Taníts meg - 19. fejezet

[Sajnálom, hogy csak most érkezik a fejezet. Az egyetem nagyon kemény, én pedig folyamatosan próbálom utolérni magam, de az időm folyton kevés. Bár nagyon szeretek írni, kétségtelen, hogy az utóbbi időben az iskolát helyeztem előtérbe, ne haragudjatok érte!

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem gondolok rátok! Köszönöm a pipákat és véleményeket az előző fejezethez, amint lesz egy szusszanásnyi időm, válaszolok rájuk (ami nem tudom mikor következik be, mert most hétvégén ráadásként dolgozom is :'D). Mindenesetre itt az új TM-fejezet. Ajánlom hozzá Beyoncétől az I was here-t. Jó szórakozást! :)]

19. fejezet – Nekem az számít

Néztem Olallát, ahogy berakta a gyerekeket a kocsiba, és egyre az járt a fejemben, hogy nem tudom ezt csinálni. Csak nem megy.

Mit gondoltam egyáltalán?

Megmasszíroztam az orrnyergemet, és próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat. Csak ne a gyerekek előtt. Ne előttük. Majd ha hazajött, megbeszéljük ezt.

Annára kattantak a gondolataim. Hetek óta semmit nem hallottam róla, egy betűt sem. Hiába kérdeztem Juanitót, semmit nem volt hajlandó mondani, csak a megrovást láttam a szemében. És valljuk be, volt rá oka. Volt rá oka bőven.

Az az egyetlen pillanat ott a konyhában annyi mindenről döntött. Láttam, hogy Oli magába zuhan, éreztem, hogy azt várja, hogy magamhoz szorítsam, hogy újra az egyetlen pont, az igazi biztos pont legyek az életében, nekem pedig kiürült a fejem, és csak arra tudtam gondolni, hogy erre vártam egészen eddig. Arra, hogy rádöbbenjen, még mindig engem szeret. Megcsókoltam. És minden tökéletesnek tűnt.

Minden tökéletesnek tűnt, kivéve Anna arckifejezését, ami az én fájdalmamat tükrözte. Azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor Olalla elhagyott. Nem értettem meg, mit teszek. Nem hittem, hogy használna, ha marasztalnám, és nem is tettem, hiszen nem lett volna fair.

Eddig is második volt az életemben, legalábbis úgy éreztem, hogy második. És a helyzet most változott. Nem élhettem egyszerre két nővel. De az, hogy rögtön összepakolt, még engem is lesokkolt. Annyira, hogy végig sem tudtam gondolni.

Próbáltam hívni, legalábbis eleinte, de folyton azt jelezte a készülékem, hogy ki van kapcsolva. Aztán nemes egyszerűséggel föladtam. Mit is vártam tőle? Mit volt jogom várni? Hiszen becsaptam...

Aztán a dolgok lassan a maguk útján kezdtek menni. Újra összeköltöztem Olallával. Legalábbis többet voltam a régi közös lakásunkban, sokkal többet, sokszor éjszakára is. Még szeretkeztünk is. Anna távozása után azonban, a hónap végén, hirtelen újra gondolkodni kezdtem. És emlékezni.

Mert a kislányom, Nora, megkérdezte, mikor láthatja újra Annát. És én nem tudtam neki mit mondani. Csak azt éreztem, hogy fáj valami. Legfőképpen az, hogy azt sem tudom, én látni fogom-e még valaha. És rádöbbentem, hogy akarom... de erre már szinte semmi esély nincsen.

Emlékeztem arra arra a keserű szorításra a szívem tájékán akkor, mikor megláttam Annát, megláttam a lecsorgó könnyeit, amikor egy pillanatra megtámaszkodott a mellkasomon, aztán elment. Éppen úgy ment el, ahogyan érkezett. Csendben. Dráma nélkül, méltósággal. És úgy, hogy szeretett.

Annyira ragaszkodtam ahhoz, hogy Olallát szeretem, hogy fel sem tűnt, amikor már nem így volt. Fel sem tűnt, hogy ez már nem szerelem, hanem megszokás, a biztonság érzése. És hagytam, hogy a lány, akit újra képes voltam a szívemmel szeretni – aki megtanított újra szeretni – egyszerűen kisétáljon az ajtómon.

Nem voltam biztos benne, hogy ezek az én érzéseim, legalábbis nagyon sokáig nem. Sokat gondolkodtam. Olvastam a híreket. Láttam róluk képet, ahogy Özillel sétálnak Madridban. Mindig eltakarta az arcát, még ősszel is napszemüvegben járt, a német pedig szorosan karolta a vállát, vagy a kezét fogta. De soha nem csókolta meg.

Néztem Anna arcát. Jól ismertem ezt az arcot. Jól ismertem a gyengéd mosolyt, ami néha a képeken is megjelent rajta. Tudtam, hogy rajtam kívül csak egyetlen ember van, akire képes így mosolyogni, és az Mesut Özil. Mégis. Valahogy nem tűnt boldognak. Idegen volt a vonásaiban megülő melankolikus, csendes fájdalom. Fájdalom, amit én okoztam. Hiába fogták egymás kezét, nem tűntek egy párnak. Talán csak be akartam magyarázni magamnak, de tudtam, hogy így van. Mert ismertem Annát, és ismertem egy kicsit Mesutot is.

Hiányzott. És többé nem tehettem úgy, hogy Olalla és köztem mehet minden úgy, mint ezelőtt, mint a válás előtt. Ő hagyott el. És én lettem szerelmes újra. Csak túl hülye voltam ahhoz, hogy erre rádöbbenjek időben. Vakká tett a sok Olival együtt töltött év. De ez már régen nem olyan volt. Már a válás előtt tudnom kellett volna, hogy ez már régen nem olyan, nem az volt, ami minket egy párrá tett. Egyszerűen csak hiányzott valami. Ha kérdezik, valószínűleg nem tudtam volna megmondani, hogy mi az, de az ott nem léte éppen elég volt ahhoz, hogy tudjam, nem folytathatjuk így tovább.

Akkor sem folytathatjuk így tovább, ha soha többet nem látom Annát.

Nem sok idő telt el, és Oli vissza is ért. Én még mindig a gondolatimba voltam merülve, úgy támasztottam a konyhapultunkat. Ami megint csak az ő konyhapultja lesz hamarosan.

Olalla vidáman csapta le a kulcsot a konyhaasztalra, én csak álltam és figyeltem őt. A gyerekek oviban voltak, Leónak ez volt az első napja a bölcsődében, még csak úgy próbaképpen.

– Mi a baj? – nézett rám Oli. Egy percig sem hittem, hogy megtéveszthetem, így aztán felesleges is lett volna a színjáték. Ezen túl kellett esnünk. Így is elég sok fájdalmat okoztunk egymásnak és másoknak az elmúlt majdnem fél évben.

– Nem megy ez már nekünk, Oli – mondtam egyszerűen. Nem volt értelme szépíteni, nem volt értelme többé hamis szavakat kimondani. Egy dologban végül is nagyon hasonlítottunk, Olalla és én: nem néztünk szembe a valósággal. Kényelmesen eléldegéltünk ebben a kapcsolatban, mert biztos volt, ahelyett, hogy elfogadtuk volna: vége, és ha nem hagyjuk abba, minden egyre csak rosszabb lesz. Az elején még talán nem, de aztán jönnek a veszekedések, a különtöltött éjszakák, és a végén a gyerekek fogják megszenvedni az egészet.

Olalla lehuppant a konyhaasztalhoz, az egyik székre. Percekig nem szólt semmit, csak nézett a szemembe, próbált megérteni. Pedig nem hiszem, hogy volt ezen mit megérteni. Tudtam, a szívem mélyén éreztem, hogy ő is így gondolja. Ki tudja, hogy mióta.

– Szép lány.

– Tessék?

– Anna. Miatta mondod most ezt, nem igaz?

Most rajtam volt a némaság sora. Mit is kellett volna mondanom? Most fordítva volt minden. Most én beszélgettem arról a feleségemmel, hogy szerelmes vagyok egy másik nőbe, és hogy ideje befejeznünk az önámítást.

A különbség annyi volt, hogy nekem volt egy stabil kapcsolatom, nem az ismeretlenbe, a vakvilágba ugortam bele, ahogy Olalla akkor. Én egyszerűen csak elcsesztem.

– Miatta. De nem hiszem, hogy lenne jogom még... Azt hiszem, egyébként sincsen értelme folytatni azt, amit most csinálunk. Nem vagyunk már szerelmesek. És ennek már nincs így jövője. Nem véletlenül váltunk el, Oli. Most már én is tudom, hogy nem véletlen volt – dőltem a hűtőnek.

– Nem mondhatom azt, hogy maradj.

– Azt hiszem, nem is maradnék – sóhajtottam. Olalla kipislogott néhány könnycseppet. – Szeretlek. Mindig is szeretni foglak. De ez már soha nem lesz ugyanaz, bérmennyire is szeretném, ha nem így lenne.

– Én is így gondolom. Csak annyira jó volt kicsit megint azt hinni, hogy lehet még ideális életünk. Az a lány borzasztó szerencsés.

Halkan felnevettem.

– Tudod mit gondolok erről, Oli? Hogy életemben másodszor újra én voltam szerencsés.

***

Mesut a hátamat cirógatta. A kihúzott kanapén feküdtünk mindketten és filmet néztünk a nappaliban. A mellkasán feküdtem, és élveztem, hogy biztonságban vagyok. Mellette mindketten biztonságban vagyunk.

A hasam már domborodott egy kicsit. Nem nagyon, és külsősöknek talán még nem is észrevehető, de én és Mes pontosan tudtuk, hogy mit jelent.

Elcipelt magával a dokihoz. Nem szerettem nőgyógyászhoz menni, és őszintén megmondom, nem akarom tudni, hogy honnan volt neki ilyen terülten ismerőse... De ezen talán meg sem kellett volna lepődnöm.

Furcsa volt kettőnk kapcsolata. Nem igazán voltunk együtt. Hiába enyhített a fájdalmamon az, hogy vele lehetek, ez az egész nem volt ennyire egyszerű. Ugyanakkor a „barát” fogalma sem illett ránk. Jóval többet jelentettünk a másik számára, mint egy egyszerű barát. Szerettem, amikor megcsókol, szerettem, amikor átölel, szerettem mellette felkelni.

Nem éreztem ugyanazt, mint Nando mellett, az egész nem volt annyira intenzív, de messze nem voltam közömbös. Úgy döntöttem, ideje esélyt adnom magamnak egy boldogabb életre. Még akkor is, ha ez nehéznek tűnt minden olyan pillanatban, amikor egyedül voltam.

Sőt, néha olyankor is, amikor velem volt.

– Anna? – kérdezte Mes, én pedig felemeltem a fejem, hogy rá tudjak nézni.

– Hm?

– Nem vagy boldog, igaz?

Döbbenten meredtem rá.

– Nem igazán értem, hogy... – kezdtem, de esélyt sem adott rá, hogy befejezzem. Felült, így nekem is fel kellett emelkednem. Az arcomra simította a kezét, én pedig lehunytam a szemem. Jól esett az érintése.

– Tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy mindennél fontosabb vagy nekem. De nem tudsz becsapni, Annus. Nem vagy te itt boldog. Nem én teszlek azzá.

Belenéztem a férfi szemébe.

– Máshol sokkal boldogtalanabb lennék, Mes – feleltem őszintén. – Én is szeretlek téged. Csak... csak idő kell – tettem hozzá halkan, és a hasamra simítottam a kezemet.

– Nem lenne jobb, ha hazamennél...?

– Voltam otthon, és nem volt jobb, te is tudod. Szeretek veled lenni. Szeretem a munkámat itt. Szeretem Madridot. És hidd el, hogy ez egyáltalán nem a te hibád, ez senkinek sem a hibája. Csak még nem telt el elég idő. Nem tudom, miért akarod, hogy elmenjek, Mes... Olyasmiért hibáztatod saját magadat, amihez a legkisebb közöd sem volt. Hagyd, hogy én döntsek, oké?

Ahogy az arcára néztem, olyan volt, mintha az futott volna át az agyán, hogy mi van, ha soha nem fog elég idő eltelni? Ettől én is rettegtem. De nem szabadott feladnom.

Mes végül felsóhajtott.

– Tudod, már nem vagyok elég önző többé. – Tanácstalanul néztem rá. – Mert már az számít, hogy te boldog legyél, nem én. Nekem az számít.

– Nem értelek – ráztam meg a fejemet.

– Nem baj. Majd megérted – mosolyodott el kicsit szomorúan. – És talán majd meg is bocsájtod nekem.

Előrehajolt, és megcsókolt. Lágyan, aztán egyre hevesebben. Automatikusan bújtam hozzá, de csak azért, mert nem akartam végiggondolni, hogy mit is jelentsen az, amit mondott. Sokszor még mindig nem éreztem úgy, hogy ismerem Mest. Mindig tudott valami újat mutatni magából.

Decemberben jártunk, közeledett a karácsony. Én pedig már három hónapos terhes voltam. Nem voltam éppen boldog, de lehetett volna rosszabb is.

És szerettem Mest. Tényleg szerettem. Ez volt nagyjából az egyetlen dolog, ami egyenes pályán tartotta az életemet. Őszinte szeretet volt. Mindketten tudtuk, hogy nem igazán elég, de attól még őszinte volt, és abban a pillanatban ez elégnek tűnt ahhoz, hogy együtt maradjunk. Egy napon pedig talán még sokkal több is lehet. Mert ennek az egy dolognak a lehetősége – hogy mi ketten tényleg és igazán együtt legyünk – már akkor is megvolt, mikor még Fernandóval voltam.

Egy hülye volt, aki azt mondta, hogy nem szerethetünk egyszerre két embert. Csak az intenzitás változó.

***

– Igen? – szóltam bele a telefonba. Nem sokkal múlt tíz óra, a kijelzőn pedig egy számomra ismeretlen szám villogott. Fogalmam sem volt, ki lehet az. Főleg nem egy spanyol telefonszámról. Egyetlen boldogan őrült pillanatig megfordult a fejembe, hogy Anna az, de aztán elhessegettem a gondolatot.

– Szia, Fernando.

Csend a vonal mindkét végén.

Nem volt bátorságom felhívni a lányt, mert néhány bulvársajtóban megjelent kép nem bizonyíték semmire, amit talán csak én akarok bemesélni magamnak, így adva esélyt annak, hogy közöttünk még bőven nincsen vége semminek. 

Arra azonban a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy nem Anna lesz az, aki megkeres, ha egyáltalán megkeres, hanem Özil.

– Szia – viszonoztam a köszönést miután elszámoltam magamban tízig.

– Azt hittem, rám rakod a telefont.

– Fontolgattam – ismertem be. Nem tudtam már rá haragudni. Volt olyan a nyáron, amikor könnyedén össze tudtam volna vele verekedni, de az az idő már elmúlt. Mert végül csak neki lett igaza: a végén, amikor annyi minden eldőlt az életünkben, ő állt ott Anna mellett és ő tartotta őt mielőtt összeesett volna, ezt jól tudtam. Igaza volt akkor az esküvő után mikor azt mondta, hogy kettőnk közül ő az, aki soha nem áltatta a lányt. És azt hiszem, a szívem mélyén ezért most mindennél hálásabb voltam neki. Féltettem Annát, de mellette legalább biztonságban volt. Ezt tudtam.

– Örülök, hogy nem tetted meg – mondta, és kicsit fáradtnak éreztem a hangját. – Anna nem tudja, hogy felhívtalak – tette hozzá.

– Ó. Jól van? – Muszáj volt megkérdeznem. Nem hallottam róla semmit lassan két és fél hónapja, mióta elment. – Juanito nem beszél róla...

– Mert ez a bolond lány nem engedi neki. De Mata sem tudhat mindent.

– Te azonban tudsz. – Nem kérdeztem, megállapítottam. Egyértelműnek tűnt, hogy ő áll a legközelebb ahhoz a nőhöz, akiért úgy tűnt, mindketten fel tudnánk áldozni az egész világot.

– Tudok. És el is fogom neked mondani. De előtte meg kell ígérned, hogy nem jössz ide. Nem jössz ide egészen addig, amíg újra fel nem hívlak, értetted? – A hangja olyan szigorúan csengett, hogy szinte megijedtem tőle. Egy pillanatig fontolgattam, hogy adósa akarok-e lenni Özilnek, csak azért, hogy kicsit többet tudjak meg Annáról...

Aztán rájöttem, hogy ez a döntés ijesztően könnyű.

– Megértettem – mondtam magabiztosan.

– Remélem, azt is megérted, hogy miért nem akarta, hogy tudd – sóhajtotta, én pedig félni kezdtem, magam sem tudom miért. – De jogod van tudni. Mindig is volt jogod hozzá, hogy tudd. Én még reménykedek abban, hogy ki tudom gyógyítani abból a bánatból, amit te okoztál neki, és amiért legszívesebben beverném a képedet. – Elmosolyodtam. Jogos volt. Annyira jogos. – De ha mégsem sikerül... Ha mégsem sikerül, ide kell jönnöd. Mert olvass a következő hónapokban bármit is a sajtóban, Anna a te gyermekedet várja, nem az enyémet. És hidd el, ha ezen múlna, felnevelném a gyereket, mint a sajátomat, nem érdekel, ki az apja. De az a helyzet, hogy Anna boldogsága nem ezen múlik. Hanem a saját érzésein. És ő még mindig jobban szeret téged, mint engem. Csak ezt akartam mondani.

Megszakadt a vonal.

Leforrázva ültem a nappalimban, és nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Az életem szétesett, ebben az évben már másodszor. Ott lebegtem a semmiben, tulajdon darabjaim között.