Törékeny - 2. fejezet

[Sokat kellett gondolkodnom a zeneajánlón, és nem sikerült igazán döntenem, szóval következzen egy aprócska összeállítás a számokból, amik segítségemre voltak :) Remélem szeretni fogjátok a fejezetet, leginkább Mes miatt. A pipákat, kommenteket még mindig nagyon köszönöm, hétvégén talán lesz időm. Ti vagytok a legjobbak!

Breaking Benjamin - Breath

Ellie Goulding - Guns and Horses

Adele - Skyfall

Beck Zoli - Csönded vagyok 

Utóiratként szeretném halkan megkérni, hogy aki a nem tetszikeket nyomkodja rendületlenül, az legalább egy kommentet hagyjon, és mondja meg, hogy mi nem tetszett. Köszönöm.]

2. fejezet – Detti

Lassan raktam össze az előző este képeit, és egyetlen dolgot éreztem: szégyent. Leginkább talán az alkohol miatt. Nem az az ember voltam, aki iszik, egyrészt a vallásom miatt, másrészt pedig, mert a pia alattomos. Aztán bevillant egy lány képe.

Emlékeztem rá. Nem voltam igazán részeg. Elkaptam a derekát, hogy magamhoz húzva táncoljunk egyet, de... felpofozott. A gondolat valamiért megmosolyogtatott. Nem mondom, a dolog valószínűleg úgy vette ki magát, mintha fogdosni akarnám, pedig erről tulajdonképpen szó sem volt. Egyszerűen csak csinosnak találtam a hosszú, szőke hajával, a vékony termetével és úgy egyébként.

Hogy is hívták? Valami furcsa, külföldi neve volt...

Detti. Ez az. Detti.

Kikeltem az ágyból, és a hajamba túrva a fürdőbe sétáltam. Megtámaszkodtam a mosdókagylón, úgy néztem a tükörképemet. Nyúzott volt, és nem igazán én.

Otthagytam az autómat éjjel annál a klubnál, úgyhogy ma vissza kell érte mennem mielőtt edzésre megyek. Valamiért reménykedtem benne, hogy a lány is ott lesz. Az együtt töltött percek emlékei lassan szivárogtak vissza a fejembe. Mire az egész kirakó ott állt előttem, hiba nélkül, a szégyen hullámai átcsaptak a fejem felett.

Nagyképűnek gondolt.

„– Ilyen... nagyképűen. A lányokkal. Az emberekkel. Ilyen idegesítően kiszámíthatatlanul – morogta az orra alatt.

– Nem. Nem viselkedem mindig így – feleltem.”

 Nem akartam mást hozzáfűzni. Az olyan lányok, akik névtelenségben élnek, soha nem fogják megérteni, hogy milyen az, amikor felismernek az utcán, amikor minden lépésedről tudósítanak, amikor nem lehetsz az, aki lenni akarsz... vagy éppen az, aki vagy.

Mitől tűnt ő mégis annyira másnak? Attól a pillanattól kezdve, hogy a keze az arcomon csattant, egyenlő rangúként tekintettem rá, akkor is, ha nem mondtam ki hangosan. Látni akartam, hogyan viselkedik velem a továbbiakban, talán játszottam is vele, ahogy a macska az egérrel... És először azóta, hogy a világ is megismert, találtam valaki, aki átment a vizsgámon.

A tükörképem elmosolyodott.

Vizet fröcsköltem az arcomba és megvizsgáltam a karikákat a szemem alatt. Nem valószínű, hogy zsebre fogom tenni azt, amit az újabb kimaradásért kapok, de azon a reggelen ez valahogy nem érdekelt. Minden mást kiszorított a fejemből az a kékeszöld szempár tegnap estéről.

Meg akartam ismerni. Azt akartam, hogy barátok legyünk. Valahogy görcsösen vágytam arra, hogy valami ahhoz a másik, ahhoz a régi világhoz kössön, ahol nincsenek lesifotósok, bulvárlapok, interjúk, csak emberek, egyszerű életekkel, egyszerű problémákkal és őszinte mosolyokkal.

Felöltöztem és az előző este viselt farmerom zsebébe túrtam a kocsikulcsomért, aztán felmarkoltam az előszobaszekrényről a telefonom és a lakáskulcsom, és tárcsáztam Sami számát.

– Igen? – szólt bele még kicsit kásás hangon, spanyolul.

– Felébresztettelek? – kérdeztem vissza vigyorogva, németül.

– Beléd csapott a villám, vagy mi, hogy már fent vagy? – Éreztem a hangján a meglepettséget.

– Nem. Lesétálok hozzád, úgyhogy kapd össze magad. Kell egy fuvar.

– Akarom tudni, hogy miért nincsen autód? – sóhajtotta, én pedig elmosolyodtam.

– Ki tudja, Sami? Lehet, hogy kivételesen akarod – feleltem jókedvűen.

A klub, mint az számunkra is kiderült, nem csak éjszaka működik. Nappal kávézóként tart nyitva, úgyhogy Sami meg én bementünk miután lecsekkoltam, hogy az autóm ott áll ahol este hagytam, és még csak kerékbilincs sincsen rajta.

Meghívtam legkedvesebb barátomat egy engesztelő kávéra, amiért korán reggel hajnali tizenegykor fel merészeltem verni legszebb álmaiból, és ahogy odaültünk a pulthoz, azonnal Dettit kerestem a tekintettemmel. Persze nem volt itt, és nem is tudom mit vártam azok után, hogy majdnem reggelig dolgozott, de a remény hal meg utoljára.

Egy kócos srác tette le elénk a két feketét, én pedig a kanalammal játszadozva, csak úgy mellékesen jegyeztem meg.

– Tegnap este találkoztam itt egy lánnyal. Hosszú, szőke haja van. Dettinek hívják.

– Detti? Általában esténként dolgozik, de amennyire tudom mára esik neki a heti két szabadnapból az első. Holnap viszont dolgozik – magyarázta a srác, aztán otthagyott bennünket. Sami rám nézett.

– Nem fogom megkérdezni, hogy mi a bánatot csináltál itt tegnap este, de... Detti? Nem hogy nem német, de azt hisze még csak nem is spanyol név... Ki a csaj? Ugye nem...?

– Sami, esküszöm, néha olyan, mintha az apám lennél, nem a barátom. Nem mintha olyan sok közöd lenne hozzá, hogy kivel fekszem le, és kivel nem, de ha éppen tudni akarod, semmi olyasmi nem történt közöttünk, ami kétségkívül végigfutott az okos fejeden.

– Akkor meg mit érdekel ennyire? Csak egy lány, nem? – vonta meg a vállát.

– Azt hiszem, éppen ez a lényeg. Ha láttad volna, Sami... Először felképelt, aztán úgy kiosztott, hogy csak néztem. Megdöbbentően normális volt. Én meg valahogy megkedveltem. Azt hiszem.

– Öregem, soha nem foglak megérteni – csóválta meg a fejét legjobb barátaim egyike, és csak mosolygott. Megvontam a vállam.

Senkitől nem vártam el, hogy megértsen, legfőképpen azért, mert ilyen téren én is gyakran nehézségekbe ütköztem.

***

Eltöröltem egy poharat, aztán letettem a pult alá, a helyére. Borzasztóan fájt a fejem, és fogalmam sem volt róla, hogy mitől. Talán front. Talán más. Mindenesetre egy pillanatra összeszorítottam a szemem, és megdörzsöltem a halántékom.

– Minden rendben van? – érintette meg a vállam kedvesen Dani, a srác, akivel ma este be voltam osztva Ema mellett.

– Aha, csak borzasztóan fáj a fejem – feleltem.

– Menj ki egy kicsit a levegőre, addig én tartom itt a frontot. Ha utána sem lesz jobb, csak szólj, és adok egy fájdalomcsillapítót.

– Kösz, Dani, hálám örökké üldözni fog.

– Arra semmi szükség nincsen – nevetett. Ledobtam a kötényem, és úgy rohantam ki a személyzeti kijárón, mint akit üldöznek.

Az üres parkolóban találtam magam. Mármint nyilván nem volt üres, de más ember rajtam kívül nem tartózkodott ott. Kellemes, késő nyári este volt, a levegő friss, kicsit a szél is fújt, belekapott a hajamba. Szinte éreztem, ahogy a fejem könnyebb lesz.

Nagyot sóhajtottam, és lehuppantam a lépcsőre. A térdeimre hajtottam a fejem, amikor begördült egy Audi, amiből aztán egy nagyon is ismerős alak szállt ki.

A szememmel követtem végig ahogy kiszállt az autójából, aztán a kulccsal bezárta. Narancssárga fény az éjszakában, ahogy az indexlámpák villantak. Elengedhetetlen napszemüveg az arca előtt, baseball sapka a fején.

Önkéntelenül is felemeltem a fejem, ő pedig egyenesen felém nézett. Megmondom őszintén, annak a lehetősége, hogy valaha az életben látom még őt, fel sem merült bennem. Nem éppen kedves formáját választottuk a megismerkedésnek, és ha ma találkoznék vele először hasonló szituációban, akkor sem tennék másként. Megérdemelte.

Tudtam, hogy engem figyel, akkor is, ha nem láttam a szemét. Éreztem a bőröm alatt. Aztán mikor elindult felém, megbizonyosodhattam afelől, hogy az érzékeim bizony még mindig hibátlanul működnek.

– Szia – köszönt, és csak úgy egyszerűen leült mellém a földre. Meglepetten pislogtam rá.

– Szia – viszonoztam a köszönést. A fejfájás visszatérőben volt. Lehet, hogy azért, mert ő itt volt. Elmosolyodtam a gondolatra.

– Mi olyan vicces? – vonta fel a szemöldökét.

– Fáj a fejem, és átfutott az agyamon, hogy talán miattad van – feleltem, az igazsághoz híven. A legkevésbé sem izgatott, hogy ezzel talán megbántom, vagy udvariatlan vagyok.

– Szóval fejtörést okoztam neked? – nézet rám egy apró, önelégült mosollyal a szája sarkában.

– Álmatlan éjszakáim azért nem voltak – nevettem el magam.

– Örülök, hogy jó kedvedben találtalak – váltott komolyabb hangnemre, amivel újfent meglepett. Úgy változott a kedve, mint az időjárás. Kiszámíthatatlanul. Ha belegondolok, ez valahol nagyon vonzó tudott lenni. – Igazából, bármilyen hihetetlenül is fog hangzani, bocsánatot kérni jöttem. A múltkoriért.

– Megbocsájtok, ha jobban fogsz játszani – támaszkodtam meg a két tenyeremen, és hátradőlve felnéztem az égre. Nem látszottak a csillagok.

– Nem veszel komolyan, mi?

– Dehogynem. Bocsánatkérés elfogadva – néztem rá a szemem sarkából.

– Akkor hajlandó vagy eljönni velem vacsorázni?

– Erről eddig nem volt szó. Különben meg randira hívsz? Már a múltkor is mondtam, hogy foglalt vagyok. Bármilyen hihetetlen, a dolog mit sem változott egy hét alatt – jegyeztem meg.

Ő is hátradőlt, és felfelé nézett. Néhány pillanatig nem válaszolt, mintha magában rágná meg a szavakat, azon gondolkodna, hogy mit is kell most mondania. Aztán hirtelen a szemembe nézett, és olyan volt, mintha kinyílt volna az arca. Mintha lehullott volna a maszk, ami eddig eltakarta az igazi Özilt a kíváncsi szemlélődők elől, és nekem megmutatta a valódi lényének egyetlen apró, ám annál fontosabb szeletét.

– Nem randira hívlak. Csak vacsorázni. Mint barátot. Talán nem hiszed el, de egy idő után, olyan élet mellett, mint az enyém, elkezdesz vágyni a normális dolgokra. Egyszerű napokra. Átlagos barátokra.

Összeszorult a szívem, ahogy az arcát néztem, ő pedig újra bezárult, hogy ugyanolyan rejtély legyen előttem, mint akkor éjjel, amikor a kocsimban ültünk. Alejandróra gondoltam, aztán arra, hogy nem vagyok szerelmes ebbe a srácba itt velem szemben, és talán soha nem is lennék képes gyengéd érzelmek táplálására... De a barátja, a barátja lehetnék.

Azt éreztem, hogy segíteni akarok neki. És valami különös erő húzott Mesut Özil felé. Mintha valaki, valahol, valamikor nagyon régen útjára indított volna két bolygót a galaxis legmélyén, és csak ő tudta, hogy egy napon ütközni fognak, hogy aztán minden képlékennyé és megjósolhatatlanná váljon.

Mi voltunk a két bolygó. És útjaink most keresztezték egymást. Az ütközés elkerülhetetlen volt.

– Akkor lehet róla szó – mondtam halkan. A kezemet fürkésztem, nem akartam újra a szemébe nézni. Túl sok minden volt benne, amit nem értettem, és voltak dolgok, fájdalmas dolgok, amiket azt hiszem nem is akartam érteni. De nem hagyhattam, hogy mindezt kiolvassa az arcomból.

– Dolgozol pénteken? – húzta elő a zsebéből a telefonját. Olyan modern kütyü volt, hogy lehet, én még bekapcsolni is képtelen lettem volna.

– Nem, a péntek rendben van. Cseréljünk számot? – ajánlottam, és én is elővettem a saját kis okos telefonomat, ami azt hiszem álmaiban sem vetekedhetett volna a focista készülékével.

– Csak ha megígéred, hogy nem adod ki a sajtónak – mosolygott rám.

– Esküszöm, hogy soha nem teszek ilyesmit – tettem a szívemre a kezem, aztán bediktáltam neki a számom, ő pedig azonnal rányomott a hívás gombra, így az én kijelzőmön megjelent az ő telefonszáma. – Bejössz, vagy...?

– Köszi, de nem hiányzik még néhány gunyoros megjegyzés a teljesítményemre, úgyhogy ma inkább kihagyom. Csak téged kerestelek – állt fel, és kezet nyújtott nekem. Csak egyetlen pillanatig fontolgattam, hogy elfogadjam-e vagy sem, mielőtt a megfogtam volna az ujjait. Nagy keze volt. Biztonságot nyújtó. Egy kedves ember keze. – Akkor pénteken látlak – intett, és beült a kocsijába.

Nem ölelt magához. Nem adott két puszit. Nem spanyolok voltunk, és csak kicsit jelentettünk többet egymásnak, mint két idegen.

De ahogy ott álltam, és néztem, ahogy elmegy, valahogy azt éreztem a tagjaimban, hogy a dolgok változóban vannak. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen irányban, vagy hogy mit jelent ez a jövőmre nézve, csak azt tudtam, hogy most már soha, semmi nem lesz olyan, mint régen. Nem tudtam azt sem, miért vagyok ebben olyan biztos, de az voltam.

Nem is sejtettem, mennyire igazam volt

***

Ale az ebédlőasztalnál ült, mikor elzártam a tűzhelyet, és parafa alátétet készítettem az asztalra, hogy arra tegyem az ebédünket.

Fárasztó éjszakám volt, de ha már megint mint tolvaj törtem rá Aléra az éjszaka közepén, annyi volt a minimum, hogy felkelek, és ebédes csinálok. Igaz nem volt bonyolult – csak egy sima spagetti – de én készítettem.

Még a telefonomat is beállítottam, mert tudtam, hogy Alejandro nem ébresztene fel a világért sem. Állította, hogy semmi szükség arra – ahogy ő mondta – hogy hősködjek.

– Ale... – kezdtem tétován, ő pedig várakozóan pillantott fel rám.

– Történt valami? – kérdezte, és egy pillanatra mintha aggodalmat láttam volna átsuhanni az arcán. Megdobbant a szívem. Szerettem Alejandrót.

– Nem. Csak vacsorázni megyek. Egy sráccal – böktem ki. Felvonta a szemöldökét.

– Aggódnom kellene?

– Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem. – Ez nem egy olyan vacsora... Én csak segíteni akarok neki. Azt hiszem.

– És neve is van ennek a srácnak? – mosolyodott el.  Most érkeztünk el a legnehezebb részhez. Ale nem volt az az ok nélkül féltékenykedő fajta, és mindketten tudtuk, hogy ha aggódnia kellene, el sem mondtam volna, hogy találkozom valakivel.

Amikor azonban azt próbálod tálalni a barátodnak, hogy a valaki, akivel találkozol nem más, mint a Real Madrid középpályása... az már kicsit nehezebb ügy.

– Van – motyogtam a villámat piszkálva. – Mesut Özilnek hívják – néztem Ale szemébe.

Láttam, hogy az arca egy egészen kicsit megrándult, aztán rendezte a vonásait és felsóhajtott.

– Elhiszem, ha azt mondod, nem kell aggódnom, Detti. Komolyan mondom. Szeretlek. De féltelek is. Az olyan emberek, akik úgy élnek, mint a focisták, könnyen képesek arra, hogy bántsanak – mondta halkan.

– Tudod, hogy erős vagyok...

– És azt is tudom, hogy ez csak a felszín. Erősnek akarsz látszani. Odamondasz dolgokat. Ami a szíveden, a szádon. De csak védekezel. És ha egyszer közel engedsz valakit magadhoz, az mély sebeket tud vágni.

Tudtam, hogy igaza van. De nem ismertem volna be.

– Ha akarod, lemondom.

– Dehogy akarom. Azt csinálsz, amit akarsz, te is tudod. Csak annyit kérek, hogy vigyázz vele. És vigyázz magadra.

Bólintottam. És közben nem akartam, hogy Alénak igaza legyen. Szerettem volna, ha Mesut Özil olyan ember, akitől nem kell félnem.