Love hurts - Epilógus

[Sziasztok! 

Igen, még élek, ne aggódjatok :D Ahogy látjátok, új design, végre, kicsit durva, hogy még január harmincegyedikén is ott virított a december felirat... Csak egy egyszerű Mes kép. Sokat gondolkodtam azon, hogy rátegyem-e a lányokat, vagy feliratot, vagy valamit, de úgy gondoltam, hogy a Love hurts utolsó fejezetéhez ez is éppen elég kifejező. Merthogy, eljutottunk ide, az epilógushoz.

Mást nem is nagyon mondanék, mint hogy köszönöm, hogy elkísértetek ezen a nagyon hosszú úton. Köszönöm a rengeteg véleményt, pipát és biztató szót, tényleg rengeteget jelentenek nekem. Ehhez az utolsóhoz pedig jó szórakozást. Ajánlott zenémért kattintsatok ide.]

18. fejezet - Epilogue: Love

Nem mondom, hogy nem féltem előtte. Az igazat megvallva, rettegtem. De ez az érzés korántsem volt annyira domináns, mint mondjuk a fájdalom, a hiány, a honvágy… vagy éppen a magány. És mindezen érzéseknek közük sem volt a műtétemhez. Azt hiszem, egy kicsit talán meg is könnyebbültem volna, ha meghalok, mert nem volt tervem arra, hogy mi lesz az után, hogy túléltem. Túl félelmetesnek és üresnek tűnt a világom a kórházi ágyban ülve, miközben a kinti világot néztem. Még valahogy az ég is olyan furcsán idegennek tűnt, noha tudtam, hogy Mesben és bennem ez volt az utolsó közös dolog. Ugyanaz az ég.

A napok ugyanaz alatt a kék ég alatt teltek, lüktető fájdalom és szürke egyformaság közepette.

Nem. Egyáltalán nem láttam fényesen a jövőmet, ha őszinte akarok lenni.

Nem régen beszéltem Nagoréval. Két hét telt el azóta, hogy az Egyesült Államokba jöttem, két nagyon lassú, és kínlódással teli hét. A lelkére kellett kötnöm, hogy semmit nem mondjon Mesnek. Semmit a világon. De vele… Mármint a nagynénémmel, muszáj volt beszélnem, ahogy muszáj volt anyával is. Máskülönben belehaltam volna a fájdalomba. Életemben nem voltam még ennyire üres, mint akkor. Sokszor éreztem a kísértést, hogy felhívjam Sesét. Nem szóltam volna bele a telefonba, csak megvárom, amíg felveszi, amíg megszólal és azt kérdezi: „Igen?” – aztán le is teszem. Sőt, még Nandóval is majdnem beszéltem.

Aztán az utolsó pillanatban mindig erőt vettem magamon. Ezzel nem könnyítettem volna meg az egyébként is gyomorforgatóan rémes helyzetemet. Ez az igazság.

– Kisasszony! Hamarosan átvisszük a műtőbe – állt meg egy fiatal nővér az ajtóban. Vettem egy mély levegőt, mielőtt ránéztem volna.

– Köszönöm – mondtam rekedten.

Valahogy még a hangom sem volt olyan, mint régen. Rettegtem attól, hogy elveszítem önmagam. Egy részem már így sem volt velem. Az valahogy ott maradt Mesuttal Madridban. És az a részem, a férfival együtt, akit szerettem, annyira hiányzott, hogy attól féltem, beleőrülök.

Miközben a műtőbe toltak, és a plafonon egymást váltó lámpákat figyeltem, vártam, hogy drámaian leperegjen előttem az életem, csakhogy semmi ilyesmi nem történt. Üres voltam, és a testem fájdalmán kívül ott volt még a lelkem szinte elviselhetetlen szenvedése is.

Nem volt éppen kellemes.

Aztán a hasamra fordítottak, megéreztem a tűszúrást a karomban, aztán elmerültem a fekete ürességben. Immár tényleg egyedül voltam a sötétben, és fogalmam sem volt róla, hogy felébredek-e valaha.

A legrémisztőbb az volt az egészben, hogy azon kaptam magam: talán nem is érdekel.

***

Egy darabig számoltam a napokat, abban reménykedve, hogy Lia egyszer csak betoppan, rám nevet, és azt mondja, hogy ez az egész csak egy nagy vicc, vagy egy rossz álom volt, nem hagyott el, és minden olyan lehet, mint régen volt: baleset, fájdalom, műtét nélkül.

Aztán lassan rá kellett döbbennem, hogy nem így van. Fel kellett ébrednem az illúzióból, amibe magamat ringattam. Nem volt kiút ebből a helyzetből, legalábbis számunkra nem. Volt egy utam nekem, és volt egy útja Liának, de a kettőnk élete együtt nem létezett többé, még akkor sem, ha úgy éreztem: ebbe a ténybe belehalok. 

A napok lassan hetekké, a hetek hónapokká duzzadtak, mire lassan a dolgok visszatértek a megszokott kerékvágásba. Sese és Sami átjöttek hozzám játszani, eljártunk szórakozni együtt a srácokkal, és mindannyian úgy tettünk, mintha minden rendben volna, pedig voltaképpen az egész életem egy hatalmas katasztrófa volt. Azt hiszem, ezzel Sese is így lehetett.

Egy közös kép a nappalimban, a szekrényben véletlenül ottfelejtett, még mindig Lia illatát őrző póló… Ezek az apróságok emlékeztettek arra, hogy volt egyszer egy lány, akit mindennél jobban szerettem.

A fájdalom lassan múlt a szívemből, tompa sajgássá szelídült. Együtt tudtam élni vele. Fél év után már meg is tudtam feledkezni róla, és reménykedtem benne, hogy egy nap tényleg képes leszek majd úgy élni, hogy mindez nem jelent semmi többet Liával, mint nagyon szép emlékeket számomra.

Mégis kit áltattam? 

Egy évvel később, januárban randizni kezdtem egy lánnyal. Nem voltam belé szerelmes, de kedveltem, mert aranyos volt, nagyszerű nő, és az, hogy kedveltem valakit már így is több volt, mint amit még elvártam magamtól. Az, hogy én valakibe megint szerelmes legyek, elképzelhetetlennek tűnt számomra.

Szóval, itt volt ez a lány, akivel jól éreztem magam, aki csinos volt, és ha nem is kifejezetten olyan művelt, mint amilyen Lia volt, butácskának sem mondanám. Rendes volt. Megfelelő. V olt ugyan egy kis lelkiismeret-furdalásom, mert valahol tisztában voltam vele, hogy kihasználom, nem tudtam másképpen tovább élni. Annyira magányos voltam, hogy alig bírtam elviselni. Ő pedig enyhített ezen.

A képeket Liáról lassan dobozokba pakoltam, aztán a gardrób mélyére süllyesztettem. Egyedül a ruháit voltam képtelen eltenni a szem elől. Ott pihentek a pulóvereim között, biztonságban, Lia fantomillatával. Ha azokat is elteszem, az olyan lett volna, mintha Lia már nem is élne.

Azt a gondolatot pedig elviselni sem tudtam. Ráadásul, ha valamiben biztos voltam, hát abban, hogyha Lia meghalt volna, arról tudnék. Valamit még Nagore sem tud eltitkolni.

***

A washingtoni késő tavasz annyira forró volt, hogy én is meglepődtem rajta. A farmersort és az ujjatlan állandó viseltemmé vált, pedig utáltam, mert valahogy a nap végére még koszosabbnak éreztem magam, mint egyébként. Másfél éve éltem az Államokban. Kegyetlen másfél év volt, azt meg kell hagyni. A műtét utáni tíz hónap a rehabilitációmmal nehéz volt, és fájdalmas, voltak pillanatok, amikor nem hittem már benne, hogy valaha is lábra állok még.

Időközben azonban megszerettem Amerikát, pedig soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha is bekövetkezhet, mégis. Itt éltem Washingtonban, voltak barátaim, volt életem, munkám, egészséges lábaim és egyetemre járhattam, hogy irodalmat tanuljak. Soha nem reménykedtem benne, hogy egy napon még lehet ennyi mindenem.

Az élet már nem tűnt annyira szörnyűnek.

Nehéz volt, Mesut minden ébren töltött percemben hiányzott. Nem akartam mással járni, egyébként is képtelen lettem volna arra, hogy beleszeressek valakibe, aki nem ő. A magányt választottam, legalábbis ilyen téren. Egyébként pedig…

Hát, azt hiszem mondhatom, hogy a körülményekhez képes nagyon is jól éreztem magam.

Május közepe volt, és már csak két nap maradt a repülőm indulásáig. Haza akartam menni, Madridba. Természetesen erről a tervemről senkinek nem szóltam Nagorén és Xabin kívül, egyrészt, mert nem akartam felkavarni az állóvizet, másrészt pedig, mert tudtam, hogy Mes egy ideje együtt jár egy lánnyal. Fájt, de nem hibáztathattam érte, hiszen én kértem, hogy lépjen túl rajtam, ő pedig megtette. Semmi mást nem akartam, minthogy boldog legyen, és úgy tűnt, neki ez most sikerült is.

A reptérre Nina kísért ki, az egyik legjobb amerikai barátnőm, és egyúttal az egyetlen, aki ismerte az egész történetemet Petitől Mesutig. Szorosan ölelt magához, így próbált szavak nélkül erőt önteni belém.

– Nem lesz semmi baj – motyogta a fülembe.

– Tudom – mosolyodtam el, és ez így is volt. Egy ideje már beletörődtem abba, hogy a dolgok mindig úgy alakulnak, ahogy kell. És ez ellen az égvilágon semmit nem tehetek.

Amikor gitárral a vállamon megérkeztem a Bajarasra, a helyzet kísértetiesen emlékeztetett egy hasonló esetre, évekkel ezelőttről. Egyedül év voltam más, idősebb, és Sese ezúttal nem állt Xabi mellett. Ezen a nyáron töltöttem a huszonegyet, most már igazán felnőttnek éreztem magam – és azt hiszem, egy olyan múlttal a hátam mögött, amivel én rendelkeztem, erre igazán minden okom meg is volt.

– Szia, Hugi – ölelt magához szorosan Xabi. A dereka köré fontam a karjaim.

– Szia – mormogtam a vállába. – Hiányoztál.

– Te is nekünk. Hogy vagy? – fürkészett. Ez a kérdés ezúttal sokkal többet rejtette magában, mint normál esetben. Tudtam, hogy most Amerikáról, a gerincemről és Mesutról egyszerre kérdez. Megvontam a vállamat.

– A körülményekhez képest, jól. Egészséges vagyok. Minden rendben – mondtam, és ez igaz is volt. Most már tudtam, hogy a helyzet mindig lehet rosszabb, így jobban teszem, ha megelégszem azzal, ami van, és boldog vagyok úgy, ahogy tudok.

– Örülök. Kijössz holnap este a meccsre, ugye? Szereztem neked jegyet a tömegbe. – Hálásan rámosolyogtam nagybátyámra. Azt hiszem, képtelen lettem volna rá, hogy elmenjek innen úgy, hogy egyszer sem láttam Mest olyan közelről, amennyire csak lehet anélkül, hogy azzal a lebukást kockáztatnám.

– Köszönöm, Xabi.

– Na gyere, menjünk haza – karolta át a középpályás a vállamat.

Ane és Jon elképesztően nagyot nőttek, ám annak kifejezetten örültem, hogy ezúttal nem kellett újra a bizalmukba férkőznöm: úgy fogadtak, mintha csak tegnap mentem volna el. Annyira boldog voltam, amikor magamhoz ölelhettem őket, aztán Nagorét is, mint már régen nem.

Úgy éreztem, végre hazaértem.

Mielőtt Xabi elment volna az összetartásra a szezon egyik utolsó bajnokija előtt, beültünk együtt egy étterembe egy korai, közös vacsorára. Olyan volt, mintha visszakaptam volna az életemet. Csalóka álom, de azért olyan, amiről semmi pénzért nem mondtam volna le.

Másnap este ott ültem a stadionban, rajtam a mez, hátán a tízessel. Mint régen. Csak ezúttal Mes nem tudhatott róla, hogy itt vagyok, az én szívem azonban a torkomban dobogott, amikor megláttam őt a pályára lépni. Végre, másfél év után, elérhető közelségbe került, csak éppen tudtam, hogy nem nyújthatom ki felé a kezem. Ezúttal nem.

Így tehát maradt a távolról figyelés. Úgy terveztem, hogy ez lesz az első és utolsó alkalom, amikor megengedem magamnak, hogy lássam ilyen közelről abban a két hétben, amit Madridban töltök, mielőtt elutazna a VB-re.

***

A belvárosban sétáltam egyedül, a szemem előtt napszemüveggel, amikor valami olyasmit láttam, ami egészen biztosan nem lehetett ott. Meglepetésemben megtorpantam, és feltoltam a szemüveget. Nem káprázott a szemem. Egészen biztosan Nagorét láttam a gyerekekkel, és… és Liával. 

Egy pillanatig sem fontolgattam, hogy mit fogok tenni. A fájdalom, amit a szívemben altattam, a hiányérzet, amiről hónapokig nem vettem tudomást elemi erővel tört rám, azt hittem összeroppanok.

Anéval játszott, amikor odaértem. Nem értem hozzá, bár szinte remegtem azért, hogy újra érezzem.

 
– Szia, Lia – mondtam halkan, és láttam, ahogy a teste megmerevedett. Minden izom a hátában, a karjában. Vékonyabb volt, mint másfél évvel ezelőtt, amikor utoljára láttam, a haja pedig hosszabb, majdnem egészen a derekáig ért. Egy kékes pánttal fogta hátra a homlokából. Lassan fordult felém.

– Mesut – nyögte, és nem nézett a szemembe. Ane azonnal nevetve átkarolta a lábamat.

– Szia, kicsi lány – mosolyogtam, de ezúttal nem igazán figyeltem rá. Nagore aggodalmasan nézett ránk, aztán magához intette az apróságot, valami süteményt emlegetve neki. Hálásan pillantottam rá, mert tudtam, hogy azért teszi, hogy mi kettesben maradhassunk. Volt mit megbeszélni, azt hiszem. – Eljössz Madridba, és nekem nem is szólsz róla? – kérdeztem tőle még mindig halkan.

Nem felelt, a lábfejét bámulta. Még csak rám sem nézett, pedig én korántsem változtam annyit, mint ő.

Megemeltem az állát, így kényszerítve arra hogy rám figyeljen.

– Lia.

– Megígértem, hogy kilépek az életedből, és én nem szegem meg az ígéreteimet – mondta végül. – Felesleges lett volna feltépni a régi sebeket, amikor te már túlléptél. Régen történt az egész. Nem akartam, hogy...

– Honnan a fenéből vetted, hogy túlléptem? – kérdeztem tőle.

– Nagore mondta, hogy együtt jársz egy lánnyal – felelte, megvonva a vállát.

– Ha tudni akarod, nem is olyan régen szakítottunk. Nem volt tisztességes vele szemben, hogy hitegetem, mikor nem is szeretem.

– Értem – biccentett. – Azt hiszem, ideje mennem. Örülök, hogy láttalak.

Megigazította a vállán a táskáját, és már indult is volna, én azonban megragadtam a karját.

– Ezt te sem gondolod komolyan – néztem rá hitetlenkedve.

– Mit?

– Másfél éve várok arra, hogy megjelenj, már így is fontolgattam, hogy addig járom Amerikát a nyáron, amíg meg nem talállak. Nem gondolhatod komolyan, hogy hagyom, hogy megint csak elsétálj, anélkül, hogy megkérdeznéd, én mit gondolok erről, hogy én el akarlak-e engedni.

Döbbenten meredt rám.

– Nem tettem túl magam rajtad. Azt sem értem, hogy egyáltalán hogy fordulhatott meg ez a fejedben, amikor megmondtam, hogy száz évet is várnék rád. Erre visszajössz Madridba, és annyival nem tiszteled meg azt, ami köztünk volt, hogy szólnál róla nekem.

– Csak néhány napig maradok…

– Lia, nem az a lényeg, hogy meddig maradsz! – csattantam fel.

– Nem akartam, hogy megint, még jobban fájjon az, hogy képtelen vagyok elfelejteni téged! – emelte fel ő is a hangját velem szemben, ami megdöbbentett. – Azt hiszed, nekem nem volt nehéz? Hónapokig még csak lábra sem tudtam állni, ráadásul minden gondolatomat az kötötte le, hogy mennyire vissza akarlak téged kapni. Örültem, amikor Nagore azt mondta, hogy megint randizol, még akkor is, ha majd bele haltam, mert azt hittem, te legalább megint élhetsz, ha én nem is! Persze, hogy nem szóltam, nem akartam még ennél is jobban összezavarodni.

– Nem számít, kivel vagyok – mondtam nyugodtan.

– Tessék? – értetlenkedett.

– Nem számít, kivel vagyok – ismételtem meg. – Soha nem is számított, mióta elmentél. A lényeg mindig az volt, hogy nem veled. Az elmúlt évben folyamatosan készen álltam arra, hogy visszajössz. Nem is akartam semmi mást.

– Ne mondj ilyeneket, Mes – kérte. A nevem annyira ismerősen hangzott a szájából, olyan helyénvalónak tűnt az, ahogy kiejtette, hogy tudtam, soha többé nem leszek képes elengedni őt. De ez jól is volt így. Így kellett lennie.

– Már hogy ne mondanék. Visszajöttél, én pedig nem foglak elengedni megint. Ha csak nem mondod a szemembe, hogy már semmit nem jelentek neked – vontam meg a vállam. Meglehetősen biztos voltam a dolgomban, elég volt a szemébe néznem ahhoz, hogy tudjam, még mindig szeret. Ugyanúgy, mit akkor régen, ugyanúgy, ahogy én őt.

Nem válaszolt, csak az ajkát harapdálta. Meg akartam csókolni, végül azonban mégsem tettem, egyszerűen csak kézen fogtam.

– Gyere, elviszlek valahová ebédelni.

Egy csendes kis helyre mentünk, sokáig csak szótlanul ültünk egymással szemben, pedig rengeteg mondanivalónk lett volna, mégsem tudta egyikünk sem elkezdeni.

Aztán Lia mégis megszólalt.

– Nem gondolod, hogy azért kellett elmennem, mert valaki így akarta jelezni, hogy az útjaink különváltak? – kérdezte nagyon halkan.

– Nem gondolod, hogy azért botlottam ma beléd, mert valaki így akarta jelezni, hogy itt a második esély? Mindkettőnk számára? – kérdeztem vissza. Láttam, hogy küzd a mosolya ellen. – Itt az ideje, hogy abbahagyjuk ezt a „mi lett volna ha…?” és „mi lenne ha…?” játékot, Lia. Visszajöttél. Egészséges vagy. Én pedig itt vagyok, és itt is maradok. Hiányoztál – tettem hozzá jóval halkabban. Végre, a találkozásunk óta először a szemembe nézett. Mintha a szakadék, ami addig a pillanatig közöttünk tátongott, egyszerre csak megszűnt volna, mintha csak tegnap öleltem volna magamhoz a reptéren.

– Te is nekem – felelte. – El sem tudod képzelni, mennyire.

Elmosolyodtam.

– Az az igazság, hogy szerintem nagyon is el tudom képzelni.

Megtört a jég és mindketten nevetni kezdtünk. Az egész délutánt együtt töltöttük, igaz, kicsit talán távolságtartóak voltunk, de annyi idő telt el, hogy egyikünk sem tudta, hogyan is kellene egy ilyen helyzetben viselkedni. Végeérhetetlen sétát tettünk a városban, volt miről beszélnünk. Elég kemény tizenhét hónap állt mögöttünk.

– Mikor mész vissza Amerikába? – kérdeztem, ahogy megálltunk Xabiék háza előtt.

– Május végén.

– És visszajössz még valaha?

– Szeretnéd, ha visszajönnék? – kérdezett vissza. Ez egy fontos beszélgetés volt mindkettőnk számára, éreztem. Nem akartam elveszíteni. Nehéz lesz újra felépíteni a kapcsolatunkat, persze, de korántsem lehetetlen.

– Semmi másra nem vágyom, csak hogy veled lehessek – feleltem, még akkor is, ha ez borzasztóan nyálasan hangzott. De hát, tényleg így volt.

– Akkor vissza.

Magamhoz húztam, és megsimogattam a haját.

– Minden rendben lesz, Lia.

Átölelte a derekamat, és a vállamba fúrta a fejét.

– Tudom.

Óvatosan lehajoltam hozzá, és végre megcsókoltam. Erre vártam egész nap, hogy végre hozzáérhessek. Ahogy az ajka az enyémhez ért, mindketten robbantunk; mintha csak szomjazók lettünk volna a sivatagban, mintha évekig vándoroltunk volna a hazatérés előtt.

De most végre mindketten otthon voltunk.

Éreztem az illatát, a bőre melegét, az ajka forróságát, és tudtam, hogy soha többé nem leszek képes elengedni őt. Nem mintha akartam volna.

Hiszen mellette a legjobb lehettem. A legjobb én. Valaki, aki mindennel szeretett, amije csak volt. Még akkor is, ha fájt.

Vége