Crush - 1. fejezet

[Igen! Új történet! Ismertető majd valamikor, addig is élvezzétek :D Főként erre a számra íródott. Igen, olasz, de hát ez van. Az ajánlás Bettinek, mert nélküle nem született volna meg még mostanra se, de szerencsére eleget rágta a fülem. Úgyhogy jó szórakozást.]

1.

Ha valaki visszapörgetné az időt, és újra visszaröppennék 2010 nyarának elejére, azt hiszem, akkor sem csinálnék semmit másként, mint ahogy tettem. Néha azt kívánom, bár kevésbé égett volna belém az elmúlt három hónap minden momentuma – de valahol mélyen tudom, hogy ez a kívánság nem őszinte. Hiába fájt, és fáj még néha mindig, minden úgy volt tökéletes, ahogy volt.

És most már örökké emlékszem ezekre az apró, néha jelentéktelennek, néha világmegváltónak tűnő jelenetekre. Senki nem veheti el tőlem. És nem is adnám, semmiért.


Utáltam a magánrepülőgépeket. Nem mintha olyan gyakran utaznék ilyeneken – őszintén szólva életemben egyszer tettem így, mégpedig most – de azt már most tudom, hogy soha többé nem akarok. Legalábbis nem olyannal, ami csupa amerikait szállít. Sok lesz nekem már Amerikából erre az évre.

– Nana! – hallottam meg az oly' ismerős hangot. Már szinte kezdtem elfelejteni, hogy milyen, ha nem a mobil torzító kis hangszóróiból szól.

– Jesús – megkönnyebbülésemben a neve csak egy sóhajként jött ki belőlem, nem is voltam benne biztos, hogy meghallotta, de nem is érdekelt, mert a következő pillanatban már ölelte is a derekamat, nekem pedig ez éppen elég volt ahhoz, hogy ellazuljak. Annyira megnyugtatott a közelsége, hogy megint velem van, hogy az elmúlt félév csak egyetlen, igen hosszú, ám annál rémesebb álomnak tűnt. Aminek szerencsére vége. – Tíz perce nem vagyok Afrikában, és mégis mindjárt lerohad rólam a ruha – jegyeztem meg félig mókásan, félig komolyan, miközben magához vont, én pedig belélegeztem a megnyugtató illatát.

– Hát, Afrikában ezen igazán nincs mit csodálkozni. Na gyere, hadd nézzelek meg – tolt el magától egy kicsit, és alaposan szemügyre vegyen. – Istenem, Nana, semmit nem változtál az elmúlt félévben – mondta halkan, és megcirógatta az arcomat. Gyengéden elmosolyodtam, ahogy megfogta a kezem. – Gyere, van szép, bérelt autóm – kapta fel a csomagomat, én meg fáradtan bólintottam.

Az amerikai sajtósok maradéka – akikkel mellesleg utaztam – úgy vonult el mellettünk, mintha ott sem lettünk volna. Nem mintha zavarna, rémes egy banda volt, de kicsit viccesnek tartottam, hogy Jesús Navast nem ismerik fel. Na mindegy. Engem tényleg nem érdekelt.

Pedig csak azért jöhettem el az ő gépükkel, mert Jesús elintézte nekem, elvégre sokat számít, ha az ember ismer valakit a spanyol válogatottban.

– Mikor játszotok? – érdeklődtem.

– Annyira nem méltattál, hogy megnézd a meccsnapjaimat? – vonta össze a szemöldökét, és szigorúan rám nézett.

Mosolyra húztam a számat.

– Jes, most szabadultam az egyetemről, tegnap még elmerültem a biokémia rejtelmeiben, úgyhogy ne fárassz. Arra nem volt időm, hogy regeneráljam az agysejtjeimet, nemhogy utánanézni, hogy mikor játszotok. Szóval bocsi.

– Megbocsájtva, most az egyszer – engedte el a kezem, és helyette átkarolta a vállam. Nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról, egészen addig, míg újra meg nem szólalt. – Visszamész szeptemberben?

A lábam egyszerre nagyon szimpatikusnak tűnt. Nem csak nem akartam válaszolni erre a kérdésre, de még csak gondolni sem szerettem volna rá. Jesús azonban jól láthatóan várta a feleletet.

– Nana.

A nevem most türelmetlenül hatott a szájából, én pedig nagyot sóhajtottam. Óvatosan rápillantottam a szemem sarkából, mielőtt belekezdtem volna a mondandómba.

– Megajánlották az ösztöndíjat. Mindkét következő félévre – mondtam halkan.

– De hát ez nagyszerű! – A lelkesedése nem volt őszinte. Nem csodálom, az enyém sem volt az.

– Igen, az – mondtam, csak hogy mondjak valamit. Ilyen az élet. Egy darabig csendben maradtunk. Körülbelül addig bírtam a szótlanságot, még be nem ültem Jesús fényes, bérelt autójába, ott aztán kifakadtam. – Ez rohadtul nem nagyszerű, Jes! Hogyan tudnék egy ilyen ajánlatra nemet mondani? Amerikában tanulhatok, a legnagyobb koponyákkal a világon, ki tudja, lehet feltalálom az AIDS ellenszerét, vagy nem tudom, de… Hogyan tudnék mellette igent mondani? Már ebben a félévben úgy éreztem, hogy megőrülök nélküled, mi lenne velem kilenc hónapig? Úgy hiányoztál, hogy majd beleőrültem.

– Nana… – kezdte a focista. – Ez tényleg nem mindennapi lehetőség, te is tudod. Majd megoldjuk valahogy – mondta, miközben elindultunk a szálloda felé.

– Nem tudom, feltűnt-e neked, de Sevilla és New York nincs éppen a szomszédban, és biztos, hogy karácsonynál előbb nem tudnék hazajönni.

Jes felsóhajtott mellettem.

– Nézd, Nana. El kellene kezdened a saját életedet élni, ahogy nekem is az enyémet, ez az igazság. Nagyon szeretlek, te is tudod, de nem lehetünk mindig együtt… ezt is tudod. Ez… időszerű volt.

Döbbenten meredtem rá.

– Ezt most te sem gondolod komolyan – jegyeztem meg.

– De igen.

– Jesús, én nem akarok mással élni, nem akarok mással lenni, érted? – fakadtam ki. Láttam, hogy megrándul az arca, de nem válaszolt, nem mondott semmit. – Csak te vagy nekem, te is tudod – tettem hozzá halkan.

– Nana, huszonegy éves vagy.

– Oké. Hagyjuk ezt a témát. Ne is beszéljünk róla. Gondoltam, hogy el fog jönni ez az idő, gondolom te is családot akarsz, vagy mit tudom én, mi van, szóval számítottam rá, hogy lassan majd feleslegessé válok, de reméltem, hogy azt majd a szemembe mondod, és nem próbálsz meg megetetni a „fel kell végre nőnünk” maszlaggal – mondtam sértődötten, és tüntetően kibámultam az ablakon, noha egyáltalán nem láttam a kint elsuhanó tájat. A düh és a csalódottság elborította az agyamat.

– Diana – kezdte volna békítően és komolyan, de rá sem nézve a szavába vágtam, pedig nagyon ritkán hívott a nevemen.

– Jesús, mondtam, hogy mindegy. Komolyan, ejtsük egy időre a dolgot, jó? – Én a magam részéről ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, a számat rágva próbáltam megállni, hogy elsírjam magam, és Jes sem mondott semmit, noha végigsimított a karomon. Nemes egyszerűséggel úgy tettem, mint aki észre sem vette, pedig nagyon is hiányoztak már ezek az apró gesztusok, hiányzott ez a hülye itt mellettem.

De ott és akkor nem éreztem helyénvalónak, hogy ezt meg is mondjam neki.

Jesús Navas hivatalosan az unokabátyám volt. Nem hivatalosan az apám és a testvérem egyben. A szüleim régen meghaltak, én pedig apa bátyához kerültem: Jesús édesapjához. Kiskorom óta mindig mellettem volt. Megvédett mindentől, egy kicsit talán burokban is éltem… de ez nem nagyon zavart. Egy idő után elegem lett a csalódásokból, és semmire sem vágytam, csak hogy ott lehessek Jesús mellett, és kész. Szerettem őt. Minden kicsi idegszálammal. Ő volt a mindenem. Persze tudtam, hogy nem mehetek majd hozzá feleségül, ha egyszer odajutok, sem semmi hasonló, de nem is akartam. Féltem szerelmesnek lenni, akkor mindig nagyokat zuhantam.

Jesús mellett nem kellett attól tartanom, hogy csalódni fogok.

Egészen mostanáig.

..:::..

A némasági fogadalmamat tartottam még akkor is, amikor a szállodához értünk, ahol a következő hetekben lakni fogok, pedig dicséretére legyen mondva, Jesús próbálkozott. Amikor kézen fogott, csak azért nem húzódtam el, mert tudtam, hogy azzal igazán megbántottam volna, és bármennyire is megsértődtem, szándékosan megbántani képtelen voltam.

A szállodában csak focicsapatok laktak. Fogalmam sem volt, kik még a spanyolokon kívül, és őszintén mondom, nem is érdekelt. Akkora volt az az épület, hogy fél Sevilla elfért volna benne, minden költői túlzás nélkül.

Csak azért vártam ezt a nyomorult Világbajnokságot annyira, hogy Jesússzal lehessek, így aztán... Bár meg kellett ígérnem, hogy nem rabolom az értékes idejét, nem vonom el a figyelmét, nem lógok be éjjel a szobájába, és a többi, úgyhogy igazából még így sem élvezhettem teljesen a dolgot. A többi – bármennyire is szerettem a focit – egyelőre hidegen hagyott. Hiszen karácsony óta nem láttam az unokabátyám, könyörgöm.

A szállóban csend honolt. Egyedül a recepciós srác volt talpon, de ő is visszaült a gépe elé játszani, amikor becsekkoltam.

Gondolom, mindenki nem régen végzett az edzéssel, és most ki voltak tikkadva rendesen. Jesen is láttam, hogy eléggé fáradt, és bár nem akartam, azon kaptam magam, hogy sajnálom.

– Mikor végeztetek az edzéssel? – kérdeztem megenyhülve.

– Egy fél órával azelőtt, hogy leszállt a géped. Izgultam rendesen, hogy nem érlek el.

– Köszönöm, hogy kijöttél elém – motyogtam, ahogy beszálltunk a liftbe.

– Figyelj, Nana. Nem akarok veled veszekedni, sem vitatkozni, mert baromira hiányoztál, és sajnálom, hogy azt mondtam amit. Térjünk majd vissza Amerikára akkor, amikor döntened kell arról, hogy vissza akarsz menni, vagy sem, oké? – kérdezte, én pedig bólintottam. Pontosan erre vágytam: félretenni a felesleges problémákat.

A szobájában nagy rend volt, egyelőre. Elmosolyodtam, én már tudtam, hogy ez csak annak köszönhető, hogy még nincs itt régóta. A másik ágyra néztem, amin össze volt gyűrve a takaró.

– Kivel laksz együtt? – érdeklődtem, miközben lehuppantam. Nem zavart, hogy még meg sem néztük, hogy én hol fogok lakni, természetesnek tűnt, hogy előbb idejövünk. Ráadásul az én szobám egy tök másik emeleten is volt, így aztán… A spanyol edző biztosra ment, az az igazság.

– Egyet találhatsz. Várj, segítek, ő is sevillai.

– Neee! Ramos? – nyúlt meg a képem. Jesús hatalmas vigyorából tudtam, hogy igazam van.

– Mi van velem? Na nézd csak, itt van Nana! – lépett be az említett a szobába, és ő is elmosolyodott. Istenem, kezdődhet az egy hónapos szenvedésem története.

– Sergio... – motyogtam. Az a srác valamiért imádott engem szadizni, még kisebb voltam. Most, hogy már a Madridban játszik, hála Istennek nem látom annyit, de még így is többet, mint amennyi egészséges lenne. Arról nem is beszélve, hogy most hetekre össze leszek vele zárva. Nagyszerű. Frenetikus.

A hátvéd lehajolt hozzám, és amikor puszit nyomott az arcomra, már nem bírtam megállni, elmosolyodtam. Azért hiányzott a hülye feje. Csak akkor vettem észre, hogy nincs egyedül.

– Hogy vetted rá az edzőt, hogy behozhasd a barátnődet? – szólalt meg az idegen. Fernando Torres zsebre dugott kézzel állt meg az ajtófélfának dőlve. A szobában csend támadt.

– Ő a húgom, Fernando – nevetett fel Jes mellettem, én azonban csak elmosolyodtam. Az idegent vizslattam, és valahogy olyan furcsa volt. Minden.