Love hurts - 16. fejezet

[Sziasztok! Ahogy majd ti is érezhetitek ebben a fejezetben, a történet erősen közeledik a végéhez. Tulajdonképpen már csak az ezt követő fejezet, és a epilógus van, amit ezúttal egészen biztosan két részben fogok közölni. Köszönöm a sok pozitív visszajelzést az előző fejezethez, remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket! Ajánlott zenéért ide és ide kattoljatok. Azért nem kívánok most Boldog Karácsonyt, mert Karácsony minden napján tervezek valamit hozni, úgyhogy majd megteszem ezt akkor. Puszillak titeket.

PS. A fejezetben szereplő béna kis dalszöveget tényleg én írtam. Bocsássatok meg érte :"D]

16. fejezet - High way to hell

Mesut ölében ültem, és a nyakának hajtottam a fejem a kórházi szoba egyik kényelmes foteljében. Megnyugtatott az illata, a karja a derekamon, jelenléte. Kórház. Megint. Nagyon rövid időn belül már másodszor.

Mes mentőt akart hívni, én azonban nem engedtem neki. Az után, hogy lenyugodtam, újra fel tudtam állni, és a fájdalmaim is enyhültek. Az igazat megvallva, nem is akartam bemenni a kórházba, csak reggel, de Mesut persze hajthatatlan volt. Miután magamra tekertem a törölközőt és már nem remegett minden tagom, csak szorított magához, mintha soha nem akarna elengedni, én pedig a pólóját markoltam a hátán.

Soha életemben nem kaptam még olyan csókot, mint amilyen azt az ölelést követte. Égett a szám, és égett az arcom, többet akartam, pedig a szemébe nézve tudtam, hogy jelenleg nem kaphatok semmi mást. Mégis, a szívem ezerszeres tempót diktált.

A mellkasába fúrtam az arcomat, ő pedig lehajolva suttogta a fülembe, hogy öltözzek fel, mert addig nem fekszünk le aludni, amíg nem látott egy orvos. Eszemben sem volt vele vitatkozni ezek után.

Hát, így kerültünk megint ide. Apró győzelemnek könyveltem el, hogy ezúttal a saját lábamon érkeztem, igaz, azt hiszem a rémületem minden mást elnyomott. Legalább Mes fogta a kezem. Egészen addig, amíg a dokim meg nem jelent. Nem lettem volna az orvos helyében. Még soha nem láttam Mesutot azelőtt ennyire dühösnek. Még meccsen sem. Nem értette, hogy nem vették észre, hogy valami baj van velem. Hármunk közül senki nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Én csak ültem, és sajnáltam az orvost, akire a párom minden haragja rázúdult.

Újra vért vettek, felületes vizsgálatokat végeztek, de ezúttal sem mutattam semmi rendellenességet, ennél többet pedig az éjszaka közepén nem tudtak tenni értem.

– Bent kellene maradnia éjszakára, kisasszony – nézett rám az orvos, én azonban megráztam a fejem.

– Nem jöhetnék vissza holnap? Teljesen mindegy, hogy hol alszom, az állapotom úgysem fog semmit változni… Haza akarok menni.

A doki sóhajtott egyet, és megmasszírozta az orrnyergét.

– Menjen. Délután leszek megint itt. Akkor jöjjön.

– Köszönöm, doktor úr – bólintottam, és összefűztem az ujjaimat Mesut ujjaival.

Szótlanul ültünk be az autójába, még a rádiót sem kapcsolata be, ami pedig mindig szokása volt. Az arcát figyeltem, a vonásait. Szinte ráfeszült a kormányra, pedig az Audi, amivel jöttünk könnyen kezelhető volt.

Óvatosan a karjára tettem a kezem. Éreztem az izmait a tenyerem alatt. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, hogy megnyugodjon.

– Mes… – kezdtem, csak hogy hallja a hangomat. Összerezzentem, ahogy a kormányra csapott.

– Miért velünk történik ez, Lia? Miért? Nem csináltunk semmi rosszat.

Megállt az első parkolóban és a kormánynak döntötte a fejét. Némán simogattam a hátát, várva, hogy kiadja magából az összes idegességet. Lassan nézett csak rám, aztán két keze közé fogta az arcomat, homlokát a homlokomnak döntötte. Egy pillanatig azt hittem, könnyeket látok a szemében.

– Szeretlek – suttogta. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek…

Minden szónak egy puszival adott nyomatékot. Az arcomat, az orromat, a szememet csókolta. Úgy ültem ott, mint egy béna, soha, soha nem éreztem magam így azelőtt, és soha nem éreztem azt, amit ő érez… egészen addig a pillanatig. Mintha ott és akkor tényleg ketten lettünk volna egy ember.

– Nem akarlak elveszíteni, Lia. Kellesz nekem. Akarlak.

Éreztem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon, amiket a hüvelykujjával törölt le. Átkaroltam a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem. Belélegeztem az illatát, ami megnyugtatott, mint mindig.

– Én is téged – suttogtam a nyakára, és éreztem, hogy libabőrös lesz.

– Túl fogunk ezen is jutni, tudod, ugye?

Nem feleltem semmit. Nem akartam hazudni. De az igazat megvallva, nem voltam benne olyan biztos. Nem láttam a holnapot, vagy éppen a holnaputánt. És ami a legrosszabb az egészben, hogy ha mégis arra gondoltam, hogy mi fog történni velem… valahol mélyen úgy éreztem, hogy az egyedül csak rám vár. Tudtam, hogy akkor megint egymagam leszek. Mert ez olyasvalami, amibe Mesutot az ő karrierjével nem rángathatom bele. Ezzel tisztában voltam.

– Menjünk haza – mondtam halkan, és megtöröltem az arcomat. Olyan hálás voltam, hogy másnap nem kell edzésre mennie, és együtt tölthetjük a napot, hogy az valami kimondhatatlan. Nem vagyok biztos benne, hogy képes lettem volna egyedül szembenézni a jövővel.

Az óra fél egyet mutatott, amikor beléptünk az előszobába. Ledobtam a cipőmet és a kabátomat, és kinyújtóztam. Éreztem a bordáimban a lassan múló fájdalmat, és a derekamban is azt, amiről nem gondoltam, hogy komoly lehet.

Annyi mindenről nem gondolkodunk el.

És aztán csak azt vesszük észre, hogy zuhanunk. Amikor Mesuttal megismerkedtem, az is egy ilyen zuhanás volt, csak azt élveztem, az hamarosan repülésbe váltott, és én olyan boldog lettem, mint még soha az előtt. Most azonban nem láttam mást, csak az egyre közeledő járdát. Az egyetlen reményem egy régi-régi idézet volt: nem a zuhanás számít. Az érkezés.

Álltam, és csendben figyeltem a sötét lakást. Ismerős volt. Az otthonom. Éreztem, ahogy Mesut mögém lépett, és nekidőltem a mellkasának. A derekam köré fonta a karjait.

– Szeretem ezt a házat – mondtam halkan.

– Tudsz rá úgy tekinteni, mint az otthonodra?

Felnevettem.

– Te vagy az otthonom, Mes. Úgyhogy igen. Bármire tudok úgy tekinteni, ahol te is ott vagy.

Puszit nyomott az arcomra, aztán a fülembe suttogott.

– Szeretkezni akarok veled.

Éreztem, hogy lázba borul az arcom, és az egész testem is. Abban a pillanatban mintha minden érzékszervem kiélesedett volna, teljesen ráhangolódtam. Hirtelen nagyon is a tudatába kerültem annak, hogy ott áll mögöttem, hogy Ő áll ott mögöttem, hogy a karjai a derekamra simultak, az ajka a fülem alá, és forró lélegzetvételeitől libabőrös lettem.

Azt kívántam, hogy soha ne változzon ez meg. Ez, amilyen hatással van rám. Szembefordultam vele, és lábujjhegyre állva megcsókoltam.

Megszűnt a világ bennem és körülöttem. Nem volt semmi más, csak Mesut.

És ez elég volt.

***

Gyűlöltem várakozni. És most pontosan ezt kellett tennem, amíg az orvosok elemezték a leleteimet. Mes mellettem ült, és kis mosollyal az ajkán mintákat rajzolt a tenyeremre.

– Mikor gitároztál utoljára? Mióta hozzám költöztél, nem is láttalak játszani – mondta.

– Pedig játszottam. Amikor Nagoréval és a gyerekekkel voltam, vagy egyedül otthon. A baleset óta tényleg nem. Fájt a csuklóm, úgyhogy… – megvontam a vállam. – De már alig várom, hogy megint a kezembe vehessem. Hiányzik – sóhajtottam.

– Nem írsz saját dalokat? – Meglepődtem a kérdésen.

– Írtam már.

– Nem énekelnéd el?

– Mes, nem tudom feltűnt-e neked, de egy kórház kellős közepén ülünk... – jegyeztem meg. Mesut szétnézett a folyosón.

– Nincs itt senki. Kérlek.

Nagyot sóhajtottam.

– Hát jó.

Kihúztam magam, és énekelni kezdtem.

Never ending roads, cry, happiness, smile

We are on this planet, I had to ask why

Here I am, and never ever want to die

Here is the thing: I just wonder, why do I

love you

love you

love you

We have to go through peaces and wars

We don’t have umbrella when a teardrop falls

Maybe, one day I’ll have to leave you

But please don’t forget that I’ll never stop

love you

love you

love you

Everything will be alright, you said

I wanted to believe in this so bad

There are things what never change

Around you I feel so damn weak

Cause I love you

love you

love you

Mesut csak bámult rám. Béna kis dal volt, én is tudtam, de neki írtam. Egyszerűen csak rá gondoltam, és már ott is volt előttem lekörmölve a szöveg az akkordokkal. Ennyire egyszerű volt. Láttam, hogy mondani akar valamit, de mielőtt elkezdhette volna, megjelent az orvos, és mindketten ránéztünk. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. És akkor már tudtam, hogy baj van.

– Jöjjenek be – nyitotta ki nekünk a dolgozószobája ajtaját. Megszorítottam Mesut kezét, ahogy besétáltunk a helyiségbe, és leültünk a nagy íróasztal elé. – Nézze, kisasszony, nem fogok félrebeszélni. Az, hogy valami nincs rendben a gerincével, már az első balesete után észre kellett volna vennie az illetékesnek. Ez nem azt jelenti, hogy mi nem hibáztunk, mert nyilvánvalóan így van. Nem sok lehetősége van…

– Lehetőségek? – kérdeztem halk hangon.

– Számítania kell rá, hogy lesznek pillanatok, amikor nem tudja használni a lábait. És ezek a pillanatok egyre gyakoribbak lesznek, míg végül…

– …állandósulnak – fejeztem be suttogva.

– Amennyiben nem teszünk semmit, igen. Lebénulnak a lábai, aztán a teste többi része is.

– És mi a másik opció? – Nem mertem Mesutra nézni, pedig tudtam, éreztem, hogy engem figyel. Nem mertem belegondolni, milyen lenne, ha nem tudnék járni. Hogy mi lenne akkor velünk.

– Műtét. – Pislogni sem mertem. – Egy igen kockázatos műtét. Ha valami rosszul sikerül, akkor ugyanúgy elvesztheti a képességét a járásra, vagy akár… – nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség, hogy megtegye, értettük mi anélkül is. – De tudja, a mai orvostudomány rendkívüli sikereket ért el, így ha csak nem kerülnek valami teljesen extrém helyzet elé, az ön élete visszatérhet a régi kerékvágásba, efelől megnyugtathatom. Ehhez a műtéthez azonban az Államokba kell utaznia.

A tenyerembe temettem az arcomat.

Itt voltak tehát a lehetőségeim. Vagy lebénulok lassan, de biztosan, vagy megműtenek, és akkor van esélyem, hogy visszanyerjem az egészségemet vagy meg is halhatok. Remek. Egyszerűen csak remek.

– A felépülés akár egy teljes évet is igénybe vehet egy ilyen műtét után. A rehabilitáció…

Felkaptam a fejem, és az orvosra bámultam.

– Nem – jelentettem ki határozottan.

– Pardon?

– Nem megyek bele a műtétbe. Köszönöm.

– Lia! – szisszent fel mellettem Mesut. – Persze, hogy belemész. Elmegyünk szépen, és…

– Na látod, pontosan ezért nem fogok belemenni! Mert nincs olyan, hogy elmegyünk. Ha megyek is, egyedül megyek, te pedig szépen itt maradsz. Nem fogom mindkettőnk életét tönkretenni. Neked itt van életed, ideköt a munkád, és egy év rengeteg idő…

– Lia, ha azt hiszed, hogy elengedlek egyedül, akkor…

– Nem hiszem. Ugyanis nem megyek – mondtam újra.

– Lia…

– Mes, nem vitatkozom erről!

– Tönkreteszed a saját életedet! – csattant fel. Az orvos döbbenten figyelte a jelenetet.

– Inkább, mint a tiédet! – vágtam vissza reflexből, aztán felkaptam a kabátomat és a táskámat, és az ajtó felé indultam. Tudtam, hogy a nagyobbik rosszat választottam, és azt is tudtam, hogy végül el fogok menni, Mes nélkül. Végig kellett gondolnom ezt az egészet. Egyedül.

– Hová mész? Lia!

– Egy kicsit egyedül kell lennem. Csak… csak egy kicsit – néztem hátra a vállam felett, és felvettem a kabátomat.

A madridi utcák sötétbe öltöztek. Az utcalámpák kerek teliholdakat világítottak a járdára, én pedig csak mentem, és nem érdekelt, hogy a szél pirosra csípi a fülemet.

Így vagy úgy, de vége lesz, ezt az orvos nyilvánvalóvá tette számomra, és azt hiszem, ezt Mes is tudta, csak magának sem akarta beismerni. Mármint nyilván nem az én életem fog véget érni – bár sosem tudhatjuk… megengedtem magamnak egy cseppnyi fekete humort – hanem az a csoda, ami köztem és Mesut között volt. Nem ringattam magamat tévképzetekbe: ha lebénulok, nem maradhatok vele, sőt, azt hiszem, abba belehalnék, ha nem tudnék többé mozogni. Ha elmegyek Amerikába, és legrosszabb esetben is több hónapig nem láthatom… Azt egyáltalán nem biztos, hogy túlélné a kapcsolatunk. Ha a hónapok egy egész évre nyúlnának, akkor végképp nem.

Vége volt.

Egy kicsit nyújthatom, egy kicsit makacskodhatok, de a végén így vagy úgy, úgyis el kell majd mennem, ezen semmi nem változtathat.

És egyedül kell mennem.

Úgy éreztem magam, mintha fénysebességgel száguldanék a saját, személyes poklom felé. Nem volt kellemes. Éreztem, hogy kicsordulnak a könnyeim, a számra szorítottam a kezem, mert nem borulhattam ki, most nem. Nem megy ez nekem egyedül.

És ekkor, valami olyat tettem, amit már régen nem, pedig sokáig nagyon is rendszeres szokásom volt, ha nem tudtam kihez fordulhatnék, vagy csak sírni akartam valaki vállán.

Húsz perccel később pedig már Iker és Sara lakása előtt álltam. Csak akkor jutott eszembe, hogy talán elmentek vacsorázni, vagy ilyesmi, de éppen akkor, amikor már menni akartam, hogy tovább folytassam a céltalan kóborlást, kinyílt a bejárati ajtó, és az előszoba fényeinél kivehettem Iker oly ismerős és szeretett alakját. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

– Hugi?

Casillas azonnal leszaladt a lépcsőn, és gyorsan kinyitotta nekem a kaput, én pedig meg sem vártam, hogy becsukódjon mögöttem, átöleltem Iker derekát, és a mellkasába fúrva az arcomat, zokogni kezdtem.

Úgy kellett bekísérni a házba, ahol Sara aggódó tekintetével találtam szembe magam.

Tudom, hogy mehettem volna Nagoréhoz és Xabihoz is, de ők a családom voltak, mintha az anyám és az apám lettek volna, akikkel erről most még nem voltam képes beszélni és azonkívül… Azt hiszem, Iker tudott rólam a legtöbbet, ő ismert a legjobban Sese mellett. Akkor és ott egyszerűen csak rá volt szükségem, ahogy régen annyiszor.

Arra, hogy magához öleljen és megsimogassa a fejemet.

– Nem lesz semmi baj, Kölyök – mormolta, éppen mint régen. Éreztem, hogy Sara végigsimít a hátamon.

– Főzök teát – mondta halkan a nő, míg én tovább sírtam, ahogy voltam, kabátban, egyesen Iker szürke pulóverével szárítva fel a könnyeimet.

– Mi történt? – Iker leültetett az ebédlőasztalukhoz, de én csak bámultam magam elé, amíg Sara le nem tett elém egy bögre teát. Belekortyoltam. Addig, míg hozzá nem értem a bögréhez, nem is vettem észre, hogy mennyire hidegek az ujjaim.

Akkor aztán elmeséltem mindent. Minden, de minden kijött belőlem. Az összes félelmem, az összes fájdalmam, és a bizonyosság, hogy bármit tegyek is, el fogom veszíteni Mesutot. Egyszer már átéltem ezt, egyszer már temettem el szerelmet, és emlékeztem arra a szaggató, tépő fájdalomra, ami ezzel járt. Nem akartam újra.

Nem voltam rá kész újra.

– Ha belefutunk valami jó dologba, nem szabad elengednünk addig, amíg nem tudjuk biztosan, hogy eljött az ideje. De én biztosan tudom, hogy ennek még nem lenne szabad megtörténnie – suttogtam magam elé. – Szeretem őt, Iker. Még egyszer nem… – megráztam a fejem. Nem kellett magyarázkodnom. Értette, mindketten értették.

– El fogsz menni Amerikába, igaz? – kérdezte Iker, és az asztalon heverő kezemre tette a kezét. Bólintottam. – Meg fogod neki is mondani, ugye? Lia, nem léphetsz le csak úgy…

– Persze, hogy megbeszélem vele. De egy év borzasztó hosszú idő, és ezt mindketten tudjuk. Egy év egyenlő a szakításunkkal. És nem engedhetem, hogy velem jöjjön. Rá itt van szükség. Ez az élete, ebben sikeres, és nem miattam fogja abbahagyni. Csak egyszerűen… nem tudom, hogyan fogom túlélni – vallottam be.

– Meg fog várni – szólt közbe Sara hirtelen. – Szeret téged, Lia. Meg fog várni.

Keserűen elmosolyodtam. Hosszú sétám volt idáig, és mindenre gondoltam. Erre is.

– Nem fog. Mert meg fogom kérni, hogy ne tegye. Mesutnak szüksége van rá, hogy szeressék. És nem fogom tőle elvenni ezt, Sara. Köszönöm a teát, és hogy meghallgattatok – álltam fel.

– Most meg hová mész? – nézett rám Iker, és láttam a szemében, hogy készen áll visszatartani. Elnyomtam a mosolyomat, és megvontam a vállam.

– Haza. Mielőtt halálra aggódja magát – feleltem.

Úgy léptem ki az utcára, hogy tudtam: semmi sem lesz ugyanaz. És fájt. Mert rossz volt ez a változás.