Love hurts - 14. fejezet

[Sajnálom. Komolyan. De még attól függetlenül is, hogy mit tartalmaz ez a fejezet, szerettem írni, remélem, amennyire lehet, nektek is tetszeni fog. Ajánlott zenéért kattintsatok ide.

Véleményeket, visszajelzéseket nagyon várok.

Helyesírási hibákért bocsi, nagyon igyekeztem  feltenni nektek, később javítom!]

14. fejezet – Accident

Nagore sóhajtva egyenesedett fel. Madridi életem szinte szomorúan kevés dobozba belefért, az az igazság. Aztán rádöbbentem, hogy tulajdonképpen, mindaz, ami nélkül már nem tudom elképzelni az életemet itt van, ebben a házban. Nem tárgyak, és nem könyvek képében.

Az egyetlen dolog, amire visszavonhatatlanul szükségem volt, az Mesut Özil. Őt pedig nem tudtam dobozokba költöztetni. És nem is akartam, ha már itt tartunk.

– Még csak most jöttél, és már mész is – karolta át a vállamat nagynéném, és puszit nyomott a fejemre. – Nem gondoltam volna, hogy igent mondasz neki.

– Elsőre én sem gondoltam – vallottam be. – De nem félek tőle többé, Nagore. Vigyáz rám, és szeretem. Talán azt gondoljátok, hogy mindketten elhamarkodtuk ezt a döntést, de én nem így gondolom. Semmivel nem lenne más az egész, ha két vagy három hónap múlva jönnék. Ha nem megy most, nem menne később sem. De őszintén szólva, bízom magunkban. Jobban, mint eddig bármiben.

– Tudod mi az érdekes? – mosolyodott el Nagore. – Hogy én is bízom bennetek. Nagyszerű srác. Te pedig egy nagyszerű lány vagy. – A karójára nézett, és elengedett. – Mennem kell Jonért az óvodába. Később beszélünk – nyomott puszit az arcomra. Én pedig egyedül maradtam abban a hatalmas házban.

Leültem a kanapéra – vagyis azt hiszem, most már inkább kanapénkra. Furcsa volt, hogy mostantól ez az otthonom. A harmadik, nagyon rövid idő alatt. De valahogy az egész... olyan nagyon helyénvalónak látszott.  Az, hogy itt vagyok, hogy Mesuttal éljek... Mindez nagyon is helyesnek tűnt. Valahogy úgy éreztem, hogy így kell lennie mindennek, ahogy most van.

Kibontottam az első dobozt. Csak ruhák voltak benne, gondosan összehajtogatva. A szekrényemnek ezt a részét Nagore pakolta ki. Elmosolyodtam. A következőben szintén ruhák, de már korántsem olyan nagy gonddal elhelyezve – igen, ez én voltam.

Volt egy egész doboznyi kottám, és rengeteg füzetem – a naplóim. Egy dobozba könyveket tettem, az örök kedvenceimet. És a végén ott volt az utolsó: egy doboz az emlékeknek.

Azóta nem nyitottam ki, hogy megérkezett. A legtöbb holmimmal együtt ezt is anyuék küldték utánam az érkezésem utáni héten. A ragasztó még érintetlen. Végigsimítottam a barna papíron. November vége volt, a baleset óta már több, mint öt hónap telt el. A különbség csupán annyi, hogy most már elég erősnek éreztem magamat ahhoz, hogy belenézzek.

Egy zöld mappában megviselt lapok sorban lefűzve – másfél év levelezései Anettel és Nórival. Mozijegyek, és filmplakátok. Annyira távolinak tűnt az az idő, amikor minden szabadidőmben a vetítőtermek egyikében ültem! Az apróságok, amiket Petitől kaptam, és amelyek akkor egy egész világot jelentettek nekem. És végül fényképek. Fényképek egy életről, amit végre sikerült magam mögött hagynom. Nem akartam elfelejteni – a részem volt, egy nagyon fontos rész – de nem engedhettem meg, hogy rám telepedjen. Mindez a múlt, emlék: jó, rossz egyaránt. És nem hagyhattam, hogy a múltam, ami már soha nem jön vissza, újra a jelenem legyen.

Az én jelenem most már Mes volt.

Azt azonban nem tudtam megállni, hogy amikor kezembe került az egyetlen bekeretezett fotó, ne engedjek  útjára néhány könnycseppet. Ahogy ott álltunk akkor, nevetve a hóban, minden annyira tökélesnek tűnt. Abban a percben úgy éreztem, ennek örökké kell tartania. Tévedtem. Már csak a kép őrizte a pillanatot, ahogy Anett kezét fogom, miközben Peti a derekamat öleli és a fülembe súg valamit, Nóri pedig vidáman magyaráz Anettnek a kabátját rángatva.

Észre sem vettem, hogy valaki bejött, amíg két kar át nem ölelte a vállam. Mes mögém guggolt, a felsőteste a mellkasomhoz simult, miközben a nyakamba csókolt. Hideg volt a bőre.

– Mit csináltál kint? Tiszta hideg vagy – fordultam kicsit felé, a kezemet az ujjaira téve.

– Sétáltam. Sami hozott el, úgyhogy nála álltunk meg. Legalább szellőzött egy kicsit a fejem. Ennek pedig csinálunk helyet a nappaliban – bökött a képre.

– Nem bánod, ha kiteszem? – kérdeztem halkan.

– Lia, ne légy buta. Persze, hogy nem bánom – felelte, a fülemen éreztem, ahogy levegőt vett. – Van számodra egy szekrényem a gardróbban. Vigyük fel a ruháidat – állt fel, és felvette az egyik dobozt, én meg annak a tetejére tettem még egyet, az utolsót pedig magam emeltem fel.

– Mehetünk – nyögtem. – Ki gondolná, hogy néhány vacak rongydarab ilyen nehéz lehet.

***

– Tudod, soha az életben nem fogom megérteni, hogy mi a fenének kell neked ennyi ruha? – csóválta meg a fejét. – Bármelyik plázacica megirigyelné.

Megforgattam a szemem.

– Ha nem tűnt volna fel, a fele mez – morogtam az orrom alatt. Lia megajándékozott egy mosollyal, és két keze közé fogva az arcomat, lábujjhegyre állva megcsókolt.

– Ne aggódj, én így szeretlek – súgta a számra. – Na gyere, pakoljuk ki ezeket a vackokat – lépett hátra, és feltűrte a felsője ujját. Egyszerű, fehér garbó volt, ami a testéhez simult, és V-kivágása azt hiszem többet mutatott, mint amit épp ésszel fel tudtam volna dolgozni.

Néztem, ahogy a neki lerámolt polc felé fordul, és sötét hajába túrva sóhajt egy nagyot. Nem tehettem róla, muszáj volt hozzáérnem. Mögé lépdeltem, és a hajától szabaddá tett nyakába csókoltam. Megmerevedett az érintésem nyomán, éreztem, ahogy visszatartja a levegőt. A kezem a csípőjére simítva húztam ujjaimat egyre feljebb az oldala mentén.

Hangosan fújta ki a levegőt, én pedig elmosolyodtam, miközben az ajkamat feljebb húzva a füle alatt is megcsókoltam.

A tenyeremet a melle alatt állítottam meg, a hasán. Éreztem, ahogy lélegzik, és azt is, hogy hevesen ver a szíve. Nem mintha az enyém nem diktált volna őrületes tempót. Lia a mellkasomnak dőlt, és ahogy újra megcsókoltam, lehunyta a szemét. Annyira gyönyörű volt.

Magam felé fordítottam, az ajkaival türelmetlenül kapott az én ajkam után. Eszemben sem volt eljátszani azt, ami pedig az utóbbi időben szokásunk volt: hogy hagyjam magam kergetni. Ez a csók úgy kellett most, mint a levegő a tüdőmbe. Két napja nem láttam, és csak most fogtam fel, hogy mennyire hiányzott. A nyelve ismerősként köszöntötte az enyémet, miközben a kezem a derekáról a fenekére csúszott, és ha lehet, még közelebb húztam magamhoz.

– Hiányoztál – suttogtam rekedten. Kinyitotta azokat a nagy, kék szemeit, ujjaival a hajamat markolta, úgy nézett rám.

– Te is nekem – felelte. Egy egészen kicsit megemeltem, ő pedig könnyedén a derekamra kulcsolta a lábait, ujjaival a nyakamat cirógatva, a hajamat túrva. Még soha nem voltam ennyire hálás azért, hogy a gardróbom a hálóból nyílt.

Óvatosan tettem le az ágyra, közben egy pillanatra sem engedve el az ajkait. Az ujjaim a pólója alatt kalandoztak: a bőre puha volt, sima és forró. A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt az enyém alatt. Végighúztam az ajkaimat az álla vonalán, mielőtt újra a nyakára nyomtam volna lágy, finom csókot. Imádtam a bőre illatát.

Lassan kezdtem el felfelé húzni a felsőjét... amikor megszólalt a csengő. Mindketten megmerevedtünk. Fenébe. Aztán Lia halkan nevetni kezdett, a hajamat cirógatva.

– Elfelejtettem, hogy áthívtam a srácokat játszani – hajtottam a homlokomat a vállára, de nem engedtem őt el.

– Semmi baj, úgyis régen láttam őket – mondta, még mindig kuncogva. – Csinálok nektek vacsorát.

Felemeltem a fejem, és kisimítottam néhány tincset az arcából.

– Nincs még kicsit korán ahhoz? – vontam fel a szemöldököm.

– Egy pizza sajnos nem csinálja meg magát egyedül – mosolyodott el.

– Ja. Fogod, kiveszed a mélyhűtőből a mirelitet és berakod a sütőbe. Körülbelül kettő teljes percet igénybe vesz. – Lia a vállamra csapott.

– Nem a mirelitre gondoltam, majom. Gondolod, hogy ideköltözöm, és még hagyom mellé, hogy ilyeneket egyél?

Újra csengettek. Felsóhajtottam.

– Na, húzás lefelé, mielőtt ránk törik az ajtót – támaszkodott meg az alkarján, és kaptam még egy utolsó gyors csókot, mielőtt felkeltem volna, hogy lemenjek ajtót nyitni. Abban a pillanatban végtelenül gyűlöltem, hogy eszembe jutott éppen ma áthívni őket.

Sese, Sami és Karim a nappaliban telepedtek le. Nem ez volt az első alkalom, hogy Sergio átjött azóta az ominózus beszélgetés óta, a különbség csupán annyi volt, hogy gondosan kerültük Lia említését a beszélgetéseinkben. Így minden olyannak tűnt, mint régen. Még akkor is, ha már semmi sem volt olyan.

– Sziasztok! – jelent meg Lia a lépcső aljában. A farmert, ami eddig rajta volt, fekete melegítőre cserélte, azt a felsőt pedig, ami olyan tökéletesen kihangsúlyozta a teste vonalait, egy egyszerű, kék V-nyakú pólóra, rajta a „Soy muy feliz” felirattal. Imádtam ezt, hogy folyamatosan pólókat csináltatott, aztán nevetett rajtunk, ha megláttuk őt benne.

– Ezer éve nem láttalak, Hugi – húzta őt magához Karim.

– Lekötöttek bokros teendőim. Egyetemre megyek ugyanis – harapott az ajkába, és láttam az elégedettséget az arcán. – Most pedig vacsorát csinálni nektek – nyomott puszit Sese arcára, és eltűnt a konyhában.

– Mintha kicserélték volna – jegyezte meg Sami.

– Nem csak mintha – csóválta meg a fejét Sergio. – Most már egészen olyan, mint amilyennek egyszer régen én is ismertem őt. Persze kicsit komolyabb, mint akkor volt.

Néha nagyon bántam, hogy nem ismertem Liát régebben. Akkor talán megkímélhettem volna azoktól az emlékektől, amiktől most már soha nem fog megszabadulni. És talán magamat is megkímélhettem volna néhány csalódástól. Hinnem kell, hogy ha két évvel ezelőtt látom meg őt először, akkor is ugyanazt éreztem volna, mint néhány hónapja, azon a buta klubvacsorán.

És ez nem is esik nehezemre. Annyira szerettem, hogy azt éreztem, ez örökre szól. Pedig nagyon is tisztában voltam vele, hogy az örökre igen hosszú idő.

Tökéletes volt az a délután. A sok nevetéssel, beszélgetéssel, miközben az agysejtjeinket gyilkoltok az xbox előtt, és a sülő pizza illata beszivárgott a nappaliba. Mikor kiestem a körből, ledobtam a kontrolleremet, és a konyhába sétáltam. Nekidőltem az ajtófélfának, és onnan néztem Liát, ahogy a tepsibe teríti a tésztát, és rászórja a feltétet.

– Nem is tudtam, hogy tudsz pizzát sütni.

– Látod, mik ki nem derülnek – nevetett rám. – Sajnos annyira nem vagyok profi, hogy kerekre megoldjam, úgyhogy be kell érnetek a szögletes, nagyiféle pizzával – nyitotta ki a sütőmet, és becsúsztatta az ételt a már készülő adag alá.

– Egy egész hadseregnek lesz? – vontam fel a szemöldököm.

– Négy focistára kell főznöm. Nem ringatom magamat tévhitekbe a gyomorkapacitásotokkal kapcsolatban – csóválta meg a fejét, és egy tálcát nyomott a kezembe, rajta poharakkal meg üdítővel. – Na, nyerj nekem egy futamot, bajnokom – suttogta a számra, aztán anélkül lépett el mellettem Karim után kiabálva, hogy tényleg megcsókolt volna.

Az agyam eldobom néha ettől a lánytól, esküszöm.

Mondanom sem kell, hogy isteni vacsorát csinált. Szinte már az undorító határát súrolva tömtük magunkba, nagyokat nevetve.

– Nem mész fel aludni? – kérdeztem, mikor már láttam rajta, hogy kezd laposakat pislogni. Bágyadtan elmosolyodott.

– Még be akartam pakolni a mosogatóba...

– Hagyd csak, majd elintézzük a srácokkal.

– Na ja, ez a minimum egy ilyen fejedelmi lakoma után – lapogatta meg a fejét Sami. Csak Sese nem szólt semmit.

Találkozott a tekintetem a hátvédével. Egy pár másodperces néma szempárbaj után aztán Liára nézett.

– Figyelj csak, Hugi, elmehetnénk ebédelni pénteken. Ezer éve nem beszéltünk.

– Persze! – Éreztem, ahogy a féltékenység belém mar, látva, Lia mennyire lelkes, amiért Sergióval tölthet néhány órát. Tudtam, hogy nem lenne szabad ezt éreznem, és tudtam azt is, hogy okom sincsen rá, mégsem tudtam mit tenni ellene. – Ne haragudjatok, de azt hiszem, tényleg lefekszem, borzasztóan fáj a fejem – állt fel, és amikor hozzám lépett a jó éjt puszijáért, én olyan hosszasan csókoltam meg, amennyire csak nem szégyelltem. Fogalmam sincsen, mit akartam elérni ezzel, láttam, hogy őt is megleptem, de nem érdekelt, Lia pedig nem húzódott el.

– Szép álmokat, kicsim – cirógattam meg az arcát, és nem néztem Sesére.

Gyűlöltem, hogy a féltékenység minden egyes alkalommal erősebb volt nálam.

 

***

Lehúztam a sapkámat a fejemről, ahogy beléptem az étterembe. Túl voltunk november közepén, az idő pedig kezdett igencsak hűvösre fordulni, főleg, mikor még az eső is esett, és a nyirkos levegő bekúszott a ruhád alá.

Sese már ott ült egy eldugott sarokba, én pedig mosolyogva szaladtam oda hozzá. Magához ölelt, és két puszit nyomott az arcomra.

– Ennyire hideg van kint? Teljesen kipirultál – simogatta meg az arcom, én pedig bólintottam. Élveztem az étterem melegét, ahogy átjár. – Azt hittem, Mesut hoz el.

– Nem, volt valami dolga. Azt hiszem, karácsonyi ajándékot akar nézni nekem, csak nem akarta elmondani – nevettem. – Fogalmam sincsen, hogy minek rohan ennyire, több mint egy hónap van addig – csóváltam meg a fejem. – Még neked is ki kellene találnom valamit, nem akarom megtörni a vicces ajándékok hagyományát – öltöttem ki rá a nyelvem, és lehuppantam a székre, majd a kezembe vettem az étlapot.

Ahhoz képest, hogy itt éltünk, egymástól gyakorlatilag egy köpésre, mégsem láttam annyit Sesét, mint szerettem volna. Mégis csak évekig volt a legjobb barátom. Néha már határozottan úgy éreztem, hogy kerül engem. És ez bántott, mert fogalmam sem volt miért.

Annyira örültem, amikor meghívott. És annyira jó volt most beszélgetni vele semmiről és mindenről, pont, mint régen... csak most már mindketten kicsit felnőttebbek vagyunk. Főleg én, azt hiszem.

– Lia...

– Tessék? – néztem a rántott sajtom fölül Sesére. Ezer éve nem hívott Liának.

– Tulajdonképpen beszélni akartam veled.

– Baj van? – Nem tehettem róla, egyszerűen azonnal a legrosszabbra gondoltam. Azt hiszem, ezen senkinek nem szabad csodálkoznia. Sergio megmosolyogta az aggodalmam.

– Talán baj. De semmiképpen nem olyan értelemben, mint te gondolod.

– Oké, kezdem nagyon nem érteni ezt az egészet... – ráztam meg a fejemet, és letettem a villámat.

– Amit most mondani fogok, tudnod kell. Mert egyikünk sem maradhat abban a kényelmetlen szituációban, ami most van – kezdte. – Nem akarom, hogy megváltozzon bármi is utána, érted? Csak egyszerűen ki kell mondanom.

– Sese... – motyogtam tétován. Nem értettem semmit.

– Szeretlek. Tudom, hogy nem kellene, tudom, hogy ez furcsa neked, és hirtelen jött az egész, de egyszer régen talán te is érezted. Én meg most érzem. Szeretlek, Lia – mondta egyszerűen.

Elfelejtettem levegőt venni. Csak bámultam Sergióra, és azt hiszem, még a szám is nyitva volt.

– Sese, én... én nem... – mondtam rekedten. Nem éreztem semmit Sergio iránt. Egyszer régen, talán tényleg igen, valamikor még gyerekkoromban. A barátom volt, a legjobb barátom, életben tartott, amikor nem volt senki, akihez szólhattam volna, de nem voltam belé szerelmes. Erről nem kellett győzködnöm magam. De valahogy túl kegyetlennek hangzott volna, ha kimondom.

– Nem kell mondanod semmit. De előbb-utóbb úgy is kiderült volna, és Mes miatt is...

Felálltam az asztaltól.

– Ne haragudj, de most el kell mennem. Egy kicsit gondolkodnom kell... – kaptam fel a kabátom, és már bele is bújtam. A gondolataim száguldottak. Miért? Miért kellett így lennie? Miért nem maradhattunk csak egyszerűen barátok, mint régen? Nem akartam megbántani Sesét, de nem fog megváltozni az, amit érzek. És nem is akarom, hogy megváltozzon.

– Lia! – kiáltott utánam, de nem álltam meg.

Az utcán az arcomba csapott a hideg levegő. Nem figyeltem sehová, csak azt tudtam, hogy most egyedül kell lennem egy kicsit, mert minden annyira kusza volt...

Nem akartam elveszíteni egy barátot.

Így semmiképpen sem.

Akkor sem néztem szét, amikor leléptem a járdáról. Csak mentem, amerre a lábam vitt. Aztán megtorpantam. A duda annyira hangos volt és annyira közelről jött, hogy már azelőtt tudtam mi fog történni, mielőtt ténylegesen elért volna.

Minden lelassult.

Láttam az autó fényszóróit, egyre közelebb és közelebb. Aztán fájdalom, és sötétség.

Aztán már a fájdalom sem.

Csak a sötétség.

Hallottam, ahogy valaki – vagy talán nem is egy valaki? – kiabál, az én nevemet is. Utána pedig csak csend, és üresség. Nem emlékeztem semmire, nem éreztem semmit. 

Azt sem tudtam többé, ki is vagyok én.