett rám. Ő zsebre tette a kezét, én összefontam magam előtt a karom. Így éjszaka a szabadban a rövid ujjú ruhám már egyáltalán nem tűnt jó választásnak. – Fázol? – kérdezte kedvesen.

– Kicsit, de nem baj, mindjárt ott vagyunk – vontam meg a vállam, és igazam is lett. Hamarosan megpillantottuk a szórakozóhely bejáratát.

– Detti, komolyan azt gondolod, hogy én ide bemegyek? – hökkent meg, és most rajtam volt a vigyorgás sora.

– De még mennyire. Minden péntek este karaoke-estet tartanak, és mi szépen részt veszünk rajta – jelentettem ki. Mesut arca mindent megért.

– Na, az kizárt!

– Majd meglátjuk – hagytam rá. Fogalma sincsen, kivel áll szemben.

***

Őszintén szólva, magam sem akartam elhinni, hogy Detti végül berángatott. Normális esetben semmi bajom nem volt az ilyen helyekkel, sőt, de Dettivel teljesen más volt a helyzet. Amikor vele voltam, nem akartam, hogy felismerjenek, nem akartam olyan dolgokat csinálni, amit máskor. Csak normális akartam lenni, olyasvalaki, aki meg tud felelni neki, akit szeretni tud, aki a barátja lehet. Nem akartam ebbe a dologba belekeverni a bulizós énemet. Talán éppen ez tett feszültté, és nyugtatott meg egyszerre.

Mert ez a lány nagyon is nyilvánvalóvá tette, hogy azt szeretné, ha én vele is én lennék. Ettől függetlenül is azonban a karaoke nagyon meredek volt. Józanul meg pláne.

Nem mintha őt meghatotta volna a tiltakozásom, nem is figyelt rám.

A fülledt helyiségben ezúttal én fogtam meg a kezét, nehogy a tömegben elsodródjunk egymástól. Ahogy hozzáértem, éreztem, hogy egy pillanatra megfeszül. Nem tudtam miért, és nem is kérdeztem meg, hiszen én is nagyon furcsán éreztem magam a jelenlétében. Nem rosszul, egyáltalán nem, de nagyon furcsán. És egyelőre nem akartam belegondolni, hogy ez miért van.

A színpadon éppen nem állt senki, Detti pedig pont előttem torpant meg, így sikeresen beleütköztem a lányba. A háta egy pillanatig a mellkasomhoz símult.

– Mi történt? – hajoltam le a füléhez, hogy a hangzavarban is meghallja a kérdésemet.

Felém fordult, és csillogó szemekkel nézett rám.

– Várj meg itt. Komolyan. Ne merj megmozdulni – bökte meg a vállam, és egy pillanattal később már nem volt sehol.

A színpad lépcsőjénél láttam meg újra. Mielőtt fellépett volna odaszólt az egyik keverő srácnak, aztán lekapta a magassarkúit, és úgy sétált a mikrofon elé.

– Sziasztok! – szólt bele magabiztosan, miközben a körülöttem állók lassan elcsendesedtek, én azonban karba tett kézzel csak a fejemet csóváltam. Mi a fenét csinál ez a lány? – Egy barátommal jöttem ma ide, és a következő számot is neki küldeném. Csak a félreértések elkerülése végett, normális esetben punk-rockot hallgatok – tette hozzá mosolyogva, többen pedig felnevettek a közönség soraiban. – Ennek a számnak azonban üzenete van. Úgyhogy hallgassátok kérlek türelemmel, igyekszem nem borzasztóan szerepelni. Cascada: Be my bad boy.

Hitetlenkedve néztem rá. Ezt nem gondolhatja komolyan.

Nos, mint kiderült, nagyon is komolyan gondolta.

A szám csak azért volt vicces, mert valószínűleg egyedül a címet ajánlotta a nekem. A szöveg többi része egyáltalán nem írta le jól a kapcsolatunkat. Elmosolyodtam. Nem hallgattam ilyen zenét, de szerintem ezt a dalt a világon mindenki ismerte.

Aztán Detti hangja felcsendült a mikrofonban.

Nem tudom, hogy tulajdonképpen mi lepett meg jobban: az, hogy komolyan kiállt több száz ember elé, hogy elénekelje ezt a vitathatatlanul kínos számot, vagy az, hogy megdöbbentően jól csinálta.

Rekedtes hangja volt, senki fülét nem bántotta, az hét szentség. De nem csak ez döbbentett meg, hanem a kiállása is. Ahogy ott állt, lehunyt szemmel a mikrofon előtt, félkézzel az állványt fogva, másik kezében egy pár fekete magassarkút… Lenyűgözött, még akkor is, ha ennek éppen az ellenkezőjéről akartam meggyőzni magamat.

A körülöttem állók tapssal jutalmazták, én meg csak bámultam, mint borjú az új kapura. De legalább tényleg nem mozdultam a helyemről, ahogy Detti is kérte.

– Na, milyen volt? – Lihegett, amikor visszaért, és hatalmas mosoly játszott az arcán. Rendesen kipirult, de ezen nem is csodálkoztam.

– Szóval szeretnéd, ha én lennék a rossz fiú? – vontam fel a szemöldököm. Legszívesebben átöleltem volna a derekát, de leküzdöttem ezt a vágyat.

– Te már most is az vagy – legyintett. – Ez olyan lányregényes, tudod? Ettől függetlenül… megbízom benned, Mesut, akkor is, ha rossz fiú vagy. Nem érdekel különösebben. Bár kétségtelen, hogy a lányok buknak a rossz fiúkra – tette hozzá lazán, aztán lehajolva belelépett a cipőjébe.

Elmosolyodtam.

– Hát persze. Na gyere, te megasztár, hazaviszlek, mielőtt a pasid élve megnyúzna.

– Ale bízik benned – vágta rá. Felvont szemöldökkel néztem rá, miközben kifelé terelgettem.

– Ezt ő mondta? – érdeklődtem.

– Nem – ismerte be. – Bennem bízik, én pedig benned, szóval… érted – motyogta.

– Minden tiszta. Nem bízik bennem – nevettem. – Nem mintha hibáztatnám. Ha nekem ilyen barátnőm lenne, mint te… – elharaptam a mondatot. – Mindegy.

Detti nem reagált semmit, és ezért nagyon hálás voltam neki. Hülyeség volt egyáltalán abban gondolkodnom, hogy mi lenne ha. Soha nem lesz olyan barátnőm, mint Detti. Az egész lány túl normális, egyszerű és átlagos volt ahhoz, hogy nyakig belerángassam az én életembe, amelynek a napos oldala volt a legkeskenyebb. Arról nem is beszélve, hogy a vak is láthatta, mennyire szereti a barátját, nekem pedig egyáltalán nem volt az esetem, ha már itt tartunk.

Szótlanul ültünk be a kocsiba. Dühös voltam a saját hülyeségem miatt, mert baromi jól éreztem magam, és nem akartam elrontani ezt az egészet. Olyan volt, mint régen, amikor még a gimis haverjaimmal lógtam együtt: nevetés, karaoke, beszélgetés.

Ezer éve nem volt ilyenben részem úgy, hogy senki nem fényképezett és kért autogramot. Nem is értem, hogy lehetett ekkora szerencsénk.

Sokkal gyorsabban érkeztünk meg Detti lakásához, mint szerettem volna.

– Nem is mondtam, de jól áll neked ez a ruha – jegyeztem meg, mielőtt leparkoltam volna.

– Köszi – mondta zavartan, de mosolyogva.

Mindketten kiszálltunk az autóból. Elkísértem egészen a kapuig, ott aztán szembefordult velem.

– Jól éreztem magam – nevetett, és a hajába túrt. Megint zavarban volt. Elnyomtam egy mosolyt.

– Én is. És köszi.

– Mit? – nézett rám kicsit értetlenkedve.

– Hogy normális voltál velem. Hogy úgy kezeltél, mint egy egyszerű srácot.

Detti megvonta a vállát.

– De hát az is vagy, nem? – kérdezte, és felmosolygott rám. – Egy egyszerű srác. Lehet, hogy bunkónak, hidegnek meg önteltnek akarsz látszódni, Mesut, de engem nem versz át.

Igyekeznem kellett, hogy leplezni tudjam a döbbentemet, és azt hiszem, elég jól sikerült.

– Köszönöm az estét. Most már felmegyek, mert úgy érzem, mindjárt megfagyok – zökkentett ki a lány hangja. Automatikusan hajoltam le hozzá, és nyomtam puszit az arcára, ijesztően közel az ajkához.

– Jó éjt! – súgtam a fülébe, és fogalmam sem volt, mit akartam elérni ezzel az egésszel.

Az autómból láttam, hogy még néhány pillanatig dermedten állt a bejárat előtt, aztán megrázta a fejét, és beszaladt a házba.

Felsóhajtottam.

Mekkora hülye vagyok én, édes Istenem.