No need to wake up - Prológus

by http://analterworldyoualsoown.tumblr.com

translated by: Skyes

No need to wake up is a story about a famous football player and an ordinary girl. I liked it so much when I read it, I wanted to translate it, so I asked Julia to let me do that. And she said that it's alright, and made me really happy. Thank you so much for that, honey :) For the original story please click on the link. I hope you'll love it as much as I do.

Ez a történet egy híres focistáról, és egy átlagos lányról szól. Annyira szerettem, mikor olvastam, hogy le akartam fordítani, ezért megkértem Juliát, hogy engedje meg ezt nekem. És Julia azt mondta, rendben van. Hihetetlenül boldoggá tett ezzel. Köszönöm, drága! Az eredeti történetért kérlek kattintsatok a linkre. Remélem, ti is annyira szeretni fogjátok, mint én.

[Itt a prológus! Remélem, hogy tetszeni fog nektek is :) Here comes the prologue! I hope you'll like it too :)]

Prológus

Január első napjai, 2012 – Lima

– Megvan az időpont.

– Mi? – kérdezte meglepetten.

– Milánóban utazol a jövő héten.

– Komolyan? – próbálta visszatartani a sikítást.

– Persze, April, már minden le van rendezve! Közel a nagy nap.

– Fogalma sincs, mennyi mindennel tartozom ezért önnek, Mrs Vinner...

– Semmivel nem tartozol nekem, te voltál az, aki megdolgozott ezért, és már az elején megmondtam, hogy minden erőfeszítésnek megvan a maga jutalma.

– De támogatott, és ezért örökké hálás leszek.

Aznap, már később, rettenetesen fáradtan ment haza (egyrészt, mert nagyon nagy volt a hőség, másrészt pedig azért, mert lefoglalta az extra tantárgy, amit felvett) és végigdőlt az ágyán, élvezve a fáradtságot, ami elöntötte egy igazán termékeny nap után.

Ez az érzés, ami bennem van annyira rendkívüli, hogy képtelen vagyok szavakba önteni – gondolta. – Jobb is, ha eltemetem az agyam mélyére és csak akkor szedem elő újra, amikor ott leszek a sűrűjében annak, amire egész életemben vártam.

April soha nem szerette félbehagyni a dolgokat, de ez egy olyan hatalmas és fontos lehetőség volt, hogy nem érdekelte az sem, ha fel kell adni a tárgyat, amit felvett a nyárra, és még az aggodalmáról is megfeledkezett, ami pedig egyfolytában benne volt az elmúlt években: halasztania kell a tanulmányait.

A helyzet az volt, hogy végre megértette: nem számít, hány akadályon kell túl jutnia, és a tény sem, hogy nem tudja elérni azt a profi szintet, amit pedig mindig el akart. Sőt, az sem motiválta, hogy lehet, később sikerül megvalósítania az elképzeléseit, mint ahogy eredetileg tervezte. A végén úgyis csak az számított, hogy annak szentelhette magát, amit igazán szeret és amiért élni akart.

Volt egy előérzete, mélyen elrejtve abban az izgalomban, ami a következő hét eseményei miatt volt benne. De ez nem minden. Ennél jóval többről volt szó.

Régóta várt erre a pillanatra. Nem csak arra, hogy végre egyedül lépjen ki a nagybetűs életbe, hanem arra is, hogy megismerhesse a világot, ami elbűvölte őt a hangulatával, azzal, ahogy az emberek megélték, a kultúrájával és a nagyságával – azokkal a dolgokkal, amikre nagy szükség volt és amiket ő is látni akart a hazájában: nagy ötletek és emberek, akik meg tudják valósítani ezeket a nagy ötleteket. Emellett arra a pillanatra is nagyon várt, hogy végre abban a városban legyen, ahol álmai csapata azzá a legendává vált, ami ma: a csapat, amiért évek óta szorított, ami megmosolyogtatta őt kamaszkorának legkeményebb éveiben is. És arra, hogy rossonera lehetett, nem csak büszke volt, de megtiszteltetésnek is érezte.

Kétségtelen: az élet végre rámosolygott hosszú várakozás után. Csak azt nem tudta, hogy ez a mosoly sokkal nagyobb, mint gondolta, és hogy ezzel az utazással a legcsodálatosabb dolgok kezdődnek el az életében.

~~~

2012. január – Madrid

– Valahogy olyan érzésem van, hogy ez az év más lesz.

– Ezt meg hogy érted, Sami?

– Csak egy előérzet, és különben sem rossz vagy ilyesmi...

– Tudod mit? Én is ezt érzem. Azt, hogy valami fontos fog történni.

– A focira gondolsz?

– Naná, hogy arra, Sami! Mi másra gondolnék? Tudod, hogy semmi más nincs a fejemben ezen kívül.

– Tudom. De tudom azt is, hogy falakat húzol magad köré, igazi ok nélkül.

– Ezt most fejezd be, Sami.

– Sajnálom, haver, de tudod, hogy a te érdekedben mondom, amit mondok. Nem akarom, hogy elmulassz valami nagyszerűt, ha végre a közeledbe ér, csak azért, mert a vakot játszod...

– Oké, most ejtsük ezt a témát...

– Ne légy mérges.

– Nem vagyok az, tényleg, és köszi, hogy aggódsz értem, de jól vagyok, komolyan – mosolyodott el, ezzel nyugtatva meg Samit.

– Rendben, akkor most futás! – Sami nekiiramodott, azzal a biztos tudattal, hogy Mesut követni fogja.

Valójában Mesut nem volt jól, nem volt igazán jól. Egyszerűen csak egészen eddig nem akart erre gondolni.

Az élet úgy intézte, hogy Mesutnak gyorsan fel kellett nőnie. És igazán remek munkát végzett. Alig múlt 21 éves, és már a VB-n játszott a német válogatottban, Dél-Afrikában, miközben az egész világ lenyűgözve figyelte őt: ki kíváncsian, ki csodálva. Ha volt valami, ami több figyelmet kapott, mint a varázslatos bal lába, az az volt, ahogy elboldogult abban a világban, ami a legkisebb hibát is halálos kegyetlenséggel jutalmazta... és még csak 23 éves sem volt, de már akkora lépésekkel haladt előre, mint az idősebbek. Annak a Világbajnokságnak köszönhette, hogy a világ legerősebb csapatai felfigyeltek rá, és ma a Real Madrid rajongói élvezhetik azt a kiváltságot, hogy láthatják, ahogy a csapatot irányítja, át a legkülönbözőbb akadályokon, bármilyen cím is tűnjön fel az úton. Olyan volt, mintha csak arra született volna, hogy a Madridban játsszon: ez volt a hely, ahol felfedezett önmagában egy részt, ami erősebbé tette, és ahol még mindig meg kell találnia egy darabot, amiről még csak nem is tudja, hogy szüksége van rá.

És igen. Az előérzete nem volt messze a gyönyörű valóságtól.

[Lima – Peru fővárosa

Rossonero/Rossonera – előbbi hímnem, utóbbi nőnem. Az AC Milan drukkereit nevezik így.]

Love hurts - 13. fejezet

[Békés fejezet lett. És ezzel most tökéletesen elégedett vagyok. Írni is imádtam :) Ajánlott zene: Birdy - Skinny Love. Köszönöm, hogy eddig vártatok rá. Holnap minden véleményre lesz időm válaszolni, azokat is köszönöm, ahogy a pipákat is. Tartjátok bennem a lelket az egyetem alatt. Akit érdekel, oldalt megtalálja a hátralevő fejezeteket és a címüket. Puszilok mindenkit.]

13. fejezet – Peaceful days

A Borrussia Dortmund elleni meccsen ültem, és a kezeimet tördeltem. Egyrészt azért, mert fáztak, másrészt pedig azért, mert borzasztóan izgultam a fiaimért. Még nem kezdődött el, a két csapat csak melegített a pályán, mellettem pedig volt még egy üres hely a kispadok feletti szektorban. A vastag, kötött pulóveremre húztam fel a tízes számú mezt.

Aztán éppen akkor, mikor Iker kezet fogott az ellenfél csapatkapitányával, lehuppant mellém valaki. Valaki, akit nagyon jól ismertem. Nevetve borultam a nyakába, miközben odalent elhangzott a sípszó.

– Sara!

– Féltem, hogy már meg sem ismersz – ölelt magához a nő is mosolyogva. – Azt hittem, Iker örökre eltilt tőled, mert ugye nagyon sérülékeny korszakodat éled... vagy valami ilyesmi.

– Dehogy is! Sajnálom, hogy eddig nem kerestelek, csak...

– Csak nehéz volt. Tudom – simogatta meg az arcom.

Érdekes, hogy Iker barátnőjével való kapcsolatom éppen úgy döcögősen indult, mint a kapitánnyal, és aztán éppen úgy fontossá vált. Sara gyönyörű nő volt, nem igazán köntörfalazott soha. Néha bántóan őszinte tudott lenni. De ezt szerettem benne. Ezt is.

– Hallom, együtt vagytok Özillel.

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Borzasztó idiótán nézhettem ki, de még ez sem érdekelt.

– Igen.

– Az arcodra nézve, nem vagytok kispályásak... Lefeküdtetek már?

Nagyra nyílt szemekkel néztem rá. Azért nem otthon voltunk... Még akkor sem, ha Sarával legalább mindenféle gátlás nélkül tudtam megvitatni az ilyesmit. Hozzátenném, hogy semmiképpen nem egy Real Madrid BL-meccs alatt.

– Sara...! – pisszegtem le.

– Most mi van? Egy dolog, hogy Iker még mindig kislányként kezel téged, meg ártatlannak, és Isten ments, hogy kirántsuk ezen szent hitéből, de én azért képben vagyok. Tizenkilenc éves vagy, és a vak is láthatja, hogy fülig szerelmes. Nem szégyen.

– Persze, hogy nem az, csak éppen nem a jó helyen teszed fel a kérdéseidet – morogtam az orrom alatt.

– Szóval? – nézett rám, mintha csak nem mondtam volna semmit.

– Igen – feleltem, és éreztem, hogy ég az arcom. Ilyenkor kifejezetten tudtam utálni Sarát, de rendszerint gyorsan elmúlt a dolog. – Most pedig nézhetnénk végre a meccset?

Sara arcára diadalmas mosoly ült ki.

– Persze. Most már mindent tudok, amit tudnom kell.

Csak megcsóváltam a fejemet. Komolyan mondom, néha elgondolkodtam azon, hogy ő és Iker hogyan jöhetnek ki ennyire jól. Olyan más temperamentumúak voltak, hogy az szinte már szavakba sem tudom önteni.

A huszonnyolcadik percben a vendégek szerezték meg a vezetést, nekem pedig összeszorult a szívem. Pedig Marco lőtte, akit nagyon megkedveltem rövid németországi látogatásom alatt. Félelmetesen jó focistává nőheti ki magát, ez még egy olyan embernek is feltűnt, mint én.

Azt is nagyon kedveltem Sarában, hogy ilyenkor, mikor nem dolgozott, csak egyszerű nézőként volt jelen a lelátón, pont ugyanolyan hangosan tudtunk szentségelni, ha Ikernek nem sikerült védeni, vagy ha bénáztak a srácok. Én akkor voltam kicsit harsányabb, ha a fiúknak nem ment olyan jól, ő pedig akkor, mikor Casillasnak nem jött össze tökéletesen. Kiegészítettük egymást.

Aztán a harmincnegyedik percben egyszerre ugrottunk fel. Di María ugyan csúnyán belebombázta a dortmundiakba a labdát, de a le pattanót ügyesen összeszedték a mieink, hogy aztán Mes üresből tegye középre és Pepe gólra váltsa a helyzetet.

Nevetve öleltem át Sara nyakát, és mindketten nevettünk. Az egész stadion zúgott. Fél perccel a vége előtt azonban újra elcsendesültek a Madrid szurkolói. Götze Arbeloa jelentéktelennek nem nevezhető közreműködésével újra vezetést szerzett a németeknek.

Sara és én idegesen ültük végig a szünetet. Most nem az a helyzet volt, amikor kötetlenül cseverészhetünk. Azt majd a végén, amikor nem vibrálunk mi is úgy, ahogy az egész stadion. Minden más volt amikor ott ültél a között a több tízezer ember között, egyszerűen amint beszippantott a mérkőzés, nem tudtál másra koncentrálni.

– Remélem, meggyőzőbben fognak játszani a második félidőben – rágtam a számat.

– Nem fogják feladni. Ha nincsenek is a toppon fejben, nem fogják hagyni, hogy elússzon a BL. Most nem – felelte mély meggyőződéssel. Én pedig hittem neki.

Főleg, mivel nyilvánvalóvá vált körülbelül az első percek után, hogy igaza lesz. Nem kaptunk meg egy gólt:  megvolt a szép játék, csak éppen a szerencse pártolt el tőlünk. A mezemet gyűrögettem, egész pontosan a címert, ami rajta volt, és magam sem tudom, talán imádkoztam. Az elég nyilvánvaló volt, hogy az istenek nem akarják, hogy a Real Madrid megnyerje ezt ma, de az egyenlítés benne volt a lábukba.

És Madridban néha történnek igazi csodák.

Én ilyen csodának láttam azt, amikor Mes és Cris a nyolcvankilencedik percben beálltak a labda mögé, és én azt hittem, megint a hetes lövi, de akkor Mesut Özil nekifutott és azzal a végtelenül ügyes bal lábával gólt rúgott. Reményt adott. Ezúttal nem csak nekem.

Nem nyertek. De a második félidőben legalább egy olyan Realt lehetett látni, amire emlékeztem, akiket szerettem. És nekem ez akkor, ott, elég volt.

Sara és én együtt sétáltunk ki, esélytelen volt, hogy megpróbáljunk bejutni a sajtószobába, még akkor is, ha Sarának valószínűleg sikerült volna elintéznie, hogy beengedjenek.

Így aztán elvegyültünk a tömegben, és sikeresen bekönyörögtük magunkat a játékosparkolóba. Nekem egyedül valószínűleg nem sikerült volna, de Sarát mindenhol felismerték, ez volt a szerencsénk.

– Jövő héten csütörtökön lesz egy szabadnapom, nincs kedved elmenni valahová? Várlás, mozi, ilyesmi? – kérdezte a fiatal nő, széles mosollyal az arcán. Boldogan bólintottam.

– Persze, hogy van kedvem. Tudod, hogy mindig van, Sara.

– Amikor visszajöttél a nyáron, Lia... Iker nagyon aggódott érted – mondta halkan, és először az este folyamán nem nézett rám. – Majd beleőrült, mert nem beszéltél vele. Nem beszéltél senkivel csak Sesével meg Xabival, utána meg Özillel. És nem tudta rávenni magát, hogy kiszedje valahogy Xabiból, hogy mi történt. Sajnálom, ha úgy érezted valami miatt, hogy nem bízhatsz meg bennünk. Pedig tudod, hogy szeretünk.

Felsóhajtottam.

– Nem bizalom kérdése volt, Sara. Képtelen voltam róla beszélni bárkivel is Sesén kívül. És még az is megkínzott. De már jól vagyok. Vannak dolgok, amik egyben tartanak. Madrid meggyógyít. Lassan, de biztosan meggyógyít. Ne haragudj rám, rendben? Soha többé nem fogok ilyet csinálni. Ígérem.

Sara szó nélkül magához ölelt, miközben lassan megjelentek a játékosok. A nő elengedett, és mintha könnyeket láttam volna megcsillanni a szemében, de a következő pillanatban már abban sem voltam biztos, hogy láttam-e egyáltalán valamit.

– Na nyomás, gratulálj neki. Mégiscsak mindkét gólt neki köszönhetjük. Csütörtökön látlak.

– Kérd el Ikertől a számom, neki megvan – nyomtam puszit az arcára, aztán elrohantam, és meg sem álltam egészen addig, míg át nem karolhattam Mes nyakát.

Mesut mosolyogva fogta át a derekamat és nyomott csókot a számra.

– Ügyes voltál – mondtam halkan.

– Átjössz éjszakára? – kérdezte.

– Persze – döntöttem a homlokom a mellkasának. Valaki végigsimított a hátamon én pedig felkaptam a fejem. Xabi intett egyet, én pedig mosolyogva intettem vissza neki.

Az élet abban a pillanatban olyan egyszerűnek tűnt. Olyan boldognak. Olyan átlagosnak. Én pedig jól éreztem magam. Olyannak, amilyennek lennem kellett. Én igazán én voltam. És szerettem valakit. Aki szeretett engem.

Semmi többre nem vágytam. És nem is kaphattam volna többet.

***

Megengedtem a forróvizet. Fürödni akartam. Tudtam, hogy Mes most még vagy egy óráig a TV előtt fog gubbasztani, összefoglalókat, interjúkat nézett és lecsekkolta a Barca eredményeit is. Volt időm bőven.

Magamra tekertem egy nagy, fehér törölközőt, és már most örültem annak, hogy holnap szabad délelőttjük van, így sokáig lustálkodhatunk majd. Azon törtem a fejem, hogy mit kéne holnap reggelire csinálni.

A hatalmas fürdőkád lassan megtelt meleg vízzel és a habfürdő illatos, fehér habjával. Nem aggódtam azon, hogy mit fogok felvenni holnap, vagy akár éjszakára. Meglepő módon néhány dolgom már észrevétlenül átvándorolt Mes házába.

Meglepetten rezzentem össze, ahogy kinyílt az ajtó és kicsit hűvösebb levegő áramlott a fürdőbe, de nem fordultam meg.

Hangosan felsóhajtottam, ahogy az ajkait finoman a vállamhoz érintette, majd apró csókokat nyomott a bőrömre, egészen az államig.

– Nem számítottam rád – mondtam halkan, és alig bírtam elnyomni a mosolyomat, különösen amikor a derekamra fonta a karjait.

– Kedvem támadt megfürödni. Veled – mormogta a fülembe, én pedig szembefordultam vele, és megcsókoltam. Azonnal átvette az irányítást, míg én a pólója szegélyét kerestem és lassan elkezdtem felfelé húzni, hogy megszabadíthassuk a fürdéshez egyáltalán nem szükséges ruhadaraboktól.

Csak annyi időre szakadtunk el egymástól, amíg áthúztam a fején a fölsőt. Mosolygott. Magabiztosan, annak biztos tudatában, hogy akarom őt, hogy hatással van rám. Előrehajolt, és újra megpuszilta a vállamat, míg én a farmerja övével bíbelődtem.

– Szeretlek – suttogta a fülembe, nekem pedig ezernyi lepke szabadult el a gyomromban. Teljesen mindegy volt, hányszor mondja, hányszor ér hozzám, mindig ugyanolyan hatással volt rám. És egyedül ez számított.

Élveztem, ahogy a forróvíz a bőrömhöz ért, aztán azt, hogy a mellkasának dőlhettem, az arcomat a nyakához hajtva. Egyik kezével átölelt, a másikat a kád peremén nyugtatta.

– Büszke vagyok rád, tudod, ugye? – morogtam a bőrére. A leheletem nyomán libabőrös lett. Nem bírtam ki mosoly nélkül.

– Neked ment.

– Hm? – kérdeztem lehunyt szemmel. Lassú mozdulatokkal kezdte simogatni a hajamat.

– A gól. Neked ment. Nem nagy dolog, de...

– Ne hülyéskedj már, persze, hogy ez nagy dolog! És nagyon boldoggá teszel vele – vágtam rá, és tényleg így éreztem. – Tudom, hogy mennyit jelent neked ez. Örülök neki, hogy megint élvezed. Ez az életed, Mes.

– Már nem csak...

Nem akartam, hogy befejezze. A foci olyasmi volt, amit soha nem adhatott fel, értem meg pláne nem. Az ujjamat az ajkára tettem.

– Tudom – mondtam halkan. – És nem helyeslem – mosolyodtam el.

– Nem is kérdeztem a véleményedet – mondta vigyorogva. – Gondolkodtam.

– Min gondolkodtál? – kérdeztem, miközben lassan oda-vissza futtattam a mutatóujjamat a karján.

– Szeretném, ha ideköltöznél.

Felkaptam a fejemet, úgy meredtem rá.

– Mes, ez nem...

– Úgy tudtam, hogy ez fog következni! – Nem tűnt csalódottnak. – Szóval halljuk, miért nem?

– Mert februárban elkezdem az iskolát, ami nem két fillér lesz. Nincs önálló keresetem, egyszerűen semmi hasznomat nem vennéd azon kívül, hogy tudok főzni, de abban te is nagyon jó vagy, meg hogy nem kellene tovább takarítónő, megcsinálnám én. Nem engedhetem, hogy eltarts... Már az is elég lelkiismeret-furdalást okoz, hogy Nagorénak a terhére vagyok.

– Ennyi? – nézett rám, és megsimogatta az arcom. Bólintottam. – Akkor tisztázzunk egy két-dolgot. Annyi pénzem van, hogy Madrid összes tizenkilenc éves lányának ki tudnám fizetni a tandíját. De ha ez ennyire zavar téged, megkérem Xabit, hogy fizesse neked, és gond nélkül ideköltözhetsz. Még húsz sem vagy, Lia, senki nem várja el tőled, hogy dolgozz vagy ilyesmi. Én sem. Ha zavarna, nem kérnélek meg rá. Már elég régen bebizonyítottad, hogy egy cseppet sem érdekel mennyi pénzem van, úgyhogy ez nem téma. Azért akarom, hogy gyere, mert veled akarok lenni. Amennyit csak lehet. Én felnőtt vagyok. El tudom tartani magam, és el tudom tartani azt az embert is, akit szeretek. Nem kellene emiatt lelkiismeret-furdalást érezned. Lediplomázol, elkezdesz dolgozni, és akkor majd megbeszéljük a továbbiakat. Addig meg az, ha gondoskodni akarok rólad, legyen az én dolgom.

– Mes... – mondtam halkan, és alig tudtam visszanyelni a könnyeim. Semmire nem vágytam jobban, mint minden reggel mellette ébredni. Minden este úgy feküdni le, hogy a mellkasához bújhatok. Hogy tudom, ha éjjel felriadok, lesz aki a fülembe súgja, minden rendben van. – Nagyon szeretnék.

– Akkor gyere – kérte egyszerűen, és lehajolva finoman megcsókolt.

A nyaka köré fontam a karjaim, és elvesztem az érintésében. Fogalmam sincs, hogyan keveredtünk ki végül a kádból. Azt hiszem, mindketten úgy éreztük, hogy elég volt a fürdésből. A karjaiban vitt a hálóba, és tett óvatosan, úgy, ahogy voltam, víztől csöpögve a hófehér lepedőre. Egyikünket sem érdekelte különösebben.

Apró csókot nyomott a kulcscsontomra, ahogy lassan fölém mászott. Az ujjaim utat találtak a karján, fel egészen a válláig, aztán végig az oldalán. Imádtam hozzáérni, imádtam, ahogy az izmai megfeszültek majd elernyedtek az érintésem alatt. Az ajka lejjebb vándorolt. Ahogy a nyelvét megéreztem a melleimen, felnyögtem, és éreztem, ahogy megfeszül a gerincem. A hajába túrtam, ő pedig felemelte a fejét.

A szemébe nézve olvasni tudtam volna a gondolatait. Azt, hogy akart engem. Azt, hogy szeretett. Végighúzta a kezét az oldalamon, aztán lehajolva csókot nyomott mindhárom hegre, ami elcsúfított.

Felhúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam.

Végigsimított a combomon, én pedig a hasán. Imádtam a derekát, azt a tökéletes V-vonalat, amit az izmai a testének adta. Ahogy lejjebb és lejjebb csúszott a kezem, éreztem mennyire akar, és önkéntelenül elmosolyodtam. Én is ezt éreztem. A testem folyamatosan és önkéntelenül reagált az érintésére.

Kemény volt, és a számba sóhajtott, amikor hozzáértem a férfiasságához. Elhúzódott egy picit, és ha lehetséges, az én szívem még gyorsabban kezdett verni, ahogy néztem őt. Nem volt tökéletes a kapcsolatunk. Volt, hogy vitatkoztunk, de viták nélkül unalmas lett volna minden. Ez így volt olyan, amilyennek lennie kellett. Számomra ő volt a minden.

– Habfürdőízed van – mondta mosolyogva, miközben apró puszikat hintett a combom belső oldalára. Önkéntelenül markoltam rá a lepedőre, ami szárazon gyűrődött az ujjaim közé.

– Legközelebb majd nem egyenesen a kádból szedsz ki – lihegtem, miközben ujjaival végigsimított rajtam odalent.

– Legközelebb majd nem engedsz be a fürdőbe, mert közlöm veled, hogy képtelen vagyok ellenállni a látványodnak, ruhában és anélkül is – felelte mély, rekedtes hangon, amitől kirázott a hideg, jó értelemben persze.

Újra egy vonalba került az arcunk, és azonnal megcsókolt, aztán lassan belém hatolt. Hátravetettem a fejem. Mintha áramot vezettek volna a gerincembe és a bőrömbe mindenhová, ahol csak hozzámért. Finoman beleharapott a nyakamba, én pedig újra felnyögtem, ahogy lassan mozogni kezdett bennem. A vállába kapaszkodtam, és úgy éreztem, van vagy negyven fok a szobában. Csak játszott az ajkaimmal, én pedig vágyakozva kaptam utána. A gyomrom furcsán viselkedett, ahogy mindig. Mégsem tudtam megszokni, hogy ilyen hatással van rám. Átadtam magam annak a csodálatos érzésnek, ami az egész testemet bizsergette. Fülledtnek éreztem a levegőt. A szemébe nézve csak sötét tükröket láttam, tele olyanfajta éhséggel, amit nehezen tudok megmagyarázni, de amit ugyanakkor én is éreztem.

Én voltam az, akire éhezett.

Megcsókoltam a vállát, ahogy a karjaiban tartott, könnyedén elérhettem a bőrét. Szappan és Mesut illata volt. Imádtam. Finoman a nyakába mélyesztettem a fogaimat, aztán az állkapcsára nyomtam puszit. Elégedetten nyögött a fülembe. Mintha dorombolna.

Olyan volt, mint a legszebb nagymacska, amit életemben láttam.

Tökéletesen összehangolódtunk. Mint két kirakós egy-egy darabja. Kitöltött, minden értelemben. Együtt értünk oda, ahol felrobban minden, a feszültség elviselhetetlenné nő a testedben, és eközben mégis hihetetlen gyönyört ad.

Mélyeket kellett lélegeznem, mire végre alábbhagyott a testem remegése. Annyira szerettem. Lassan kicsúszott belőlem, és mellém feküdt. Kisöpörte a homlokomból vizes tincseimet és tovább cirógatta a bőrömet.

– Lehet nem ártana áthúzni az ágyat – pislogtam jóleső fáradtságot érezve.

– Az egész a te hibád. Miért engedted, hogy veled fürödjek? – kérdezte féloldalas mosollyal az arcán. Rácsaptam a mellkasára, de gyanítom, meg sem érezte. Helyette elkapta a csuklómat, és magára rántott, aztán olyan csókot kaptam, hogy egy pillanatra az összes oxigén eltűnt a szervezetemből. Nem mintha bántam volna. A bőre még mindig forró volt, és gyanítom, az enyém is az lehetett.

– Na persze. Én tehetek róla, hogy a fiatalúr nem tud parancsolni magának. Megrontasz. Még csak egy ártatlan kislány vagyok – suttogtam a szájára. Két keze közé fogta az arcomat. Nagy, puha és biztonságot nyújtó kezei voltak.

– Hogyne. Azért kell majd holnap csinálnom valamit a nyakammal, mert ártatlan vagy. Fogadjunk, hogy megmaradt a fogaid nyoma.

– Fogadjunk, hogy nem – vigyorogtam rá.

– Mit kapok, ha nyerek? – vonta fel a szemöldökét, miközben az ujjai föl-alá jártak a gerincem mentén.

– Ágyba reggeli? Két hétvégénken – ajánlottam fel.

– Ha vesztek, eltűnünk egy hétvégére, csak mi ketten. Semmi sajtó, semmi foci, semmi felhajtás. És ki sem kelünk az ágyból negyvennyolc órán keresztül. Fair? – kérdezte, és a mutatóujjával végigcirógatta az ajkamat.

– Alig várom – feleltem, és puszit nyomtam a mellkasára. – Most pedig kelj fel, nem aludhatunk itt, csuromvíz az egész – nevettem.

– Eszem megáll, most játszottam végig kilencven percet, és még ugráltatsz – morgolódott játékosan. Azért közös erővel csak sikerült kemény öt perc alatt olyanná varázsolni az ágyat, hogy már alkalmas legyen alvásra is, ne csak fürdésre.

Elégedetten bújtam a karjaiba.

– Jövő héten költözöl – morogta a fülembe.

– Persze. Remélem tudod, hogy ezt te fogod közölni Xabival...

– Már megtettem.

– Komolyan? – kaptam fel a fejem, és nagy szemekkel meredtem rá.

– Komolyan – bólintott.

– És mit mondott? – kérdeztem.

– Hogy már nagylány vagy, úgyhogy majd te eldöntöd mit akarsz. Azt hiszem, ő nem gondolta, hogy sikerül majd meggyőznöm téged.

– Nyilván nem ismer elég jól – fintorogtam, és lehunytam a szemem. Puszit nyomott az államra.

– Nyilván – mondta, és éreztem a hangján, hogy mosolyog. – Jó éjt, kicsim.

– Jó éjt, Mesut – feleltem halkan. Szinte azonnal elnyomott az álom.

Taníts meg - 20. fejezet

[Hát itt vagyunk. A végén. Igazán a végén. Jó szórakozást kívánok nektek hozzá. Ajánlott zeném: Birdy - Skinny Love. 

Szeretném megköszönni, hogy velem tartottatok egészen a végéig. Szeretném külön megköszönni Viinek, Bettnek, Dórinak és Tinának azt a támogatást, amit talán anélkül kaptam tőlük, hogy tudnának róla. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki valaha is kommentet írt a fejezetekhez, aki pipált. És megígérem, hogy most már tényleg, amint lesz egy szusszanásnyi időm, válaszolok a kommenteitekre. Talán jövő héten, ha letudtam az előadásokat és a ZH-kat.
Köszönöm.

Puszil titeket: Skyes]

 20. fejezet – Aztán mindennek vége

– Hé! –  kacagtam, és szívből jött. A depresszív óráim már csupán annyira korlátozódtak, amikor ténylegesen is egyedül voltam. Mesut mellett boldognak éreztem magam.

Elkapta a karomat, és magához rántott, így lehuppantam az ölébe. A hasam még egyáltalán nem volt nagy. Persze azért már bőven látszott, hogy kerekedem, így aki esetleg eddig még nem tudta volna, annak is nyilvánvalóvá vált. Szembesültem már egy-két címlappal, amelyek Mesut Özil és titokzatos barátnőjének közös gyermekéről tudósított.

Őszintén meglepett, hogy még nem tudták kideríteni ki is vagyok én, de tény, hogy Mes és én azért ügyesen csináltuk. Büszke voltam magunkra. Elmúlt karácsony, és lassan már a január is a végét járta. Juanito meglátogatott a két ünnep között, hogy saját szemével is lássa: valóban anya leszek, Luca meg persze elkísérte. Ők voltak nekem az igazi karácsonyi ajándék, ők ketten, és a tény, hogy boldogok. Ennek őszintén tudtam örülni.

Mesut átkarolta a nyakamat és magához húzott egy csókra. Elégedetten sóhajtottam fel. Finom illata volt. Nem régen ért haza az edzésről, úgyhogy még mindig friss, zuhanyozás utáni illat lengte körül. A haja kicsit nedvesen simult az ujjaim alá.

– Ezerszer mondtam már, hogy szárítsd meg a fejedet rendesen, mert meg fogsz betegedni – morogtam a szemébe nézve, de ő még csak válaszra sem méltatott. Finoman beleharapott az alsó ajkamba. Felnyögtem.

– Az idő engem igazol. Ha nem tűnt volna fel, Anna, semmi bajom nincsen – suttogta a számra. Kirázott a hideg. Apró puszikat nyomott a számra, az ujjai a nyakamra írtak le pici köröket.

– Mesut, mivel már nagy fiú vagy, beszélgessünk egy kicsit a terhes nőkről, rendben? A hormonjaik folyamatosan ezer százalékon pörögnek. És a harmadik hónap után ijesztően érzékenyek a jól szituált fiatalemberek ilyetén megmozdulásaira.

Elvigyorodott, aztán egy igazi, hosszú, mély csók után megadóan felemelte a kezét.

– Meg sem merném kockáztatni, hogy leteperj. Biztosan képtelen lennék megvédeni magam. Már ha egyáltalán meg akarnám.

Felvontam a szemöldökömet.

– Ne szemtelenkedj! – fenyegettem meg, de csak elhúzta a száját, aztán egyszerre komolyra váltott. – Mi a baj? – kérdeztem én is gyengéden, és elfészkelődtem az ölében, a nyakához hajtva az arcom.

– Nincsen semmi baj – simogatta meg a hátamat. – Csak néha eszembe jut, mennyire szeretlek.

– Én is szeretlek téged – hunytam le a szemem, és komolyan is gondoltam. A másik karját a lábaimra fektette, így teljesen bele tudtam simulni az ölelésébe.

– Tudom – mondta, és én úgy éreztem, valamit még nem mond ki, valami még nyomja a szívét. De ismertem már. Tudtam, hogy hiába kérdezném meg, nem válaszolna. Így aztán csendben maradtam, a hátára csúsztattam a kezem és belemarkoltam a pólójába. Kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. És talán így is volt.

***

Az élet igazán különös. Sokszor éreztem már ezt.

Például akkor, amikor egyszerre az emberek megismerték a nevemet. Vagy amikor szinte a semmiből megérkezett a felkérés, én pedig leigazolhattam a Real Madridhoz. Aztán a dolgok valahogy kezdtek rosszra fordulni. Nem ment úgy, legalábbis a Madridban nem, ahogy én szerettem volna.

Fogalmam sem volt, hogyan akarom folytatni az életemet. A megoldás egy nyári reggelen, egy megtévesztően egyszerű lány képében tűnt fel az EB alatt, aki magányosan ült egy kávéház asztalánál, rajta a mezemmel, és elmerült a vázlatfüzetében. Mintha észre sem vett volna minket. Mintha az égadta világon semmi különleges nem lenne abban, hogy összefut a német válogatottal. És számára talán tényleg nem is volt.

Ahogy egyszer megmondta: mind emberek vagyunk. És csak ez számít. Az, hogy hogy hívnak, honnan jössz, vagy mi a foglalkozásod, semmit nem jelent.

Azóta már sokszor gondolkodtam azon, hogy mikor szerettem bele. Nem hiszek ebben az egész szerelem első látásra dologban, de tény, hogy vonzónak találtam az első pillanattól kezdve. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és mikor nyáron eljött hozzám, már tudtam, hogy nem akarom őt elengedni. Nem érdekelt, hogy vár rá Torres, nem érdekelt semmi sem. Csak az számított, hogy szeretem Annát.

Fájdalmas, és csak félig viszonzott szerelem volt. De egyszerűen már ez sem érdekelt. Nem érdekelt, hogy fáj. Nem érdekelt, hogy nem lehet igazán az enyém, akkor sem, amikor megjelent Madridban, és velem töltötte azt a csodálatos egy hetet. A pillanatnak éltem, és abban a pillanatban csak egy lényeges dolog volt: az, hogy akkor éppen az enyém. Hogy megcsókolhatom. Hogy magamhoz ölelhetem.

De azt, hogy annyira szenvedjen, amennyire szenvedett, amikor megjelent nálam azon a nyirkos, novemberi estén, soha nem kívántam, még akkor sem, ha ez egyben csalóka reménnyel kecsegtetett: végre tényleg és igazán a karjaimban tarthatom. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy el tudjam viselni a fájdalmát. Nem voltam elég önző ahhoz, hogy egyszerűen túl tudjak lépni ezen. Nem mintha nem tartottam volna a világ legnagyobb ajándékának, hogy nálam keresett menedéket, de tudtam, hogy nem boldog igazán. És az örök széles mosolyok nélkül nem is volt az én igazi Annám.

Aztán a dolgok lassan kezdtek megváltozni. Ha lehet még közelebb kerültünk egymáshoz, mint ahogy addig voltunk. Életem legszebb karácsonya volt. De akkora már döntöttem. És a döntésemet nem voltam képes megváltoztatni. Mert nem számított, hogy azt mondja szeret, én tudtam, éreztem, hogy lesz valaki, akit mindig jobban fog szeretni, mint engem. Talán megpróbálja eltemetni magában. De soha nem fogja tudni elfelejteni.

Ki akartam élvezni azt a néhány hónapot, amit az Istenem nekem adott Annával. Ahhoz nem voltam elég önfeláldozó, hogy azonnal ellökjem magamtól. Mint már annyiszor azóta, hogy megismertem, most sem érdekelt, hogy a végén én fogom húzni a rövidebbet, én leszek az, aki egyedül marad. A fájdalmat választottam egy kevés boldogságért cserébe.

Mert amikor mindennek vége lesz, azt fogom tenni, ami a helyes.

A tél lassan felszívódott, és Madridban újra virágokat, üde, zöld leveleket bontottak a fák, a nyár pedig a kánikulával együtt érkezett. Boldognak éreztem magam, még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy lassan el kell engednem Annát. Meg sem próbáltam magam felkészíteni arra a fájdalomra, amit érezni fogok, vagy éppen távol tartani magam tőle. Amikor eljön az idő, úgyis egyik pillanatról a másikra kell majd hátralépnem. És meg is fogom tenni.

Apró csókot nyomtam a szájára aznap reggel is, ahogy mindig. Már félig felöltözve álltam az ágy mellett, lassan indulnom kellett volna az utolsó edzéseink egyikére ebben a szezonban. Néhány percig csak néztem az arcát. Annyira békés és szép volt, annyira Anna, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. Félig lerugdosta magáról a takarót, a hasa pedig már akkora volt, hogy őszintén csodálkoztam, hogy egyáltalán elbírja. Ő ugyanis továbbra sem volt éppen nagy darab. Megszépült attól, hogy babát várt. Az én szememben legalábbis mindenképpen.

Laposakat pislogva nyitotta ki a szemét, aztán rám mosolygott.

– Szia – suttogta.

– Lemegyek reggelit csinálni, aztán indulok. Lejössz?

Bólintott egyet, én meg úgy, ahogy voltam, póló nélkül, lekocogtam az emeletről.

A szakácstudományom nem terjedt éppen messzire, így maradtam a narancslénél és a pirítós kenyérnél, az mindig beválik. Teljes figyelmemet annak szenteltem, hogy szakszerűen próbáljam meg kifacsarni a narancs levét, és ne kössön ki a fele a konyhapulton. Aztán meghallottam.

Rémisztően ijesztő hang volt.

Úgy rohantam a lépcsőhöz, mint aki az életéért fut. Anna ott ült a tövében, egyszerű fehér ruhában, és inkább meglepetten meredt rám, mint rémülten, pedig vért láttam a kezén.

– Mes, azt hiszem, hívnod kellene a mentőket.

Nem igazán fogtam fel, hogy mi történik körülöttem. Az agyam egyetlen szegletében persze ott dörömbölt a gondolat, hogy Anna szülni fog, hogy egy apró csoda van készülőben, hogy végre megláthassa ezt a világot, ezt a valóságot.

Amint ez a gondolat végigfutott az agyamon, szembesülnöm kellett még egy dologgal. Nem csak a mentőket kell hívnom. Vár rám még egy telefon.

Itt volt hát mindennek a vége.

A szirénázó autó leparkolt a ház előtt, miközben én Anna mellett guggoltam, és a kezét szorítottam. Izzadság gyöngyözött a homlokán.

– Minden rendben lesz – simítottam végig a haján. Elmosolyodott.

– Tudtad, hogy te vagy az egyetlen, akinek mindig igaza volt, ha ezt mondta? Annyiszor tetted a helyére az életemet, Mesut.

Nem értettem, mi az a furcsa, szorító érzés a torkomban, miközben a mentősök elhúztak attól az embertől, aki értelmet adott a szavaknak.

– Szeretne vele jönni az autóban? – Az egyik orvos hangjára tértem magamhoz.

– Nem, a saját kocsimmal megyek – feleltem.

Ahogy eltűntek az utca sarkán, a zsebembe nyúltam a mobilomért. Halogatni akartam a hívást, ezért úgy döntöttem, először az edzőmmel beszélek. Lerogytam a konyhaasztal mellé. Nem volt több időm. Életem legszebb hét hónapja után itt volt a pillanat, aminek érkezéséről előre tudtam.

Anna egy kisfiúnak fog életet adni, és bár ő azt hitte, én fogom őt nevelni, én pontosan tudtam, hogy ez nem így fog történni. Bár kétségtelenül úgy szerettem volna, mintha a sajátom lenne.

Kicsöngött.

Csupán két búgás után ismerős hang szólalt meg a vonal túlvégén.

– Igen?

– Anninál megindult a szülés – mondtam köszönés nélkül. – Itt az ideje, hogy én kiszálljak ebből a játékból.

– Özil, tudod, hogy nem kell ezt csinálnod, ugye? – kérdezte, én pedig dühös lettem.

– Most már ne akarj udvariaskodni. Szereted őt, nem? Egy év után éppen itt lenne az ideje, hogy ezt be is bizonyítsd – nyomtam ki a telefont.

Idegesen töröltem le egy könnycseppet a szemem sarkából. Mégis mi a fene van velem? Talán csak nem fogok sírni.

Magamra kaptam egy pólót, és beültem az autómba. Fogalmam sincsen, hogyan tettem meg a kórháztól elválasztó kilométereket, az egész útból alig emlékszem valamire. A hosszú órák azonban, amiket a folyosón töltöttem fel-alá járkálva, nagyon is beleégtek az emlékezetemben.

Elfojtva hallottam csak Anna hangját, ahogy kiabált.

Olyan hosszúra nyúlt a vajjúdás, hogy időközben befutott a fél csapat is. Ott volt mindenki, akit Anna fontosnak tartott: Sese, Iker, Sami, Gonza és Karim, akikkel az itt töltött hónapok alatt lettek barátok.

Sergio lenyomott a székre.

– Ember, borzasztóan túl vagy pörögve.

Felvont szemöldökkel meredtem rá.

– Nem lesz semmi baja. Erős lány – ült le mellém Casillas is, és a tekintetét a fehér, tejüveges ajtóra függesztette. Aztán megjelent még valaki.

Fernando Torres tétován állt meg a folyosó végén. Ramos döbbenten meredt rá, a többiekkel egyetemben, csak én bámultam továbbra is az ölembe ejtett kezemet.

– Te meg mit...?

– Én hívtam – mondtam színtelen hangon. – Mégis csak az ő fia. És most már megbízom benne. Most már tudom, hogy nem fogja többet bántani Annát.

– Mes... – Sese hangját elnyelte a gyereksírás. Nem volt hangos, minket mégis elcsendesített. Felálltam és Sergio vállára tettem a kezem.

– Nincs baj. Én döntöttem így.

Azzal beléptem a kinyíló ajtón.

***

– Szia. – Mes mosolya olyan meleg volt, hogy muszáj volt visszamosolyognom rá, pedig még soha életemben nem éreztem magam ennyire fáradtnak. Alig tudtam felemelni a karom, amikor a nővér a kezembe adta a fehér pólyába bugyolált babát.

Az én fiamat.

– Szia – köszöntem vissza, ahogy mellénk lépett, és puszit nyomott a homlokomra, aztán ugyanígy hajolt oda, hogy a kicsi fejét is megpuszilhassa.

– Joannak szeretném elnevezni – néztem fel rá.

– Te döntesz. Tudod, hogy nagyon büszke vagyok rád, ugye? Megígértem, hogy minden rendben lesz – mondta, és végigsimított az arcomon. Összevontam a szemöldököm. Valami nem volt rendben. – Hoztam valamit – lépett hátrébb. Nem tudtam levenni az arcáról a szememet. Már nem mondta ki hangosan, de láttam, hogy mit tátog felém.

Szeretlek.

És az ajtóban feltűnt Fernando.

A szívem zavartan kezdett dobogni a mellkasomban. Éreztem, hogy a könnyek kicsordulnak a szememből, miközben Mesut eltűnt. Annyira fájt valami odabent. De nem tudtam nem érezni a boldogságot, ami szinte végig dübörgött rajtam.

Néhány pillanatig néma farkasszemet néztünk Nandóval, aztán közelebb lépett.

– Régen láttalak – mondta halkan, és odahúzott egy széket az ágyam mellé, aztán leült rá. Én csak figyeltem őt, de nem mondtam semmit. Még nem. – Miután elmentél, végleg különváltak az útjaink Olival.

– Ki mondta el? – kérdeztem rekedten. Joan közben sírni kezdett a karomban, így lehajoltam hozzá, és rámosolyogtam. A szájához tartottam a kisujjamat, mire azonnal elcsendesült.

– Már most ügyesen bánsz vele...

– Ki mondta el, Fenando? – ismételtem meg a kérdést, belenézve a csokoládébarna szemekbe.

– Özil. Még hónapokkal ezelőtt. Azt hiszem, soha nem tervezte, hogy veled marad. Nem akart boldogtalannak látni.

– Melletted voltam boldogtalan. Tudod, hogy aznap tudtam meg, hogy babánk lesz, mikor ott találtalak Olallával a konyhában? El akartam mondani neked, te meg... – Már nem tudtam sírni. Annyira régen történt! És már nem is számított igazán. Csak azt akartam, hogy tudja. – Szeretem Mest. Te is tudod, hogy szeretem. Mindig szerettem.

Pillanatnyi csend telepedett a szobára.

– Az egyetlen probléma, hogy téged mindig jobban – mondtam halkan. – Miért vagy itt? – néztem rá könnyes szemmel. Pedig megfogadtam, hogy nem fogok sírni.

– Mert Özil hívott. És mert melletted van a helyem. Mert szeretlek – mondta egyszerűen. Olyan természetesen szaladtak ki a száján a szavak, hogy szinte már vártam, hogy még a vállát is megrántsa mellé. – Ennyire egyszerű. Nem ment olyan gyorsan, mint ahogy kellett volna. Hagytalak elmenni, ami talán életem egyik legnagyobb hibája volt. De most itt vagyok. És neked kell döntened. Én akarlak titeket.

Nem tehetettem róla, bőgni kezdtem, mint egy gyerek. Csukladozva próbáltam visszafogni magam, nehogy megijesszem a babát, de egy pillanatig levegőt is alig kaptam.

– Ezt aztán tisztességgel kiterveltétek, mi? Mes szépen elvonul, mert olyan fene jól megy neki az önfeláldozás, te pedig megjelensz, és mindketten halálosan biztosak vagytok benne, hogy téged szeretlek jobban. Komolyan azt kívánom, bár ne így lenne – töröltem meg dühösen a szemem. Aztán nem tudtam többé elnyomni a mosolyom. Ő pedig visszamosolygott, és előredőlve megcsókolt.

Soha nem szűntem meg szeretni őt. Soha.

Minden rendben lesz.

Köszönöm, Mesut.

Két hónappal később

– Nincs még egy olyan szerencsés idióta, mint te, Fernando Torres – hallottam Luca hangját, miközben Fernando nyakkendőjét kötötte, aki annyira ideges volt, hogy még erre sem volt képes. Én meg csak vigyorogtam. Legszebb öröm a káröröm, ugye. – Fogalmam sincsen, mivel vetted rá, hogy hozzád menjen, de nem érdemled meg Pannát, úgyhogy ezek után melegen ajánlom, hogy boldoggá tedd, értetted? – A lány szeme villámokat szórt. Aztán felém fordult. Mosolyogva körbefordultam a tengelyem körül, mire végre gyengéden elmosolyodott, és hozzám lépett. Átölelte a vállam. – Jó újra látni, te önzetlen hülye – nyomott puszit az arcomra. – Neked még azt is megbocsájtom, hogy téged választott helyettem a tanújának – suttogta a fülembe. – Tudom, hogy minden rendben lesz veled – tette még hozzá olyan halkan, hogy egy pillanatig abban sem voltam biztos, hogy tényleg kimondta, mert már el is hátrált tőlem. – No, jól van. Hol van Juan? Már csak őt kell megnéznem, aztán elhúzok innen, hogy megakadályozzam a menyasszonyt, ha esetleg szökni készülne.

Mata éppen akkor lépett be a szobába kifogástalan öltözékben. Luca szélesen elmosolyodott, csókot nyomott a férfi szájára, aztán kirohant az ajtón. A spanyol fejcsóválva nézett utána.

– Ma minden nő teljesen megbolondult? – kérdezte, én meg csak megvontam a vállam.

– Esküvő van.

– És idő – tette hozzá Juanito. – Ideje lenne menni. Megvárlak titeket lent.

Madridban borzasztó meleg volt. Egy pillanatig kibámultam az ablakon, aztán Fernando felé fordultam.

– Bármit csináltam is, nem érted tettem. És ha Luca nem is, én garantálom, hogy mindkét kezed és lábad eltöröm, ha Annát csak egyszer is megbántod. De tudom, hogy nem követed el kétszer ugyanazt a hibát. Most már neked kell vigyáznod rá, Torres. Ajánlom, hogy jól csináld – néztem a szemébe, és kezet nyújtottam neki. Ő pedig elfogadta.

– Ne aggódj. Nem engedem újra el.

Csak biccentettem.

A ceremónia eseményei átfolytak rajtam. Csak néztem Annát, ahogy nevet, ahogy a gyönyörű fehér ruha rásimul a testére, és éreztem, hogy itt az idő.

Most már mindennek vége. Én pedig kész voltam elengedni.

Fájt. Olyan volt, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. De semmi nem tart örökké. A fájdalom sem fog. Ha bezárkózom, csak elfertőzöm a sebet. Aztán már csak azon vettem észre magam, hogy mosolygok a boldogságán. Mert csak az számított mindig.

Büszke voltam rá, hogy én lehetek a tanúja. Büszke voltam arra, hogy szeretett. És büszke voltam arra is, hogy én szerethettem. Anna nagyszerű lány. Nem hibátlan. Túl jószívű, és soha nem akarja megbántani az embereket, ami annyira sebezhetővé teszi, hogy a túl nagy engedékenységével akaratán kívül mély vágásokat tud ejteni másokon. De soha nem gondolja komolyan. Soha nem akar bántani.

Annyira ártatlan. És azt hiszem, most már nagyon boldog is.

A zene hangosan szólt, a nagy, szabadban felállított ponyva lampionjai alatt emberek táncoltak, a nevetésük megtöltötte a levegőt.

Pezsgővel a kezemben álltam és figyeltem a barátaimat, Ikert, ahogy a tengelye körül forgatja Annát, aki annyira nevet, hogy alig kap levegőt, aztán a kapitányunk átengedi az újdonsült feleséget Sesének és Karimnak.

Elmosolyodtam, és elindultam feléjük. Hogy nézett volna ki, ha egyedül én nem táncolok Annával? Felemeltem a poharam és lenyeltem... volna az utolsó korty pezsgőt, amikor valaki a mellkasomnak ütközött.

Leejtettem a poharamat. Apróra tört a füvön. A lány szőke haját hátrasimította a homlokából, és úgy nézett fel rám, kipirosodott arccal.

– Ne haragudj! – kérte. – Borzasztóan féltem, hogy nem fogok idetalálni, késett a repülőm, még csak normálisan felöltözni sem volt időm – hadarta, én pedig csak álltam ott, és fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom, így egyszerűen végignéztem rajta. Farmerruhát viselt, fehér blúzt és farmerszandált.

– Réka! – hallottam meg Anna hangját, aki aztán meg is jelent mellettem, és magához ölelte a lányt. – De örülök, hogy csak ideértél!

– Felmondtam. Nem fogok még egy esküvőről lemaradni az idióta főnököm miatt. Meg aztán, ha már itt vagyok Madridban, talán itt kéne szerencsét próbálnom. Nem mutatsz be? – nézett rám.

– Mes, ő itt az unokahúgom, Réka, akiről már meséltem neked. Rékus, ő itt Mesut Özil, a legrendesebb ember az egész földön – mutatott be minket egymásnak Anna.

– Szia, Keresztes Réka vagyok – nyújtotta felé a kezem. – Már sokat hallottam rólad. Meg kell mondanom őszintén, jóképű ingyenélő vagy, nem csoda, hogy Ancsa úgy odáig van érted – nevetett rám. Köpni-nyelni nem tudtam.

– Én is hallottam már rólad. De Anni elfelejtette megemlíteni, hogy így felvágták a nyelved – mosolyodtam el. Valami olyan fura volt.

– Akkor most, hogy így megbeszéltük, hogy tetszünk egymásnak, akár táncolhatnánk is, nem? –  ragadta meg a karom. Anna csengő hangon felnevetett mellettem.

– Egy szóval sem mondtam, hogy tetszenél nekem – vontam fel a szemöldököm.

– De én tudom, hogy így van – vonta meg a vállát. Aztán egy egészen kicsit megkomolyodott, és kedves mosoly ült az arcára. – Különben sem lehetsz örökké szerelmes a nővérkém emlékébe, nem igaz?

Nem mondtam semmit, csak átöleltem a derekát, és megpörgettem.

Az élet nem áll meg. Bármi történjen is, mindig, minden változóban van, és sosem találkozol kétszer ugyanolyan helyzettel. De az, ha vége van valaminek, korántsem jelenti azt, hogy szomorúnak kell lenned, vagy hogy mostantól már semmi jó nem történhet veled.

Éppen ellenkezőleg. Remélni kell.

Hiszen az igazán nagyszerű dolgok talán éppen ezután jönnek.

Néztem, ahogy a színes fények megcsillannak Réka szemeiben, és tudtam, hogy újra útelágazáshoz érkeztem. Csak azt kell eldöntenem, merre menjek.

Mert az út soha nem fogy ki a lábunk alól. 

Vége

Törékeny - 2. fejezet

[Sokat kellett gondolkodnom a zeneajánlón, és nem sikerült igazán döntenem, szóval következzen egy aprócska összeállítás a számokból, amik segítségemre voltak :) Remélem szeretni fogjátok a fejezetet, leginkább Mes miatt. A pipákat, kommenteket még mindig nagyon köszönöm, hétvégén talán lesz időm. Ti vagytok a legjobbak!

Breaking Benjamin - Breath

Ellie Goulding - Guns and Horses

Adele - Skyfall

Beck Zoli - Csönded vagyok 

Utóiratként szeretném halkan megkérni, hogy aki a nem tetszikeket nyomkodja rendületlenül, az legalább egy kommentet hagyjon, és mondja meg, hogy mi nem tetszett. Köszönöm.]

2. fejezet – Detti

Lassan raktam össze az előző este képeit, és egyetlen dolgot éreztem: szégyent. Leginkább talán az alkohol miatt. Nem az az ember voltam, aki iszik, egyrészt a vallásom miatt, másrészt pedig, mert a pia alattomos. Aztán bevillant egy lány képe.

Emlékeztem rá. Nem voltam igazán részeg. Elkaptam a derekát, hogy magamhoz húzva táncoljunk egyet, de... felpofozott. A gondolat valamiért megmosolyogtatott. Nem mondom, a dolog valószínűleg úgy vette ki magát, mintha fogdosni akarnám, pedig erről tulajdonképpen szó sem volt. Egyszerűen csak csinosnak találtam a hosszú, szőke hajával, a vékony termetével és úgy egyébként.

Hogy is hívták? Valami furcsa, külföldi neve volt...

Detti. Ez az. Detti.

Kikeltem az ágyból, és a hajamba túrva a fürdőbe sétáltam. Megtámaszkodtam a mosdókagylón, úgy néztem a tükörképemet. Nyúzott volt, és nem igazán én.

Otthagytam az autómat éjjel annál a klubnál, úgyhogy ma vissza kell érte mennem mielőtt edzésre megyek. Valamiért reménykedtem benne, hogy a lány is ott lesz. Az együtt töltött percek emlékei lassan szivárogtak vissza a fejembe. Mire az egész kirakó ott állt előttem, hiba nélkül, a szégyen hullámai átcsaptak a fejem felett.

Nagyképűnek gondolt.

„– Ilyen... nagyképűen. A lányokkal. Az emberekkel. Ilyen idegesítően kiszámíthatatlanul – morogta az orra alatt.

– Nem. Nem viselkedem mindig így – feleltem.”

 Nem akartam mást hozzáfűzni. Az olyan lányok, akik névtelenségben élnek, soha nem fogják megérteni, hogy milyen az, amikor felismernek az utcán, amikor minden lépésedről tudósítanak, amikor nem lehetsz az, aki lenni akarsz... vagy éppen az, aki vagy.

Mitől tűnt ő mégis annyira másnak? Attól a pillanattól kezdve, hogy a keze az arcomon csattant, egyenlő rangúként tekintettem rá, akkor is, ha nem mondtam ki hangosan. Látni akartam, hogyan viselkedik velem a továbbiakban, talán játszottam is vele, ahogy a macska az egérrel... És először azóta, hogy a világ is megismert, találtam valaki, aki átment a vizsgámon.

A tükörképem elmosolyodott.

Vizet fröcsköltem az arcomba és megvizsgáltam a karikákat a szemem alatt. Nem valószínű, hogy zsebre fogom tenni azt, amit az újabb kimaradásért kapok, de azon a reggelen ez valahogy nem érdekelt. Minden mást kiszorított a fejemből az a kékeszöld szempár tegnap estéről.

Meg akartam ismerni. Azt akartam, hogy barátok legyünk. Valahogy görcsösen vágytam arra, hogy valami ahhoz a másik, ahhoz a régi világhoz kössön, ahol nincsenek lesifotósok, bulvárlapok, interjúk, csak emberek, egyszerű életekkel, egyszerű problémákkal és őszinte mosolyokkal.

Felöltöztem és az előző este viselt farmerom zsebébe túrtam a kocsikulcsomért, aztán felmarkoltam az előszobaszekrényről a telefonom és a lakáskulcsom, és tárcsáztam Sami számát.

– Igen? – szólt bele még kicsit kásás hangon, spanyolul.

– Felébresztettelek? – kérdeztem vissza vigyorogva, németül.

– Beléd csapott a villám, vagy mi, hogy már fent vagy? – Éreztem a hangján a meglepettséget.

– Nem. Lesétálok hozzád, úgyhogy kapd össze magad. Kell egy fuvar.

– Akarom tudni, hogy miért nincsen autód? – sóhajtotta, én pedig elmosolyodtam.

– Ki tudja, Sami? Lehet, hogy kivételesen akarod – feleltem jókedvűen.

A klub, mint az számunkra is kiderült, nem csak éjszaka működik. Nappal kávézóként tart nyitva, úgyhogy Sami meg én bementünk miután lecsekkoltam, hogy az autóm ott áll ahol este hagytam, és még csak kerékbilincs sincsen rajta.

Meghívtam legkedvesebb barátomat egy engesztelő kávéra, amiért korán reggel hajnali tizenegykor fel merészeltem verni legszebb álmaiból, és ahogy odaültünk a pulthoz, azonnal Dettit kerestem a tekintettemmel. Persze nem volt itt, és nem is tudom mit vártam azok után, hogy majdnem reggelig dolgozott, de a remény hal meg utoljára.

Egy kócos srác tette le elénk a két feketét, én pedig a kanalammal játszadozva, csak úgy mellékesen jegyeztem meg.

– Tegnap este találkoztam itt egy lánnyal. Hosszú, szőke haja van. Dettinek hívják.

– Detti? Általában esténként dolgozik, de amennyire tudom mára esik neki a heti két szabadnapból az első. Holnap viszont dolgozik – magyarázta a srác, aztán otthagyott bennünket. Sami rám nézett.

– Nem fogom megkérdezni, hogy mi a bánatot csináltál itt tegnap este, de... Detti? Nem hogy nem német, de azt hisze még csak nem is spanyol név... Ki a csaj? Ugye nem...?

– Sami, esküszöm, néha olyan, mintha az apám lennél, nem a barátom. Nem mintha olyan sok közöd lenne hozzá, hogy kivel fekszem le, és kivel nem, de ha éppen tudni akarod, semmi olyasmi nem történt közöttünk, ami kétségkívül végigfutott az okos fejeden.

– Akkor meg mit érdekel ennyire? Csak egy lány, nem? – vonta meg a vállát.

– Azt hiszem, éppen ez a lényeg. Ha láttad volna, Sami... Először felképelt, aztán úgy kiosztott, hogy csak néztem. Megdöbbentően normális volt. Én meg valahogy megkedveltem. Azt hiszem.

– Öregem, soha nem foglak megérteni – csóválta meg a fejét legjobb barátaim egyike, és csak mosolygott. Megvontam a vállam.

Senkitől nem vártam el, hogy megértsen, legfőképpen azért, mert ilyen téren én is gyakran nehézségekbe ütköztem.

***

Eltöröltem egy poharat, aztán letettem a pult alá, a helyére. Borzasztóan fájt a fejem, és fogalmam sem volt róla, hogy mitől. Talán front. Talán más. Mindenesetre egy pillanatra összeszorítottam a szemem, és megdörzsöltem a halántékom.

– Minden rendben van? – érintette meg a vállam kedvesen Dani, a srác, akivel ma este be voltam osztva Ema mellett.

– Aha, csak borzasztóan fáj a fejem – feleltem.

– Menj ki egy kicsit a levegőre, addig én tartom itt a frontot. Ha utána sem lesz jobb, csak szólj, és adok egy fájdalomcsillapítót.

– Kösz, Dani, hálám örökké üldözni fog.

– Arra semmi szükség nincsen – nevetett. Ledobtam a kötényem, és úgy rohantam ki a személyzeti kijárón, mint akit üldöznek.

Az üres parkolóban találtam magam. Mármint nyilván nem volt üres, de más ember rajtam kívül nem tartózkodott ott. Kellemes, késő nyári este volt, a levegő friss, kicsit a szél is fújt, belekapott a hajamba. Szinte éreztem, ahogy a fejem könnyebb lesz.

Nagyot sóhajtottam, és lehuppantam a lépcsőre. A térdeimre hajtottam a fejem, amikor begördült egy Audi, amiből aztán egy nagyon is ismerős alak szállt ki.

A szememmel követtem végig ahogy kiszállt az autójából, aztán a kulccsal bezárta. Narancssárga fény az éjszakában, ahogy az indexlámpák villantak. Elengedhetetlen napszemüveg az arca előtt, baseball sapka a fején.

Önkéntelenül is felemeltem a fejem, ő pedig egyenesen felém nézett. Megmondom őszintén, annak a lehetősége, hogy valaha az életben látom még őt, fel sem merült bennem. Nem éppen kedves formáját választottuk a megismerkedésnek, és ha ma találkoznék vele először hasonló szituációban, akkor sem tennék másként. Megérdemelte.

Tudtam, hogy engem figyel, akkor is, ha nem láttam a szemét. Éreztem a bőröm alatt. Aztán mikor elindult felém, megbizonyosodhattam afelől, hogy az érzékeim bizony még mindig hibátlanul működnek.

– Szia – köszönt, és csak úgy egyszerűen leült mellém a földre. Meglepetten pislogtam rá.

– Szia – viszonoztam a köszönést. A fejfájás visszatérőben volt. Lehet, hogy azért, mert ő itt volt. Elmosolyodtam a gondolatra.

– Mi olyan vicces? – vonta fel a szemöldökét.

– Fáj a fejem, és átfutott az agyamon, hogy talán miattad van – feleltem, az igazsághoz híven. A legkevésbé sem izgatott, hogy ezzel talán megbántom, vagy udvariatlan vagyok.

– Szóval fejtörést okoztam neked? – nézet rám egy apró, önelégült mosollyal a szája sarkában.

– Álmatlan éjszakáim azért nem voltak – nevettem el magam.

– Örülök, hogy jó kedvedben találtalak – váltott komolyabb hangnemre, amivel újfent meglepett. Úgy változott a kedve, mint az időjárás. Kiszámíthatatlanul. Ha belegondolok, ez valahol nagyon vonzó tudott lenni. – Igazából, bármilyen hihetetlenül is fog hangzani, bocsánatot kérni jöttem. A múltkoriért.

– Megbocsájtok, ha jobban fogsz játszani – támaszkodtam meg a két tenyeremen, és hátradőlve felnéztem az égre. Nem látszottak a csillagok.

– Nem veszel komolyan, mi?

– Dehogynem. Bocsánatkérés elfogadva – néztem rá a szemem sarkából.

– Akkor hajlandó vagy eljönni velem vacsorázni?

– Erről eddig nem volt szó. Különben meg randira hívsz? Már a múltkor is mondtam, hogy foglalt vagyok. Bármilyen hihetetlen, a dolog mit sem változott egy hét alatt – jegyeztem meg.

Ő is hátradőlt, és felfelé nézett. Néhány pillanatig nem válaszolt, mintha magában rágná meg a szavakat, azon gondolkodna, hogy mit is kell most mondania. Aztán hirtelen a szemembe nézett, és olyan volt, mintha kinyílt volna az arca. Mintha lehullott volna a maszk, ami eddig eltakarta az igazi Özilt a kíváncsi szemlélődők elől, és nekem megmutatta a valódi lényének egyetlen apró, ám annál fontosabb szeletét.

– Nem randira hívlak. Csak vacsorázni. Mint barátot. Talán nem hiszed el, de egy idő után, olyan élet mellett, mint az enyém, elkezdesz vágyni a normális dolgokra. Egyszerű napokra. Átlagos barátokra.

Összeszorult a szívem, ahogy az arcát néztem, ő pedig újra bezárult, hogy ugyanolyan rejtély legyen előttem, mint akkor éjjel, amikor a kocsimban ültünk. Alejandróra gondoltam, aztán arra, hogy nem vagyok szerelmes ebbe a srácba itt velem szemben, és talán soha nem is lennék képes gyengéd érzelmek táplálására... De a barátja, a barátja lehetnék.

Azt éreztem, hogy segíteni akarok neki. És valami különös erő húzott Mesut Özil felé. Mintha valaki, valahol, valamikor nagyon régen útjára indított volna két bolygót a galaxis legmélyén, és csak ő tudta, hogy egy napon ütközni fognak, hogy aztán minden képlékennyé és megjósolhatatlanná váljon.

Mi voltunk a két bolygó. És útjaink most keresztezték egymást. Az ütközés elkerülhetetlen volt.

– Akkor lehet róla szó – mondtam halkan. A kezemet fürkésztem, nem akartam újra a szemébe nézni. Túl sok minden volt benne, amit nem értettem, és voltak dolgok, fájdalmas dolgok, amiket azt hiszem nem is akartam érteni. De nem hagyhattam, hogy mindezt kiolvassa az arcomból.

– Dolgozol pénteken? – húzta elő a zsebéből a telefonját. Olyan modern kütyü volt, hogy lehet, én még bekapcsolni is képtelen lettem volna.

– Nem, a péntek rendben van. Cseréljünk számot? – ajánlottam, és én is elővettem a saját kis okos telefonomat, ami azt hiszem álmaiban sem vetekedhetett volna a focista készülékével.

– Csak ha megígéred, hogy nem adod ki a sajtónak – mosolygott rám.

– Esküszöm, hogy soha nem teszek ilyesmit – tettem a szívemre a kezem, aztán bediktáltam neki a számom, ő pedig azonnal rányomott a hívás gombra, így az én kijelzőmön megjelent az ő telefonszáma. – Bejössz, vagy...?

– Köszi, de nem hiányzik még néhány gunyoros megjegyzés a teljesítményemre, úgyhogy ma inkább kihagyom. Csak téged kerestelek – állt fel, és kezet nyújtott nekem. Csak egyetlen pillanatig fontolgattam, hogy elfogadjam-e vagy sem, mielőtt a megfogtam volna az ujjait. Nagy keze volt. Biztonságot nyújtó. Egy kedves ember keze. – Akkor pénteken látlak – intett, és beült a kocsijába.

Nem ölelt magához. Nem adott két puszit. Nem spanyolok voltunk, és csak kicsit jelentettünk többet egymásnak, mint két idegen.

De ahogy ott álltam, és néztem, ahogy elmegy, valahogy azt éreztem a tagjaimban, hogy a dolgok változóban vannak. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen irányban, vagy hogy mit jelent ez a jövőmre nézve, csak azt tudtam, hogy most már soha, semmi nem lesz olyan, mint régen. Nem tudtam azt sem, miért vagyok ebben olyan biztos, de az voltam.

Nem is sejtettem, mennyire igazam volt

***

Ale az ebédlőasztalnál ült, mikor elzártam a tűzhelyet, és parafa alátétet készítettem az asztalra, hogy arra tegyem az ebédünket.

Fárasztó éjszakám volt, de ha már megint mint tolvaj törtem rá Aléra az éjszaka közepén, annyi volt a minimum, hogy felkelek, és ebédes csinálok. Igaz nem volt bonyolult – csak egy sima spagetti – de én készítettem.

Még a telefonomat is beállítottam, mert tudtam, hogy Alejandro nem ébresztene fel a világért sem. Állította, hogy semmi szükség arra – ahogy ő mondta – hogy hősködjek.

– Ale... – kezdtem tétován, ő pedig várakozóan pillantott fel rám.

– Történt valami? – kérdezte, és egy pillanatra mintha aggodalmat láttam volna átsuhanni az arcán. Megdobbant a szívem. Szerettem Alejandrót.

– Nem. Csak vacsorázni megyek. Egy sráccal – böktem ki. Felvonta a szemöldökét.

– Aggódnom kellene?

– Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem. – Ez nem egy olyan vacsora... Én csak segíteni akarok neki. Azt hiszem.

– És neve is van ennek a srácnak? – mosolyodott el.  Most érkeztünk el a legnehezebb részhez. Ale nem volt az az ok nélkül féltékenykedő fajta, és mindketten tudtuk, hogy ha aggódnia kellene, el sem mondtam volna, hogy találkozom valakivel.

Amikor azonban azt próbálod tálalni a barátodnak, hogy a valaki, akivel találkozol nem más, mint a Real Madrid középpályása... az már kicsit nehezebb ügy.

– Van – motyogtam a villámat piszkálva. – Mesut Özilnek hívják – néztem Ale szemébe.

Láttam, hogy az arca egy egészen kicsit megrándult, aztán rendezte a vonásait és felsóhajtott.

– Elhiszem, ha azt mondod, nem kell aggódnom, Detti. Komolyan mondom. Szeretlek. De féltelek is. Az olyan emberek, akik úgy élnek, mint a focisták, könnyen képesek arra, hogy bántsanak – mondta halkan.

– Tudod, hogy erős vagyok...

– És azt is tudom, hogy ez csak a felszín. Erősnek akarsz látszani. Odamondasz dolgokat. Ami a szíveden, a szádon. De csak védekezel. És ha egyszer közel engedsz valakit magadhoz, az mély sebeket tud vágni.

Tudtam, hogy igaza van. De nem ismertem volna be.

– Ha akarod, lemondom.

– Dehogy akarom. Azt csinálsz, amit akarsz, te is tudod. Csak annyit kérek, hogy vigyázz vele. És vigyázz magadra.

Bólintottam. És közben nem akartam, hogy Alénak igaza legyen. Szerettem volna, ha Mesut Özil olyan ember, akitől nem kell félnem.

Love hurts - 12. fejezet

[Kicsit megkésve, de extra nagy szeretettel. Ajánlott zene: Lana Del Rey - Love hurts.]

 

12. fejezet – Parents 

Amikor reggel kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megpillantottam, Mes arca volt, és ezt még csak szokatlannak sem nevezhettem. Bennem mégis megváltozott valami. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi volt az, mégsem voltam a régi. Semmilyen értelemben. Olyan békét éreztem, amit már azt hiszem időtlen idők óta nem.

Mesut karja a derekamat ölelte, a bőrömön éreztem a teste melegét. Békésen aludt, az arca kisimult. És valahol mélyen a szívemben tudtam, hogy ez az enyém. A srác, aki mellettem feküdt, testestül-lelkestül az enyém volt.

Egyszerűen ennek nem lehetett vége. Mert akkor újra elveszíteném önmagamat.

Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy semmi nem zökkentett volna ki, ha Mes nem simítja az arcomra a tenyerét.

– Hé – mondta gyengéden, én pedig elmosolyodtam. Annyira boldognak éreztem magam. – Régen fent vagy? Nyugodtan kelthettél volna...

– Csak most ébredtem – ráztam meg a fejem. Azonnal hozzám hajolt, hogy megcsókoljon. Lehunytam a szemem. Kirázott a hideg, amikor a tenyere a meztelen derekamra simult.

– Köszönöm – suttogta a számra, én pedig kissé értetlenkedve meredtem rá.

– Mégis mit? – kérdeztem, felemelkedve, a tenyerembe támasztott arccal. Így lenézhettem rá. Láthattam az arcán, hogy minden rendben van, hogy kisimult, hogy most él. Most kiegyensúlyozott. Jó volt őt így látni. Megmelengette a szívemet.

– Azt, hogy itt vagy – felelte, és egy hajtincsemmel kezdett játszani. – Tudod, hogy szeretlek, ugye?

Elmosolyodtam. Soha nem mondta még nekem ezt úgy, hogy közben a szemembe nézett, hogy közben valóban velem volt: nem választottak el bennünket országhatárok, és nem csak webkamerán keresztül láttam az arcát. Éreztem persze, hogy így van, de ahogy akkor mondta, az egészen más volt.

Elég volt csak a szemébe néznem, hogy tudjam, komolyan gondolja. Annyi érzelem tükröződött abban a két sötét kútban, hogy egy részüket szinte felfogni sem tudtam. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mit jelentünk egymásnak Mesuttal, képtelen lettem volna rá értelmes magyarázatot adni.

– Persze, hogy tudom – mondtam az igazsághoz híven, és előrehajolva apró csókot nyomtam a szájára. – Én is szeretlek – suttogtam, alig távolodva el tőle. A tenyere az arcomra csúszott, úgy húzott magához, és kezdte ízlelgetni az ajkamat, miközben a tarkómat cirógatta.

– Most borzasztóan sajnálom, hogy ma edzésem van – morogta a számra, én pedig halkan felnevettem.

– Ilyen ez a sztárélet – öltöttem ki a nyelvem rá.

– Ha sokáig nyújtogatod, még a végén leharapja a cica.

– Na persze – húztam el a számat, és felültem. A morgolódásból ítélve, Mes nem nagyon díjazta ezt a húzásomat, de tudtam, hogyha én nem kezdem el, soha az életben nem leszünk képesek összekaparni magunkat, én pedig nagyon nem akartam visszaélni Löw bizalmával. Így is jóval rendesebb volt, mint remélni mertem. Bár az is lehet, hogy csak emlékezett: egyszer ő is volt fiatal, és hiába küldene el, valahogy megtalálnánk a módját, hogy az éjszakát itt töltsem. Ennyi erővel akár az engedélyét is adhatta hozzá.

Felvettem egy fekete pólót, rajta a kopott The world is the circus itself felirattal, ám mielőtt lehúztam volna, megnéztem a sebhelyeket a hasamon. Egyszerűen képtelen voltam kibékülni velük. Csúnyává tettek. Nem engedték igazán meggyógyulni a lelkemet. Örökké emlékeztettek. És soha nem fognak eltűnni.

Hallottam, hogy Mesut felsóhajt, aztán felkelt az ágyból, semmi nem volt rajta egy alsónadrágon kívül. Megállt előttem, és az állam alá nyúlva megemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Hagyd abba, Lia. Én szépnek látom őket, mert hozzád tartoznak. És abban, hogy csinos vagy-e vagy sem, legyen az én véleményem a mérvadó. Elvégre senki másnak nem kell tetszened rajtam kívül, ugye? – mosolyodott el finoman, és lágy csókot lehelt az ajkaimra. – Nekem pedig nem számít. Neked is csak el kellene fogadnod.

– Igyekszem – hunytam le a szemem, és eleresztettem a póló anyagát, ami puhán hullott le a derekamra.

***

Láttam, hogy borzasztóan izgul, én pedig nem tudtam megállni mosoly nélkül, ahogy ott ültem mellette az autóban, az útra figyelve, de azért a szemem sarkából Liát is szemmel tartva.

Idegesen dobolt a lábán a zene ütemére, néha kicsit kiesve a ritmusból. Most még csak megjegyzést sem tett arra nézve, hogy milyen pocsék ízlésem van, és ez különben sem nevezhető zenének. Minden gondolatát lekötötte az előttünk álló vacsora a szüleimmel, akiket mellesleg én is régen nem láttam és akik azért utaztak ide, hogy végre találkozhassunk. Amikor megbeszéltük, még nem tudtam, hogy Lia is itt lesz, de most nagyon örültem.

Igaz, most csak anyuék jöttek el, de hamarosan majd a testvéreimmel is találkoznia kell. Tudtam, hogy szeretni fogják. Liát nem lehetett nem kedvelni. A csendes mosolyát, a komoly-komor gondolatait... És azt, ahogy rám nézett. Minden vele kapcsolatos dolog közül azt szerettem a legjobban, amikor rám nézett. Mert az mindent elmondott, amit tudnom kellett.

– Minden rendben lesz – tettem a kezem a kezére egy pirosnál, ő pedig végre hangosan felsóhajtott. Mióta elindultunk azon gondolkodtam, hogy vajon vett-e egyáltalán levegőt.

– Tudom – mondta remegő hangon, kicsit talán magát is győzködve. Én – vele ellentétben – tényleg tudtam, hogy így lesz. Mert anya volt a kapcsolataim legfőbb bírája, és anyának elég lesz, ha meglátja majd Lia szemeit, és azt, ahogy engem figyel velük. Ebben teljesen biztos voltam.

Kinyitottam előtte a kocsi ajtaját, ő pedig fázósan összehúzta magán az őszi szövetkabátot, amit viselt. Németországba hivatalosan is megérkezett az őszi idő. Szörnyű ködös este volt.

Átkaroltam a vállát és csókot nyomtam a hideg ajkaira. Bátortalanul elmosolyodott, és úgy lépkedett be velem az étterembe. Egy külön teremben volt asztalunk foglalva, pontosan azért, hogy elkerüljük a tömeget, a fényképeket, az összes zavaró tényezőt.

Anyuék már ott ültek az asztalnál, én pedig intettem nekik. Lia kifújta mellettem a levegőt. Azt hiszem, nagyon figyelt arra, hogy egyenletesen lélegezzen, amin egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni. Ahogy odaértünk, én pedig lehajoltam, hogy puszit nyomjak édesanyám arcára, furcsán is nézett rám.

– Mi olyan vicces, kisfiam? – kérdezte, de én csak megráztam a fejem.

– Jó estét – köszönt Lia is zavartan. Anya szemügyre vette. Tudtam, hogy kiszúrta a sötét haját és a világos szemét. Aztán felállt, és magához szorította a lányt mosolyogva, ahogy apa is. Lia meglepetten állt ott.

– Apa, édesanya, ő a párom, Papp Lia. Már meséltem nektek róla – karoltam át a lány derekát, aki jól láthatóan megkönnyebbült, hogy túlélte a bemutatkozást.

Az egész vacsora teljesen jó hangulatban telt el, főként Lia volt a téma, mint az várható volt. A szüleimet minden érdekelte, vele kapcsolatban, kezdve azzal, hogy hogyan ismerkedtünk meg.

– Igazából őrködnöm kellett egy partin amíg Ramos kiszedte őt a mosdóból. Nagyjából így történt – feleltem könnyedén, de Lia megfeszült mellettem, ami anya figyelmét sem kerülte el. Várakozva nézett rá.

– Akkoriban nem voltam jól – felelte ő egyszerűen, és letette a villáját. – Azért mentem Madridba, hogy felejthessek. Volt egy balesetem. Meghaltak emberek. Én pedig nem tudtam feldolgozni.

Túl voltunk rajta. Soha nem kértem volna meg Liát, hogy mondja ezt el a szüleimnek, tudtam, hogy mennyire nehezen beszélt róla ezelőtt, de nem is ő lett volna, ha nem akarta volna, hogy helyesen tudják őt megítélni. És ez hozzátartozott ahhoz, ami őt önmagává tette. Apáék meg szerencsére nem firtatták. Azt hiszem, mindketten tudták, hogy ez nem egy olyan téma, amit vasárnap este kellene megbeszélni egy vacsora mellett.

– De most már minden rendben – folytatta Lia, mosollyal az arcán. – Még neked sem mondtam – fordult kicsit felém –, de Nagorével találtunk egy iskolát, ahova félévkor is tudok majd jelentkezni. Úgyhogy egyelőre úgy néz ki, irodalmár leszek.

– Szereted a könyveket? – Anya mosolyogva nézett Liára, aki megrázta a fejét.

– Valójában történelemmel akartam foglalkozni, mikor elkezdtünk iskolát keresni a nagynénémmel, legalábbis az vonzott a leginkább. Nem is a könyvek azok, amiket nagyon szeretek, inkább a versek. Minden kor versei. Szeretek velük foglalkozni, szeretem őket olvasni. És ez egy olyan szak, ami mellett időm is marad, ami az unokaöcsém és -húgom szempontjából nagy előny, ráadásul foglalkozhatok mással is. Például azzal, hogy újra megtaláljam azt, aki lenni akarok.

– Céltudatos lány vagy, igaz? – kérdezte apa, kis mosollyal a szája szegletében. Lia talán észre sem vette, de én tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy kedveli őt.

– Igen. Azt hiszem. És van segítségem is – villant rám a tekintete, én pedig belemosolyogtam a tányéromba. Örültem, hogy ellazult. Örültem, hogy az a Lia volt, akit annyira szerettem.

Bár, mit is gondoltam? Soha nem akart ő más lenni, mint akinek érezte magát. Éppen ezért szenvedett annyit.

***

– Hazamegyek.

Messzel szemben feküdtem a sötét hálószobában. Az arcélemet cirógatta, úgy nézett a szemembe.

– Rendben van – mondta, de egy pillanatra éreztem, hogy megfeszül. Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Szeretném, ha te is velem jönnél – suttogtam gyengéden, apró puszit nyomva a tenyerébe. – Csak egyetlen éjszakáról lenne szó. Harmincegyedikén megyünk, elsején délután pedig jövünk is. Az Alcoyano ellen úgysem játszol, igaz?

– Nem játszom.

– És elengednek? Nem lesz bajod belőle? – kérdeztem aggódva.

– Egy napba nem fog senki belehalni. Miért olyan fontos éppen most menni? – kérdezte, mire beharaptam a számat.

– Halottak napja lesz. Gyertyát gyújtunk a temetőkben – feleltem halkan. – Régen utáltam ezt. Képmutatás az egész. De most már nekem is vannak ott halottaim. El kell mennem. Emlékezni. Békésen emlékezni.

Mesut elhúzta a kezét, és megtámaszkodva a könyökén fölém hajolt, hogy meg tudjon csókolni. Ahogy a sötét sziluettet néztem, ami belőle látható volt, megremegett a szívem, és furcsán összeszorult a gyomrom. Kétségtelenül a szerelem tüneteit produkáltam.

Az én ágyam messze nem volt olyan nagy, mint az övé, és azt hiszem még neki is kicsit fura volt, hogy ő van nálunk, és nem én náluk, de azért jól elfértünk. És már alig vártam, hogy ő és Xabi összetalálkozzanak reggel a konyhában.

Az ujjaimmal végigcirógattam a karját, amivel a fejem mellett támaszkodott. Éreztem a bőre alatt az izmok játékát, aztán a tenyerem a nyakára simult. Újra megcsókolt, én pedig elégedetten sóhajtottam bele a szájába. Azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk.

– Elmegyünk. Úgyis meg akartam ismerni a szüleidet – mondta végül, hátrasimítva a hajam az arcomból és a homlokomból. – Gondolom nem megnyugtató a tudat, hogy egy világhíres focistával jársz. Én is le akarnám csekkolni, ha a lányomat valami félnótás bolondítaná.

– Szóval te csak bolondítasz engem? – kérdeztem, felvonva a szemöldököm. A hajába túrtam a tarkóján, apró köröket írva le a bőrére.

– Sosem tudhatod.

– Aztán meg ne lepődj, ha ki talállak dobni – húztam el a számat vigyorogva.

– Majd teszek róla, hogy ilyesmi meg se forduljon az okos kis fejedben... – suttogta a számra olyan hangsúllyal, hogy egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem.

– Már tettél, hidd el nekem... – motyogtam rekedten.

Mióta lefeküdtünk, a kapcsolatunk érezhetően megváltozott. Nem volt velem kevésbé figyelmes vagy ilyesmi, de az ilyen pillanatokban, amikor kettesben voltunk sokkal... dominánsabb volt. Gyengének éreztem magam mellette, közben mégis biztonságba, és folyton akartam, mindenét. Olyan volt, mintha ilyenkor még inkább férfi lenne, mint egyébként. Pedig egyébként sem lehetett ezen a téren panaszom.

Finoman beleharapott az alsó ajkamban, és láttam az arcán az elégedettséget.

– Akkor megnyugodtam.

Az én szívem azonban messze nem vert nyugodtan.

***

Mindkettőnkön hosszú fekete kabát volt, ahogy délelőtt a temető felé sétáltunk, kéz a kézben.

Anya az első pillanattól kezdve imádta Mest, és tőle nem is vártam mást. Azt hiszem, neki bőven elég volt, hogy végre visszakapta a lányát. Apának volt egy másfél órája, amíg gyanakodva szemlélte, de jól emlékeztem kis koromból, hogy mikor Nagore és Xabi elkezdtek együtt járni, akkor is milyen bizalmatlan volt, mert hát focista meg minden...

Aztán azt hiszem rádöbbent, hogyha Mes nem gondolná komolyan a kapcsolatunkat, el sem jött volna ide. De eljött. Ráadásul még csak nem is keresztény, neki ez az egész gyertyás-temetős dolog totálisan idegen. De itt van velem. Hogy segítsen.

A táskámban négy mécses pihent. Mindannyiuknak egy. Nem éreztem volna jónak, ha arctalan idegenekért is gyújtok gyertyát, azt majd megteszik anyuék.

Büszke voltam magamra, mert nem sírtam. Nem tudtam sírni. Azok az idők már elmúltak. Fájt, ahogy a lányok nevét olvastam a hideg márványon, és annyira hiányoztak, hogy azt hittem, kiszakad a szívem a helyéről. De túléltem. Mint már annyiszor.

Aztán odaértünk Petihez. Akaratlanul is erősebben szorítottam Mesut kezét, aki csak egy pillantást vetett az arcomra, aztán gyorsan puszit nyomott a homlokomra.

– Minden rendben van – súgta.

– Tudom – mondtam rekedten. És azt hiszem, először a baleset óta komolyan is gondoltam.

Kivettem az utolsó gyertyát is a táskámból és a gyufát a zsebemből, aztán leguggoltam a sír elé. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, éreztem, hogy sajog a mellkasom, de ugyanakkor éreztem azt is, hogy Mesut ott van mögöttem. Nem láttam őt, de éreztem. Mintha csak hozzám tartozott volna.

Idejét sem tudom, mikor imádkoztam utoljára, de ahogy ott guggoltam a hidegben, a szürkeségben, önkéntelenül is összetettem a két kezem és lehunytam a szemem. Nem volt igazi ima, amit mondtam, de mégis... valahol mégis az volt. Kérlek, bárki is vagy ott fenn, vigyázz rá. Vigyázz arra az emberre, akire életemben először voltam szerelmes.

Felálltam, és megfordultam, amikor megláttam őket. A kanyargós, saras úton Peti szülei tartottak felénk. Automatikusan léptem közelebb Meshez, aki csak felemelte a szemöldökét. Megráztam a fejem.

– Sziasztok – köszöntem Évinek és Andrásnak magyarul. Azt hiszem Mesut levehette, hogy mi történik, mert el akarta engedni a kezem, de én nem engedtem el.

Peti édesapja biccentett, Évi azonban keserűen méregetett.

– Ki ez a férfi?

– Ő Mesut. A párom – feleltem angolul, azon a nyelven, amit a jelenlévők mind értettek. Láttam, ahogy a velem szemben álló nőnek megrándul az arca a kijelentésre.

– Nem gyászoltál sokáig, igaz? – kérdezte szintén angolul, én pedig alig kaptam levegőt a hangszínétől. Úgy éreztem, mintha kést döftek volna a szívembe. Hogy mondhatott ilyet?

– Még mindig gyászolom – feleltem rekedten, görcsösen kapaszkodva Mesbe. Láttam rajta, hogy nagyon odamondana valamit, de nem tette. Egyelőre.

– Igen? És hogy? Egy ilyen szépfiúval az oldaladon? Szép.

– Évi – szorította meg felesége karját Andris, és jól esett, hogy ő legalább nem vágja ezt az arcomba. – Hagyd abba. Nem látod, hogy szegény lány szenved? Nem tehet semmiről...

– Ő él. És nem tiszteli a fiunk emlékét. Ez éppen elég – sziszegte. Nem emlékeztetett arra a nőre, akit megismertem mikor még együtt voltunk Petivel.

– Sajnálom, ha így gondolod – suttogtam. – Gyere Mes, menjünk – húztam magam után, de ő egy pillanatra megállt, és Évi szemébe nézett.

– Nem kívánom, hogy valaha is lássa azt, amit én láttam hónapokon keresztül, amikor belenéztem Lia szemébe. Nem kívánom, hogy sikítva ébredjen egy olyan álomból, amiben újra és újra látja, ahogy azok az emberek, akiket szeret, mind meghalnak. Csak gondolja végig. Nem ártana – engedte el a kezem, és átkarolva a vállamat elindultunk az autó felé. – Jól vagy? – hajolt a fülemhez, mikor már jóval távolabb voltunk.

– Persze – feleltem nagyot sóhajtva. – Jól leszek. Csak nem számítottam erre.

– Nem volt igaza, tudod, ugye?

– Igen.

Beszálltunk apuék kölcsönkért kocsijába én pedig lehunyt szemmel dőltem hátra. Mes a lábamra tette a kezét, én pedig felé fordultam, és ellazultam ahogy magához ölelt, aztán karjával a nyakam körül megcsókolt.

– Menjünk haza – mondta. És valahonnan pontosan tudtam, hogy mindketten Madridra gondolunk.

Taníts meg - 19. fejezet

[Sajnálom, hogy csak most érkezik a fejezet. Az egyetem nagyon kemény, én pedig folyamatosan próbálom utolérni magam, de az időm folyton kevés. Bár nagyon szeretek írni, kétségtelen, hogy az utóbbi időben az iskolát helyeztem előtérbe, ne haragudjatok érte!

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem gondolok rátok! Köszönöm a pipákat és véleményeket az előző fejezethez, amint lesz egy szusszanásnyi időm, válaszolok rájuk (ami nem tudom mikor következik be, mert most hétvégén ráadásként dolgozom is :'D). Mindenesetre itt az új TM-fejezet. Ajánlom hozzá Beyoncétől az I was here-t. Jó szórakozást! :)]

19. fejezet – Nekem az számít

Néztem Olallát, ahogy berakta a gyerekeket a kocsiba, és egyre az járt a fejemben, hogy nem tudom ezt csinálni. Csak nem megy.

Mit gondoltam egyáltalán?

Megmasszíroztam az orrnyergemet, és próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat. Csak ne a gyerekek előtt. Ne előttük. Majd ha hazajött, megbeszéljük ezt.

Annára kattantak a gondolataim. Hetek óta semmit nem hallottam róla, egy betűt sem. Hiába kérdeztem Juanitót, semmit nem volt hajlandó mondani, csak a megrovást láttam a szemében. És valljuk be, volt rá oka. Volt rá oka bőven.

Az az egyetlen pillanat ott a konyhában annyi mindenről döntött. Láttam, hogy Oli magába zuhan, éreztem, hogy azt várja, hogy magamhoz szorítsam, hogy újra az egyetlen pont, az igazi biztos pont legyek az életében, nekem pedig kiürült a fejem, és csak arra tudtam gondolni, hogy erre vártam egészen eddig. Arra, hogy rádöbbenjen, még mindig engem szeret. Megcsókoltam. És minden tökéletesnek tűnt.

Minden tökéletesnek tűnt, kivéve Anna arckifejezését, ami az én fájdalmamat tükrözte. Azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor Olalla elhagyott. Nem értettem meg, mit teszek. Nem hittem, hogy használna, ha marasztalnám, és nem is tettem, hiszen nem lett volna fair.

Eddig is második volt az életemben, legalábbis úgy éreztem, hogy második. És a helyzet most változott. Nem élhettem egyszerre két nővel. De az, hogy rögtön összepakolt, még engem is lesokkolt. Annyira, hogy végig sem tudtam gondolni.

Próbáltam hívni, legalábbis eleinte, de folyton azt jelezte a készülékem, hogy ki van kapcsolva. Aztán nemes egyszerűséggel föladtam. Mit is vártam tőle? Mit volt jogom várni? Hiszen becsaptam...

Aztán a dolgok lassan a maguk útján kezdtek menni. Újra összeköltöztem Olallával. Legalábbis többet voltam a régi közös lakásunkban, sokkal többet, sokszor éjszakára is. Még szeretkeztünk is. Anna távozása után azonban, a hónap végén, hirtelen újra gondolkodni kezdtem. És emlékezni.

Mert a kislányom, Nora, megkérdezte, mikor láthatja újra Annát. És én nem tudtam neki mit mondani. Csak azt éreztem, hogy fáj valami. Legfőképpen az, hogy azt sem tudom, én látni fogom-e még valaha. És rádöbbentem, hogy akarom... de erre már szinte semmi esély nincsen.

Emlékeztem arra arra a keserű szorításra a szívem tájékán akkor, mikor megláttam Annát, megláttam a lecsorgó könnyeit, amikor egy pillanatra megtámaszkodott a mellkasomon, aztán elment. Éppen úgy ment el, ahogyan érkezett. Csendben. Dráma nélkül, méltósággal. És úgy, hogy szeretett.

Annyira ragaszkodtam ahhoz, hogy Olallát szeretem, hogy fel sem tűnt, amikor már nem így volt. Fel sem tűnt, hogy ez már nem szerelem, hanem megszokás, a biztonság érzése. És hagytam, hogy a lány, akit újra képes voltam a szívemmel szeretni – aki megtanított újra szeretni – egyszerűen kisétáljon az ajtómon.

Nem voltam biztos benne, hogy ezek az én érzéseim, legalábbis nagyon sokáig nem. Sokat gondolkodtam. Olvastam a híreket. Láttam róluk képet, ahogy Özillel sétálnak Madridban. Mindig eltakarta az arcát, még ősszel is napszemüvegben járt, a német pedig szorosan karolta a vállát, vagy a kezét fogta. De soha nem csókolta meg.

Néztem Anna arcát. Jól ismertem ezt az arcot. Jól ismertem a gyengéd mosolyt, ami néha a képeken is megjelent rajta. Tudtam, hogy rajtam kívül csak egyetlen ember van, akire képes így mosolyogni, és az Mesut Özil. Mégis. Valahogy nem tűnt boldognak. Idegen volt a vonásaiban megülő melankolikus, csendes fájdalom. Fájdalom, amit én okoztam. Hiába fogták egymás kezét, nem tűntek egy párnak. Talán csak be akartam magyarázni magamnak, de tudtam, hogy így van. Mert ismertem Annát, és ismertem egy kicsit Mesutot is.

Hiányzott. És többé nem tehettem úgy, hogy Olalla és köztem mehet minden úgy, mint ezelőtt, mint a válás előtt. Ő hagyott el. És én lettem szerelmes újra. Csak túl hülye voltam ahhoz, hogy erre rádöbbenjek időben. Vakká tett a sok Olival együtt töltött év. De ez már régen nem olyan volt. Már a válás előtt tudnom kellett volna, hogy ez már régen nem olyan, nem az volt, ami minket egy párrá tett. Egyszerűen csak hiányzott valami. Ha kérdezik, valószínűleg nem tudtam volna megmondani, hogy mi az, de az ott nem léte éppen elég volt ahhoz, hogy tudjam, nem folytathatjuk így tovább.

Akkor sem folytathatjuk így tovább, ha soha többet nem látom Annát.

Nem sok idő telt el, és Oli vissza is ért. Én még mindig a gondolatimba voltam merülve, úgy támasztottam a konyhapultunkat. Ami megint csak az ő konyhapultja lesz hamarosan.

Olalla vidáman csapta le a kulcsot a konyhaasztalra, én csak álltam és figyeltem őt. A gyerekek oviban voltak, Leónak ez volt az első napja a bölcsődében, még csak úgy próbaképpen.

– Mi a baj? – nézett rám Oli. Egy percig sem hittem, hogy megtéveszthetem, így aztán felesleges is lett volna a színjáték. Ezen túl kellett esnünk. Így is elég sok fájdalmat okoztunk egymásnak és másoknak az elmúlt majdnem fél évben.

– Nem megy ez már nekünk, Oli – mondtam egyszerűen. Nem volt értelme szépíteni, nem volt értelme többé hamis szavakat kimondani. Egy dologban végül is nagyon hasonlítottunk, Olalla és én: nem néztünk szembe a valósággal. Kényelmesen eléldegéltünk ebben a kapcsolatban, mert biztos volt, ahelyett, hogy elfogadtuk volna: vége, és ha nem hagyjuk abba, minden egyre csak rosszabb lesz. Az elején még talán nem, de aztán jönnek a veszekedések, a különtöltött éjszakák, és a végén a gyerekek fogják megszenvedni az egészet.

Olalla lehuppant a konyhaasztalhoz, az egyik székre. Percekig nem szólt semmit, csak nézett a szemembe, próbált megérteni. Pedig nem hiszem, hogy volt ezen mit megérteni. Tudtam, a szívem mélyén éreztem, hogy ő is így gondolja. Ki tudja, hogy mióta.

– Szép lány.

– Tessék?

– Anna. Miatta mondod most ezt, nem igaz?

Most rajtam volt a némaság sora. Mit is kellett volna mondanom? Most fordítva volt minden. Most én beszélgettem arról a feleségemmel, hogy szerelmes vagyok egy másik nőbe, és hogy ideje befejeznünk az önámítást.

A különbség annyi volt, hogy nekem volt egy stabil kapcsolatom, nem az ismeretlenbe, a vakvilágba ugortam bele, ahogy Olalla akkor. Én egyszerűen csak elcsesztem.

– Miatta. De nem hiszem, hogy lenne jogom még... Azt hiszem, egyébként sincsen értelme folytatni azt, amit most csinálunk. Nem vagyunk már szerelmesek. És ennek már nincs így jövője. Nem véletlenül váltunk el, Oli. Most már én is tudom, hogy nem véletlen volt – dőltem a hűtőnek.

– Nem mondhatom azt, hogy maradj.

– Azt hiszem, nem is maradnék – sóhajtottam. Olalla kipislogott néhány könnycseppet. – Szeretlek. Mindig is szeretni foglak. De ez már soha nem lesz ugyanaz, bérmennyire is szeretném, ha nem így lenne.

– Én is így gondolom. Csak annyira jó volt kicsit megint azt hinni, hogy lehet még ideális életünk. Az a lány borzasztó szerencsés.

Halkan felnevettem.

– Tudod mit gondolok erről, Oli? Hogy életemben másodszor újra én voltam szerencsés.

***

Mesut a hátamat cirógatta. A kihúzott kanapén feküdtünk mindketten és filmet néztünk a nappaliban. A mellkasán feküdtem, és élveztem, hogy biztonságban vagyok. Mellette mindketten biztonságban vagyunk.

A hasam már domborodott egy kicsit. Nem nagyon, és külsősöknek talán még nem is észrevehető, de én és Mes pontosan tudtuk, hogy mit jelent.

Elcipelt magával a dokihoz. Nem szerettem nőgyógyászhoz menni, és őszintén megmondom, nem akarom tudni, hogy honnan volt neki ilyen terülten ismerőse... De ezen talán meg sem kellett volna lepődnöm.

Furcsa volt kettőnk kapcsolata. Nem igazán voltunk együtt. Hiába enyhített a fájdalmamon az, hogy vele lehetek, ez az egész nem volt ennyire egyszerű. Ugyanakkor a „barát” fogalma sem illett ránk. Jóval többet jelentettünk a másik számára, mint egy egyszerű barát. Szerettem, amikor megcsókol, szerettem, amikor átölel, szerettem mellette felkelni.

Nem éreztem ugyanazt, mint Nando mellett, az egész nem volt annyira intenzív, de messze nem voltam közömbös. Úgy döntöttem, ideje esélyt adnom magamnak egy boldogabb életre. Még akkor is, ha ez nehéznek tűnt minden olyan pillanatban, amikor egyedül voltam.

Sőt, néha olyankor is, amikor velem volt.

– Anna? – kérdezte Mes, én pedig felemeltem a fejem, hogy rá tudjak nézni.

– Hm?

– Nem vagy boldog, igaz?

Döbbenten meredtem rá.

– Nem igazán értem, hogy... – kezdtem, de esélyt sem adott rá, hogy befejezzem. Felült, így nekem is fel kellett emelkednem. Az arcomra simította a kezét, én pedig lehunytam a szemem. Jól esett az érintése.

– Tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy mindennél fontosabb vagy nekem. De nem tudsz becsapni, Annus. Nem vagy te itt boldog. Nem én teszlek azzá.

Belenéztem a férfi szemébe.

– Máshol sokkal boldogtalanabb lennék, Mes – feleltem őszintén. – Én is szeretlek téged. Csak... csak idő kell – tettem hozzá halkan, és a hasamra simítottam a kezemet.

– Nem lenne jobb, ha hazamennél...?

– Voltam otthon, és nem volt jobb, te is tudod. Szeretek veled lenni. Szeretem a munkámat itt. Szeretem Madridot. És hidd el, hogy ez egyáltalán nem a te hibád, ez senkinek sem a hibája. Csak még nem telt el elég idő. Nem tudom, miért akarod, hogy elmenjek, Mes... Olyasmiért hibáztatod saját magadat, amihez a legkisebb közöd sem volt. Hagyd, hogy én döntsek, oké?

Ahogy az arcára néztem, olyan volt, mintha az futott volna át az agyán, hogy mi van, ha soha nem fog elég idő eltelni? Ettől én is rettegtem. De nem szabadott feladnom.

Mes végül felsóhajtott.

– Tudod, már nem vagyok elég önző többé. – Tanácstalanul néztem rá. – Mert már az számít, hogy te boldog legyél, nem én. Nekem az számít.

– Nem értelek – ráztam meg a fejemet.

– Nem baj. Majd megérted – mosolyodott el kicsit szomorúan. – És talán majd meg is bocsájtod nekem.

Előrehajolt, és megcsókolt. Lágyan, aztán egyre hevesebben. Automatikusan bújtam hozzá, de csak azért, mert nem akartam végiggondolni, hogy mit is jelentsen az, amit mondott. Sokszor még mindig nem éreztem úgy, hogy ismerem Mest. Mindig tudott valami újat mutatni magából.

Decemberben jártunk, közeledett a karácsony. Én pedig már három hónapos terhes voltam. Nem voltam éppen boldog, de lehetett volna rosszabb is.

És szerettem Mest. Tényleg szerettem. Ez volt nagyjából az egyetlen dolog, ami egyenes pályán tartotta az életemet. Őszinte szeretet volt. Mindketten tudtuk, hogy nem igazán elég, de attól még őszinte volt, és abban a pillanatban ez elégnek tűnt ahhoz, hogy együtt maradjunk. Egy napon pedig talán még sokkal több is lehet. Mert ennek az egy dolognak a lehetősége – hogy mi ketten tényleg és igazán együtt legyünk – már akkor is megvolt, mikor még Fernandóval voltam.

Egy hülye volt, aki azt mondta, hogy nem szerethetünk egyszerre két embert. Csak az intenzitás változó.

***

– Igen? – szóltam bele a telefonba. Nem sokkal múlt tíz óra, a kijelzőn pedig egy számomra ismeretlen szám villogott. Fogalmam sem volt, ki lehet az. Főleg nem egy spanyol telefonszámról. Egyetlen boldogan őrült pillanatig megfordult a fejembe, hogy Anna az, de aztán elhessegettem a gondolatot.

– Szia, Fernando.

Csend a vonal mindkét végén.

Nem volt bátorságom felhívni a lányt, mert néhány bulvársajtóban megjelent kép nem bizonyíték semmire, amit talán csak én akarok bemesélni magamnak, így adva esélyt annak, hogy közöttünk még bőven nincsen vége semminek. 

Arra azonban a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy nem Anna lesz az, aki megkeres, ha egyáltalán megkeres, hanem Özil.

– Szia – viszonoztam a köszönést miután elszámoltam magamban tízig.

– Azt hittem, rám rakod a telefont.

– Fontolgattam – ismertem be. Nem tudtam már rá haragudni. Volt olyan a nyáron, amikor könnyedén össze tudtam volna vele verekedni, de az az idő már elmúlt. Mert végül csak neki lett igaza: a végén, amikor annyi minden eldőlt az életünkben, ő állt ott Anna mellett és ő tartotta őt mielőtt összeesett volna, ezt jól tudtam. Igaza volt akkor az esküvő után mikor azt mondta, hogy kettőnk közül ő az, aki soha nem áltatta a lányt. És azt hiszem, a szívem mélyén ezért most mindennél hálásabb voltam neki. Féltettem Annát, de mellette legalább biztonságban volt. Ezt tudtam.

– Örülök, hogy nem tetted meg – mondta, és kicsit fáradtnak éreztem a hangját. – Anna nem tudja, hogy felhívtalak – tette hozzá.

– Ó. Jól van? – Muszáj volt megkérdeznem. Nem hallottam róla semmit lassan két és fél hónapja, mióta elment. – Juanito nem beszél róla...

– Mert ez a bolond lány nem engedi neki. De Mata sem tudhat mindent.

– Te azonban tudsz. – Nem kérdeztem, megállapítottam. Egyértelműnek tűnt, hogy ő áll a legközelebb ahhoz a nőhöz, akiért úgy tűnt, mindketten fel tudnánk áldozni az egész világot.

– Tudok. És el is fogom neked mondani. De előtte meg kell ígérned, hogy nem jössz ide. Nem jössz ide egészen addig, amíg újra fel nem hívlak, értetted? – A hangja olyan szigorúan csengett, hogy szinte megijedtem tőle. Egy pillanatig fontolgattam, hogy adósa akarok-e lenni Özilnek, csak azért, hogy kicsit többet tudjak meg Annáról...

Aztán rájöttem, hogy ez a döntés ijesztően könnyű.

– Megértettem – mondtam magabiztosan.

– Remélem, azt is megérted, hogy miért nem akarta, hogy tudd – sóhajtotta, én pedig félni kezdtem, magam sem tudom miért. – De jogod van tudni. Mindig is volt jogod hozzá, hogy tudd. Én még reménykedek abban, hogy ki tudom gyógyítani abból a bánatból, amit te okoztál neki, és amiért legszívesebben beverném a képedet. – Elmosolyodtam. Jogos volt. Annyira jogos. – De ha mégsem sikerül... Ha mégsem sikerül, ide kell jönnöd. Mert olvass a következő hónapokban bármit is a sajtóban, Anna a te gyermekedet várja, nem az enyémet. És hidd el, ha ezen múlna, felnevelném a gyereket, mint a sajátomat, nem érdekel, ki az apja. De az a helyzet, hogy Anna boldogsága nem ezen múlik. Hanem a saját érzésein. És ő még mindig jobban szeret téged, mint engem. Csak ezt akartam mondani.

Megszakadt a vonal.

Leforrázva ültem a nappalimban, és nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Az életem szétesett, ebben az évben már másodszor. Ott lebegtem a semmiben, tulajdon darabjaim között.