Crush - 3. fejezet

[Oké, szóval új Crush fejezet, ami 800 szóval hosszabb, mint az előző, és azt hiszem elég izgalmas is lett, különösen a vége felé. Szeretném felhívni rá mindenki figyelmét, hogy ennek a történetnek tényleg, de tényleg semmi köze nincsen a valósághoz, igazi, nagyon igazi fanfiction, kezdve azzal, hogy akkoriban Mats Hummels nem is volt még válogatott, de na (kivéve persze a meccsek sorrendjét és az eredményüket, ezt pedig a későbbiekben se felejtsétek el. Köszönöm :) Ajánlott zenéért katt ide, a sok frissért a héten pedig mondjatok köszönetet a tavaszi szünetnek, és ne szokjatok nagyon hozzá :D]

3.

Gyöngyözőnek éppen nem nevezhető kapcsolatomnak Fernando Torresszel alapvetően három szakasza volt, ha mostanit is beleszámítom, és eddig mindegyik szakasz felejtéssel zárult. Igaz, az első két alkalommal mind Jesús, mind én csak amolyan vendégek voltunk. Ő még nem volt tagja a keretnek, nekem meg mindegy volt, hogy hol tanulok, ráadásul szinte hozzá voltam nőve így aztán… A mostani helyzetről pedig egyelőre még nem nyilatkozhatok, ráadásul az egyetlen dolog, amit meg tudok állapítani, az az, hogy végtelenül furcsa.

Először 2006-ban találkoztunk, az akkori Világbajnokságon. Akkor még csak tizenhét voltam, és őszintén szólva, a legkevésbé sem érdekelt egyetlen focista sem az unokabátyámon kívül, sőt, gyakran még ő sem. Be akartam kerülni az orvosira, így a tornára is száj húzva mentem csak el, ráadásul a nagybátyámék gardedámsága alatt. Jesús bemutatott kedves barátjának Fernando Torresnek, én meg kezet nyújtottam, és ennyiben maradtunk. Remekül elvoltam nélküle is, nem volt szükségem senki társaságára a bátyámén kívül – meg persze ott volt Ramos is, de ő jött, ha kellett, ha nem.

Tiszavirág életű ismerősi viszonyaink második állomása a 2008-as EB alatt következett el. Elsőéves orvostan hallgatóként érkeztem Innsbruckba. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, tekintve, hogy alig pár nappal az utolsó vizsgáim után indultam is, ezúttal már egyedül, szülők nélkül. Jesús ugyan mondta, hogy velem jön – tehát pár nappal később érkezik, mint maga a válogatott –, de már nagylány voltam, ment az utazás egyedül is, ráadásul alig látta év közben a barátait, így tudtam, mennyit jelent neki, ha velük mehet, még akkor is, ha ezúttal sem kerettag. Sokat változtam két évvel azelőtti önmagamhoz képest, kezdve azzal, hogy a szemüvegemet kontaktlencsére cseréltem, a hajamat pedig megnövesztettem. Akkoriban bőven a lapockám alá ért már. Jesús révén Fernando és én újra megismerkedtünk (talán már akkor sejtenem kellett volna, hogy bemutatkozásaink sora soha az életben nem fog véget érni, de mivel előző találkozásunkkor nem hagyott bennem mély nyomot, úgy gondoltam, nincs ezzel semmi baj, sokkal nagyobb ciki lenne, ha egyáltalán nem tudnám, hogy ki ő).

Igaz, hogy 2008-ban nem lettünk sem kebelbarátok sem puszipajtások Torresszel, azért akkor tett róla, hogy ne felejtsem el egy darabig. Akkoriban Torres neve egyet jelentett a spanyol focival, így aztán nem volt nehéz dolgom.

Az az Európa bajnokság – bár Fernandóval való kapcsolatomba nem állt be semmilyen maradandó változást attól eltekintve, hogy most már mindig köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk mondjuk a szállodában – más dolog miatt azért igazán emlékezetes volt, ugyanis életemben először lett olyan barátom – olyan igazi barátom – aki nem lány volt. Tény ugyan, hogy az illető hat évvel idősebb volt nálam, imádni való feleséggel, még imádni valóbb kislánnyal, de ez volt az utolsó dolog, ami érdekelt. Egészen kicsi korom óta egyfajta kagylóhéjban éltem, ahová ugyan néha-néha bekopogtattak, engem azonban a legkevésbé sem izgattak a látogatók. Volt egy-két közelebbi barátnőm, és ott volt a családom, de rajtuk kívül senki nem kaphatott betekintést az én privát kis világomba, és ez addig tökéletesen meg is felelt nekem így.

Aztán jött ez a srác, David Villának hívták, és valahogy – valami számomra is érthetetlen és felfoghatatlan okból – barátok lettünk. És úgy is maradtunk.

És most, 2010. június 16-án itt állok egy liftben, és arról elmélkedem, hogy vajon ha vége van ennek a VB-nek, akkor két év múlva újra egy kézfogásos-önéletrajzos bemutatkozással kell-e majd emlékeztetnem Fernando Torrest arra, ki is vagyok, mint ahogy idén kellett. Ő ugyanis követte a jól bevett hagyományt, noha én már pontosan tudtam, ki is ő.

Igaz, ami igaz, azóta is furán viselkedik.

Ez is mi volt itt az előbb? Most akkor Jesús küldte, vagy nem? Nem mintha akkor a jelentősége lenne, de…

Kit akarok átverni? Ennek rohadt nagy jelentősége van, mert mit akarna ez az ember magától tőlem? Egyáltalán, miért kellett szándékosan kellemetlen szituációba hoznia engem abban a nyomorult liftben?

Pislogva bámultam utána, és egy büdös szót nem tudtam kinyögni, még csak meg sem tudtam védeni magam tőle, meg az idegesítő kérdezősködésétől, meg a még idegesítőbb feltételezéseitől, meg a… Különben is, mi köze van hozzá, hogy Ramos meg én jól el tudunk poénkodni? Semmi! Az lenne a ciki, ha nem tudnék beszélgetni Sergióval, mikor körülbelül azóta ismerem, hogy az első pattanások megjelentek a fején, mindenféle túlzás nélkül.

Pillanatok alatt sikeresen felhúztam magam, pedig már ott sem volt, csatlakozott a többiekhez, akik az ajtó előtt álltak.

Csak akkor vettem észre magam, mikor majdnem rám csukódott a liftajtó. Gyorsan kislisszoltam, és dühösen megállapítottam, hogy már kávézni sem lesz időm, ha el akarok menni a fiúkkal, én pedig el akartam.

– Nana! Azt hittem, még alszol – karolta át unokabátyám a vállamat, mikor odavonszoltam magam hozzá. Torres, aki ott állt mellette, persze úgy tett, mint aki semmiről nem tud. Na ja. Pont semmiről.

Nyugalmat erőltettem magamra. Sosem volt probléma a vérmérsékletemmel, komolyan. Mondják, hogy a latin lányok izgalmasak, egzotikusak és hevesek, de azt hiszem, én ebben is kivételes vagyok. Vagy egyszerűen csak az árvákra ez nem áll. Mindegy.

– Korán keltem – feleltem. – Mikor indultok? Mert reménykedtem benne, hogy előtte még ihatok egy kávét valahol – dörzsöltem meg a halántékomat.

Jesús összevonta a szemöldökét. Jól ismertem ezt a nézést, és nem örültem neki, hogy így vizsgálgat. Utáltam Jesnek hazudni.

– Történt valami, húgi? – kérdezte, kicsit félrebiccentett fejjel. Rövid mérlegelés után a féligazság mellett döntöttem.

– Tudsz róla, hogy a német válogatottal egy emeleten lakom? – érdeklődtem tőle. Az arcát elnézve, fogalma sem volt róla. Na persze. – Mindegy. A lényeg, hogy lehet, hogy baromi fegyelmezettek a pályán, meg német pontosság, meg mit tudom én, de hogy nagyon hangosan tudnak bulizni, az is biztos. Alig bírtam elaludni. Felemelő volt.

– Akarod, hogy helyretegyünk valakit? – David a vállára dobott táskával állt meg mellettünk. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem Torresével, és lejátszódott közöttünk egy néhány másodperces néma szempárbaj. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, és ez már csak azért sem nyugtatott meg, mert tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az én arcomról tökéletesen leolvasható a tanácstalanság. És ez nem tetszett, mert semmire sem vágytam kevésbé, mint hogy a csatár olvasni tudjon bennem.

Egy apró sóhaj után rámosolyogtam Davidra, és úgy döntöttem, hogy Fernando Torres nemes egyszerűséggel csak nem éri meg a rá fecsérelt gondolatokat és az esetleges álmatlan éjszakákat – a sokéves tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy a felesleges gondolatokat mindig az álmatlan éjszakák követték, én pedig, végtére is, nyaralni voltam itt. Szóval eszemben sem volt holmi focisták miatt szarul érezni magam.

Sőt. Más miatt sem, ha már itt tartunk.

– Nem kösz. De ha összeakadtok véletlenül a Nationalelffel, adjátok át szívélyes üdvözletemet – kértem. David felnevetett, és átkarolta a vállamat.

– Akarsz mellettem ülni a buszon? – kérdezte, én meg felvidultam, hogy végre valami normális dolog is történik ezen a végtelenül rosszul kezdődő napon. Az élet egyszerre nem is tűnt annyira borúsnak. Pedig a felhők – tudtam jól – napok óta gyülekeztek a fejem felett. Csak éppen nem akartam róluk tudomást venni, ahogy nem akartam tudomást venni Torresről sem. Egészen eddig sikeresen el tudtam kerülni az egynyári szerelmeket (igen, igen, az álmatlan éjszakák velejárója), és nem most akartam ezt másként csinálni, ráadásul egy egészen nyilvánvalóan foglalt pasit választva szívem hercegének.

Az orvosira járok. Nem vagyok teljesen idióta.

– Persze. Ezer éve nem láttalak – karoltam át a támadó derekát, és belemosolyogtam a vállába. David ismerős illata, érintése olyan volt, mintha tényleg hazaértem volna, mintha otthon lennék, Sevillában, pedig neki aztán semmi köze nem volt a városunkhoz. De ő, Jesússzal ellentétben, amikor együtt voltunk, csak velem foglalkozott, így nem kellett tartanom a lelkemet megkavaró pasiktól. Ő volt az én nagy, és tapasztalt barátom, aki láthatta a kagylóhéj belsejét.

Ki tudja, talán egy napon azt is elmesélem neki, hogy volt néhány óra a 2010-es Világbajnokságon, amikor azt hittem, hogy érzek valamit Fernando Torres iránt.

..:::..

– Hogy kaphattatok ki Svájctól? – kérdeztem, miközben mindketten a plafont bámultuk a fejünk felett. Jesús mellett feküdtem az ő ágyában, pont, mint kölyökkorunkban, mert Ramos éppen elszublimált valamerre, így végre tényleg lehettünk egy kicsit csak mi ketten.

– Fogalmam sincs. Valahogy találtak egy gólt, mi meg… – sóhajtott mellettem az unokabátyám.

– Ti meg nem – fejeztem be.

– Hát ja.

Egy darabig egyikünk sem szólt semmit. Nem kellett mindig beszélnünk, hogy megértsük egymást, ez mondjuk tény. Az is sokat segített, hogy csak egymás mellett voltunk.

– Hát, nem így akartam ünnepelni – szólalt meg, végül.

– Gondolom, mivel most sehogy sem ünneplünk – nevettem. Jes furán nézett rám, aztán annyiban hagyta. – Mennyi az idő? – kérdeztem, és nyújtózkodtam egyet. – Nem akarok itt lenni, amikor Sergio visszaér – morogtam.

– Fél tizenkettő múlt.

Odahajoltam, és puszit nyomtam Jesús arcára, ő pedig egy pillanatra magához ölelt.

– Ne légy nagyon letörve, oké? – kérdeztem tőle mosolyogva, de válaszként csak valami artikulálatlan mormogást kaptam válaszul. Mindegy, én azért ezt igennek veszem. Úgyis gyorsan kiheveri, nem nagyon van idejük magukba zuhanni, hiszen hamarosan újra meccs, amit most már meg is kell nyerni, ha tovább akarnak menni.

Kiléptem a szőnyeggel borított folyosóra, és a lift felé vettem az irányt. Természetesen éjjel annyira kihalt az egész épület, hogy szinte már féltem, ezért inkább arra koncentráltam, hogy milyen puha a szőnyeg a meztelen talpam alatt. Igen, sikeresen Jesús szobájában hagytam a papucsomat, és ez egészen addig nem is tűnt olyan rossz dolognak, amíg be nem léptem a hideg liftbe. Azt hittem, menten oda fagyok a fémpadlóhoz. Francért kell ilyen dizájnosnak lennie ennek a szállodának? Úgyis csak aludni jár ide mindenki, aki valaha is kivett egy szobát.

Dideregve szálltam ki a saját emeletemen, és összefontam magam előtt a karomat. Már semmi mást nem akartam, mint bekerülni végre a paplanom alá, és aludni, és elbújni a világ elől, legalább egy kicsit. Hosszú nap volt, sok fejtöréssel, és a kelleténél jóval több pasival.

Ásítottam egyet, és kinyújtóztam, aztán a zsebembe túrtam a szoba kulcsáért.

– Nem hiszem, hogy biztonságos ilyen későn fiatal lányoknak egyedül mászkálni.

Összerezzentem a hangtól, ami a hátam mögött szólalt meg. A szívem az ijedtségtől olyan őrülten kezdett verni, hogy egy pillanatra azt hittem, kiszakad a helyéből. Ha valaki megkérdezte volna tőlem egy félórával ezelőtt, valószínűleg azt mondtam volna, hogy a napomat már semmi nem teheti borzasztóbbá, mint amilyen már egyébként is volt. Nos, nyilvánvalóan tévedtem. Ugyanis nem kalkuláltam bele a helyzetbe Orlando Bloom klónját.

– Tervezel megölni a közeljövőben? Csak hogy tudjam, mire számítsak – morogtam.

– Eddig még nem volt tervben – támaszkodott meg az ajtóm mellett. Nagyszerű.

– Örömmel hallom – mosolyogtam rá a tőlem telhető legnegédesebben. – További szép éjszakát, Orlando, vagy hogy is hívnak – intettem neki.

– Mats. Matsnak hívnak – javított ki, de én már foglalkoztam vele, becsaptam magam mögött az ajtót. Nagyot sóhajtottam és beledőltem az ágyamba. Még csak be sem takaróztam rendesen, és már el is nyomott az álom.

Egyébként, nem is tudom, mit gondoltam, amikor azt hittem, hogy legalább egy éjszaka nyugtom lehet, ha már a nappalaim totál káoszosak, amióta csak itt vagyok. Nyilvánvalóan nagyon el voltam tévelyedve azzal kapcsolatban, hogy milyennek is kellene lennie egy egyszerű hozzátartozó világbajnokságának.

Legfeljebb tíz percet aludhattam, legalábbis annyinak éreztem, amikor valaki megfogta a vállamat. Majdnem felsikoltottam, amikor – gyanítom ugyanaz a valaki – a számat is befogta, így nem tudtam hangoskodni. Hála istennek. Az kellett volna még, hogy kedves német szomszédaim esetleg felébredjenek.

– Ssh – hallottam a fülemben, és a kéz eltűnt. Ijedten néztem fel, de csak Sergio Ramost láttam magam előtt.

– Normális vagy, Sese? – kérdeztem suttogva, dühösen. Nem segített, hogy Ramostól csak egy vigyort kaptam válaszként.

– Miért suttogsz? – kérdezett vissza. Reflexből vágtam hozzá magam mellől az egyik párnát, de elhajolt előle. – Gyere. Később is megverhetsz, ha még akarsz – húzott fel, és megfogta a kezem. – Öltözz fel melegebben.

– Hová megyünk? Egyáltalán mennyi az idő? – értetlenkedtem, de persze a hátvédet, mint ritka vitáink alkalmával mindig, most sem sikerült válaszadásra bírnom. Egyszerűen kinyitotta időleges szekrényemet, kivett belőle egy farmert meg egy pulóvert, és odadobta nekem. Esküszöm, mint Don Quijote és a szélmalmok, ahol természetesen én vagyok a szegény bolond.

– Itt megvárlak, siess.

– Egy szép napon megfojtalak, Ramos – morogtam az orrom alatt.

– Próbálkozni lehet – nevetett fel.

A fürdőszobámban villámgyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, meg egy zoknit, és laza copfba kötöttem a hajam, mert fésülködni semmi kedvem nem volt, és erőm sem sok, ha már itt tartunk. Mikor kinéztem, Ramos az ágyamon ült, és a telefonomat dobálta a magasba.

– Háromnegyed kettő – nyomta a kezembe. Megforgattam a szememet. Háromnegyed kettőkor, Sergio Ramosszal a szobámban. Egészen eddig fogalmam sem volt, mi hiányzik az életemből, pedig tudnom kellett volna, hogy egy ilyen szituáció: Ramos az ágyamban. Minden nap valami egészen különleges dolog történik velem. Komolyan. Nem győzök csodálkozni.

Ja, várjunk. Nem is akarok csodálkozni. Csak aludni.

– Sokkal tartozol nekem ezért. Ha valami idiótaság miatt rángattál ki az ágyból én esküszöm…

– Persze, persze – bólogatott, a meggyőződés legkisebb jele nélkül. – És legközelebb zárd be az ajtódat, ha nem akarsz éjjeli látogatókat – tette hozzá, azzal átkarolva a derekamat kiterelt a szobából, még csak arra sem volt időm, hogy bekössem a tornacipőm fűzőjét.

Átbotladoztam a küszöbön, és értetlenül néztem hátra Sesére. Alig láttam valamit a sötétben, és azt sem túl jól. Már nem volt bent a kontaktlencsém, csak a béna, otthoni szemüvegemet biggyesztettem az orromra, de nem voltam megelégedve a teljesítményével. Nos, talán újat kellene csináltatnom.

Nem hittem ugyan, de a megdöbbenésemet lehetett fokozni, amikor a lift helyett a lépcsőházba léptünk ki, és elkezdtünk sétálni fölfelé. Automatikusan megkapaszkodtam Sergio kezébe, rettegtem tőle, hogy a sötétben megcsúszok, vagy lezuhanok, vagy meghalok, esetleg ezek kombinációja, és a a száznyolcvanegynehány centis hátvéd meglehetősen biztonságosnak tűnt. 

Ahogy összekulcsolódtak az ujjaink, kirázott a hideg, és mintha Sergio is kicsit elbizonytalanodott volna. Éreztem, ahogy megfeszülnek a karjában az izmok. Aztán a furcsa érzés, ahogy jött, úgy tova is illant. Csak a hidegrázás maradt meg.

– Nagyon fázol? – kérdezte olyan gyengéden, ahogy soha nem beszélt még velem, különösen nem akkor, amikor össze-vissza ökörködtünk napközben. Egy pillanatra olyan volt, mintha ez a srác mellettem nem is az a Sergio lett volna, akit ezer és egymillió éve ismerek, hanem valaki… valaki teljesen mást.

– Tűrhető – motyogtam, és éreztem, hogy elvörösödök. Istenem, hála neked, amiért feltaláltad az éjszakát.

– Mindjárt odaérünk.

Na igen. De hol az az oda?

Felértünk a lépcsőház tetejére, Ramos pedig mindenféle teketóriázás nélkül lenyomta a tetőre vezető ajtó kilincsét, és maga után húzott kifelé. Majdnem eltaknyoltam, de Sese biztosan tartott, amikor...

Amikor felharsant a Boldog születésnapot! kiáltás.

Döbbenten néztem a srácokra: Davidra, a bátyámra, Fernandóra, Ikerre, sőt még a Cesc, Xavi, Iniesta trió is jelen volt, pedig az utóbbi hármas nem tartozott a közelebbi ismerőseim közé. Nem mintha nem imádtam volna őket, mert mindegyiküket szerettem a magam módján, hiszen ahhoz a világhoz tartoztak, amiben felnőttem. Így aztán különleges melegséggel töltött el már csak az, hogy ott álltak a tetőn, ahol borzasztó, tipikus éjszakai hideg volt, de a tortámon lévő csillagszóró egyre csak köpte magából az ég felé, a csillagok felé a millió szikrát, nekem pedig, mit szépítsem, könny szökött a szemembe, hogy aztán forrón csurogjon le az arcomon.

Természetesen annak az embernek ugortam először a nyakába, aki a legközelebb volt, esetemben Sergio Ramos. Azt hiszem, a srác kissé döbbenten fogadta az érzelmi kirohanásomat, de néhány pillanat múlva azért a derekam köré fonta a karját.

– Boldog huszonegyedik születésnapot, majom – mormogta a fülembe, én pedig elnevettem magam, miközben végigölelgettem a többieket is, serényen törölgetve az arcomról a könnyeket.

Talán már ekkor éreznem kellett volna, hogy ennek az éjszakának még nincsen vége. Ahogy utolsóként Fernando nyakát is átöleltem, és megéreztem a teste melegét, vele érkezett a biztonság érzete is. Olyan biztonságé, amit előtte még sosem éreztem. Minden idegszálam üvöltött, a józanabbik felem toporzékolt valahol az agyam egy eldugott sarkában, mert nem volt helyes ezt éreznem. A legkevésbé sem.

– Boldog születésnapot! – suttogta ő is.

Egy egészen kicsit elhátráltam, hogy láthassam az arcát, és úgy döntöttem, hogy mikor máskor kérdezzem meg, ha nem a születésnapomon. Legfeljebb nem kapok választ, ahhoz meg már úgyis hozzászoktam, hála Sesének.

– Mi volt az az egész reggel a liftben?

A többiek elindultak befelé, tényleg elviselhetetlen volt az idő a tetőn, de itt legalább senkit nem zavart sem a csillagszóró, sem a hangoskodás, más kérdés, hogy a tortát már meg tudtuk enni bent is.

– Hogy hogy mi? – kérdezett vissza.

– Miért kerestél? Mert annyi azért nekem is leesett, hogy ha nem Jesús küldött, akkor nyilvánvalóan magadtól jöttél.

– Egyszerűen csak látni akartalak.

– De hát nem is ismersz – hitetlenkedtem, miközben próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ideje lenne talán elengednem őt. Ekkor azonban a nyakamra csúsztatta a kezét, és közelebb húzott magához. A fülemen éreztem, ahogy levegőt vett, és éreztem azt is, ahogy a kis pihék vigyázzba állnak a nyakamon a közelségétől.

– Talán ezen akarok változtatni.

Kibontakozott az ölelésemből, és a többiek után indult, nevetve csatlakozott be a beszélgetésükbe.

Ó.Te.Jó.Ég.