Taníts meg - 18. fejezet

[Semmit nem tudok hozzáfűzni igazából. Nagyon a vége felé járunk, még kettő fejezet van hátra vagy három, attól függ, hogy lesz-e kedvem kettőbe szedni az utolsót :) A címüket azért nem látjátok még oldalt, mert nagy bajban vagyok velük, egyszerűen nincs egy normális ötletem sem... Az írás közben James Blunt Back to Bedlam albumát hallgattam, ezt tudom ajánlani. Remélem, tetszeni fog nektek!]

18. fejezet – Már nem elég

– Anna!

Nem feleltem. Miután leküzdöttem a sírást, több dologba is belekezdtem egyszerre. Először is, bekapcsoltam az ágyon heverő laptopomat, és repülőjegyet foglaltam a következő madridi járatra. Nem igazán tudtam, hova máshová mehetnék, mert hazaállítani nem lett volna képem, és annyira féltem, hogy szükségem volt valakire, valakire akit szeretek, és akinek elmondhatok mindent. Az első gondolatom persze Luca volt, de Luca ma még Oroszországban modellkedett, holnap pedig érkezik Londonban, ami jelenleg nem elég nagy távolság Nando és köztem.

Nekem már nem elég.

Nando tovább szólongatott, de továbbra sem válaszoltam. Leügyeskedtem a szekrény tetejéről a két bőröndöm, és mindent belepakoltam, ami az enyém volt, és mozdítható: a ruháim, a telefontöltőm, néhány könyvet, ami belefért, aztán kipakoltam a hálóból nyíló fürdőből is. Nem került sok időmbe, hogy összeszedjem őket, vagy talán csak én nem érzékeltem soknak.

Mindenesetre Fernando akkor lépett be a szobába, amikor lecsuktam a két bőrönd fedelét, és a maradék holmimat – laptop, pénztárca, telefon – pakoltam be az utazótáskámba.

– Anni... – kezdte volna, és én rá néztem. Abban a percben megfordult a fejemben, hogy elmondom neki: várandós vagyok, aztán még sem tettem. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy ilyesmivel próbáljam meg magamhoz láncolni. – Sajnálom.

– Tudod, nekem már nem elég az, amit mondasz. Az számít, amit teszel – néztem a lábfejemre.

– Hiába akarnálak meggyőzni, hogy maradj, ugye?

Megráztam a fejem. Ami igazán fájt, hogy meg sem próbálta. De most nem sírhattam el magam.

– Tudod, én komolyan elhittem, hogy ez működhet kettőnk között. Azt hittem, hogy elég, ha én mindent odaadok magamból, hogy egy idő után kapsz majd valamit, hogy egy idő után fontos leszek. De tévedni emberi dolog...

Nem tudtam palástolni a fájdalmamat.

– Hívok egy taxit – mondtam végül, csak mert nem tudtam, mit tehetnék még. Nem bírtam elviselni, ahogy nézett rám. Túl sok volt.

– Anna, ne hülyéskedj, elviszlek a reptérre – tiltakozott, de csak ránéztem, és megráztam a fejem. Ha csak egy kicsit marasztalt volna, egy kicsit úgy, hogy el is higgyem, hogy komolyan gondolja... De nem tette.

– Nem menne... – nyögtem, és nem érdekelt, hogy érti-e vagy sem.

– Nem kell elmenned....

Keserűen felnevettem.

– Már hogyne kellene, Nando! Én nem akarok második lenni. Nem bírnám elviselni, hogy van a feleséged, és vagyok én, és kettőnk között ingázol. Egyáltalán, azt sem értem, hogy... – megráztam a fejem.

– A pasas elhagyta őt, én meg...

– Te pedig még mindig szereted – suttogtam kettőnk közé a csendbe. Éreztem, hogy kibuggyannak a könnyeim. Miért nem tudtam csak egy kicsit erősebb lenni?! – Mekkora hülye voltam, hogy azt hittem, komolyan kezdesz megszeretni – szorítottam az arcomra a kezem.

– Anna... – Éreztem a fájdalmat a hangjában, de nem érdekelt. Miért érdekelt volna? Hol volt az ő fájdalma az enyémhez képest? Abban a pillanatban mindent és mindenkit gyűlöltem ezen a világon. A legjobban saját magamat.

– Hagyjuk ezt, jó, Fernando? Nekem már elég volt a fájdalomból, mert lássuk be, azt aztán kaptam bőven. De az én hibám. Az én hibám is. Csak azt nem tudom, hol rontottam el, tudod? Őszintén nem tudom. Talán Mes miatt, talán...

– Ez nem Özilről szól!

– Persze. Ez kezdettől rólad és Olalláról szólt. És rólam, a buta kislányról, aki hagyta, hogy pótszert csinálj belőle – néztem a szemébe a könnyeimen át. Tudtam, hogy fájt neki, amit mondok, de nem voltam képes tovább nyelni mindazt, amit talán már az elején ki kellett volna mondanunk. Annyira fájt, hogy azt hittem, összeesek. – Köszönöm a szép emlékeket, Nando – suttogtam, és egy pillanatra a mellkasának döntöttem a homlokomat. Nem számított már. Ennél jobban úgy sem fájhatott.

***

Alig bírtam el a csomagjaimat, de a nap fénypontjaként sikerült kifognom egy normális taxist. Nem mertem végiggondolni, hogy mit fog szólni Mes, amikor az éjszaka közepén betoppanok hozzá. Telefonálhattam volna előtte, hiszen független férfi, simán lehet programja, de tudtam, hogy ott lenne végem, és ide sem merek eljönni. Londonban pedig egyértelműen nem maradhattam.

Még soha nem kellett csöngetnem Mesuthoz, így most kicsit furán éreztem magam, főleg, mivel nagyon komoly berendezéssel kellett szembenéznem. Rendes kaputelefon volt kamerával. Őszintén reménykedtem benne, hogy így nem látja majd a totálisan gyűrött arcomat, bár valószínűleg az, hogy itt vagyok, ezer szónál is többet mond majd neki.

– Igen? – hallottam a hangját. Kissé fáradt volt, és gondolom nem nézte meg, ki várakozhat rá, mert nem úgy tűnt, hogy felismert. Nekidöntöttem a fejem a kapu hideg fémjének, és nagyot sóhajtottam.

– Mes? Én vagyok. Anna.

Azonnal kattant a zár, és a sötét udvaron felkapcsolták a villanyt. Magam után húztam a két bőröndömet, és annyira törődöttnek és fáradtnak éreztem magam, hogy azt hittem, ott helyben összeesek. Hagytam, hogy a táskák műanyag fogantyúi kicsússzanak az ujjaim közül és hangosan koppanjanak a földön. Mesuton csak egy fekete póló és egy szürke tréningnadrág volt, pedig Madridban az idő csak néhány fokkal volt enyhébb, mint Londonban.

– Szia – mosolyogtam rá bágyadtan. A döbbenet az arcára volt írva. Csak álltunk egymással szemben, és egyikünk sem szólt semmit. Aztán Mesut egyszerűen hozzám lépett és magához szorított. Nekem pedig eleredtek a könnyeim. Végre úgy igazán. Rázott a zokogás, és nagyon rossz volt, és nagyon fájt, de szinte éreztem, ahogy megkönnyebbülök.

– Nincs semmi baj – suttogta a fülembe halkan, én pedig szinte elhittem neki, hogy tényleg nincs. Nincsen, mert ő itt van. És Mesut mindig mindent a helyére kattant az életemben.

De legbelül tudtam, hogy ehhez most ő is kevés.

Hogy igen is baj van.

Amikor megismertem Nandót a nyáron, az EB alatt, csak arra vágytam, hogy valaki végre szeressen, hogy valaki végre tegyen rendet az én széthullott darabjaim között. Ehelyett azonban most még kisebb szilánkokra estem szét. Nem volt semmim. Nem maradt semmim.

Így csak sírtam.

Sirattam magamat, a kapcsolatunkat, a kisbabánkat, aki a szívem alatt növekedett, és aki annyira ártatlan volt... ezt semmiképpen nem érdemelte, még akkor is, ha valaki, valamiért úgy érezte, nekem kijár ez a szenvedés. A baba nem én voltam.

Mes megemelte az állam, és apró puszit nyomott a számra. Ebben most semmi szenvedély nem volt, csak vissza akart rántani a valóságba, ahová legkevésbé sem vágytam.

– Gyere szépen, menjünk be.

Tőlem csak egy biccentésre futotta, hagytam, hogy behozza helyettem a táskáimat, aztán egyszerűen csak kivettem egy melegítőalsót meg egy pólót, bezárkóztam a fürdőbe és átöltöztem. Próbáltam itt kiborulni, hogy Mesnek ne kelljen ehhez az egészhez végigasszisztálnia, de nem ment.

Önkéntelenül csúsztattam a kezem a hasamra, és vártam, hogy újra jöjjenek a könnyek, de nem jöttek.

Talán elsírtam az összeset.

Mélyeket lélegeztem, aztán kiléptem. Mesut a nappaliban állt, a kanapénak támaszkodva, maga előtt összefont karokkal.

– Ne haragudj, hogy csak így berontottam – mondtam teljesen zavartan. – Végig sem gondoltam, hogy lehet valaki mással vagy, esetleg dolgod van, vagy... csak nem tudtam egyből hazamenni – rágtam a számat, és nem bírtam a szemébe nézni. Remegett a hangom.

Nagyot sóhajtott, és elém lépve az egyik kezét az arcomra simította. Lehunytam a szemem.

– Tudod, hogy nem haragszom rád. Nem is tudnék... Mi történt?

Felnéztem rá.

– Terhes vagyok.

A döbbenet, ami kiült az arcára, szinte leírhatatlan volt.

– Fernando nem tudja.

– Anna, te normális vagy? Nem mondod el a gyereked apjának, hogy... mert feltételezem, hogy ő az apa. Én nyilvánvalóan nem lehetek – csattant fel.

– Persze, hogy ő az apja! Mégis minek nézel engem? – emeltem fel én is a hangom, és úgy éreztem, hogy valami elszorítja a torkom.

– Nem úgy értettem – dörzsölte meg az orrnyergét. – El kell mondanod neki, Anni. Tudod, hogy el kell. Egyáltalán, mit fog gondolni arról, hogy eljöttél? Mert ahogy elnézem az egész lakást kipakoltad...

– Tudja, hogy itt vagyok – öleltem át magam, és tudtam, hogy ha nem hagyom abba, sebesre fogom rágni a számat. – Ő és Olalla... Ennyi volt, Mes. Nem fogom neki elmondani.

– Elhagyott? Komolyan elhagyott? – Olyan hangszínt produkált, hogy muszáj volt felnéznem rá. – Esküszöm, Fernando nem normális. Teljesen és totálisan idióta – csapott a falra a fejem mellett úgy, hogy összerezzentem. – El sem hiszem, hogy elengedtelek – mondta halkan. – Addig kellett volna csókolnom, amíg úgy nem döntesz, hogy nem mész vissza.

– Mes... – suttogtam, de ő csak felegyenesedett, és idegesen a hajába túrt.

– Tudod, most legszívesebben megütném.

– Mes... hagyd ezt. Nem maradok nálad sem sokáig – mondtam, és a karjára tettem a kezem. Az izmai szinte fájdalmasan feszültek. Borzasztó dühös lehetett.  – Összeszedem a bátorságom, aztán hazamegyek anyáékhoz. Kilépek mindannyiótok életéből. Elég fájdalmat okoztunk már egymásnak. Fernando nekem és én neked. Tulajdonképpen, hozzád is csak búcsúzni jöttem.

– Nem hinném – támaszkodott meg a fejem két oldalán, én pedig döbbenten néztem rá. – Nem érted, ugye? Te tényleg nem érted – mosolyodott el szomorúan. – Egészen eddig annyit küzdöttél Fernandóért, és nem láttad, hogy ugyanabban a cipőben járunk. Csak én téged akarlak. És nem fogom feladni.

– Mesut...

– Gyere vissza hozzám... kérlek. Gyere vissza – suttogta, és a homlokát a homlokomnak döntötte. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy kicsorduljon egy könnycsepp.

– Nem várhatom el tőled, hogy...

– És tudom is, hogy nem várod Anna – mosolyodott el. – Ha van ember, aki kevesebbet vár el másoktól, mint amennyit magából ad, az te vagy. De én ezt akarom. Én akarom ezt. Kérlek – érintette az ajkát az enyémhez finoman.

Aztán lágyan megcsókolt. Nem lett volna szabad hagynom, mégsem tettem ellene semmit. Mert igaza volt, mert egészen eddig annyira vak voltam. És azért sem tettem ellene semmit, mert nagyon fájt. Belül annyira fájt, hogy képtelen voltam józanul gondolkodni.

– Annyira fáj – suttogtam, amikor elszakadtunk egymástól. Magához ölelt, én pedig a mellkasába fúrtam az arcomat. Puszit nyomott a hajamra.

– Tudom. Sajnálom, Anna – cirógatta a hajamat.

– Semmit nem akarok, csak aludni. Vagy ezer évig – motyogtam.

– Ezt talán teljesíteni tudom – mondta. Bólintottam.

Olyan nyugtalanul aludtam éjjel, hogy csodálkozom, hogy Mes nem kelt fel mellettem fél óránként. Vagy talán felébredt, csak nekem nem szólt. Nyugodtan ölelt magához, és hajnalban ez a nyugalma rám is rám ragadt.

Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Tudtam, hogy mi az, amit akarok: itt maradni Mesuttal. Abban azonban korántsem voltam biztos, hogy az, amit akarok megegyezik azzal, ami helyes. Tudtam, hogy a leghalványabb esély sincsen arra, hogy az én történetem Fernandóval boldog véget érjen. És azt is tudtam, hogy egy gyereknek mennyire fontos az apa.

Afelől pedig a legkisebb kétségem sem volt, hogy Mes úgy szeretné őt, mint a sajátját.

***

Percekig csak kapkodtam a levegőt, a mellkasomat átölelve próbáltam megnyugtatni magam.

Az ágy üres volt mellettem, Mes helyén csak az összegyűrt takaró hevert, és a lassan múló illata a párnán. Az előző nap emlékei egyszerre tolultak az agyamba: Olalla, a gyerekek, Nando, a baba, az utam Madridba... hihetetlen, hogy huszonnégy óra ennyire meghatározó, ennyire sorsfordító lehet.

Az agyammal tudtam, hogy Mesut sosem hagyna itt egy szó nélkül, de megrémisztett az a magány, ami bennem volt, és aminek nem tett jót a hatalmas ház üressége sem. A térdemre hajtottam a fejem, és úgy szedegettem össze széthullott darabjaimat.

Szó szerint letámolyogtam a lépcsőn. A nagy, fényes hűtőn üzenet állt Mes borzalmas macskakaparásával.

„Edzésre kellett mennem, és nem volt szívem felkelteni téged. Őszintén, azon sem lennék meglepődve, ha estig aludnál. Ha viszont felébredtél egyél valamit, aztán gyere ki a pályára. Biztos Sese is szívesen látna. Holnap szabadnapom van. Remélem tudod, hogy orvoshoz megyünk.

Mesut”

Semmi kedvem nem volt egyedül marcangolni magam tovább, ráadásul nem gondoltam, hogy az ilyesmi jót tesz egy várandós nőnek. Arról nem is beszélve, hogy benne előbb tudatosult, hogy nőgyógyászhoz kellene mennem, mint bennem. El is szégyelltem magam. Főleg úgy, hogy fogalmam sem volt, miből találta ki, hogy még nem voltam.

Talán a tényből, hogy Fernando nem tud a gyerekről.

Magamba erőltettem egy szendvicset, aztán hívtam egy taxit. Nem akartam gondolkodni, mert a fejemben nem éppen virágos hangulat uralkodott, még sem tudtam kiüríteni az agyam.

Így aztán a régi trükkhöz folyamodtam: kibámulva az autó ablakán a mellettünk elsuhanó házakat számoltam.

Meglepő módon első szóra beengedtek az egyébként ugye teljesen zártkörű edzésre. Akkora szemekkel néztem a biztonságisra, hogy a férfi elmosolyodott, és felmutatta a telefonját, rajta az én fényképemmel. Illetve Mes fényképével, amit kettőnk vigyorgó párosáról csinált hónapokkal ezelőtt, az első és egészen eddig utolsó madridi látogatásom alkalmából.

– Informáltak az esetleges érkezéséről.

– Oh – sóhajtottam, és összehúztam magamon a kabátom. – Köszönöm... vagy mi.

– Nem sokára végeznek. Ha gondolja, megvárhatja őket az öltöző folyosóján – ajánlotta, látva az elveszettségemet. Hálás voltam az égieknek, hogy nem egy tuskót sodortak az utamba. – Csak menjen egyenesen, meg fogja találni.

Hálásan rámosolyogtam, és elindultam arra, amerre mutatott, hogy a következő pillanatban ijedten rezzenjek össze: a zsebemben megszólalt a telefonom.

Egyszerre nagyon megrémültem. Mi van, ha Nando hív?

Nem lennék képes beszélni vele...

Remegő kézzel emeltem fel a kis készüléket, és a kijelzőre bámultam. Amikor megláttam rajta Juanito nevét, úgy éreztem, mintha mázsás súlyok gördültek volna le a szívemről. Csak Mata az – ismételgettem magamban. – A legjobb barátod az, Anna.

Megnyomtam a hívás fogadása gombot.

– Szia – suttogtam, és hallottam a megkönnyebbült sóhajt a vonal túlsó végén.

– Szóval még élsz... Amikor Fernando kijelentette, hogy egyszerűen leléptél, a lehető legrosszabb dolgok fordultak meg a fejemben. Jézusom, Anni, soha többé ne merj ilyet csinálni – emelte meg a hangját, ahogy kirobbant belőle az eddig visszatartott feszültség. Éreztem egy kis bűntudatot, de nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Vajon mi lenne velem Juanito nélkül?

– Jól vagyok...

– Ezt te sem hiszed el, Anna. – Igaza volt, de nem mondhattam mást. – Hol vagy?

– Madridban – feleltem készségesen.

– Legalább tudom, hogy Özil nem hagyja majd, hogy bármi hülyeséget csinálj – jegyezte meg teljesen komolyan. Azt hiszem, őszintén aggódott. – Ugye tudod, hogy nem a te hibád?

– Tudom.

– Ez sem győzött meg... Mindegy, most mennem kell. Hiányzol, te kis hülye. Gyere, amint lehet.

– Nem hiszem, hogy mostanában képes lennék visszamenni, Juanito – dőltem a folyosó falának.

– Akkor majd megyek én. Vigyázz magadra. És ne gondolkodj túl sokat.

– Köszönöm...

– Már akkor nyáron megmondtam, hogy a barátod vagyok. Ez a dolgom.

A vonal megszakadt, és én csak bámultam magam elé, amíg hangokat nem hallottam a folyosón. Nem vettem a fáradtságot, hogy megpróbáljak úgy kinézni, mint akivel minden rendben. Tapasztalatból tudtam, hogy csak rosszabb lenne a dolog.

Hálás voltam, mert sem Iker, sem Sese és Sami nem kérdeztek semmit. A többieket nem is ismertem, de ők hárman az EB óta részesei voltak az életemnek, igaz nem ugyanolyan mértékben. Az arcukról leolvasható volt, hogy Mes elmondta nekik, hogy itt vagyok, és hogy nem jól vagyok itt. Hogy mennyire volt részletes a beszámoló, arról fogalmam sincs, és őszintén szólva nem is érdekelt. Két-három hónap, és úgyis mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy viselős vagyok.

Így aztán az ölelések után egyszerűen csak hagytam, hogy Mes összefűzze az ujjainkat, és elinduljunk haza.

– Ha legközelebb elmész, inkább kelts fel – kértem, amikor már az autóban ültünk.

– Miért? Nagyon fáradt lettél volna – csóválta a fejét.

– Tudom – bámultam ki az ablakon. – De soha többé nem akarom átélni azt a rettegést, amit az ébredésem utáni pillanatokban éreztem. Amikor még ködön át láttam a világot, ébrenlét és álom határán lebegve, és csak azt tudtam, hogy egyedül vagyok, és te nem vagy ott. Nem tudnám elviselni, ha már te sem lennél.