Skyes aka Karácsonyi Angyalka IV. - Bambi

[Úgy látszik, ez a december már csak ilyen késős az én szempontomból. Ez pedig az én legutolsó karácsonyi ajándékom, és ezúton, utólagosan is boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, remélve, hogy mindannyitok boldog ünnepeket tud maga mögött! Remélem, hogy szeretni fogjátok ezt a történetet is, ahogy a másik hármat. Ezt is a Jézuska hagyta vitathatatlanul széles karácsonyfám alatt. Ajánlott zenéért kattoljatok ide. Jó szórakozást hozzá! :)]

 

Bambi

 

Viinek, aki máris barát. Mert, ahogy te is mondtad, vannak dolgok, amiből a sok soha nem elég.

Kitalálom. Sokat nevettetek az óvodában és az iskolában azokon a szerencsétleneken, akiknek a szüleik különös humoruknál fogva valami vicces nevet adtak. Nos, a helyzet az, hogy csak azért találjátok ezt nevetségesnek, mert nem ti vagytok a helyükben. Fogalmatok sincsen, hogy milyen lehet éppen Cserepes Virág, vagy Havasi Gyopár néven élni. Komolyan.

Apám világ életében furcsa egy ember volt. Számomra valami teljesen megmagyarázhatatlan okból imádott fogadásokat kötni, amelyeket rendszerint meg is nyert.

Volt egy alkalom azonban, amikor vesztett. És hármat találhattok, ki itta meg a levét…

Igen. Én voltam.

Hát így lett becsületes nevem Varga Őzike. Ne. Kérlek ne nevessetek, anélkül is elég borzalmas a helyzet, higgyétek el nekem. Főleg, hogy a barna hajam, a nevem és a barna szemem miatt már az óvodában gyorsan kitalálták a rendkívül fantáziadús „Bambi” becenevet a számomra.

A különös az, hogy meglehetősen gyorsan megkedveltem. Hiszen mégiscsak jobb volt, mint az Őzike. Szerettem a barátaimat, akikkel később együtt kezdtem el az általános iskolát, így aztán meglehetősen érzékenyen érintett, amikor apa külföldön kapott munkát, és nekem teljesen elölről kellett kezdenem a beilleszkedést, meg a többit. Aztán megismerkedtem valakivel, lettek új barátaim, és az egész hirtelen már nem is tűnt annyira vészesnek, mint eleinte.

Persze, a Bambi név itt is rajtam maradt, ezt mindenki könnyebben megjegyezte, mint az Őzikét. Nem hibáztattam őket érte.

És őszintén… nem is bántam annyira.

Összerezzentem az ijedtségtől. Félve fordult hátra az ablakom felé, ahonnan egy gyanúsan ismerős arc nézett vissza rám. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és dühöt, ahogy felpattantam az ágyamról, és kinyitottam az ablakot. A beáramló hideg levegőtől felálltak a pihék a karomon.

– Normális vagy?! – kérdeztem, és próbáltam visszafogni a hangomat, mielőtt anyuék felébrednek, és rajtakapnak minket. Nem mintha zavartatta volna magát, lerúgta a cipőjét, aztán a kabátját az íróasztalomnál álló székre terítette, és kirázta a hajából a havat. – Kérdeztem valamit! – böktem meg a mellkasát. Nem úgy tűnt, mintha ez ki tudná billenteni a lelki békéjéből. Miért is nem lepett ez meg engem?

– Hallottam.

– Le is eshettél volna! Egyáltalán, hogy a francba jutottál fel a másodikra? Legutóbbi értesüléseim szerint még focista vagy, nem maga Pókember. Ráadásul elmúlt tizenegy óra – folytattam a sopánkodást. De hát tényleg a szívbajt hozta rám, bármi történhetett volna vele.

– Felmásztam édesanyád viráglétráján – vonta meg a vállát. Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. A szívverésem lassan kezdett lecsendesedni, hogy utána újra felgyorsuljon, csak ekkor már egyáltalán nem az ijedtségtől.

– Mesut Özil, egy szép, ám talán borongós napon TE fogsz engem a sírba vinni – sóhajtottam, és megdörzsöltem a karomat. Még mindig fáztam egy kicsit.

– Jól vagy? – nézett rám kicsit aggódva, és közelebb lépve az ujjaimra tette a kezét. Felpillantottam rá.

– Van kint vagy mínusz húsz fok. Nem esett jól, hogy Casanovát játszva éppen az ablakomat céloztad be – vontam össze a szemöldököm, és próbáltam nem tudomást venni a felgyorsuló pulzusomról. – A szívbajt hoztad rám, és mint tudod, a szívem nem remekel éppen – néztem le a lábfejemre.

– Gondoltam, megmentem az unalmas karácsonyi napodat, amit az unalmas, öreg rokonaiddal kellett eltöltened – mondta mosolyogva, mintha nem is hallotta volna az utolsó megjegyzésem. Nem volt hajlandó figyelembe venni az én szerinte negatív hozzáállásomat, amivel valahol nagyon is egyet tudtam érteni. – Még ajándékot is hoztam neked, Bambi – engedett el.

– Ajándékom nekem is van – mosolyodtam el, és kinyitottam a ruhásszekrényem. – Szemet becsukni, uram – néztem rá hátra a vállam felett, és amikor megláttam, hogy kukucskál megragadtam a kezét, és lenyomtam az ágyamra. – Ne less, Mes, különben semmit nem kapsz.

Egyetlen pillanatra elidőztem rajta.

Tizenegy éves korom óta ismertem Mest. Rövid úton lettünk a legjobb barátok. Egyszerűen imádtam őt, már kislányként is. Fogalmam sem volt róla, hogy mikor szerettem bele. Valószínűleg akkor, amikor először fel tudtam ésszel fogni, hogy mi az a szerelem. Nehéz is volt, bár Mes nem az a fajta srác volt, akit körberajongtak a lányok… Legalábbis egy darabig. Aztán most egyre jobban megy neki a foci, és egyébként is jóképű srác… lenne, ha eltüntetné azt az undorító szőke melírcsíkot a hajából. Elmosolyodtam a gondolatra. Tizennyolc évesen már igazán tudhatná, hogy rohadtul nem áll jól neki. Egy napon talán majd felvilágosítom.

– Kinyithatom már? Bambi…

– Még ne! – vágtam rá azonnal, és újra a szekrény elé léptem, hogy elővegyem a kis csomagot, aztán berúgtam magam mögött az ajtaját. Leültem a bolyhos, fehér szőnyegemre Mes két hatalmas lábfeje közé, és a térdére tettem az ajándékot. – Most már nézhetsz – mosolyogtam rá. Lassan kezdte leszedni a fényes papírt. A csomag egy bekeretezett fotót rejtett.

Az idei első meccsén készült a felnőtt csapatban. Tiszta izzadt volt, így a kép készültekor éppen nevetve próbáltam eltolni magamtól, mert elkapta a derekamat, hogy magához öleljen. Az édesapja kapott minket lencsevégre. Imádtam ezt a képet, mert azt az egyetlen pillanatot örökítette meg, amikor éppen abbahagytam a kapálózást, két kezem a mellkasán nyugodott, ő pedig a derekamat ölelte a karjaival, és volt valami a tekintetében, amibe talán csak én képzeltem sokat, de… valamiért nagyon sokat jelentett nekem.

A kép alatti feliraton az én szálkás betűimmel a következő szöveg állt: Mesut Özil és az ő vitathatatlanul legnagyobb rajongója.

A mosoly lassan kúszott az arcára, ahogy ujjait az üveglapra simította.

– Köszönöm, Bambi – nézett rám. Megvontam a vállam, és éreztem, hogy elpirulok, ezért gyorsan lehajtottam a fejem. – Mi a baj?

– Semmi – vágtam rá, és ha lehet még jobban elvörösödtem. A színészi képességeim a nullát súrolták… alulról. A szája sarka még mindig felfelé görbült.

– Akkor most te jössz. Szemeket lecsukni, Bambi.

Engedelmeskedtem.

Hallottam, ahogy a zsebében megcsörren valami, aztán a leheletét megéreztem a bőrömön. Valami hideg és fémes ért a kulcscsontomhoz, aztán a nyakamon megéreztem meleg ujjait. Éreztem, ahogy felforrósodik a testem.

– We are infinite… – suttogta a fülembe. – Még ne nyisd ki.

Nem kellett kétszer mondania, meg sem mertem moccanni, különösen, amikor a két tenyere az arcomra csúszott. Tudtam, hogy nagyon közel van hozzám, az ajkaimon éreztem, ahogy levegőt vett, mielőtt megcsókolt volna.

Automatikusan fontam a karjaim a nyaka köré, és csókoltam vissza. Felhúzott magához, és egy percre sem szakadtunk el egymástól. A következő pillanatban már alatta feküdtem az ágyamon. Az ujjaival a nyakamat cirógatta, a másik kezével utat talált a pólóm alá és végigsimított az oldalamon.
 

– Hideg a kezed – nyitottam ki a szemem. Mindketten levegő után kapkodtunk.

Lassan húzta el a kezét, hogy aztán a ruhámat a derekamra simítsa. De még mindig fölöttem feküdt. Pillanatokig csak némán néztünk a másik szemébe, aztán a tekintete újra az ajkamra siklott, és finoman megcsókolt.

Megtapogattam az új láncot a nyakamban. Egy apró fektetett nyolcas lógott rajta. Az örökkévalóság, a végtelen jele.

– Mondhatom azt, hogy szeretlek? – kérdezte.

– Én is szeretlek – suttogtam vissza. A legszebb karácsonyi ajándékom volt, hogy végre kimondta. Egyébként is hajlamosak voltunk úgy viselkedni, mint egy szerelmespár, pedig nem is voltunk együtt. Fogtuk egymás kezét az utcán, vagy az ölébe ültetett a suli udvarán, mikor tavasszal már ki lehetett menni.

Nagyon nehéz volt elviselni, hogy fogalmam sem volt, vajon csak megszokásból csinálja-e, vagy azért, mert hasonlóan érez, mint én.

És most itt volt. Belógott a szobámba az éjszaka közepén, hogy ajándékot adjon nekem, aztán megcsókolt, éppen, mint a mesékben.

Csak sajnos, a folytatás kettőnk esetében biztosan nem olyan lesz.

– Ha szerencséd van, úgysem élek addig, hogy számon kérhessem rajtad, meg gyűrűt követeljek a bal kezemre.

– Bambi, ilyesmivel ne viccelj, légy szíves – nézett rám nagyon-nagyon komolyan.

– Nem vicc volt. A szívbetegség soha nem viccel.

– Meg fogsz gyógyulni. Csak el kell hinned. Még az orvosod is ezt mondta – nyomott puszit a homlokomra. – Ráadásul most, hogy tíz hónap után összeszedtem magam, belógtam a házatokba éjjel, mikor a szüleid már alszanak, és szerelmet vallottam neked, nem akarok ilyesmikről hallani.

– Itt maradsz velem? – kérdeztem a hajába túrva.

Elmosolyodott.

– De hajnal előtt lelépek – csókolt meg.

– Ne aggódj, ki foglak rugdosni az ablakomon – nevettem.

Végül, amikor Kanadába kellett utaznom, hogy megműtsenek, szakítottunk. Kamasz szerelem volt, olyan, amilyet egyszer az életben minden lánynak meg kellene tapasztalnia, egy olyan sráccal, mint Mes. Veszekedésekkel és édes békülésekkel, csókokkal, mozival, családi vacsorákkal és szombat estékkel, amikor a barátod és az apád együtt nézik a Bundesliga aktuális meccsét, ha a barátod a pénteki meccsnapon már játszott.

Soha életemben nem fájt még semmi annyira, mint a búcsú Mestől. Örökké emlékezni fogok a napra, ahogy a vállába kapaszkodtam aznap a reptéren, és megtiltottam neki, hogy keressen. Mindketten tudtuk, hogy belehalhatok ebbe az egészbe, a szívem, a legfontosabb szervem ugyanis nem akart életben tartani. Jobb volt, ha még most, így kilépek az életéből. Mindkettőnknek.

Aznap úgy csókolt meg, hogy már anyáék érezték kínosan magukat, ahogy egymást faltuk a reptér kellős közepén. Mondjak valamit? Nem érdekelt. Főleg, mert amikor a beszállásra szólítottak fel minket, elkapta a karomat, a zsebébe túrt, magához húzott, és a fülembe suttogott, miközben a tenyerembe csúsztatott valami aprót és hideget.

– Vannak ígéretek, amikről nem feledkezünk el.

Csak a repülőn bírtam szétnyitni az ujjaim. Egy fehérarany gyűrű volt, és bele sem mertem gondolni, hogy mennyibe kerülhetett, de ahogy közelebb emeltem a szememhez, a lélegzetem is elakadt.

Mert egy napon tényleg az ujjadra húztam volna. Mesut

A könnyeim megállíthatatlanul potyogni kezdtek.

Ahogy mondtam, kamasz szerelem volt. De ettől még egyikünk sem tudta, hogy valaha nőhet-e nagyobbra. Hiszen alig múltunk tizenkilenc évesek.

***

Az egyik karom a fejem alatt volt, úgy bámultam a plafont. Nem tudtam aludni, ezért szórakozottan kezdtem el tekergetni az ujjam körül a gyűrűmet, amit csak meccsek alatt nem hordtam. Tudtam, hogy mi van a belsejébe írva, hiszen én gravíroztattam. Szándékosan belülre. Ez egy olyan része volt az életemnek, ami tényleg senki másra nem tartozott.

Bambi – a lány, akit először szerettem szívvel és testtel.

Vannak dolgok az életben, amikről nem feledkezünk el, akármennyi idő is teljen el. Jelen esetben öt év. Fogalmam sem volt róla, hogy nézhet ki most. Arra gondolni sem tudtam, hogy nincs. Valahol hittem abban, hogyha meghalt volna, arról tudnék. Azt éreztem volna.

A kép, amit akkor, sok éve karácsonyra kapta tőle, még mindig az éjjeliszekrényemen áll. Volt olyan barátnőm, aki megkérdezte, hogy ki ez a lány, és volt olyan, aki nem. Nem mintha válaszoltam volna egyébként a kérdésre. Senkinek nem volt köze hozzá.

Így az általános magyarázatom egy szóban kimerült: egy barát.

Most azonban éppen senkim nem volt, akinek magyarázkodnom kellene.

Fogalmam sem volt, miért nem éreztem magam fáradtnak, mindenesetre tudtam, hogy aludnom kellene, mert másnap edzés, és nem hiányoznak a karikák a szemem alá. Így aztán, hosszas forgolódás után valahogy mégiscsak sikerült álomba emlékeznem magam.

Kiszálltam a kocsimból egy pékség előtt, és a szemem elé húztam a napszemüvegemet. Sikeresen elaludtam, de nem akartam tök üres gyomorral nekifutni a napnak, és csak reméltem, hogy megúszom a tömeghisztériát így reggel kilenckor. Éppen bezártam volna az autót, amikor valaki nemes egyszerűséggel nekisétált a mellkasomnak. Még épp idejében kaptam a „támadóm” után, nehogy elessen, noha egy hatalmas térképen kívül – talán Madrid metrótérképe? – semmit nem láttam belőle.

– Entschuldigu… Sorry – motyogta, de még mindig nem nézett rám. – Meg tudnád nekem mondani, hogy hogy a fenébe jutok el a Valdebebasba? – emelte fel a tekintetét. – Tök hülye vagyok ezekhez a térképekhez.

A szívem gyorsabban kezdett verni.

Talán igazuk van azoknak a fura embereknek, akik azt hangoztatják, hogy véletlenek nincsenek. Hogy vannak dolgok, amiknek meg kell történnie, és úgy kell megtörténnie, ahogy.

– Bambi…? – kérdeztem tétován.

A lány megdermedt. Ijedten pislogott rám, én pedig a fejem tetejére toltam a napszemüvegem. Annyira örültem, hogy azt gyakorlatilag elmondani sem lehet. Bár már nagyon rég történt velem ilyesmi, de majdnem könnyek szöktek a szemembe.

– Mes… – suttogta. Önkénytelenül is lenéztem a bal kezére. A gyűrűsujján ott volt az én gyűrűm. Valószínűleg ezer közül is felismertem volna. – Tudod mit, mindegy, azt hiszem megtalálom egyedül is.  Örülök, hogy láttalak, én…

– Most meg hová mész? – kaptam el a karját. – Mit csinálsz itt, Madridban? És miért akartál elmenni a Valdebebashoz?

Egy pillanatig csend ült közénk. A kezemet nézte a karján, mire észbe kaptam, és gyorsan elengedtem. Nagyot sóhajtott.

– Téged akartalak látni – ismerte be halkan. – De az nem volt benne a tervben, hogy ténylegesen is összefutunk.

– Bambi… – Kissé félve nézett a szemembe, de én nem gondolkoztam tovább egy pillanatig sem, magamhoz rántottam, és szorosan átöleltem, az egyik kezem elveszett a hosszú, barna hajában, és beszívtam az illatát, amire már nem is emlékeztem, most mégis megnyugtatott. Még az sem érdekelt, hogy egy utca kellős közepén állunk. – Mégis mi a fenéért tartott ennyi ideig, hogy megkeress, mi? – morogtam a fülébe. Nem nőtt meg, ez tény. Még mindig csak a vállamig ért.

Halkan sírni kezdett, ahogy belemarkolt a mellkasomon a pólómba, aztán mintha nevetett volna, és meg tudtam érteni. Én is valahogy így éreztem magam.

A kezébe nyomtam a kocsim kulcsát.

– Szállj be. És ne merészelj eltűnni nekem, amíg nem hozok reggelit. Aztán elviszlek a Valdebebasba – adtam ki az utasítást. Az arcát megtörölve huppant be az anyós ülésre.

A szívem még mindig vadul dübörgött a mellkasomban. Alig akartam elhinni, hogy tényleg itt van. Pedig, így volt.

Egy barna papírzacskóval felszerelkezve ültem be mellé.

– Hogy vagy? – kérdeztem, miközben rátapostam a gázra.

– Hát, ha a szívemre gondolsz… – kezdte, és kicsit felém fordult. – A jó hír az, hogy akár nyolcvan éves koromig is élhetek.

Elmosolyodtam.

– És mi a rossz hír? – kérdeztem.

– Hogy egészen eddig gyáva voltam eljönni, mert… – Nem fejezte be a mondatot, pedig nagyon érdekelt volna, mit akar mondani, mégsem erősködtem. – Tetszik a hajad – terelte a témát. – Emlékszel, amikor a Schalkéban játszottál? Rémes volt benne az a szőke – kuncogott.

– Igazán szólhattál volna erről akkor – jegyeztem meg, alig palástolva a vigyorom.

– Az esetek kilencvenkilenc százalékában sikeresen elterelted róla a figyelmem – jegyezte meg, de valamiért úgy éreztem, ez a megszólalás nem sikerült olyan könnyedre, mint amilyenre szánta. – Most viszont tényleg jól áll.

– Te viszont alig változtál – mondtam. – Még mindig gyönyörű vagy.

A szemem sarkából láttam, hogy elpirul, és kibámul az ablakon. Pedig tényleg így volt.

– Hogy járhattál együtt a tizennyolc éves suttyó énemmel? – kérdeztem vigyorogva, mire felém fordult, és karomra csapott.

– Nem voltál suttyó! És csak hogy tudd, körülbelül tizennégy éves korunk óta beléd voltam esve, úgyhogy nem számított, hogy éppen milyen a hajad.

– Elég sokáig tartott, mire egymásra találtunk, nem?

– És most sem siettük éppen el – suttogta. A tekintetem újra a gyűrűre siklott, de ezúttal nem mondtam semmit. Leparkoltam a szokásos helyemen, és kiszálltam a kocsiból.

– Megjöttünk – segítettem ki a kocsiból, és nem engedtem el a kezét akkor sem, amikor elindultunk az épületkomplexum felé.

– Mesut – mondta halkan, és elakarta húzni a kezét, én azonban nem engedtem, csak felvontam a félszemöldököm. – Meg fognak látni, te meg híres vagy. Nem lesz ebből bajod? Nincs barátnőd, vagy ilyesmi?

– Nem érdekel, ha meglátják, és különben sincs senkim. Ráadásul – hajoltam közelebb hozzá –, ahogy már mondtam, gyönyörű vagy, nem szégyelleném, ha melletted hoznának le az újságok.

Újra elpirult, és rosszalló tekintettel nézett rám.

– Hát, azt legalább már tudjuk, hogy még mindig remekül zavarba tudsz hozni – morogta, mire elnevettem magam. – Remélem élvezed, te szenyó.

– Fogalmad sincs róla – ismertem be egy vigyorral. Úgy éreztem maga, mint tizennyolc éves koromban. Ez valahol nagyon rémisztő volt, valahol megdöbbentő, valahol pedig megnyugtató. Én még mindig itt voltam. Úgy látszik vannak dolgok, amik nem változnak az életben. Az, ahogy képes voltam viselkedni Bambi mellett valami ilyesmi lehetett.

Tulajdonképpen, azt hiszem soha nem zártuk le igazán a kapcsolatunkat, ő meg én. Lehet, hogy azért sodorta most Isten az utamba, hogy ezt megtehessük, hogy ne érezzem úgy többé, hogy nem tudtam őt igazán elengedni.

– Hova megyünk? A vendégeknek a másik bejáraton... – nézett rám zavarodottan.

– Nem, Bambi. Szépen velem jössz. Ahogy ismerlek, lelépnél, anélkül, hogy megadtad volna a számod, én pedig nem követem el kétszer ugyanazt a hibát: elengedni téged anélkül, hogy tudnám, mi lesz veled. Úgyhogy együtt maradunk, hazajössz velem, megvacsorázunk, és nem tűnsz el – néztem a szemébe. A szavak maguktól szöktek ki a számon, noha talán nem volt éppen bölcs dolog kimondanom őket. Fogalmam sincsen, mi történik velem, hogy mit miért teszek, és őszintén szólva az a helyzet, hogy hosszú idő után először ez nem is érdekelt.

– Hát jó – bólintott, az ujjai szorítása magabiztosabbá vált a kezemen, és kihúzta magát. Nem tudtam észrevenni, hogy tényleg nagyon csinos lett, úgy értem nőies. Már akkor régen is csinos volt, persze. Tényleg nem értettem, hogy hogy a fenébe szeretett belém.

Szandál volt rajta, farmersort egy egyszerű fehér inggel, a kiegészítőiben a bőr barnája dominált. Egyszerű volt, és mégis, azt hiszem bármelyik férfi szeme megakadt volna rajta, ahogy a sötét, hosszú haja a hátára omlott.

– Nem fognak problémázni? Amiért beviszel egy civilt? – kérdezte, és a másik kezét is karomra tette. Hihetetlen volt, mintha egy nap sem telt volna el... legalábbis próbáltunk úgy viselkedni, mintha így lenne, noha az idő mindkettőnkön nyomot hagyott, ezt látni lehetett. Rajtam talán jobban is, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy mennyit változtam, kívül-belül. De Bambi csak csendesebb lett. És sokkal több volt az arcán a mosoly: csendes, titokzatos mosoly, amelynek talán nem is volt különösebb oka, vagy ha volt is, hát nem osztotta meg senkivel. És ez így is volt rendjén. Valamiért én mégis tudni akartam, mi teszi őt ennyire boldoggá a világban.

– Ha szépen csendben maradsz, és úgy teszel, mintha ott sem lennél, akkor...

– Mes! – kiáltott fel méltatlankodva. Ismertem ezt a hangszínt, és már borzasztóan hiányzott.

– Csak viccelek. Majd szólok az edzőnek, és megesküszöm az életemre, hogy nem engedem meg, hogy eltereld a figyelmemet.

– Tudnak rólam? – kérdezte halkan. Megráztam a fejem.

– Azaz… Sergio… Ramos tud. Tudod, a hátvéd srác.

– Tudom, hogy ki a csapat egyik hátvédje, Mesut – nevetett. – Felfrissítem az emlékezeted: már gyerekkordban elérted, hogy otthon legyek a foci világában, úgyhogy nem kell aggódnod. Mi van Ramosszal?

– Neki meséltem rólad. Kint van az éjjeliszekrényemen a kép, amit akkor régen karácsonyra adtál.

– Még megvan? – nézett rám nagy szemekkel. Biccentettem.

– Persze. Miért, mit gondoltál?

– Fogalmam sincsen. Nem gondoltam semmire, vagyis… hát tulajdonképpen talán arra, hogy te már híres vagy, ez az egész pedig egy nagyon régi história, és már régen elfelejtettél – vonta meg a vállát, és nem nézett rám. Észrevétlenül megpörgettem az ujjamon a gyűrűmet. Mérges voltam, amiért ezt gondolta, ugyanakkor fogalmam sem volt róla, hogy miért nem felejtettem el tényleg.

– Hát nem így volt – mondtam aztán végül egyszerűen. És ennyiben is maradtunk.

Az edzésen tényleg úgy viselkedett, mintha ott sem lett volna, és ezen muszáj volt nevetnem. Ült egy széken, elbújva a kíváncsi tekintetek elől, és úgy figyelt, ölében a táskájával. Megfigyeltem, hogy éppen úgy tekergette az ujján a gyűrűjét, mint én szoktam. Ezen muszáj voltam mosolyogni.

Egyetlen szó nélkül várt meg, amíg lezuhanyoztam és átöltöztem, félénken mosolygott az őt éppen szóval tartó Karimra – mert hát ki más is kezdené el csapni a szelet egy csinos lánynak, ha nem a francia csatár… – amikor végre megjelentem. A szeme azonnal rám villant, aztán csak olyan bambisan összevonta a szemöldökét, és csípőre vágta a kezét, többé már egy csepp figyelmet sem szentelve Benzemára.

– Mesut Özil!

Ajajj.

– Hányszor mondtam el neked, hogy szárítsd meg normálisan a fejedet, mielőtt megfázol, vagy valami? Hogy nem lettél még tüdőgyulladásos, vagy…

– Bambi, még majdhogynem nyár van – karoltam át a nyakát nevetve. – Semmi bajom nem lesz. Neked meg további szép estét, Karim – intettem a franciának.

Az úton hazafelé – ami igazán nem volt sok idő, valahogy sikerült elkerülnünk a dugót, ami kétségkívül csak a zsenialitásomnak köszönhető – végre megint részese lehettem a hamisítatlan Bambiféle lecseszésnek.

– Jól van, jól van, elég lesz már – tettem a szájára a kezem, amikor kisegítettem. Egy pillanatra mindketten megdermedtünk, a kínos csendet a telefonja csörgése törte meg. Miközben előkotorta a táskájából, elindultam a ház felé. Angolul beszélt valakivel, nem tudtam nem odafigyelni.

– Bocs, hogy nem hívtalak, An, de ne aggódj, élek. Madrid nem falja fel az olyan béna véznákat, mint amilyen én is vagyok – szólt bele azonnal. – Egy barátommal vagyok, egy nagyon régi barátommal. Igen. Nem, nem fog bántan, se megerőszakolni, se elrabolni, se kifosztani… Jézusom, Anna, mondom, hogy egy barátomról beszélünk! Nem, nem terveztem összefutni vele, de… – egy pillanatra lehunyta a szemét, és megcsóválta a fejét. Majdnem felnevettem. – An, fogd vissza magad. Messzel vagyok, oké? És most leteszlek, mert az ajtóban vár. Szia!

Mérgesen dobta be a táskájába a telefonját.

– Mi az? – kérdeztem vigyorogva.

– A legjobb barátnőm egy hülye. Azt hiszi, hogy sorozatgyilkos vagy. Pedig csak a rohadt sporttévéjét kellene bekapcsolnia, és akkor tudná, hogy nem rám vagy veszélyes – lépett be a házba. – Azta! Egyedül laksz egy ekkora… palotában? – nézett körbe, miközben lehajolt, és levette a cipőjét, hogy aztán mezítláb csúszkáljon végig a padlómon, és fedezze fel a földszintemet.

– Csinálok vacsorát – lapogattam meg a fejét, amíg a DVD-imet böngészte.

– Mes, menement! Kérlek! – nézett rám nagy szemekkel.

– Oké, oké – sóhajtottam felemelt kézzel.

Két percet nem tudtam egyedül tölteni a konyhámban, amikor megjelent, és felült a konyhapultra. Pont, mint régen. Csak akkor még konyhaasztal volt, és az ebédlőben rendszerint ott ült az édesanyám is, és olvasott. Sokáig fogalmam nem volt, hogy mit mosolygott mindig, amikor én főztem, Bambi meg a lábát lóbálva csacsogott, mert Agatha Christie-ben aztán nem sok vicces rész lehet, ezt még én is tudtam.

Csak később döbbentem rá, hogy mindig rajtunk, velünk mosolygott. Szerette, ahogy Bambi megszelídített, hogy ha együtt voltunk, akkor vége volt minden másnak a világon, csak a mi kis buborékunk létezett a világtól elzárva.

– Ne segítsek? – kérdezte néhány perc után, amíg csendesen figyelt.

– Nem kell. Elég, ha csak itt maradsz. Milyen volt az elmúlt öt éved? – kérdeztem, csak a szemem sarkából pillantva rá. Nem nézett vissza rám, csak megtekergette az ujján a gyűrűt.

– Nehéz, leginkább – felelte. – Az első másfél évre nem igazán emlékszem, nem sok jó volt benne. Aztán lassan minden visszazökken a régi kerékvágásba. Sokszor gondoltam rá, hogy felhívlak, aztán inkább mégsem – vonta meg a vállát.

– Még mindig hordod a gyűrűt.

Megmerevedett mellettem, mint akit valami olyan dolgon kaptak rajta, amit nem lett volna szabad megtennie.

– Ne haragudj…

– Bambi, te meg miről beszélsz? – meredtem rá döbbenten.

– Biztos úgy tűnhet, hogy ezzel emlékeztetni akarlak valamire, amikor már régen nem is vagyok része az életednek, és különben is, csak egy kamasz szerelem volt az egész. De… tudod, sokat segített, mielőtt megint barátokat találtam volna, aztán meg csak úgy hozzám nőtt, és már nem nagyon tudom elképzelni, hogy ne viseljem – nézte a kis ékszert a kezén.

– Bambi...

– De ha akarod leveszem. Komolyan – nézett rám.

Egyszerűen nem bírtam ki. Otthagytam a félig felvágott paradicsomot meg paprikát és egyszerűen elé lépve magamhoz szorítottam.

– Dehogy akarom, te kis hülye – morogtam a hajába, és lehunytam a szemem. A tenyerei lassan csúsztak a hátamra és markolták meg a pólómat. A nyakamba fúrta az arcát, forró lélegzetvételeitől kirázott a hideg, de nem volt rossz érzés.

Valahogy kicsúsztak a dolgok a kezeim közül abban az egy pillanatban. Fogalmam sincs, miért tettem, amit tettem, vagy először egyszerűen csak nem akartam elismerni. Eltoltam magamtól Bambit, és kisöpörtem a szeméből a haját, aztán megcsókoltam. Félénken, mintha megint tizennyolc évesek lennénk, és először csókolnám meg.

Éreztem, hogy könnyek csordulnak le az arcán.

Azonnal elhúzódtam.

– Ne haragudj! – nyögtem, de csak akkor vettem észre, hogy mosolyog. Ez a mosoly valamiért megmelengette a szívemet.

Azonnal újra megcsókoltam.

A derekam köré fonta az addig lógó lábait, én pedig a szájába nyögtem. Mindketten tudtuk, hogy hová vezet ez az egész, mégsem tettünk ellene semmit.

Felemeltem, és valami számomra is rejtélyes módon jutottunk el a hálószobámig.

Szeretkeztünk. Őszintén szólva idejét nem tudom, mikor éreztem azt utoljára, amit akkor. Hogy nem csak egyszerűen lefeküdtem valakivel, hanem… hanem szeretkeztem. Annyi gyengédség és forróság és vágyakozás…

Fogalmam sem volt, hogyan kéne leírnom azt, amit akkor és ott éreztem.

Nem voltam többé sem éhes, sem szomjas, nem gondolkodtam, és nem érdekelt semmi a világon. Úgy éreztem, mintha…

…mintha hazaértem volna.

Bambi ott feküdt a karjaimban. A haja szétterült a párnán, és kicsi spirálokat rajzolgatott a mellkasomra.

– Tudod, annyi éven át hittem azt, hogy túljutottam rajtad, hogy elfelejtettelek, hogy csak egy nagyon fontos barát lennél a múltból, ha találkoznánk – morogtam a fülébe. A meztelen vállát cirógattam. – És így kellett kiderülnie, hogy rohadtul nem – mosolyodtam el.

– Nem lesz könnyű – suttogta, és felnézett rám. Még mindig kipirult volt az arca.

– Soha nem volt az – mondtam, és hüvelykujjammal megcirógattam az ajkát.

– Neked is van gyűrűd? – kapta el a kezem.

– Van, de az én titkom, mi van ráírva – vigyorogtam rá, és megcsókoltam.

– Egyszer úgyis kiderítem – nézett rám szúrósan, aztán ellágyult a tekintete. – Ugye lesz rá időm?

– Amennyit csak szeretnél – feleltem a szájára suttogva.

Vannak ígéretek, barátok, szerelmek, amiket egy életen át nem felejtünk el. És ezeket – ha a sors is úgy akarja – egyébként sem tudjuk kitörölni az életünkből. Ha úgy érzed, hogy a dolgok nem úgy történnek, ahogy történniük kell, ne aggódj: ha tényleg nem úgy történt, akkor annak a fejezetnek még nincs is vége.

Az, amikor én és Bambi elváltunk a berlini reptéren, egy ilyen helyzet volt.

De akkor, ahogy ott tartottam a karomban, apró csókokat lehelve a nyakára és a vállára, tudtam, hogy itt a mi folytatásunk. Innentől kezdve már az egész csak rajtunk áll.

És nem engedem el még egyszer.