Törékeny - 1. fejezet

[Tartozom egy kis magyarázattal az elején. Először is: ide kattintva elolvashatjátok a leírást :) Másodszor: ez a három történet első fejezetei közül a leghosszabb. És nagyon más is. Mindenben nagyon más. A karaktereiben leginkább. Kicsit félek is, mert elsőre úgy tűnhet, hogy Mes nem olyan lesz, amilyennek én általában írni szoktam, és ez talán valahol igaz is. Azt hiszem, ez egy kicsit emberibb Mes, még akkor is, ha az elején nem úgy tűnik. A végén majd megértitek :) A másik Detti karaktere. Külsőre Detti áll tőlem a legtávolabb a három "lányom" közül, a személyisége azonban nagyon is hasonlít az enyémre Liával és Annával ellentétben. Nincs meg benne Anna állhatatos tűrése, sem Lia elzárkózása. Detti nagyszájú, határozott, ami a szívén az a száján lány, és az őszintesége sokszor nem vezet jóra. Ne értsétek félre, Detti nem az én alteregóm, legalább annyira különböző lett tőlem, mint amennyire hasonló...

Azt hiszem ennyi lenne. Ajánlott zeném van most is. James Blunt - Out of my mind. ]

1. fejezet – Ki vagy te?

Detti

Végig sem gondoltam, a tenyerem nagyot csattant az arcán. Egyébként sem viseltem jól, ha teljesen idegen emberek letapiznak, de amikor ezek a teljesen idegen emberek ráadásul Madrid szerte híresek, a tűréshatárom rekordokat döntően alacsonyan tud meghúzódni.

Igaz, addig a pillanatig még soha nem kerültem ilyen helyzetbe.

Ezért utáltam éjszaka dolgozni, de hát az embernek nincsen sok választási lehetősége, ha össze akarja szedni a tandíját egy teljesen idegen országban: azt csinálja, amire lehetősége van. Esetemben csapos és pincérnő egy szórakozóhelyen.

Bár a spanyolomon még van mit javítani, kétségtelen, hogy az elmúlt hónapokban felsőfokra fejlesztettem a „hogyan koptassuk le a pasikat, akik a legkevésbé sem érdekelnek” című fejezetét a szókészletemnek.

Amikor megütöttem, aztán visszahúztam a kezemet, az volt az első gondolatom, hogy ezért még szorulni fogok. Megütöttem egy vendéget.

Az már igazán csak hab a torta tetejére, hogy az a vendég Mesut Özil volt.

Nem tehettem róla, elpattant az agyamban valami, amikor átölelte a derekamat. Szerettem a focit, hogyne szerettem volna, ha Spanyolországban élsz, ez az egyik olyan dolog, amit nem tudsz kikerülni, de soha nem voltam az a fajta lány, aki majd a híres emberek lába elé ájul. Akár híres, akár nem, idegen. Úgyhogy engem csak ne fogdosson. Nem tudom, kivel kevert össze, de rossz személlyel kezdett: nem vagyok egy könnyűvérű nőcske.

Mérgesen meredtem rá.

És nem csak a megmozdulásáért, hanem azért is, mert mostanában messze nem voltam elégedett azzal a teljesítménnyel, amit a pályán nyújtott. Ezért fizetnek neki. Sokkal többet, mint amennyit én kapok azért, mert majd minden éjjel itt gürizek. Szóval ha csinálja, akkor csinálja rendesen.

Ehelyett hol tölt egy hétfő éjszakát a szezon elején?

Egy szórakozóhelyen.

Jobban belegondolva, az a pofon kétszeresen is járt neki.

Döbbenten nézett le rám, az arcát dörzsölgetve. Hát öregem, azt meghiszem, hogy fájt.

– Ezt miért kaptam? – kérdezte körülbelül tíz másodperces néma szempárbaj után. Felvontam a szemöldököm.

– Mert magadhoz öleltél – feleltem. – Nem ismerlek. Úgyhogy leszel szíves távolságot tartani, legalábbis addig, amíg minimum normálisan be nem mutatkoztál – vágtam rá.

Hitetlen mosolyra húzódott a szája.

– Nem ismersz engem?

Megfeszültek az izmok a kezemben. Érett a második pofon is rendesen ezért a nagyképű stílusért. A végén azonban csak vettem egy nagy levegőt, és átettem a tálcát, ami nálam volt, a másik kezembe.

– Az, hogy valaki tudja a nevedet, messze nem jelenti azt, hogy ismer – fordítottam neki hátat, és visszasétáltam a pult mögé.

Belöktem a személyzeti szoba ajtaját, és megálltam a tükör előtt, hogy felgumizzam a hajamat, ami a fülledt melegben a nyakamra tapadt, és csak még elviselhetetlenebbé tette a klímát. Kényszerítettem magam, hogy erre a feladatra koncentráljak, különben valószínűleg azon kezdtem volna agyalni, hogy mit keres itt a Real Madrid középpályása, és hogy annyi lehetséges lány közül miért éppen én voltam az, akit megérintett. Az ilyen gondolatokra most a legkevésbé sem volt szükségem.

Persze, nem ő volt az első híresség, aki megfordult itt, a klub, ahol dolgoztam elég menő helynek számított. De még soha nem hozott össze a balszerencse focistával.

– Minden oké, Detti? – hallottam meg a kolléganőm, Ema hangját. Észre sem vettem, hogy megdermedtem a tükör előtt, felemelt kezekkel, félig összefogva a hajamat.

– Persze – ráztam meg magam, és rendbe szedtem a frizurám. – Minden rendben. Csak tudod, mára is meg volt az ügyeletes idiótám.

– Ez egy ilyen meló – veregette meg a vállam, és nagyon hálás voltam a vigasztaló szavakért. Ilyenkor mindig az lebegett a szemem előtt, hogy mi a célom az életben. Az, hogy van miért itt görnyednem, és elviselni a nehezebb estéket.

Egy nap majd igazi festő lehetek.

.:~:.

– Szóval pultos lány vagy.

– Azt hittem, elég nyilvánvalóvá tettem, hogy nem nagyon vagyok vevő rád ma este – morogtam az orrom alatt.

– Nehezen tanulok – vágta rá, és úgy éreztem, nem teljesen józan. Ennek mondjuk elsőre is le kellett volna esnie. Nyilván nem viselkedik ennyire... így.

– Azt látom. Főleg nem a saját hibáidból, a pályán – szúrtam oda, és láttam, hogy megrándul az arca. Mégsem szívtam vissza. Igen is dühös voltam rá, amiért ahelyett, hogy magába nézne, egy hétköznap este itt eszi a penész. Ettől aztán az életben nem lesz jobb játékos. És csak azért, mert ő azt hiszi magáról, hogy személyesen az atyaúristen – kis túlzással – én nem fogok asszisztálni.

– Mesut Özil vagyok – nyújtotta felém a kezét, pedig tudtam, hogy a megjegyzésem nagyon is elevenébe talált. Bár az is lehet, hogy holnap emlékezni sem fog rá.

– Én meg Bernadett Fodor, azaz Fodor Bernadett, és bár nagyon hízelgő, hogy kitüntetsz a figyelmeddel – ráztam meg a kezét – már foglalt vagyok.

– Berna... mi?

– Detti. A Detti sokkal egyszerűbb – mosolyodtam el, azt hiszem először az este folyamán. Fáradt voltam, na. Nagyon fáradt. És még korántsem volt vége. Egészen a zárásig ott volt, bár igazából nem szenteltem neki sok figyelmet, volt elég bajom focisták nélkül is, köszönöm.

Nyújtózkodtam egyet, éreztem ahogy ropognak a csontjaim. Isten áldja Amerikát, amiért holnap nem kell bejönnöm dolgozni.

Néha magam sem értettem hogy bírom az éjszakázást. Azt hiszem, erre szokta édesanyám azt mondani, hogy félelmetes mekkora akaraterőm van. Sóhajtva vettem le a fekete-fehér, kötelező egyen göncöt, és bújtam farmerba, pólóba, magassarkú szandálba.

Leengedtem a hajam, és megráztam a fejem. Igazi megkönnyebbülés volt. Aztán kiléptem az immár gyakorlatilag üres klubból, ahol akkor csupán csak néhány kollégám rendezkedett, amikor megláttam Őt. Úgy tűnik, ez már egy ilyen este volt.

Nekitámaszkodott a falnak, onnan nézett rám. Én meg vissza rá. Ha nem lettem volna annyira fáradt, amennyire pedig voltam, talán – de csak talán – hevesebben kezd verni a szívem. Így azonban álltam a tekintetét, ami még mindig kicsit ködös volt.

– Nem tudok hazavezetni.

– Akkor hívj egy taxit – bújtam a táskámba, hogy megkeressem az autóm kulcsát. Fiat volt, ráadásul nem is valami új típus, de édesapám örökségeként tekintettem az olasz autók iránt érzett szeretetemre, így aztán hiába akartam egy szebbet, vagy újabbat, maradtam ennél. Ragaszkodtam hozzá.

– A taxisok sokszor nem a diszkréciójukról híresek.

Diadalmasan emeltem ki a kulcsokat, és már majdnem szó nélkül hátat fordítottam, amikor újra kinyitotta a száját.

– Szeretném, ha hazavinnél.

A kocsikulcs kiesett a kezemből. A szemébe nézve próbáltam olvasni a gondolataiban, aznap este már sokadszorra, és rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok rá. Mesut Özil a rejtély maga volt számomra, csak azt nem értettem, hogy miért. Jó emberismerőnek tartottam magam, az volt a feladatom, hogy valaki érzéseit, személyiségét rajzokban, festményekben adjam vissza, így aztán tudtam, mit kellene keresnem... Csak éppen benne sehol sem találtam. A szavai stílusa, a testbeszéde percről-percre változott, képlékennyé, törékennyé tették.

Mintha csak álmodtam volna az egészet.

Magam sem tudtam, mi vett rá, de végül bólintottam. Talán azért, mert érdekes embernek tartottam. Talán másért. Valószínűleg sosem fog kiderülni.

– Jó. Elviszlek – mondtam, és vettem egy mély levegőt.

Beültünk az autómban. Plusz pont, amiért nem tett rá megjegyzést, pedig ő aztán nem az ilyesmihez volt szokva.

– Fogalmam sincs róla, hogy hol laksz – jegyeztem meg, mire bemondta a címet, és megpiszkálta a visszapillantó tükrömön lógó mütyüröket, köztük egy Real Madrid emblémát.

– A klubomnak drukkolsz?

– Többnyire. A másik nagy kedvencem a Sevilla.

– Nem hasonlít sokban a két együttes – nézett rám, én azonban tüntetően csak az utat néztem.

– Nem azért szeretem egyiket vagy másikat, mert hasonló stílusban játszanak, hanem azért, mert valami megmagyarázhatatlan okból odahúz a szívem – feleltem. – Mindig így viselkedsz? – csúszott ki a számom, és szinte azonnal az ajkamba haraptam büntetésként a saját hülyeségemért.

– Hogy így? – kérdezte. A hangsúly miatt muszáj volt ránéznem. Mosolygott. Engem pedig lassan az őrületbe kergetett. Ki a franc ez a Mesut Özil tulajdonképpen?

– Ilyen... nagyképűen. A lányokkal. Az emberekkel. Ilyen idegesítően kiszámíthatatlanul – morogtam.

– Nem. Nem viselkedem mindig így – felelte komolyan, de nem fűzött hozzá többet. – Amikor azt mondtad, foglalt vagy, csak le akartál koptatni, vagy tényleg így van?

– Tényleg így van.

– Ő is csapos? – kérdezte kissé gunyorosan.

– Én sem vagyok az! – vágtam rá dühösen, amivel azt hiszem kicsit megijesztettem. – És ha az lennék sem kellene ilyen hangon beszélned. Egyébként Ale idegenvezető. Egy kiállításon ismerkedtünk meg.

– Ha nem az vagy, akkor ma mit kerestél a bárban?

– Sosem fogysz ki a kérdésekből? – léptem a fékre. Senki nem volt az úton rajtunk kívül. – Még csak nem is ismerlek. Te sem ismersz. Mit érdekel? – néztem rá. Talán nem volt rá okom, hogy dühös legyek, valamiért mégis az voltam. Komolyan nézett vissza rám, nem hátrált meg.

– Csak érdekel.

Bele kellett törődnöm, hogy ilyen. Hogy nincsenek épkézláb magyarázataim a viselkedésére. És mivel egyébként sem volt jobb dolgom, azon kaptam magam, hogy válaszolok a kérdéseire, még akkor is, ha ő valójában figyelmen kívül hagyta az enyémeket.

– Azért csinálom, mert elég jól keresek, így félre tudok tenni a tandíjra. A képző művészetire akarok menni, hogy festő lehessek. Ennyi.

– Miért nem felvételizel csak egyszerűen?

– Nem vagyok spanyol, és nincsen ösztöndíj program. Marad a munka – parkoltam le a háza előtt. – Ez az? – néztem ki a szélvédőn. Nem volt kicsi. Bele sem mertem gondolni, hogy hány évi fizetésemből telne egy ilyenre. – Nem semmi – motyogtam az orrom alatt.

– Kösz a fuvart – nyitotta ki az ajtót, és féllábbal már kint is volt, amikor aznap este másodszor csúszott kis olyasmi a számon, amit nem akartam hangosan megkérdezni.

– Mégis ki vagy te, Mesut Özil?

Másodperceken keresztül némán nézett rám, és őszintén kezdtem kételkedni benne, hogy válaszolni fog. Egyáltalán mit lehet egy ennyire ostoba kérdésre felelni? Teljesen igaza lett volna...

– Hiszen te magad is tudod. Csak egy öntelt focista – szállt ki az autóból, én meg döbbenten meredtem utána. Akármit is mondott, inkább úgy hangzott, mintha azt jelentette volna: néha én magam sem tudom, ki vagyok. – Még találkozunk – intett, én pedig képtelen voltam reagálni.

Nem tudtam, mi vonzotta őt éppen bennem. Nem mondom, hogy nem értettem meg, hogy neki is nehéz, az ismert embereknek mindig az... de nekem sem volt éppen fenékig tejfel, könnyű életem. Emberek vagyunk, és csak ez számít. Egyeseknek könnyebb, másoknak nehezebb, de végül is ugyanúgy csak egy életet élünk, ugyanúgy szembe kell néznünk a veszteségekkel, az akadályokkal. A pénz, a hírnév nem tesz jobbá, vagy rosszabbá.

Azt hiszem, ezt ő is tudja. Csak páncélt visel, álarcot.

Én is ezt teszem. Mind ezt tesszük. Ő lenézően viselkedik, én túlontúl őszintén. Mindkettőnek megvoltak a maga hátrányai, és jobban belegondolva, a természetük annyira nem is különbözött egymástól.

A kormányra hajtottam a fejem. Az agyam ezerrel pörgött, és bár tudtam, hogy hajnali fél öt körül járt az idő, ennél éberebbnek aligha érezhettem volna magam. Nem így terveztem ezt az estét, nagyon nem. Hiába próbáltam meg kizárni a fejemből, újra és újra körülötte fordultak meg a gondolataim. Nem tartottam magam különlegesnek, és nem vonzódtam felé abban az értelemben, ahogy a nők a férfiakhoz szoktak.

De ha jobban belegondoltam, érthető volt. Fogalmam sincs, hogy a családján, a csapattársain kívül vannak-e barátai. Talán vágyik egy minden értelemben normális kapcsolatra. Talán. Túl sok volt a talán.

Gázt adtam, de nem hazafelé indultam. Arra, hogy otthon befeküdjek a hideg ágyba, most nem lettem volna képes. A lépcsőházban megkerestem a kulcsaim között azt, amelyik Ale lakásának ajtaját nyitotta, és hangtalanul beléptem a sötét előszobába. Lerúgtam a cipőm, letettem a táskám, a fürdőben felvettem a legutóbbi alkalommal itt hagyott alvós pólómat és rövidnadrágomat, aztán a hálóban felemeltem a takarót az ágyon, és Ale mellkasához bújtam.

Alejandro

– Szia, Detti – dörmögte a hajamba. Elmosolyodtam. Hogyan is feltételezhettem, hogy Alejandro nem fog felébredni arra, hogy valaki bejött a lakásba. Fogalmam sem volt róla, honnan tudta, hogy én vagyok, hogy miért nem kelt fel, hogy megnézze, de nem is számított. – Nem szóltál, hogy jössz.

– Nehéz éjszakám volt. Nem akartam egyedül lenni otthon – magyarázkodtam, mire átkarolta a derekamat, és apró csókot nyomott a számra.

– Akkor most hunyd le a szemed, és ne gondolj semmire – suttogta a fülembe. Mióta együtt vagyunk, lassan már negyedik hónapja, mindig ezt mondta, ha nem tudtam aludni, és eddig mindig meg is nyugtatott. Gyereknek éreztem magam a karjai között, akinek ő, a varázsló, elűzi a rossz gondolatait, és álomországba repíti. De ma nem sikerült.

Még sokáig feküdtem ott, csukott szemmel Ale nyugodt légzését hallgatva, mire végre nyugtalan álomba süppedtem.