Skyes aka Karácsonyi Angyalka III. - Régen nem

[Enyhe félnapos késéssel, de küldetés teljesítve! El kell árulnom, hogy ez a történet több okból is az egyik személyes kedvencem. Imádtam írni. Egy nap talán lesz belőle hogy hosszabb történet, talán a Crushban fogom kamatoztatni, talán máshol, majd meglátom. Na szóval, ezt már a Jézuska tette a fa alá. Remélem, szeretni fogjátok, amennyire én szerettem. Zene, mint mindig, itt. Jó szórakozást!]

Régen nem…

Bettinek sok-sok szeretettel. Mert van, ami soha nem változik.







Fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene várnom ettől a találkozástól, őszintén megmondom. Nem láttam Sofit már vagy mennyi is? Nyolc éve? Még gyerekek voltunk mindketten, amikor elment: ő tizenkettő, én tizennégy éves. Sülve-főve együtt. Aztán az apja munkát kapott Kanadában, a levelek egyre ritkábban jöttek, míg végül teljesen elmaradtak. Arra már nem is emlékszem, hogy végül is ő, vagy én voltam az, aki nem írt többet.

Nem is számít. Gyerekkori barátság volt.

Nem úgy mint Sofi anyjáé és az én anyámé. Ők ugyanis végig az évek folytán tartották a kapcsolatot, még ha mi nem is. És most a Llorente család hazajön. Ami azt jelenti, hogy az egész famíliám kivonult a Bajarasra, hogy köszöntsük őket.

Mit is mondhatnék? Soha nem lelkesedtem az ilyesmiért. Ráadásul le kellett mondanom Olit, akivel a hétvégét tölteni terveztem emiatt a cirkusz miatt. Mondanom sem kell, nem repesett éppen az örömtől. Én sem, ha már itt tartunk.

Annyira régen volt ez az egész. Különben is, ha Sofiék hazaköltöznek, akkor nem tök mindegy? Akkor láthatom őt, amikor csak akarom. Miért éppen ezt a hétvégét kellett kötelezővé tenni? Gyakorlatilag már arra sem emlékszem, hogyan néz ki.

Egy sóhajjal a szemem elé húztam a napszemüvegemet. A május különösen meleg volt idén, és már szinte az egész ország a német világbajnokság lázában égett. Nagyok voltak az elvárások velünk szemben. Igazán Sofi volt a legkisebb bajom.

Amikor bejelentették az érkező repülőt, szabályosan fellélegeztem. Nem nagyon vettem részt a családom izgatott beszélgetésében, Maria Paz anyuval csacsogott Sofiról, én meg teljesen és tökéletesen kívülállónak éreztem magam. A saját családom körében.

Aztán megláttam Emát és Josét az érkezők között, és mögöttük egykori legjobb barátomat. Aki már egyáltalán nem hasonlított arra a kislányra, akire emlékeztem. A legkevésbé sem. Persze a vonásaiban felismerhető volt, csak éppen... azóta gyönyörű lett.

Szőke haja lágy hullámokban hullott a vállára, egy könyvet tartott maga előtt, és azt olvasta menet közben, nem zavartatva magát azon, hogy esetleg nekimennek, vagy ő nekiütközik valakinek. Nem tehettem róla, önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy figyeltem. Régen is ilyen volt. Hiába, voltak dolgok, amik nem változnak: ahogy látom, még mindig imád olvasni.

Hová tűnt vajon az én kicsi Sofim a két copfjával?

Nem értettem, hogy miért ver olyan gyorsan a szívem, ahogy ver. Nem volt rá semmi oka. Nem lett volna szabad így éreznem, ezt tudtam. Nyolc év rengeteg idő, ráadásul Oli is… Különben is, talán azóta elviselhetetlen plázacicává változott. Egyetlen pillantásból nem vonhattam le messzemenő következtetéseket.

Megráztam a fejem.

Gyerünk, Fernando, hagyd abba – győzködtem magamat. Ez csak egy lány. Régen ismered. És itt fejezzük is be a fantáziálást.

Ema lelkesen integetni kezdett nekünk, aztán José arcán is feltűnt a mosoly, amire olyan jól emlékeztem. Ahogy már mondtam, vannak dolgok ebben az életben, amik nem változnak. Azt hiszem, a Llorente család vidámsága ezek közé a dolgok közé tartozott.

– Sziasztok! Istenem, de régen láttalak titeket, gyerekek – ölelgetett meg minket a nő. – Jézusom, Fernando, te aztán tényleg nagyra nőttél – nézett fel rám az alacsony Ema. Mosolyogva megvontam a vállamat, miközben kezet fogtam Joséval. – Sofia!

A lány felnézett a könyvéből, és kivette a fülhallgatóját, amiből zene szólt, bár nem ismertem fel, mit hallgatott.

– Sziasztok! – köszönt egy visszafogott mosollyal. Maria Paz magához ölelte, és Izrael is, anyuról meg apuról már ne is beszéljünk. Aztán Sofi hozzám lépett.

– Szia – köszöntem neki, és nem tehettem a meleg mosoly ellen, ami az arcomra kúszott. Elnyomtam a sóhajt, ami kikívánkozott belőlem, és magam sem tudtam, minek szólt tulajdonképpen. – Régen nem láttalak – mondtam halkan, és lehajolva két puszit nyomtam az arcára.

– Semmit nem változtál – jegyezte meg, és benne már nyoma sem volt az ő iménti és az én jelenlegi visszafogottságomnak. Gond nélkül fonta a karjait a nyakam köré, és átölelt. – Istenem, de hiányoztál! – morogta a fülembe. Éreztem, hogy a hátamba megfeszülnek az izmok, és fogalmam sem volt róla, miért. Olyan volt, mintha az elmúlt nyolc év meg sem történt volna.

Ott volt Sofi, és ott voltam én, és valahogy fájóan tudtam, hogy ennek így kell lennie, ennek mindig is így kellett lennie.  Legalábbis, így kellett volna lennie. Zavart. Mert fogalmam sincsen róla, hogy miért volt bennem ebben az érzés.

– Hogy vagy? – kérdeztem.

– Jól – nevetett és megfogta a kezemet. Döbbenten néztem rá. – Most meg mi van?

– Semmi – ráztam meg a fejemet. És ez tulajdonképpen igaz is volt: bajról szó sem lehetett.

– Otthon laksz még? Fuenlabradában? – kérdezte. Megráztam a fejem.

– Azt hittem, anyukád mesélte, hogy elköltöztem, és nem is mostanában. Madridban élek, odaköt a munkám. Az Atleticonál focizom – magyaráztam.

– Tudom, hogy ott focizol –  nevetett. – De attól még lakhatnál otthon, nem? – kérdezte, és ő is a szeme elé húzta a napszemüvegét, majd a táskájába süllyesztette a könyvét. – Istenem, de hiányzott ez a meleg – sóhajtotta. – És most, hétvégén azért te is otthon leszel, ugye? – nézet rám. Csak bólintani tudtam. Lehetséges, hogy ennyire nem változott volna? Félénk, mikor másokról van szó, de cserfes, amint magunk között vagyunk.

– Persze. Anya lefejezne, ha merészelném máshol tölteni a hétvégémet…

– Nincs edzésed? Gondolom, hiányozhat az Atletico Madridnak a legjobb csatárja, nem?

– Azt hiszem, igazolták a távolmaradásomat – nevettem. – Családi okokra hivatkozva. És különben sem játszhatnék a hétvégén, összeszedtem az öt sárgámat, úgyhogy így jártam – vontam meg a vállam. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire illet a tenyere az ujjaim közé. Pont, mint régen.

A családi ház megtelt élettel. Mindhárom Llorente nálunk fog lakni a hétvégén, amíg az új házba meg nem érkeznek a bútorok és a többi. Anya annyira izgatott volt, hogy valami elképesztő, és legalább húsz emberre főzött, nem nyolcra. Azt hiszem, hogy az edzőm meg fog ölni, ha visszamegyek hétfőn, mert vagy tíz kilóval nehezebb leszek.

Nem fogják elhinni, hogy csak három napot voltam otthon.

Este apuékkal néztem a pénteki meccsnap összefoglalóit, miközben odakint már sötétedett. Aztán az „öregek” lassan eltűntek mellőlem, és már csak azon vettem észre magam, hogy egyedül ülök a nappaliban, a konyhában is egyedül az a lámpa világított, amit anyu állandóan égve hagyott. Sóhajtva álltam fel, és egy zuhany után, a hajamat törölközővel dörzsölve léptem ki a szobám teraszára.

A korlátra támaszkodva figyeltem a csöndes udvart, a sötétségbevesző utcát, és gondolkodtam. Olyan volt, mintha visszautaztam volna az időben, és közben valahogy mégis a jelenben ragadtam volna. Az egész annyira… furcsa volt.

A melegítőalsóm zsebében rezegni kezdett a telefonom. Sóhajtva húztam elő, és nem kellett a kijelzőre néznem, hogy tudjam Oli az.

– Szia! – szóltam bele egy kis mosollyal. – Jól telt a napod?

– Hiányzol – sóhajtotta. – Jól érzed magadat?

– Kicsit fura – vallottam be. – Sofi semmit nem változott. Mintha el sem telt volna az a sok év.

– Szóval még mindig tizenkét évesnek néz ki? – kérdezte, és hallottam, ahogy kuncog.

– Nem – nevettem én is, de nem jött szívből. Valahogy nem volt most kedvem ehhez a beszélgetéshez. Bármennyire is el akartam kerülni az ilyen gondolatokat, de be kellett vallanom magamnak a tényt, hogy nem volt kedvem Olihoz.

Egész nap próbáltam magam távol tartani Sofitól, nem kettesben lenni vele. Annyira régen volt már, amikor még anélkül tudtuk volna egymás kezét fogni, hogy az bármit is jelentett volna, és nem gondoltam, hogy azok az idők visszatérhetnek. Felnőttek voltunk, mindketten. Ő pedig igazán vonzó fiatal nő lett. Olyan, aki könnyedén elcsavarhatná a fejem. És a néhány éjszakás kalandok régi barátokkal jelenleg nem igazán fértek bele az életembe… És legfőképpen a kapcsolatomba Olallával.

– Valami baj van? – hallottam a lány hangját.

– Semmi – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Csak hosszú és fárasztó volt ez a nap – sóhajtottam.

– Akkor pihenj, Fernando – mondta gyengéden.

– Jó éjt, Oli.

Bontottam a hívást, de eszemben sem volt lefeküdni. Mélyen beszívtam a nyárillatú levegőt. Oldalra fordítottam a fejem, és akkor… megláttam. Sofi a földszinti teraszon ült, a hintaágyon, kezében bögrével, és az eget bámulta. Ha észre is vette, hogy itt vagyok, nem nagyon törődött vele. Még a sötétben is ki tudtam venni a testének vonalait.

A lábam valahogy magától indult kifelé a szobámból, le a lépcsőn és ki a teraszra.

– Szia – huppantam le mellé. Kicsit megborzongtam, még mindig nem volt rajtam semmi, csak a melegítőalsóm. Sofia rám sem nézett.

– Meguntad, hogy kerülgetsz? – kérdezte semleges hangon.

– Tessék? – néztem rá döbbenten.

– Meguntad, hogy kerülsz? – ismételte meg, és végre rám nézett. Nem tudtam semmit kiolvasni a szeméből.

– Én nem...

– Ugyan, Nando, a vak is észrevehette, hogy mindent megtettél azért, csak hogy ne kelljen velem több időt kettesben töltened. Végül is én voltam a naiv. Hiszen amikor nem válaszoltál többet a leveleimre, le kellett volna esnie, hogy itt a vége. Én valamiért még is azt gondoltam, hogy ha visszajövök, akkor minden olyan lehet, mint régen. Megint lehetünk barátok, akik bármiről képesek órákon át beszélni. Tévedtem. Nem nagy dolog. Megtörtént már máskor is – vonta meg a vállát, és kortyolt egyet a teájából. Ha nem ismertem volna, talán elhiszem, hogy tényleg ennyire könnyen veszi ezt az egészet… De az volt a helyzet, hogy ismertem. És csak most kezdett el leesni, hogy tulajdonképpen mennyire jól is ismerem őt.

– Hé, álljunk csak meg egy szóra! – emeltem fel a kezemet. Visszaemlékeztem azokra a hónapokra, amikor tizenhat éves fejjel türelmetlenül vártam a leveleket Kanadából. És egyszerre emlékeztem arra is, hogy a legutolsó feladott kisregényemre nem érkezett válasz. – Sajnálom, hogy van életem nélküled is, oké, Sofi? Sajnálom. De voltam egyszer tinédzser, és tudod, az a kamasz szerelmes volt beléd. Én nem válaszoltam neked? Te voltál az, aki nem írt vissza! Hónapokig teljesen magam alatt voltam, mert azt hittem, hogy ez is olyan lesz velünk, mint a mesékben. Egy barátság, amit mindent túl él, aztán felnövünk, és elveszlek feleségül, szülsz nekem vagy három gyereket, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. De nem így lett. Túlléptem. Azt hiszem, te is túlléptél. Most van egy stabil kapcsolatom. És csak azért, mert te visszajöttél, nem fogok mindent kockára tenni azért, mert talán megint barátok leszünk, mert őszintén mondom, nem hiszem, hogy tudnánk egyszerű barátok lenni, én nem tudnék csak a barátod lenni. Ez van. De ne gyere nekem itt azzal, hogy nem válaszoltam. Te voltál az, aki nem tette.

– Nem kaptad meg az utolsó levelem? – kérdezte halkan, a szempillái alól felnézve rám.

– Nem. Nem kaptam.

– Én meg már azt hittem, hogy elfelejtettél, mert nem vagyok olyan érdekes, mint a foci.

– Komolyan ezt gondoltad, Sofi? Mikor tudtad, hogy mindig, minden körülmények között te voltál az első?

– Fogalmam sincsen, mit gondoltam – vonta meg a vállát. – Csak egy kislány voltam Nando. És az a kislány, aki még mindig bennem van, szeretne a barátod lenni. Olyan sok év telt el nélküled, és nem akarom, hogy most, amikor itt vagyok, és megint láthatlak, még ugyanennyi teljen el úgy, hogy nem szólunk egymáshoz – tette a kezét az arcomra. Annyira nagyon jól esett. – Ígérem, nem akarok semmi többet.

Nem mondtam ki, hogy nem is attól félek: ő tesz valamit. Sokkal inkább attól, hogy én szeretek bele újra abba a gyönyörű nőbe, aki belőle lett.

– Nem tudom, Sofi. Vannak dolgok, amiken az idő egyáltalán nem segít – mondtam halkan.

– Legalább adj egy esélyt a barátságunk emlékének – kérte, és én persze képtelen volna nemet mondani, pedig pontosan tudtam, hogy hibát követek el, aminek egy napon majd meg kell fizetnem az árát. Mégsem érdekelt.

Egyetlen hosszú pillanatig megint az a tizenhat éves srác voltam, aki el akarta venni Sofit, mint a mesékben.

Ma már tudtam, hogy a tündérmesék nem léteznek. De ettől függetlenül is élhetünk boldog életet. A döntés egyedül a miénk. Ez az, amit soha, senki nem vehet el tőlünk. Sokat hibázunk, sírunk, nevetünk és egy napon meg is öregszünk, hogy aztán így vagy úgy, de elhagyjuk ezt a világot, attól azonban, hogy magunk dönthessünk nem foszthatnak meg.

..:::..

A szombat sokkal egyszerűbb volt, mint a péntek. Már nem küzdöttem azon, hogy elkerüljem Sofit. És hirtelen tényleg olyan lett minden, mintha visszarepültünk az időben. Ahogy az asztal körül nevettünk, vagy amikor ebéd után után sziesztáztunk, és Sofi egyszer csak megjelent a szobámban, hogy aztán mellém feküdjön. Természetesnek éreztem, hogy minden úgy történt, ahogy történt. Mert barátok voltunk.

Estére aztán a nagy meleg végre elmúlt, és ki lehetett menni a szabadba, anélkül, hogy az ember úgy érezte volna, a forró levegő szétégeti a légcsövét. Rövid nadrágban és pólóban ültem ki a teraszra, és bámultam a semmibe, egyszerűen csak élvezve, hogy már nem érzem úgy, hogy mindjárt megsülök.

– Nem megyünk el a parkba sétálni? Szürkületben olyan gyönyörű ez a város. – Összerezzentem, amikor Sofi megszólított és lehuppant mellém az ágyra. Szőke haját egy nagy pilótaszemüveggel fogta hátra, szandált, és vidám, nyári ruhát viselt. Gyönyörű volt.

Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot.

– Elmehetünk – egyeztem bele, és az ablakpárkányról felmarkoltam a telefonom meg a kulcsaim, arra az esetre, ha sötétedés után érnénk csak haza, amire láttam esélyt, tekintve, hogy nyolc óra múlt. – Anya, elviszem Sofit a parkba. Majd jövünk – hajoltam be az ajtón. Anya és Ema hátra se néztek, csak egy intéssel jelezték, hogy húzzunk már. Elmosolyodtam.

Amint kiléptünk a kapun, átkaroltam Sofi nyakát, aki elnevette magát, és megfogta a kezem.

– Milyen volt Kanadában? – kérdeztem tőle, lenézve rá.

– Jó. Eleinte persze nagyon utáltam távol lenni tőled, meg Spanyolországtól, az életemtől, de utána… Vannak már ott is barátaim. És ott is volt egy életem. Jó élet volt, Nando. Szeretem őket. – Elmosolyodtam. Örültem neki, hogy mindketten túl tudtunk lépni. Nem hiszem, hogy neki könnyebb lett volna, mint nekem… De most itt voltunk. És csak el kell hinnem, hogy rendbe hozhatjuk ahhoz, hogy ez tényleg sikerüljön.

– És, valami srác? – Megmondom őszintén, valószínűleg nem örültem volna annak a válasznak, ha azt mondja, van valakije, puszta önzőségből, így aztán volt egy enyhe lelkiismeret-furdalásom, amiért megkönnyebbültem, hogy nincsen senkije.

– Volt pár srác. De tudod, hogy van ez, ha nem az igazi, úgysem működik – vonta meg a vállát. Lassan besötétedett körülöttünk. – Hallottam anyukádtól... és tegnap te is mondtad, hogy együtt vagy valakivel, méghozzá elég komolyan.

– Igen. Olalla nagyszerű lány.

– Csak?

– Nincs csak – nevettem.

– Pedig a hangszínedből úgy vettem ki, hogy van – sandított rám.

– Nem tudom, Sofi. Csak néha én is úgy érzem, hogy ez nem az igazi. Csak aztán valahogy... Nem tudom elmagyarázni. Szeretem Olit, de közben talán mégsem.

– Értem – bólintott én pedig valahogy úgy éreztem, hogy ő tényleg érti, nem csak mondja. Felnézett a lassan teljesen besötétedő égre. – Nando, tényleg felhőket látok, vagy csak a szemem káprázik?

Követtem a tekintetét.

– Hát, igazán ideje lenne az esőnek. Szeretnél hazamenni? Ha maradunk, könnyedén megázhatunk.

Elnevette magát.

– Hazamenni? A világért sem. Évek óta várok, egy igazi, meleg, nyári esőre. Úgyhogy maradunk.

Végig sem mondta, már hallottuk, ahogy megdörren az ég. Egyszerre gondtalan gyereknek éreztem magamat. Nem akartam, hogy ez a nap véget érjen. Nem akartam visszatérni az életemhez. Ha belegondolok, hogy annyi évig nem beszéltünk egyetlen ostoba, meg nem érkező levél miatt, a legszívesebben minden földi dolgot átkoztam volna.

Aztán arra gondoltam, hogy talán ez sem véletlenül történt így.

Talán így kellett lennie.

Talán ez az egész boldogság csak három napig tart. Hétfőn aztán visszamegyek a csapathoz, Olihoz, a régi életemhez, ez az egész pedig csak egy boldog álomnak fog tűnni. Nem akartam, hogy így legyen… de ez nem jelentette azt, hogy tehetek ellene.

Az első esőcsepp a fejemen koppant. Sofi elengedte a kezem, és széttárta a karját, ahogy egyre jobban szakadni kezdett. A fehér ruhája egyetlen pillanat alatt teljesen átázott és a testére tapadt, szőke haja pedig a fejére, és a nyakára. Mondjuk haj szempontjából nem valószínű, hogy jobban néztem ki.

De lehettünk akármennyire elázottak, a Sofi arcán megjelenő széles mosoly mindent gyönyörűvé tett bennem és körülöttem.

Őt magát pedig elkápráztatóvá. Levette a szandálját, és mezítláb taposta a park vizes, zöld füvét.

– Mit csinálsz? – néztem rá.

– Így is úgy is belefolyik a víz, akkor meg nem mindegy? – vonta fel a szemöldökét. Csak a fejemet csóváltam, és néztem, ahogy az ég felé fordította az arcát. A bőrén, a nyakán folyt a víz, még a cseppek el nem tűntek a dekoltázsában. Tudtam, hogy nem lenne szabad ezt figyelnem, még sem bírtam ellenállni. Aztán már csak azon vettem észre magam, hogy előtte állok. Rám nézett a nagy, barna szemeivel. – Mi az? – kérdezte bujkáló mosollyal. Én pedig elvesztem.

Megragadtam a derekát, és magamhoz húzva mélyen megcsókoltam őt. Egyetlen pillanatig sem visszakozott, azonnal visszacsókolt, az ujjai a hajamat túrták. Mintha meztelenül simult volna hozzám: az ázott ruhák szinte semmit nem számítottak.

– Azt hiszem, nyolc éve erre vártam – morogtam, ahogy elszakadtunk egymástól. Gyönyörű volt. Ujjai tétován fogták meg a pólómat, én pedig hagytam, hogy áthúzz a fejemen.

Ördögi mosoly terült el az arcán, aztán szaladni kezdett, kezében a felsőmmel.

– Sofi! – kiáltottam utána, de ő csak a válla felett nézett hátra.

– Ha szeretnéd visszakapni, azt hiszem, el kell kapnod, Nando!

Gondolkodás nélkül utánarohantam. A következő pillanatban már mindketten a földön feküdtünk, az utcalámpák fénye alatt.

– Megvagy… – suttogtam.

– Végre elkaptál.

– Olyan régen nem éreztem ilyesmit.

– Én még soha – felelte suttogva. Újra megcsókoltam. Ott feküdtünk az esőben, a teste, a testem forró volt, és csak csókoltam, amíg el nem fogyott a levegőnk. Mintha abban a pillanatban az egész életem elölről kezdődött volna. Vagy mintha megint tizennégy éves lettem volna.

– Menjünk haza, mielőtt megfázol – mondtam, és felsegítettem a földről, aztán el sem engedtem a kezét.

Mire a házhoz értünk, már mindenkinél sötét volt az ablak. Sofi kuncogva, víztől csöpögve lépkedett felfelé a lépcsőn, maga után húzva engem is. Körülbelül a közepénél jártunk, amikor lehúzva magamhoz újra megcsókoltam. A derekam köré fonta a lábait, én pedig a csodával határos módon valahogy megoldottam, hogy bejussunk a szobámba.

A szekrényemből előhalásztam egy törölközőt, és a fejére tettem, hogy átdörzsöljem a haját.

– Nando, nem vagyok már kislány – nézett rám nagy szemekkel a törölköző széle alól.

– Tudom, hogy nem vagy ez. Egyedül ezért csókoltalak meg.

– Mi lesz a barátnőddel?

– Fogalmam sincsen – feleltem az igazsághoz híven.

– Figyelj ide, Nando. Elcsesztük ezt az egészet. A dolgoknak úgy kellene lennie, ahogy most, ebben a pillanatban vannak, bonyodalmak és dráma nélkül. Szeretnélek megcsókolni. Szeretnék hozzád bújni. De nem akarok egy éjszaka lenni. Semmiképpen.

– Én sem akarom, hogy az legyél.

Újra megcsókoltam.

Miért éreztem úgy, hogy szeretem, amikor ehhez túl kevés idő telt el?

A reggel egymás mellett ért minket. Nem tettünk semmi illetlenséget, csak aludtunk. Magamhoz húztam őt. És legszívesebben soha nem engedtem volna el.

..:::..

Nando úgy szorított magához, mint aki soha többé nem akar elengedni, és ez talán igaz is volt. Még soha nem láttam őt olyan boldognak, mint akkor. Az ő meze volt rajtam. Piros, a hátán sárga kilencessel. Megnyerték az Európa Bajnokságot.

Még soha életemben nem láttam őt annyira boldognak és felszabadultnak, mint azon a napon. Azt kívántam, hogy a boldogság soha ne érjen véget, miközben megcsókolt.

Hihetetlen volt, hogy mindez egyetlen elkallódott levéllel kezdődött, egy esős nap forró csókjaival folytatódott, és szerelemmel végződött. Azóta két év eltelt, és semmi nem változott. Ez volt az a bizonyos nagybetűs Igazi, amire mindig vártam.

Szerettem őt. Talán mindig is így volt.

– Szeretlek – suttogtam a szájára, ő pedig elmosolyodott.

– Tudom.

– Hé! – morogtam kicsit sértődöttnek tettetve magam. Ez szokásos játékunk volt.

– Én is szeretlek, Sofi.