Love hurts - 12. fejezet

[Kicsit megkésve, de extra nagy szeretettel. Ajánlott zene: Lana Del Rey - Love hurts.]

 

12. fejezet – Parents 

Amikor reggel kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megpillantottam, Mes arca volt, és ezt még csak szokatlannak sem nevezhettem. Bennem mégis megváltozott valami. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi volt az, mégsem voltam a régi. Semmilyen értelemben. Olyan békét éreztem, amit már azt hiszem időtlen idők óta nem.

Mesut karja a derekamat ölelte, a bőrömön éreztem a teste melegét. Békésen aludt, az arca kisimult. És valahol mélyen a szívemben tudtam, hogy ez az enyém. A srác, aki mellettem feküdt, testestül-lelkestül az enyém volt.

Egyszerűen ennek nem lehetett vége. Mert akkor újra elveszíteném önmagamat.

Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy semmi nem zökkentett volna ki, ha Mes nem simítja az arcomra a tenyerét.

– Hé – mondta gyengéden, én pedig elmosolyodtam. Annyira boldognak éreztem magam. – Régen fent vagy? Nyugodtan kelthettél volna...

– Csak most ébredtem – ráztam meg a fejem. Azonnal hozzám hajolt, hogy megcsókoljon. Lehunytam a szemem. Kirázott a hideg, amikor a tenyere a meztelen derekamra simult.

– Köszönöm – suttogta a számra, én pedig kissé értetlenkedve meredtem rá.

– Mégis mit? – kérdeztem, felemelkedve, a tenyerembe támasztott arccal. Így lenézhettem rá. Láthattam az arcán, hogy minden rendben van, hogy kisimult, hogy most él. Most kiegyensúlyozott. Jó volt őt így látni. Megmelengette a szívemet.

– Azt, hogy itt vagy – felelte, és egy hajtincsemmel kezdett játszani. – Tudod, hogy szeretlek, ugye?

Elmosolyodtam. Soha nem mondta még nekem ezt úgy, hogy közben a szemembe nézett, hogy közben valóban velem volt: nem választottak el bennünket országhatárok, és nem csak webkamerán keresztül láttam az arcát. Éreztem persze, hogy így van, de ahogy akkor mondta, az egészen más volt.

Elég volt csak a szemébe néznem, hogy tudjam, komolyan gondolja. Annyi érzelem tükröződött abban a két sötét kútban, hogy egy részüket szinte felfogni sem tudtam. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mit jelentünk egymásnak Mesuttal, képtelen lettem volna rá értelmes magyarázatot adni.

– Persze, hogy tudom – mondtam az igazsághoz híven, és előrehajolva apró csókot nyomtam a szájára. – Én is szeretlek – suttogtam, alig távolodva el tőle. A tenyere az arcomra csúszott, úgy húzott magához, és kezdte ízlelgetni az ajkamat, miközben a tarkómat cirógatta.

– Most borzasztóan sajnálom, hogy ma edzésem van – morogta a számra, én pedig halkan felnevettem.

– Ilyen ez a sztárélet – öltöttem ki a nyelvem rá.

– Ha sokáig nyújtogatod, még a végén leharapja a cica.

– Na persze – húztam el a számat, és felültem. A morgolódásból ítélve, Mes nem nagyon díjazta ezt a húzásomat, de tudtam, hogyha én nem kezdem el, soha az életben nem leszünk képesek összekaparni magunkat, én pedig nagyon nem akartam visszaélni Löw bizalmával. Így is jóval rendesebb volt, mint remélni mertem. Bár az is lehet, hogy csak emlékezett: egyszer ő is volt fiatal, és hiába küldene el, valahogy megtalálnánk a módját, hogy az éjszakát itt töltsem. Ennyi erővel akár az engedélyét is adhatta hozzá.

Felvettem egy fekete pólót, rajta a kopott The world is the circus itself felirattal, ám mielőtt lehúztam volna, megnéztem a sebhelyeket a hasamon. Egyszerűen képtelen voltam kibékülni velük. Csúnyává tettek. Nem engedték igazán meggyógyulni a lelkemet. Örökké emlékeztettek. És soha nem fognak eltűnni.

Hallottam, hogy Mesut felsóhajt, aztán felkelt az ágyból, semmi nem volt rajta egy alsónadrágon kívül. Megállt előttem, és az állam alá nyúlva megemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Hagyd abba, Lia. Én szépnek látom őket, mert hozzád tartoznak. És abban, hogy csinos vagy-e vagy sem, legyen az én véleményem a mérvadó. Elvégre senki másnak nem kell tetszened rajtam kívül, ugye? – mosolyodott el finoman, és lágy csókot lehelt az ajkaimra. – Nekem pedig nem számít. Neked is csak el kellene fogadnod.

– Igyekszem – hunytam le a szemem, és eleresztettem a póló anyagát, ami puhán hullott le a derekamra.

***

Láttam, hogy borzasztóan izgul, én pedig nem tudtam megállni mosoly nélkül, ahogy ott ültem mellette az autóban, az útra figyelve, de azért a szemem sarkából Liát is szemmel tartva.

Idegesen dobolt a lábán a zene ütemére, néha kicsit kiesve a ritmusból. Most még csak megjegyzést sem tett arra nézve, hogy milyen pocsék ízlésem van, és ez különben sem nevezhető zenének. Minden gondolatát lekötötte az előttünk álló vacsora a szüleimmel, akiket mellesleg én is régen nem láttam és akik azért utaztak ide, hogy végre találkozhassunk. Amikor megbeszéltük, még nem tudtam, hogy Lia is itt lesz, de most nagyon örültem.

Igaz, most csak anyuék jöttek el, de hamarosan majd a testvéreimmel is találkoznia kell. Tudtam, hogy szeretni fogják. Liát nem lehetett nem kedvelni. A csendes mosolyát, a komoly-komor gondolatait... És azt, ahogy rám nézett. Minden vele kapcsolatos dolog közül azt szerettem a legjobban, amikor rám nézett. Mert az mindent elmondott, amit tudnom kellett.

– Minden rendben lesz – tettem a kezem a kezére egy pirosnál, ő pedig végre hangosan felsóhajtott. Mióta elindultunk azon gondolkodtam, hogy vajon vett-e egyáltalán levegőt.

– Tudom – mondta remegő hangon, kicsit talán magát is győzködve. Én – vele ellentétben – tényleg tudtam, hogy így lesz. Mert anya volt a kapcsolataim legfőbb bírája, és anyának elég lesz, ha meglátja majd Lia szemeit, és azt, ahogy engem figyel velük. Ebben teljesen biztos voltam.

Kinyitottam előtte a kocsi ajtaját, ő pedig fázósan összehúzta magán az őszi szövetkabátot, amit viselt. Németországba hivatalosan is megérkezett az őszi idő. Szörnyű ködös este volt.

Átkaroltam a vállát és csókot nyomtam a hideg ajkaira. Bátortalanul elmosolyodott, és úgy lépkedett be velem az étterembe. Egy külön teremben volt asztalunk foglalva, pontosan azért, hogy elkerüljük a tömeget, a fényképeket, az összes zavaró tényezőt.

Anyuék már ott ültek az asztalnál, én pedig intettem nekik. Lia kifújta mellettem a levegőt. Azt hiszem, nagyon figyelt arra, hogy egyenletesen lélegezzen, amin egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni. Ahogy odaértünk, én pedig lehajoltam, hogy puszit nyomjak édesanyám arcára, furcsán is nézett rám.

– Mi olyan vicces, kisfiam? – kérdezte, de én csak megráztam a fejem.

– Jó estét – köszönt Lia is zavartan. Anya szemügyre vette. Tudtam, hogy kiszúrta a sötét haját és a világos szemét. Aztán felállt, és magához szorította a lányt mosolyogva, ahogy apa is. Lia meglepetten állt ott.

– Apa, édesanya, ő a párom, Papp Lia. Már meséltem nektek róla – karoltam át a lány derekát, aki jól láthatóan megkönnyebbült, hogy túlélte a bemutatkozást.

Az egész vacsora teljesen jó hangulatban telt el, főként Lia volt a téma, mint az várható volt. A szüleimet minden érdekelte, vele kapcsolatban, kezdve azzal, hogy hogyan ismerkedtünk meg.

– Igazából őrködnöm kellett egy partin amíg Ramos kiszedte őt a mosdóból. Nagyjából így történt – feleltem könnyedén, de Lia megfeszült mellettem, ami anya figyelmét sem kerülte el. Várakozva nézett rá.

– Akkoriban nem voltam jól – felelte ő egyszerűen, és letette a villáját. – Azért mentem Madridba, hogy felejthessek. Volt egy balesetem. Meghaltak emberek. Én pedig nem tudtam feldolgozni.

Túl voltunk rajta. Soha nem kértem volna meg Liát, hogy mondja ezt el a szüleimnek, tudtam, hogy mennyire nehezen beszélt róla ezelőtt, de nem is ő lett volna, ha nem akarta volna, hogy helyesen tudják őt megítélni. És ez hozzátartozott ahhoz, ami őt önmagává tette. Apáék meg szerencsére nem firtatták. Azt hiszem, mindketten tudták, hogy ez nem egy olyan téma, amit vasárnap este kellene megbeszélni egy vacsora mellett.

– De most már minden rendben – folytatta Lia, mosollyal az arcán. – Még neked sem mondtam – fordult kicsit felém –, de Nagorével találtunk egy iskolát, ahova félévkor is tudok majd jelentkezni. Úgyhogy egyelőre úgy néz ki, irodalmár leszek.

– Szereted a könyveket? – Anya mosolyogva nézett Liára, aki megrázta a fejét.

– Valójában történelemmel akartam foglalkozni, mikor elkezdtünk iskolát keresni a nagynénémmel, legalábbis az vonzott a leginkább. Nem is a könyvek azok, amiket nagyon szeretek, inkább a versek. Minden kor versei. Szeretek velük foglalkozni, szeretem őket olvasni. És ez egy olyan szak, ami mellett időm is marad, ami az unokaöcsém és -húgom szempontjából nagy előny, ráadásul foglalkozhatok mással is. Például azzal, hogy újra megtaláljam azt, aki lenni akarok.

– Céltudatos lány vagy, igaz? – kérdezte apa, kis mosollyal a szája szegletében. Lia talán észre sem vette, de én tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy kedveli őt.

– Igen. Azt hiszem. És van segítségem is – villant rám a tekintete, én pedig belemosolyogtam a tányéromba. Örültem, hogy ellazult. Örültem, hogy az a Lia volt, akit annyira szerettem.

Bár, mit is gondoltam? Soha nem akart ő más lenni, mint akinek érezte magát. Éppen ezért szenvedett annyit.

***

– Hazamegyek.

Messzel szemben feküdtem a sötét hálószobában. Az arcélemet cirógatta, úgy nézett a szemembe.

– Rendben van – mondta, de egy pillanatra éreztem, hogy megfeszül. Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Szeretném, ha te is velem jönnél – suttogtam gyengéden, apró puszit nyomva a tenyerébe. – Csak egyetlen éjszakáról lenne szó. Harmincegyedikén megyünk, elsején délután pedig jövünk is. Az Alcoyano ellen úgysem játszol, igaz?

– Nem játszom.

– És elengednek? Nem lesz bajod belőle? – kérdeztem aggódva.

– Egy napba nem fog senki belehalni. Miért olyan fontos éppen most menni? – kérdezte, mire beharaptam a számat.

– Halottak napja lesz. Gyertyát gyújtunk a temetőkben – feleltem halkan. – Régen utáltam ezt. Képmutatás az egész. De most már nekem is vannak ott halottaim. El kell mennem. Emlékezni. Békésen emlékezni.

Mesut elhúzta a kezét, és megtámaszkodva a könyökén fölém hajolt, hogy meg tudjon csókolni. Ahogy a sötét sziluettet néztem, ami belőle látható volt, megremegett a szívem, és furcsán összeszorult a gyomrom. Kétségtelenül a szerelem tüneteit produkáltam.

Az én ágyam messze nem volt olyan nagy, mint az övé, és azt hiszem még neki is kicsit fura volt, hogy ő van nálunk, és nem én náluk, de azért jól elfértünk. És már alig vártam, hogy ő és Xabi összetalálkozzanak reggel a konyhában.

Az ujjaimmal végigcirógattam a karját, amivel a fejem mellett támaszkodott. Éreztem a bőre alatt az izmok játékát, aztán a tenyerem a nyakára simult. Újra megcsókolt, én pedig elégedetten sóhajtottam bele a szájába. Azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk.

– Elmegyünk. Úgyis meg akartam ismerni a szüleidet – mondta végül, hátrasimítva a hajam az arcomból és a homlokomból. – Gondolom nem megnyugtató a tudat, hogy egy világhíres focistával jársz. Én is le akarnám csekkolni, ha a lányomat valami félnótás bolondítaná.

– Szóval te csak bolondítasz engem? – kérdeztem, felvonva a szemöldököm. A hajába túrtam a tarkóján, apró köröket írva le a bőrére.

– Sosem tudhatod.

– Aztán meg ne lepődj, ha ki talállak dobni – húztam el a számat vigyorogva.

– Majd teszek róla, hogy ilyesmi meg se forduljon az okos kis fejedben... – suttogta a számra olyan hangsúllyal, hogy egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem.

– Már tettél, hidd el nekem... – motyogtam rekedten.

Mióta lefeküdtünk, a kapcsolatunk érezhetően megváltozott. Nem volt velem kevésbé figyelmes vagy ilyesmi, de az ilyen pillanatokban, amikor kettesben voltunk sokkal... dominánsabb volt. Gyengének éreztem magam mellette, közben mégis biztonságba, és folyton akartam, mindenét. Olyan volt, mintha ilyenkor még inkább férfi lenne, mint egyébként. Pedig egyébként sem lehetett ezen a téren panaszom.

Finoman beleharapott az alsó ajkamban, és láttam az arcán az elégedettséget.

– Akkor megnyugodtam.

Az én szívem azonban messze nem vert nyugodtan.

***

Mindkettőnkön hosszú fekete kabát volt, ahogy délelőtt a temető felé sétáltunk, kéz a kézben.

Anya az első pillanattól kezdve imádta Mest, és tőle nem is vártam mást. Azt hiszem, neki bőven elég volt, hogy végre visszakapta a lányát. Apának volt egy másfél órája, amíg gyanakodva szemlélte, de jól emlékeztem kis koromból, hogy mikor Nagore és Xabi elkezdtek együtt járni, akkor is milyen bizalmatlan volt, mert hát focista meg minden...

Aztán azt hiszem rádöbbent, hogyha Mes nem gondolná komolyan a kapcsolatunkat, el sem jött volna ide. De eljött. Ráadásul még csak nem is keresztény, neki ez az egész gyertyás-temetős dolog totálisan idegen. De itt van velem. Hogy segítsen.

A táskámban négy mécses pihent. Mindannyiuknak egy. Nem éreztem volna jónak, ha arctalan idegenekért is gyújtok gyertyát, azt majd megteszik anyuék.

Büszke voltam magamra, mert nem sírtam. Nem tudtam sírni. Azok az idők már elmúltak. Fájt, ahogy a lányok nevét olvastam a hideg márványon, és annyira hiányoztak, hogy azt hittem, kiszakad a szívem a helyéről. De túléltem. Mint már annyiszor.

Aztán odaértünk Petihez. Akaratlanul is erősebben szorítottam Mesut kezét, aki csak egy pillantást vetett az arcomra, aztán gyorsan puszit nyomott a homlokomra.

– Minden rendben van – súgta.

– Tudom – mondtam rekedten. És azt hiszem, először a baleset óta komolyan is gondoltam.

Kivettem az utolsó gyertyát is a táskámból és a gyufát a zsebemből, aztán leguggoltam a sír elé. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, éreztem, hogy sajog a mellkasom, de ugyanakkor éreztem azt is, hogy Mesut ott van mögöttem. Nem láttam őt, de éreztem. Mintha csak hozzám tartozott volna.

Idejét sem tudom, mikor imádkoztam utoljára, de ahogy ott guggoltam a hidegben, a szürkeségben, önkéntelenül is összetettem a két kezem és lehunytam a szemem. Nem volt igazi ima, amit mondtam, de mégis... valahol mégis az volt. Kérlek, bárki is vagy ott fenn, vigyázz rá. Vigyázz arra az emberre, akire életemben először voltam szerelmes.

Felálltam, és megfordultam, amikor megláttam őket. A kanyargós, saras úton Peti szülei tartottak felénk. Automatikusan léptem közelebb Meshez, aki csak felemelte a szemöldökét. Megráztam a fejem.

– Sziasztok – köszöntem Évinek és Andrásnak magyarul. Azt hiszem Mesut levehette, hogy mi történik, mert el akarta engedni a kezem, de én nem engedtem el.

Peti édesapja biccentett, Évi azonban keserűen méregetett.

– Ki ez a férfi?

– Ő Mesut. A párom – feleltem angolul, azon a nyelven, amit a jelenlévők mind értettek. Láttam, ahogy a velem szemben álló nőnek megrándul az arca a kijelentésre.

– Nem gyászoltál sokáig, igaz? – kérdezte szintén angolul, én pedig alig kaptam levegőt a hangszínétől. Úgy éreztem, mintha kést döftek volna a szívembe. Hogy mondhatott ilyet?

– Még mindig gyászolom – feleltem rekedten, görcsösen kapaszkodva Mesbe. Láttam rajta, hogy nagyon odamondana valamit, de nem tette. Egyelőre.

– Igen? És hogy? Egy ilyen szépfiúval az oldaladon? Szép.

– Évi – szorította meg felesége karját Andris, és jól esett, hogy ő legalább nem vágja ezt az arcomba. – Hagyd abba. Nem látod, hogy szegény lány szenved? Nem tehet semmiről...

– Ő él. És nem tiszteli a fiunk emlékét. Ez éppen elég – sziszegte. Nem emlékeztetett arra a nőre, akit megismertem mikor még együtt voltunk Petivel.

– Sajnálom, ha így gondolod – suttogtam. – Gyere Mes, menjünk – húztam magam után, de ő egy pillanatra megállt, és Évi szemébe nézett.

– Nem kívánom, hogy valaha is lássa azt, amit én láttam hónapokon keresztül, amikor belenéztem Lia szemébe. Nem kívánom, hogy sikítva ébredjen egy olyan álomból, amiben újra és újra látja, ahogy azok az emberek, akiket szeret, mind meghalnak. Csak gondolja végig. Nem ártana – engedte el a kezem, és átkarolva a vállamat elindultunk az autó felé. – Jól vagy? – hajolt a fülemhez, mikor már jóval távolabb voltunk.

– Persze – feleltem nagyot sóhajtva. – Jól leszek. Csak nem számítottam erre.

– Nem volt igaza, tudod, ugye?

– Igen.

Beszálltunk apuék kölcsönkért kocsijába én pedig lehunyt szemmel dőltem hátra. Mes a lábamra tette a kezét, én pedig felé fordultam, és ellazultam ahogy magához ölelt, aztán karjával a nyakam körül megcsókolt.

– Menjünk haza – mondta. És valahonnan pontosan tudtam, hogy mindketten Madridra gondolunk.