Taníts meg - 20. fejezet

[Hát itt vagyunk. A végén. Igazán a végén. Jó szórakozást kívánok nektek hozzá. Ajánlott zeném: Birdy - Skinny Love. 

Szeretném megköszönni, hogy velem tartottatok egészen a végéig. Szeretném külön megköszönni Viinek, Bettnek, Dórinak és Tinának azt a támogatást, amit talán anélkül kaptam tőlük, hogy tudnának róla. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki valaha is kommentet írt a fejezetekhez, aki pipált. És megígérem, hogy most már tényleg, amint lesz egy szusszanásnyi időm, válaszolok a kommenteitekre. Talán jövő héten, ha letudtam az előadásokat és a ZH-kat.
Köszönöm.

Puszil titeket: Skyes]

 20. fejezet – Aztán mindennek vége

– Hé! –  kacagtam, és szívből jött. A depresszív óráim már csupán annyira korlátozódtak, amikor ténylegesen is egyedül voltam. Mesut mellett boldognak éreztem magam.

Elkapta a karomat, és magához rántott, így lehuppantam az ölébe. A hasam még egyáltalán nem volt nagy. Persze azért már bőven látszott, hogy kerekedem, így aki esetleg eddig még nem tudta volna, annak is nyilvánvalóvá vált. Szembesültem már egy-két címlappal, amelyek Mesut Özil és titokzatos barátnőjének közös gyermekéről tudósított.

Őszintén meglepett, hogy még nem tudták kideríteni ki is vagyok én, de tény, hogy Mes és én azért ügyesen csináltuk. Büszke voltam magunkra. Elmúlt karácsony, és lassan már a január is a végét járta. Juanito meglátogatott a két ünnep között, hogy saját szemével is lássa: valóban anya leszek, Luca meg persze elkísérte. Ők voltak nekem az igazi karácsonyi ajándék, ők ketten, és a tény, hogy boldogok. Ennek őszintén tudtam örülni.

Mesut átkarolta a nyakamat és magához húzott egy csókra. Elégedetten sóhajtottam fel. Finom illata volt. Nem régen ért haza az edzésről, úgyhogy még mindig friss, zuhanyozás utáni illat lengte körül. A haja kicsit nedvesen simult az ujjaim alá.

– Ezerszer mondtam már, hogy szárítsd meg a fejedet rendesen, mert meg fogsz betegedni – morogtam a szemébe nézve, de ő még csak válaszra sem méltatott. Finoman beleharapott az alsó ajkamba. Felnyögtem.

– Az idő engem igazol. Ha nem tűnt volna fel, Anna, semmi bajom nincsen – suttogta a számra. Kirázott a hideg. Apró puszikat nyomott a számra, az ujjai a nyakamra írtak le pici köröket.

– Mesut, mivel már nagy fiú vagy, beszélgessünk egy kicsit a terhes nőkről, rendben? A hormonjaik folyamatosan ezer százalékon pörögnek. És a harmadik hónap után ijesztően érzékenyek a jól szituált fiatalemberek ilyetén megmozdulásaira.

Elvigyorodott, aztán egy igazi, hosszú, mély csók után megadóan felemelte a kezét.

– Meg sem merném kockáztatni, hogy leteperj. Biztosan képtelen lennék megvédeni magam. Már ha egyáltalán meg akarnám.

Felvontam a szemöldökömet.

– Ne szemtelenkedj! – fenyegettem meg, de csak elhúzta a száját, aztán egyszerre komolyra váltott. – Mi a baj? – kérdeztem én is gyengéden, és elfészkelődtem az ölében, a nyakához hajtva az arcom.

– Nincsen semmi baj – simogatta meg a hátamat. – Csak néha eszembe jut, mennyire szeretlek.

– Én is szeretlek téged – hunytam le a szemem, és komolyan is gondoltam. A másik karját a lábaimra fektette, így teljesen bele tudtam simulni az ölelésébe.

– Tudom – mondta, és én úgy éreztem, valamit még nem mond ki, valami még nyomja a szívét. De ismertem már. Tudtam, hogy hiába kérdezném meg, nem válaszolna. Így aztán csendben maradtam, a hátára csúsztattam a kezem és belemarkoltam a pólójába. Kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. És talán így is volt.

***

Az élet igazán különös. Sokszor éreztem már ezt.

Például akkor, amikor egyszerre az emberek megismerték a nevemet. Vagy amikor szinte a semmiből megérkezett a felkérés, én pedig leigazolhattam a Real Madridhoz. Aztán a dolgok valahogy kezdtek rosszra fordulni. Nem ment úgy, legalábbis a Madridban nem, ahogy én szerettem volna.

Fogalmam sem volt, hogyan akarom folytatni az életemet. A megoldás egy nyári reggelen, egy megtévesztően egyszerű lány képében tűnt fel az EB alatt, aki magányosan ült egy kávéház asztalánál, rajta a mezemmel, és elmerült a vázlatfüzetében. Mintha észre sem vett volna minket. Mintha az égadta világon semmi különleges nem lenne abban, hogy összefut a német válogatottal. És számára talán tényleg nem is volt.

Ahogy egyszer megmondta: mind emberek vagyunk. És csak ez számít. Az, hogy hogy hívnak, honnan jössz, vagy mi a foglalkozásod, semmit nem jelent.

Azóta már sokszor gondolkodtam azon, hogy mikor szerettem bele. Nem hiszek ebben az egész szerelem első látásra dologban, de tény, hogy vonzónak találtam az első pillanattól kezdve. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és mikor nyáron eljött hozzám, már tudtam, hogy nem akarom őt elengedni. Nem érdekelt, hogy vár rá Torres, nem érdekelt semmi sem. Csak az számított, hogy szeretem Annát.

Fájdalmas, és csak félig viszonzott szerelem volt. De egyszerűen már ez sem érdekelt. Nem érdekelt, hogy fáj. Nem érdekelt, hogy nem lehet igazán az enyém, akkor sem, amikor megjelent Madridban, és velem töltötte azt a csodálatos egy hetet. A pillanatnak éltem, és abban a pillanatban csak egy lényeges dolog volt: az, hogy akkor éppen az enyém. Hogy megcsókolhatom. Hogy magamhoz ölelhetem.

De azt, hogy annyira szenvedjen, amennyire szenvedett, amikor megjelent nálam azon a nyirkos, novemberi estén, soha nem kívántam, még akkor sem, ha ez egyben csalóka reménnyel kecsegtetett: végre tényleg és igazán a karjaimban tarthatom. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy el tudjam viselni a fájdalmát. Nem voltam elég önző ahhoz, hogy egyszerűen túl tudjak lépni ezen. Nem mintha nem tartottam volna a világ legnagyobb ajándékának, hogy nálam keresett menedéket, de tudtam, hogy nem boldog igazán. És az örök széles mosolyok nélkül nem is volt az én igazi Annám.

Aztán a dolgok lassan kezdtek megváltozni. Ha lehet még közelebb kerültünk egymáshoz, mint ahogy addig voltunk. Életem legszebb karácsonya volt. De akkora már döntöttem. És a döntésemet nem voltam képes megváltoztatni. Mert nem számított, hogy azt mondja szeret, én tudtam, éreztem, hogy lesz valaki, akit mindig jobban fog szeretni, mint engem. Talán megpróbálja eltemetni magában. De soha nem fogja tudni elfelejteni.

Ki akartam élvezni azt a néhány hónapot, amit az Istenem nekem adott Annával. Ahhoz nem voltam elég önfeláldozó, hogy azonnal ellökjem magamtól. Mint már annyiszor azóta, hogy megismertem, most sem érdekelt, hogy a végén én fogom húzni a rövidebbet, én leszek az, aki egyedül marad. A fájdalmat választottam egy kevés boldogságért cserébe.

Mert amikor mindennek vége lesz, azt fogom tenni, ami a helyes.

A tél lassan felszívódott, és Madridban újra virágokat, üde, zöld leveleket bontottak a fák, a nyár pedig a kánikulával együtt érkezett. Boldognak éreztem magam, még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy lassan el kell engednem Annát. Meg sem próbáltam magam felkészíteni arra a fájdalomra, amit érezni fogok, vagy éppen távol tartani magam tőle. Amikor eljön az idő, úgyis egyik pillanatról a másikra kell majd hátralépnem. És meg is fogom tenni.

Apró csókot nyomtam a szájára aznap reggel is, ahogy mindig. Már félig felöltözve álltam az ágy mellett, lassan indulnom kellett volna az utolsó edzéseink egyikére ebben a szezonban. Néhány percig csak néztem az arcát. Annyira békés és szép volt, annyira Anna, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. Félig lerugdosta magáról a takarót, a hasa pedig már akkora volt, hogy őszintén csodálkoztam, hogy egyáltalán elbírja. Ő ugyanis továbbra sem volt éppen nagy darab. Megszépült attól, hogy babát várt. Az én szememben legalábbis mindenképpen.

Laposakat pislogva nyitotta ki a szemét, aztán rám mosolygott.

– Szia – suttogta.

– Lemegyek reggelit csinálni, aztán indulok. Lejössz?

Bólintott egyet, én meg úgy, ahogy voltam, póló nélkül, lekocogtam az emeletről.

A szakácstudományom nem terjedt éppen messzire, így maradtam a narancslénél és a pirítós kenyérnél, az mindig beválik. Teljes figyelmemet annak szenteltem, hogy szakszerűen próbáljam meg kifacsarni a narancs levét, és ne kössön ki a fele a konyhapulton. Aztán meghallottam.

Rémisztően ijesztő hang volt.

Úgy rohantam a lépcsőhöz, mint aki az életéért fut. Anna ott ült a tövében, egyszerű fehér ruhában, és inkább meglepetten meredt rám, mint rémülten, pedig vért láttam a kezén.

– Mes, azt hiszem, hívnod kellene a mentőket.

Nem igazán fogtam fel, hogy mi történik körülöttem. Az agyam egyetlen szegletében persze ott dörömbölt a gondolat, hogy Anna szülni fog, hogy egy apró csoda van készülőben, hogy végre megláthassa ezt a világot, ezt a valóságot.

Amint ez a gondolat végigfutott az agyamon, szembesülnöm kellett még egy dologgal. Nem csak a mentőket kell hívnom. Vár rám még egy telefon.

Itt volt hát mindennek a vége.

A szirénázó autó leparkolt a ház előtt, miközben én Anna mellett guggoltam, és a kezét szorítottam. Izzadság gyöngyözött a homlokán.

– Minden rendben lesz – simítottam végig a haján. Elmosolyodott.

– Tudtad, hogy te vagy az egyetlen, akinek mindig igaza volt, ha ezt mondta? Annyiszor tetted a helyére az életemet, Mesut.

Nem értettem, mi az a furcsa, szorító érzés a torkomban, miközben a mentősök elhúztak attól az embertől, aki értelmet adott a szavaknak.

– Szeretne vele jönni az autóban? – Az egyik orvos hangjára tértem magamhoz.

– Nem, a saját kocsimmal megyek – feleltem.

Ahogy eltűntek az utca sarkán, a zsebembe nyúltam a mobilomért. Halogatni akartam a hívást, ezért úgy döntöttem, először az edzőmmel beszélek. Lerogytam a konyhaasztal mellé. Nem volt több időm. Életem legszebb hét hónapja után itt volt a pillanat, aminek érkezéséről előre tudtam.

Anna egy kisfiúnak fog életet adni, és bár ő azt hitte, én fogom őt nevelni, én pontosan tudtam, hogy ez nem így fog történni. Bár kétségtelenül úgy szerettem volna, mintha a sajátom lenne.

Kicsöngött.

Csupán két búgás után ismerős hang szólalt meg a vonal túlvégén.

– Igen?

– Anninál megindult a szülés – mondtam köszönés nélkül. – Itt az ideje, hogy én kiszálljak ebből a játékból.

– Özil, tudod, hogy nem kell ezt csinálnod, ugye? – kérdezte, én pedig dühös lettem.

– Most már ne akarj udvariaskodni. Szereted őt, nem? Egy év után éppen itt lenne az ideje, hogy ezt be is bizonyítsd – nyomtam ki a telefont.

Idegesen töröltem le egy könnycseppet a szemem sarkából. Mégis mi a fene van velem? Talán csak nem fogok sírni.

Magamra kaptam egy pólót, és beültem az autómba. Fogalmam sincsen, hogyan tettem meg a kórháztól elválasztó kilométereket, az egész útból alig emlékszem valamire. A hosszú órák azonban, amiket a folyosón töltöttem fel-alá járkálva, nagyon is beleégtek az emlékezetemben.

Elfojtva hallottam csak Anna hangját, ahogy kiabált.

Olyan hosszúra nyúlt a vajjúdás, hogy időközben befutott a fél csapat is. Ott volt mindenki, akit Anna fontosnak tartott: Sese, Iker, Sami, Gonza és Karim, akikkel az itt töltött hónapok alatt lettek barátok.

Sergio lenyomott a székre.

– Ember, borzasztóan túl vagy pörögve.

Felvont szemöldökkel meredtem rá.

– Nem lesz semmi baja. Erős lány – ült le mellém Casillas is, és a tekintetét a fehér, tejüveges ajtóra függesztette. Aztán megjelent még valaki.

Fernando Torres tétován állt meg a folyosó végén. Ramos döbbenten meredt rá, a többiekkel egyetemben, csak én bámultam továbbra is az ölembe ejtett kezemet.

– Te meg mit...?

– Én hívtam – mondtam színtelen hangon. – Mégis csak az ő fia. És most már megbízom benne. Most már tudom, hogy nem fogja többet bántani Annát.

– Mes... – Sese hangját elnyelte a gyereksírás. Nem volt hangos, minket mégis elcsendesített. Felálltam és Sergio vállára tettem a kezem.

– Nincs baj. Én döntöttem így.

Azzal beléptem a kinyíló ajtón.

***

– Szia. – Mes mosolya olyan meleg volt, hogy muszáj volt visszamosolyognom rá, pedig még soha életemben nem éreztem magam ennyire fáradtnak. Alig tudtam felemelni a karom, amikor a nővér a kezembe adta a fehér pólyába bugyolált babát.

Az én fiamat.

– Szia – köszöntem vissza, ahogy mellénk lépett, és puszit nyomott a homlokomra, aztán ugyanígy hajolt oda, hogy a kicsi fejét is megpuszilhassa.

– Joannak szeretném elnevezni – néztem fel rá.

– Te döntesz. Tudod, hogy nagyon büszke vagyok rád, ugye? Megígértem, hogy minden rendben lesz – mondta, és végigsimított az arcomon. Összevontam a szemöldököm. Valami nem volt rendben. – Hoztam valamit – lépett hátrébb. Nem tudtam levenni az arcáról a szememet. Már nem mondta ki hangosan, de láttam, hogy mit tátog felém.

Szeretlek.

És az ajtóban feltűnt Fernando.

A szívem zavartan kezdett dobogni a mellkasomban. Éreztem, hogy a könnyek kicsordulnak a szememből, miközben Mesut eltűnt. Annyira fájt valami odabent. De nem tudtam nem érezni a boldogságot, ami szinte végig dübörgött rajtam.

Néhány pillanatig néma farkasszemet néztünk Nandóval, aztán közelebb lépett.

– Régen láttalak – mondta halkan, és odahúzott egy széket az ágyam mellé, aztán leült rá. Én csak figyeltem őt, de nem mondtam semmit. Még nem. – Miután elmentél, végleg különváltak az útjaink Olival.

– Ki mondta el? – kérdeztem rekedten. Joan közben sírni kezdett a karomban, így lehajoltam hozzá, és rámosolyogtam. A szájához tartottam a kisujjamat, mire azonnal elcsendesült.

– Már most ügyesen bánsz vele...

– Ki mondta el, Fenando? – ismételtem meg a kérdést, belenézve a csokoládébarna szemekbe.

– Özil. Még hónapokkal ezelőtt. Azt hiszem, soha nem tervezte, hogy veled marad. Nem akart boldogtalannak látni.

– Melletted voltam boldogtalan. Tudod, hogy aznap tudtam meg, hogy babánk lesz, mikor ott találtalak Olallával a konyhában? El akartam mondani neked, te meg... – Már nem tudtam sírni. Annyira régen történt! És már nem is számított igazán. Csak azt akartam, hogy tudja. – Szeretem Mest. Te is tudod, hogy szeretem. Mindig szerettem.

Pillanatnyi csend telepedett a szobára.

– Az egyetlen probléma, hogy téged mindig jobban – mondtam halkan. – Miért vagy itt? – néztem rá könnyes szemmel. Pedig megfogadtam, hogy nem fogok sírni.

– Mert Özil hívott. És mert melletted van a helyem. Mert szeretlek – mondta egyszerűen. Olyan természetesen szaladtak ki a száján a szavak, hogy szinte már vártam, hogy még a vállát is megrántsa mellé. – Ennyire egyszerű. Nem ment olyan gyorsan, mint ahogy kellett volna. Hagytalak elmenni, ami talán életem egyik legnagyobb hibája volt. De most itt vagyok. És neked kell döntened. Én akarlak titeket.

Nem tehetettem róla, bőgni kezdtem, mint egy gyerek. Csukladozva próbáltam visszafogni magam, nehogy megijesszem a babát, de egy pillanatig levegőt is alig kaptam.

– Ezt aztán tisztességgel kiterveltétek, mi? Mes szépen elvonul, mert olyan fene jól megy neki az önfeláldozás, te pedig megjelensz, és mindketten halálosan biztosak vagytok benne, hogy téged szeretlek jobban. Komolyan azt kívánom, bár ne így lenne – töröltem meg dühösen a szemem. Aztán nem tudtam többé elnyomni a mosolyom. Ő pedig visszamosolygott, és előredőlve megcsókolt.

Soha nem szűntem meg szeretni őt. Soha.

Minden rendben lesz.

Köszönöm, Mesut.

Két hónappal később

– Nincs még egy olyan szerencsés idióta, mint te, Fernando Torres – hallottam Luca hangját, miközben Fernando nyakkendőjét kötötte, aki annyira ideges volt, hogy még erre sem volt képes. Én meg csak vigyorogtam. Legszebb öröm a káröröm, ugye. – Fogalmam sincsen, mivel vetted rá, hogy hozzád menjen, de nem érdemled meg Pannát, úgyhogy ezek után melegen ajánlom, hogy boldoggá tedd, értetted? – A lány szeme villámokat szórt. Aztán felém fordult. Mosolyogva körbefordultam a tengelyem körül, mire végre gyengéden elmosolyodott, és hozzám lépett. Átölelte a vállam. – Jó újra látni, te önzetlen hülye – nyomott puszit az arcomra. – Neked még azt is megbocsájtom, hogy téged választott helyettem a tanújának – suttogta a fülembe. – Tudom, hogy minden rendben lesz veled – tette még hozzá olyan halkan, hogy egy pillanatig abban sem voltam biztos, hogy tényleg kimondta, mert már el is hátrált tőlem. – No, jól van. Hol van Juan? Már csak őt kell megnéznem, aztán elhúzok innen, hogy megakadályozzam a menyasszonyt, ha esetleg szökni készülne.

Mata éppen akkor lépett be a szobába kifogástalan öltözékben. Luca szélesen elmosolyodott, csókot nyomott a férfi szájára, aztán kirohant az ajtón. A spanyol fejcsóválva nézett utána.

– Ma minden nő teljesen megbolondult? – kérdezte, én meg csak megvontam a vállam.

– Esküvő van.

– És idő – tette hozzá Juanito. – Ideje lenne menni. Megvárlak titeket lent.

Madridban borzasztó meleg volt. Egy pillanatig kibámultam az ablakon, aztán Fernando felé fordultam.

– Bármit csináltam is, nem érted tettem. És ha Luca nem is, én garantálom, hogy mindkét kezed és lábad eltöröm, ha Annát csak egyszer is megbántod. De tudom, hogy nem követed el kétszer ugyanazt a hibát. Most már neked kell vigyáznod rá, Torres. Ajánlom, hogy jól csináld – néztem a szemébe, és kezet nyújtottam neki. Ő pedig elfogadta.

– Ne aggódj. Nem engedem újra el.

Csak biccentettem.

A ceremónia eseményei átfolytak rajtam. Csak néztem Annát, ahogy nevet, ahogy a gyönyörű fehér ruha rásimul a testére, és éreztem, hogy itt az idő.

Most már mindennek vége. Én pedig kész voltam elengedni.

Fájt. Olyan volt, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. De semmi nem tart örökké. A fájdalom sem fog. Ha bezárkózom, csak elfertőzöm a sebet. Aztán már csak azon vettem észre magam, hogy mosolygok a boldogságán. Mert csak az számított mindig.

Büszke voltam rá, hogy én lehetek a tanúja. Büszke voltam arra, hogy szeretett. És büszke voltam arra is, hogy én szerethettem. Anna nagyszerű lány. Nem hibátlan. Túl jószívű, és soha nem akarja megbántani az embereket, ami annyira sebezhetővé teszi, hogy a túl nagy engedékenységével akaratán kívül mély vágásokat tud ejteni másokon. De soha nem gondolja komolyan. Soha nem akar bántani.

Annyira ártatlan. És azt hiszem, most már nagyon boldog is.

A zene hangosan szólt, a nagy, szabadban felállított ponyva lampionjai alatt emberek táncoltak, a nevetésük megtöltötte a levegőt.

Pezsgővel a kezemben álltam és figyeltem a barátaimat, Ikert, ahogy a tengelye körül forgatja Annát, aki annyira nevet, hogy alig kap levegőt, aztán a kapitányunk átengedi az újdonsült feleséget Sesének és Karimnak.

Elmosolyodtam, és elindultam feléjük. Hogy nézett volna ki, ha egyedül én nem táncolok Annával? Felemeltem a poharam és lenyeltem... volna az utolsó korty pezsgőt, amikor valaki a mellkasomnak ütközött.

Leejtettem a poharamat. Apróra tört a füvön. A lány szőke haját hátrasimította a homlokából, és úgy nézett fel rám, kipirosodott arccal.

– Ne haragudj! – kérte. – Borzasztóan féltem, hogy nem fogok idetalálni, késett a repülőm, még csak normálisan felöltözni sem volt időm – hadarta, én pedig csak álltam ott, és fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom, így egyszerűen végignéztem rajta. Farmerruhát viselt, fehér blúzt és farmerszandált.

– Réka! – hallottam meg Anna hangját, aki aztán meg is jelent mellettem, és magához ölelte a lányt. – De örülök, hogy csak ideértél!

– Felmondtam. Nem fogok még egy esküvőről lemaradni az idióta főnököm miatt. Meg aztán, ha már itt vagyok Madridban, talán itt kéne szerencsét próbálnom. Nem mutatsz be? – nézett rám.

– Mes, ő itt az unokahúgom, Réka, akiről már meséltem neked. Rékus, ő itt Mesut Özil, a legrendesebb ember az egész földön – mutatott be minket egymásnak Anna.

– Szia, Keresztes Réka vagyok – nyújtotta felé a kezem. – Már sokat hallottam rólad. Meg kell mondanom őszintén, jóképű ingyenélő vagy, nem csoda, hogy Ancsa úgy odáig van érted – nevetett rám. Köpni-nyelni nem tudtam.

– Én is hallottam már rólad. De Anni elfelejtette megemlíteni, hogy így felvágták a nyelved – mosolyodtam el. Valami olyan fura volt.

– Akkor most, hogy így megbeszéltük, hogy tetszünk egymásnak, akár táncolhatnánk is, nem? –  ragadta meg a karom. Anna csengő hangon felnevetett mellettem.

– Egy szóval sem mondtam, hogy tetszenél nekem – vontam fel a szemöldököm.

– De én tudom, hogy így van – vonta meg a vállát. Aztán egy egészen kicsit megkomolyodott, és kedves mosoly ült az arcára. – Különben sem lehetsz örökké szerelmes a nővérkém emlékébe, nem igaz?

Nem mondtam semmit, csak átöleltem a derekát, és megpörgettem.

Az élet nem áll meg. Bármi történjen is, mindig, minden változóban van, és sosem találkozol kétszer ugyanolyan helyzettel. De az, ha vége van valaminek, korántsem jelenti azt, hogy szomorúnak kell lenned, vagy hogy mostantól már semmi jó nem történhet veled.

Éppen ellenkezőleg. Remélni kell.

Hiszen az igazán nagyszerű dolgok talán éppen ezután jönnek.

Néztem, ahogy a színes fények megcsillannak Réka szemeiben, és tudtam, hogy újra útelágazáshoz érkeztem. Csak azt kell eldöntenem, merre menjek.

Mert az út soha nem fogy ki a lábunk alól. 

Vége