Love hurts - 15. fejezet

[Sok-sok szeretettel nektek.]

15. fejezet – Pain

Mondják, hogy szeretni fáj.

Mondják, hogy szeretni nem egyszerű.

De a legtöbben, akik ennyire bölcsek, soha nem érezték át, hogy ez mennyire igaz. Soha. A legkisebb fogalmuk sincsen róla, hogy mennyire is fájhat az, ha szeretsz. Hogy mennyire lehet bonyolult.

És azt hiszem, ezek az emberek soha nem is szerettek igazán.

Ott ültem a kórház folyosóján egy fehér ajtó előtt, és rettegtem. A szó szoros értelmében rettegtem attól, hogy mi történhet, hogy mi fog történni... hogy mi lesz Liával.

Honnan tudhatod azt, hogy tényleg és igazán szerelmes vagy? A képlet igazán egyszerű: ha jobban félsz attól, hogy Vele bármi történik, ha jobban érdekel ő, mint a saját dolgaid, akkor véged van. Fogalmam sem volt, mit csinálok, ha Lia... ha Liának bármi komoly baja esik. Őszintén. Nem láttam semmit, csak a fehér falakat magam körül, meg az ölembe ejtett kezemet, és a verseskötetet, amit szorongattam. A táskájában volt, amit egy nővér adott oda.

Rainer Maria Rilke. A német irodalom egyik nagy alakja. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmiket is olvas. A könyv egyik lapja meg volt jelölve, így aztán kinyitottam.

Kétnyelvű kiadás volt: az egyik oldal magyar, a másik német. Végigfutottam a sorokat. Altató – állt a lap legtetején. Gyönyörű vers volt. És abban a pillanatban úgy éreztem, rólunk szól.

Sese fel-alá járkált a folyosón, és már kezdett az idegeimre menni, mégsem szóltam semmit. Valahogy neki is le kellett vezetni a feszültséget. Nagore valahol a földszinten volt. Xabi vitte magával, hogy valamit leerőltessen a torkán. Nem engedtek be minket Liához. Mindenféle vizsgálatokat kellett elvégezni előtte, ráadásul nem is volt eszméleténél. Fogalmam sem volt, mire készüljek.

Aztán az orvos végre megjelent.

– Bemehetnek hozzá, ha akarnak. Egyesével, ha kérhetem.

– Menj csak – néztem Sesére. – Én beszélek a doktor úrral.

A hátvéd bólintott. A tekintetemmel követtem amíg be nem nyitott a szobába, hogy aztán eltűnjön a szemem elől. Egy sóhajjal az orvoshoz fordultam. Nem hibáztattam Sesét. Nem volt miért. Ez az egész mindkettőnknek éppen ugyanolyan nehéz volt, és voltaképpen jobb is, hogy most már Lia is tudja.

– Hogy van? – kérdeztem. Mindketten tudtuk, hogy Liára gondolok. Az orvos elmosolyodott.

– Megnyugtatom, nincsen semmi komoly baja. Őszintén mondom, hatalmas szerencséje volt a lánynak, de gyakorlatilag karcolásokkal megúszta. Nem régiben volt egy komoly balesete, igaz? – Bólintottam. – Két bordája megint megrepedt, egy darabig óvatosnak kell vele lenni, de hamar rendbe fog jönni. A bal csuklója sérült, a jobb sípcsontja szintén repedt. Ezenkívül csak néhány felszíni sérülést kellett kezelnünk. A vállán van egy nagyon csúnya horzsolás, azt mindennap kenegetni kell majd, illetve a kulcscsontján össze kellett varrnom egy sebet. A fejét ugyan beütötte, ezért is ájult el, és az emlékeivel talán lesznek gondok, de néhány nap alatt mindent vissza tud majd hívni. Nem találtunk maradandó károsodást.

Mintha egy kő esett volna le a szívemről.

– Haza is vihetem magammal? – kérdeztem, és megtámaszkodtam a székem háttámláján. Most éreztem csak meg igazán, hogy mennyire feszült is voltam egészen eddig.

– Amint lecsepegett az infúzió, egész nyugodtan. Adok neki néhány gyógyszert és a sebekre való krémet, aztán a papírok intézése után mehetnek. Maga a gondviselője?

Meglepetten néztem az orvosra. Azért nem tűntem annyival idősebbnek Liánál, mint mondjuk Sergio...

– Nem. Én a párja vagyok. De a nagynénje hamarosan itt lesz, ő a felelős érte.

A doki biccentett.

– Köszönöm – mondtam halkan. Sergio éppen akkor lépett ki Lia szobájából, és kérdő tekintettel nézett rám. Hagytam, hogy a mosolyom szélesre nyúljon, és megkönnyebbülten megráztam a fejem.

– Hála Istennek – suttogta, és megszorította a vállamat. – Már nagyon vár.

Mindig is gyűlöltem a kórházakat. Pláne, ha valaki olyan miatt kellett eljönnöm, aki nagyon közel állt hozzám. Akit szerettem.

– Szia – köszöntem halkan, ahogy beléptem. Lia borzasztóan sápadt volt, de valami sokkal rosszabbra számítottam. Vérre, leginkább.

– Szia – felelte, kicsit rekedtesen. Fölé hajoltam és az ajkaimat az övéhez érintettem. Hideg volt a bőre, ahogy a kezemet az arcára simítottam.

– Hogy vagy?

– Volt már rosszabb – mosolyodott el, és ez valahogy megnyugtatott. – Fáj. Egy kicsit fáj mindenhol. De azt hiszem, működőképes vagyok.

– Ezt örömmel hallom, mert terveztelek haza vinni magammal.

– Sajnálom – suttogta. Megcirógattam a haját.

– Mit sajnálsz, kicsim?

– Ezt az egészet. Hogy így rátok ijesztettem. Már megint. Szét kellett volna néznem az úton, tudom, hogy szét kellett volna, de egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni. Nem akarom elveszíteni Sesét, Mes, és most fogalmam sincsen, hogy mit kezdjek a vallomásával. Nem vagyok belé szerelmes. Téged szeretlek. Téged egyedül.

Olyan melegség öntött el, mint még soha életemben előtte. Nem mintha egy pillanatig is kételkedtem volna abban, hogy így van, komolyan nem, de az, hogy kimondta... Embertelenül sokat jelentett nekem.

– Én is szeretlek – leheltem az ajkaira. – Sergio miatt meg ne aggódj. Elég sok mindent átvészelt már a barátságotok. Ezt is megoldjátok.

– És mi lesz veletek? Nem akarok belerondítani... – nézett rám a pillái alól, de én csak megcsóváltam a fejemet.

– Lia, ne butáskodj már, légy szíves. Hónapokkal ezelőtt elmondta, hogy hogyan érez, és látod, csak megoldottuk valahogy. Ha nem gondolkodsz rajta feleslegesen, a dolgok maguktól elsimulnak majd. Nem ígérem, hogy olyan lesz majd, mint régen. Soha nem lehet olyan, mint amilyen régen volt. De ez nem feltétlen jelenti azt, hogy rosszabb lesz. Egyszerűen csak más.

– Tudod, Mes, néha elgondolkodom azon, hogy mit tehettem, amiért téged kaptalak ajándékba.

Megdermedtem.

A hangja annyira tiszta és őszinte volt, hogy egy pillanatig fogalmam sem volt, mit kellene felelnem egy ilyen vallomásra. A szívem ezerrel ütötte a bordáimat, és csak azt éreztem, hogy szeretem ezt a lányt. Mindennél jobban szeretem őt.

Így aztán úgy döntöttem, hogy nem is kell mondanom semmit.

Elég, ha megcsókolom.

***

Nagore elsírta magát örömében. Nem mintha nem tudtam volna megérteni, én is azt a megkönnyebbülést éreztem, amit ő. A vége persze az lett, hogy muszáj voltam a nagynénjére bízni őt, az összetartás miatt, amiről mindhárman igazoltan késtünk.

Mondanom sem kell, semmi kedvem nem volt a másnapi meccshez, ami miatt normális esetben éreztem volna némi lelkiismeret-furdalást, de most nem egy normális esetről volt szó. Valamiért én sem tudtam elhinni, hogy Liának tényleg ekkora szerencséje volt. Egyszerűen rettegtem attól, hogy valami megint elromlik, bár fogalmam sem volt, hogy ki akarja még és miért próbára tenni a kettőnk kapcsolatát.

Az is rossz volt, hogy mióta együtt voltunk, most először léptem úgy a pályára, hogy tudtam: nem lesz itt, és nem fog értem szorítani. Valahogy a tudat, hogy ő nincs itt, üressé tette az egész stadiont. Üressé tett engem.

És ebbe belegondolni...

Félelmetes volt.

Megijesztett, hogy mennyire az életem része lett. Ugyanakkor megnyugtatott, mert itt tartott, ebben a világban és tanított arra, hogy nem szabad félni. Soha nem szabad félni.

Annyira nagyon szerettem Liát.

Próbáltam kizárni minden gondolatot a fejemből, amikor az öltözőbe léptünk. Aznap este neki, érte játszottam. És nem voltam egyedül ezzel. Tudtam, hogy még legalább egy valaki van a pályán, aki hasonlóképpen érez, mint én. A tekintetem találkozott Sergioéval, aki rám mosolygott.

– Nyerjük meg neki, hm? – kérdezte, és meglapogatta a vállam. Karim ránk nézett.

– Ha ettől jobban lesz, én is rúgok Huginak vagy kettőt – vigyorodott el a francia csatár. Elnevettem magam. Hihetetlen volt, hogy ennyire szerették ezt a lányt. Mintha tényleg a család része lett volna. Egy nagy családé. És valószínűnek tartottam, hogy neki erről fogalma sincsen.

– Még egy mehet a közösbe – húzta át a fején a mezét Caletti.

– Öt? Komolyan srácok? – vontam fel a szemöldökömet.

– Nulla ellenében. Nem lesz jó estéje ennek a szegény Bilbaonak – vigyorgott Callejón.

Olyan hálát éreztem, amit már régen nem. Hálás voltam azért, hogy ide tartozom. Hogy itt élek ezekkel a srácokkal, hogy velük dolgozom.

Hogy ők a barátaim.

***

Az ágyon ültem topban és melegítőalsóban: a szokásos pizsiszerelésemben, és a hajamat fésültem a vállamra. Arra, amelyik ép maradt.

Nem mondom, hogy nem voltak fájdalmaim, mert voltak, ráadásul baromira idegesített a sín a karomon és a rögzítőkötés a lábamon, mégis, a bordáimmal szenvedtem a legjobban. Néha még a levegővétel is fájt. De ezen kívül... hát, lehetett volna rosszabb is.

Megéreztem a sérült vállamon Mes ajkát. A hajából még csöpögött a bőrömre a víz.

– Lekened? – kérdeztem felé fordulva. A két keze közé fogtam az arcomat, és mélyen megcsókolt. Lehunytam a szemem, és csak élveztem az érintését. Apró puszit nyomott az orromra, mikor elszakadtunk egymástól.

– Persze.

– Fáradtnak tűnsz – jegyeztem meg.

– Kicsim, most játszottam le majdnem kilencven percet az Atletico ellen, persze, hogy fáradtnak tűnök – mosolyodott el, és én is az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a nevetést, miközben gyengéden megérintette a vállam. Akaratlanul is összerezzentem. Még mindig fájt. – Ne haragudj.

– Tudod, hogy nem így értettem – hagytam figyelmen kívül a bocsánatkérését. Nem volt miért haragudnom. – Látni az arcodon, és a szemeden is, hogy elfáradtál. Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem, az az igazság – néztem a lábamra.

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte. Éreztem az arcomon a tekintetét, mégsem néztem rá.

– Arról, hogy a munkádra kellene koncentrálnod, ahelyett, hogy engem pátyolgatsz. Csak a gond van velem, én is tudom, és annyira sajnálom, hogy leterhellek – motyogtam halkan.

Vett egy mély levegőt, aztán a nyakamba csókolt.

– Tényleg fáradt vagyok. És tényleg miattad, többek között. De nem bánom, Lia, rendben? Majd kiraklak, ha már meguntalak – éreztem a hangján, hogy vigyorog, és ettől én is megkönnyebbültem valahogy. – Különben is, nemsokára karácsony van. Majd kipihenem magam. Tervezem megnyerni a BL-t, tudtad?

 – Hát hogyne, bajnok – öltöttem ki rá a nyelvem. – Aztán majd szeretnék én is lefényképezkedni azzal a gyönyörű trófeával.

– Egy tízessel a hátadon?

– Valójában egy tizennégyessel – helyesbítettem.

– Direkt csinálod, mi? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Ártatlan vagyok...

– Ó, hát hogyne... – morogta az orra alatt. Átkaroltam a nyakát, és a fájdalommal mit sem törődve magamhoz húztam.

– Szeretlek, Mesut.

Elmosolyodott.

– Elhozom neked azt a kupát, ígérem. És az sem fog zavarni, ha egy tizennégyes van a hátadon, vagy egy nyolcas vagy egy négyes.

Elnevettem magam.

– Magabiztos vagy, mi?

– De csak azért, mert tudom, hogyha a hátadra rá is fér ennyi szám, a szívedbe tutira nem – harapott az alsó ajkamba gyengéden. – Feküdjünk le aludni, mert úgy érzem magam, mint egy zombi – simított ki néhány tincset a hajamból.

– Szeretnéd, ha olvasnék neked esti mesét?

– Lia, ne szemtelenkedj, amíg szépen mondom – figyelmeztetett, én pedig csak magamban kuncogtam, ahogy hozzábújtam.

Próbáltam nem odafigyelni a napok óta jelenlévő fájdalomra a derekamban, ahol elvileg nem is kellett volna fájnia. De hát, mégiscsak elcsapott egy autó. Az ilyesmin talán meg sem kellene lepődnöm.

***

Csak le akartam zuhanyozni. Ennyi az egész. Álltam a forró víz alatt, és lemostam magamról az egész nap mocskát. A gyerekekkel voltam Nagorénál, és rendesen lefárasztottak. Bár a nagynéném megmondta nekik, hogy ne nagyon nyúzzanak, mert sok pihenésre van szükségem, még így is többet kellett mozognom, mint az elmúlt napokban bármikor.

Nem mintha nem szerettem volna Jont és Anét. Imádtam őket. És imádtam azt is, hogy végre megint felkelhetek, és csinálhatom, amit szeretnék.

De persze, miért is alakult volna megint minden jól? Nem lehet az embernek mindig szerencséje, már ha szerencsének tekintjük azt, ami velem történt.

Éreztem a fájdalmat, ami a derekamtól indulva végigvágott a gerincemen. Jelen volt korábban is, elfeledhető sajgásként. Vagy egyszerűen csak én nem akartam tudomást venni róla, bár ez talán nem is lényeges. Mert akkor, amikor ott álltam a zuhanyrózsa alatt, kíméletlenül emlékeztetett rá, hogy itt van. És nem enged el.

Annyira rohadtul fájt, hogy könnybe lábadt a szemem. A csempének támaszkodtam, és próbáltam talpon maradni, próbáltam megtalálni az egyensúlyom... aztán tudatosult bennem, hogy nem érzem a lábamat, és összecsuklottam, csak így, egyszerűen.

Nem kis zajjal járt. Próbáltam összeszedni magam, de nem igazán sikerült. A víz folyt rám, már a hajamból is csöpögött, én pedig zokogva a testem köré fontam a karjaimat, és úgy ringattam magam, szavak nélkül könyörögve valaminek, valakinek, hogy legyen vége.

Legyen már vége...

Ekkor lépett be Mes. Azt hiszem, nem tartott neki sokáig, mire feltérképezte a helyzetet. Elzárta a vizet, rám terített egy törölközőt, és mellém térdelve magához ölelt. Nem érdekelte, hogy vizes lesz, és engem sem érdekelt. A szürke pólójába kapaszkodtam, és a vállába fúrtam a fejem, így próbálva lecsillapítani a sírást. Alig kaptam levegőt. Fogalmam sem volt, hogy a fájdalmam, vagy a rémületem a nagyobb. Mi lesz, ha nem tudok lábra állni?

És egyébként is, miért? Az orvos nem mondott semmit... Senki nem mondott semmit.

És annyira nagyon fájt.

– Sshh... Lia, nincs semmi baj... – hallottam Mesut suttogását a fülemben. – Itt vagyok, semmi baj nincsen.

Hinni akartam neki, de valami azt ordította bennem, hogy hazudik. Hazudik, mert SEMMI SINCSEN RENDBEN. Semmi...

Megsimogatta a hajamat, a vizes hajamat, aztán elkezdte a karomat dörzsölni, mikor vacogni kezdtem.

– Mi a baj, kicsim? – tolt el kicsit magától, és a szemembe nézett. Remegett a szám, féltem, hogy nem tudok értelmesen megszólalni. – Mi történt...?

Megráztam a fejemet.

– Mes... Nem tudok lábra állni. És fáj. Az egész derekam és hátam fáj – suttogtam.

A saját rémületemet láttam tükröződni az ő arcán, az ő szemében is.