[Ez egy rövid kis rész, az utolsó átkötő fejezet, mielőtt elkezdődnének az események :) Az előző, zenélős bejegyzésemet azért töröltem, mert a mediafire nem akar engem szeretni, de megoldom még ma, ígérem :)]
Első fejezet
Második rész: ...Madrid
Igen. Elfogadtam az ajánlatot.
De végiggondoltam minden lehetőséget, mielőtt megadtam volna a választ.
Aznap volt egy igen hosszú beszélgetésem Mr Gallianival és azzal a férfival is, aki engem kért fel a madridi Adidas projektre. A neve Antonio Carrera volt, és egészen olyan volt mentorként, mint Galliani. Ő lesz az, aki Madridban rajtam tartja majd a szemét, figyelemmel kíséri a fejlődésemet, mert igen, az, amit ott csinálok fogja majd végül befolyásolni, hogy megkapom-e a program ösztöndíját, avagy sem.
Jó fizetés, minden lerendezve, és én azt csinálhatom, amit szeretek! Egyedül azért voltam szomorú, mert ez egyúttal azt is jelentette, hogy el kell hagynom Milánót, még akkor is, ha remélhetőleg visszatérek ide szeptemberben, hogy befejezzem a tanulmányaimat és a karrieremet.
Ahogy vége lett a megbeszélésnek, beszéltem a srácokkal, még az sem érdekelt, hogy már késő van, és őket sem, hiszen nem tudtak várni holnapig. Amikor elmeséltem nekik, még izgatottabbak voltak, mint én, és arra bátorítottak, hogy ragadjam meg ezt a lehetőséget, és mondjak igent az ajánlatra.
Miután mindent elrendeztek, az utam Madridba lassan megvalósult.
Már egy hét is eltelt azóta a beszélgetés óta, és ma magam mögött hagyom Milánót. Elbúcsúztam a fiúktól, de tudjátok, ez nem egy afféle szomorú búcsú volt. Tartani fogjuk a kapcsolatot, mintha csak együtt élnénk ezután is.
Egy hideg hétfő reggelen érkeztem meg Madridba. A repülőtéren Mr Carrera várt rám, hogy aztán elfuvarozzon az új lakásomig. Ez lesz az otthonom a következő öt hónapban és, komolyan mondom, mikor megérkeztem, melegség töltött el. Mr Carrera azt mondta, a mai napot még úgy tölthetem, ahogy szeretném, úgyhogy akár be is rendezkedhetek itt. Beléptem a lakásba, és... valami tökéletes volt. Egy gyönyörű kis hely, amely mintha máris az otthonom lenne. Minden volt benne, amire csak szükségem lehet, ráadásul éppen megfelelő volt a mérete, tekintve, hogy egyedül élek majd benne. Azt hiszem, ez lesz a legnehezebb része, hiszen már hozzászoktam, hogy a srácok Milánóban mindig a közelemben voltak, így soha nem éreztem magam egyedül. De tudtam, hogy ezt is túl fogom élni.
Kipakoltam minden cuccomat, lezuhanyoztam, és eldöntöttem, hogy elindulok megismerni a várost. Minden tele volt éttermekkel meg boltokkal, és úgy mindennel, amit az ember el tud képzelni. Kiszúrtam egy aprócska helyet, ahova aztán be is mentem, hogy egyek valamit. Majd éhen haltam.
– Ez nagyon jó – motyogtam magamnak, miközben kinéztem az étterem ablakán, hogy gyönyörködhessek az elém táruló környékben.
Mikor végeztem, és kiléptem az étteremből, már délután háromra járt. Talán haza kellene mennem – gondoltam. Őszintén szólva eléggé elfáradtam. Azon vacilláltam, hogy szunyókáljak egyet, vagy megnézzek egy filmet. És beszélnem kéne a barátaimmal és a szüleimmel is, csak hogy elmondjam nekik, már itt vagyok. Mr Carrera már hívott, hogy közölje, holnap reggel kilenckor találkozunk, és mellékelt egy címet is. Istenem, még jó, hogy már feltalálták a GPS-t!
Hazamentem, és ledőltem a kanapéra, majd felnyitottam a laptopomat, hogy mindenkivel beszélni tudjak, aki csak elérhető. Még mindig nem éreztem a honvágyat, de tisztában voltam vele, hogy akkor fog belém marni, amikor majd a legkevésbé sem várom. Ugyanakkor boldog is voltam, mert Madridban egyelőre kényelmesen, biztonságban éreztem magam, és ami a legfontosabb, egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy elvesztem volna. Talán ez az egész sokkal könnyebb lesz, mint ahogy vártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése