Love hurts - 13. fejezet

[Békés fejezet lett. És ezzel most tökéletesen elégedett vagyok. Írni is imádtam :) Ajánlott zene: Birdy - Skinny Love. Köszönöm, hogy eddig vártatok rá. Holnap minden véleményre lesz időm válaszolni, azokat is köszönöm, ahogy a pipákat is. Tartjátok bennem a lelket az egyetem alatt. Akit érdekel, oldalt megtalálja a hátralevő fejezeteket és a címüket. Puszilok mindenkit.]

13. fejezet – Peaceful days

A Borrussia Dortmund elleni meccsen ültem, és a kezeimet tördeltem. Egyrészt azért, mert fáztak, másrészt pedig azért, mert borzasztóan izgultam a fiaimért. Még nem kezdődött el, a két csapat csak melegített a pályán, mellettem pedig volt még egy üres hely a kispadok feletti szektorban. A vastag, kötött pulóveremre húztam fel a tízes számú mezt.

Aztán éppen akkor, mikor Iker kezet fogott az ellenfél csapatkapitányával, lehuppant mellém valaki. Valaki, akit nagyon jól ismertem. Nevetve borultam a nyakába, miközben odalent elhangzott a sípszó.

– Sara!

– Féltem, hogy már meg sem ismersz – ölelt magához a nő is mosolyogva. – Azt hittem, Iker örökre eltilt tőled, mert ugye nagyon sérülékeny korszakodat éled... vagy valami ilyesmi.

– Dehogy is! Sajnálom, hogy eddig nem kerestelek, csak...

– Csak nehéz volt. Tudom – simogatta meg az arcom.

Érdekes, hogy Iker barátnőjével való kapcsolatom éppen úgy döcögősen indult, mint a kapitánnyal, és aztán éppen úgy fontossá vált. Sara gyönyörű nő volt, nem igazán köntörfalazott soha. Néha bántóan őszinte tudott lenni. De ezt szerettem benne. Ezt is.

– Hallom, együtt vagytok Özillel.

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Borzasztó idiótán nézhettem ki, de még ez sem érdekelt.

– Igen.

– Az arcodra nézve, nem vagytok kispályásak... Lefeküdtetek már?

Nagyra nyílt szemekkel néztem rá. Azért nem otthon voltunk... Még akkor sem, ha Sarával legalább mindenféle gátlás nélkül tudtam megvitatni az ilyesmit. Hozzátenném, hogy semmiképpen nem egy Real Madrid BL-meccs alatt.

– Sara...! – pisszegtem le.

– Most mi van? Egy dolog, hogy Iker még mindig kislányként kezel téged, meg ártatlannak, és Isten ments, hogy kirántsuk ezen szent hitéből, de én azért képben vagyok. Tizenkilenc éves vagy, és a vak is láthatja, hogy fülig szerelmes. Nem szégyen.

– Persze, hogy nem az, csak éppen nem a jó helyen teszed fel a kérdéseidet – morogtam az orrom alatt.

– Szóval? – nézett rám, mintha csak nem mondtam volna semmit.

– Igen – feleltem, és éreztem, hogy ég az arcom. Ilyenkor kifejezetten tudtam utálni Sarát, de rendszerint gyorsan elmúlt a dolog. – Most pedig nézhetnénk végre a meccset?

Sara arcára diadalmas mosoly ült ki.

– Persze. Most már mindent tudok, amit tudnom kell.

Csak megcsóváltam a fejemet. Komolyan mondom, néha elgondolkodtam azon, hogy ő és Iker hogyan jöhetnek ki ennyire jól. Olyan más temperamentumúak voltak, hogy az szinte már szavakba sem tudom önteni.

A huszonnyolcadik percben a vendégek szerezték meg a vezetést, nekem pedig összeszorult a szívem. Pedig Marco lőtte, akit nagyon megkedveltem rövid németországi látogatásom alatt. Félelmetesen jó focistává nőheti ki magát, ez még egy olyan embernek is feltűnt, mint én.

Azt is nagyon kedveltem Sarában, hogy ilyenkor, mikor nem dolgozott, csak egyszerű nézőként volt jelen a lelátón, pont ugyanolyan hangosan tudtunk szentségelni, ha Ikernek nem sikerült védeni, vagy ha bénáztak a srácok. Én akkor voltam kicsit harsányabb, ha a fiúknak nem ment olyan jól, ő pedig akkor, mikor Casillasnak nem jött össze tökéletesen. Kiegészítettük egymást.

Aztán a harmincnegyedik percben egyszerre ugrottunk fel. Di María ugyan csúnyán belebombázta a dortmundiakba a labdát, de a le pattanót ügyesen összeszedték a mieink, hogy aztán Mes üresből tegye középre és Pepe gólra váltsa a helyzetet.

Nevetve öleltem át Sara nyakát, és mindketten nevettünk. Az egész stadion zúgott. Fél perccel a vége előtt azonban újra elcsendesültek a Madrid szurkolói. Götze Arbeloa jelentéktelennek nem nevezhető közreműködésével újra vezetést szerzett a németeknek.

Sara és én idegesen ültük végig a szünetet. Most nem az a helyzet volt, amikor kötetlenül cseverészhetünk. Azt majd a végén, amikor nem vibrálunk mi is úgy, ahogy az egész stadion. Minden más volt amikor ott ültél a között a több tízezer ember között, egyszerűen amint beszippantott a mérkőzés, nem tudtál másra koncentrálni.

– Remélem, meggyőzőbben fognak játszani a második félidőben – rágtam a számat.

– Nem fogják feladni. Ha nincsenek is a toppon fejben, nem fogják hagyni, hogy elússzon a BL. Most nem – felelte mély meggyőződéssel. Én pedig hittem neki.

Főleg, mivel nyilvánvalóvá vált körülbelül az első percek után, hogy igaza lesz. Nem kaptunk meg egy gólt:  megvolt a szép játék, csak éppen a szerencse pártolt el tőlünk. A mezemet gyűrögettem, egész pontosan a címert, ami rajta volt, és magam sem tudom, talán imádkoztam. Az elég nyilvánvaló volt, hogy az istenek nem akarják, hogy a Real Madrid megnyerje ezt ma, de az egyenlítés benne volt a lábukba.

És Madridban néha történnek igazi csodák.

Én ilyen csodának láttam azt, amikor Mes és Cris a nyolcvankilencedik percben beálltak a labda mögé, és én azt hittem, megint a hetes lövi, de akkor Mesut Özil nekifutott és azzal a végtelenül ügyes bal lábával gólt rúgott. Reményt adott. Ezúttal nem csak nekem.

Nem nyertek. De a második félidőben legalább egy olyan Realt lehetett látni, amire emlékeztem, akiket szerettem. És nekem ez akkor, ott, elég volt.

Sara és én együtt sétáltunk ki, esélytelen volt, hogy megpróbáljunk bejutni a sajtószobába, még akkor is, ha Sarának valószínűleg sikerült volna elintéznie, hogy beengedjenek.

Így aztán elvegyültünk a tömegben, és sikeresen bekönyörögtük magunkat a játékosparkolóba. Nekem egyedül valószínűleg nem sikerült volna, de Sarát mindenhol felismerték, ez volt a szerencsénk.

– Jövő héten csütörtökön lesz egy szabadnapom, nincs kedved elmenni valahová? Várlás, mozi, ilyesmi? – kérdezte a fiatal nő, széles mosollyal az arcán. Boldogan bólintottam.

– Persze, hogy van kedvem. Tudod, hogy mindig van, Sara.

– Amikor visszajöttél a nyáron, Lia... Iker nagyon aggódott érted – mondta halkan, és először az este folyamán nem nézett rám. – Majd beleőrült, mert nem beszéltél vele. Nem beszéltél senkivel csak Sesével meg Xabival, utána meg Özillel. És nem tudta rávenni magát, hogy kiszedje valahogy Xabiból, hogy mi történt. Sajnálom, ha úgy érezted valami miatt, hogy nem bízhatsz meg bennünk. Pedig tudod, hogy szeretünk.

Felsóhajtottam.

– Nem bizalom kérdése volt, Sara. Képtelen voltam róla beszélni bárkivel is Sesén kívül. És még az is megkínzott. De már jól vagyok. Vannak dolgok, amik egyben tartanak. Madrid meggyógyít. Lassan, de biztosan meggyógyít. Ne haragudj rám, rendben? Soha többé nem fogok ilyet csinálni. Ígérem.

Sara szó nélkül magához ölelt, miközben lassan megjelentek a játékosok. A nő elengedett, és mintha könnyeket láttam volna megcsillanni a szemében, de a következő pillanatban már abban sem voltam biztos, hogy láttam-e egyáltalán valamit.

– Na nyomás, gratulálj neki. Mégiscsak mindkét gólt neki köszönhetjük. Csütörtökön látlak.

– Kérd el Ikertől a számom, neki megvan – nyomtam puszit az arcára, aztán elrohantam, és meg sem álltam egészen addig, míg át nem karolhattam Mes nyakát.

Mesut mosolyogva fogta át a derekamat és nyomott csókot a számra.

– Ügyes voltál – mondtam halkan.

– Átjössz éjszakára? – kérdezte.

– Persze – döntöttem a homlokom a mellkasának. Valaki végigsimított a hátamon én pedig felkaptam a fejem. Xabi intett egyet, én pedig mosolyogva intettem vissza neki.

Az élet abban a pillanatban olyan egyszerűnek tűnt. Olyan boldognak. Olyan átlagosnak. Én pedig jól éreztem magam. Olyannak, amilyennek lennem kellett. Én igazán én voltam. És szerettem valakit. Aki szeretett engem.

Semmi többre nem vágytam. És nem is kaphattam volna többet.

***

Megengedtem a forróvizet. Fürödni akartam. Tudtam, hogy Mes most még vagy egy óráig a TV előtt fog gubbasztani, összefoglalókat, interjúkat nézett és lecsekkolta a Barca eredményeit is. Volt időm bőven.

Magamra tekertem egy nagy, fehér törölközőt, és már most örültem annak, hogy holnap szabad délelőttjük van, így sokáig lustálkodhatunk majd. Azon törtem a fejem, hogy mit kéne holnap reggelire csinálni.

A hatalmas fürdőkád lassan megtelt meleg vízzel és a habfürdő illatos, fehér habjával. Nem aggódtam azon, hogy mit fogok felvenni holnap, vagy akár éjszakára. Meglepő módon néhány dolgom már észrevétlenül átvándorolt Mes házába.

Meglepetten rezzentem össze, ahogy kinyílt az ajtó és kicsit hűvösebb levegő áramlott a fürdőbe, de nem fordultam meg.

Hangosan felsóhajtottam, ahogy az ajkait finoman a vállamhoz érintette, majd apró csókokat nyomott a bőrömre, egészen az államig.

– Nem számítottam rád – mondtam halkan, és alig bírtam elnyomni a mosolyomat, különösen amikor a derekamra fonta a karjait.

– Kedvem támadt megfürödni. Veled – mormogta a fülembe, én pedig szembefordultam vele, és megcsókoltam. Azonnal átvette az irányítást, míg én a pólója szegélyét kerestem és lassan elkezdtem felfelé húzni, hogy megszabadíthassuk a fürdéshez egyáltalán nem szükséges ruhadaraboktól.

Csak annyi időre szakadtunk el egymástól, amíg áthúztam a fején a fölsőt. Mosolygott. Magabiztosan, annak biztos tudatában, hogy akarom őt, hogy hatással van rám. Előrehajolt, és újra megpuszilta a vállamat, míg én a farmerja övével bíbelődtem.

– Szeretlek – suttogta a fülembe, nekem pedig ezernyi lepke szabadult el a gyomromban. Teljesen mindegy volt, hányszor mondja, hányszor ér hozzám, mindig ugyanolyan hatással volt rám. És egyedül ez számított.

Élveztem, ahogy a forróvíz a bőrömhöz ért, aztán azt, hogy a mellkasának dőlhettem, az arcomat a nyakához hajtva. Egyik kezével átölelt, a másikat a kád peremén nyugtatta.

– Büszke vagyok rád, tudod, ugye? – morogtam a bőrére. A leheletem nyomán libabőrös lett. Nem bírtam ki mosoly nélkül.

– Neked ment.

– Hm? – kérdeztem lehunyt szemmel. Lassú mozdulatokkal kezdte simogatni a hajamat.

– A gól. Neked ment. Nem nagy dolog, de...

– Ne hülyéskedj már, persze, hogy ez nagy dolog! És nagyon boldoggá teszel vele – vágtam rá, és tényleg így éreztem. – Tudom, hogy mennyit jelent neked ez. Örülök neki, hogy megint élvezed. Ez az életed, Mes.

– Már nem csak...

Nem akartam, hogy befejezze. A foci olyasmi volt, amit soha nem adhatott fel, értem meg pláne nem. Az ujjamat az ajkára tettem.

– Tudom – mondtam halkan. – És nem helyeslem – mosolyodtam el.

– Nem is kérdeztem a véleményedet – mondta vigyorogva. – Gondolkodtam.

– Min gondolkodtál? – kérdeztem, miközben lassan oda-vissza futtattam a mutatóujjamat a karján.

– Szeretném, ha ideköltöznél.

Felkaptam a fejemet, úgy meredtem rá.

– Mes, ez nem...

– Úgy tudtam, hogy ez fog következni! – Nem tűnt csalódottnak. – Szóval halljuk, miért nem?

– Mert februárban elkezdem az iskolát, ami nem két fillér lesz. Nincs önálló keresetem, egyszerűen semmi hasznomat nem vennéd azon kívül, hogy tudok főzni, de abban te is nagyon jó vagy, meg hogy nem kellene tovább takarítónő, megcsinálnám én. Nem engedhetem, hogy eltarts... Már az is elég lelkiismeret-furdalást okoz, hogy Nagorénak a terhére vagyok.

– Ennyi? – nézett rám, és megsimogatta az arcom. Bólintottam. – Akkor tisztázzunk egy két-dolgot. Annyi pénzem van, hogy Madrid összes tizenkilenc éves lányának ki tudnám fizetni a tandíját. De ha ez ennyire zavar téged, megkérem Xabit, hogy fizesse neked, és gond nélkül ideköltözhetsz. Még húsz sem vagy, Lia, senki nem várja el tőled, hogy dolgozz vagy ilyesmi. Én sem. Ha zavarna, nem kérnélek meg rá. Már elég régen bebizonyítottad, hogy egy cseppet sem érdekel mennyi pénzem van, úgyhogy ez nem téma. Azért akarom, hogy gyere, mert veled akarok lenni. Amennyit csak lehet. Én felnőtt vagyok. El tudom tartani magam, és el tudom tartani azt az embert is, akit szeretek. Nem kellene emiatt lelkiismeret-furdalást érezned. Lediplomázol, elkezdesz dolgozni, és akkor majd megbeszéljük a továbbiakat. Addig meg az, ha gondoskodni akarok rólad, legyen az én dolgom.

– Mes... – mondtam halkan, és alig tudtam visszanyelni a könnyeim. Semmire nem vágytam jobban, mint minden reggel mellette ébredni. Minden este úgy feküdni le, hogy a mellkasához bújhatok. Hogy tudom, ha éjjel felriadok, lesz aki a fülembe súgja, minden rendben van. – Nagyon szeretnék.

– Akkor gyere – kérte egyszerűen, és lehajolva finoman megcsókolt.

A nyaka köré fontam a karjaim, és elvesztem az érintésében. Fogalmam sincs, hogyan keveredtünk ki végül a kádból. Azt hiszem, mindketten úgy éreztük, hogy elég volt a fürdésből. A karjaiban vitt a hálóba, és tett óvatosan, úgy, ahogy voltam, víztől csöpögve a hófehér lepedőre. Egyikünket sem érdekelte különösebben.

Apró csókot nyomott a kulcscsontomra, ahogy lassan fölém mászott. Az ujjaim utat találtak a karján, fel egészen a válláig, aztán végig az oldalán. Imádtam hozzáérni, imádtam, ahogy az izmai megfeszültek majd elernyedtek az érintésem alatt. Az ajka lejjebb vándorolt. Ahogy a nyelvét megéreztem a melleimen, felnyögtem, és éreztem, ahogy megfeszül a gerincem. A hajába túrtam, ő pedig felemelte a fejét.

A szemébe nézve olvasni tudtam volna a gondolatait. Azt, hogy akart engem. Azt, hogy szeretett. Végighúzta a kezét az oldalamon, aztán lehajolva csókot nyomott mindhárom hegre, ami elcsúfított.

Felhúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam.

Végigsimított a combomon, én pedig a hasán. Imádtam a derekát, azt a tökéletes V-vonalat, amit az izmai a testének adta. Ahogy lejjebb és lejjebb csúszott a kezem, éreztem mennyire akar, és önkéntelenül elmosolyodtam. Én is ezt éreztem. A testem folyamatosan és önkéntelenül reagált az érintésére.

Kemény volt, és a számba sóhajtott, amikor hozzáértem a férfiasságához. Elhúzódott egy picit, és ha lehetséges, az én szívem még gyorsabban kezdett verni, ahogy néztem őt. Nem volt tökéletes a kapcsolatunk. Volt, hogy vitatkoztunk, de viták nélkül unalmas lett volna minden. Ez így volt olyan, amilyennek lennie kellett. Számomra ő volt a minden.

– Habfürdőízed van – mondta mosolyogva, miközben apró puszikat hintett a combom belső oldalára. Önkéntelenül markoltam rá a lepedőre, ami szárazon gyűrődött az ujjaim közé.

– Legközelebb majd nem egyenesen a kádból szedsz ki – lihegtem, miközben ujjaival végigsimított rajtam odalent.

– Legközelebb majd nem engedsz be a fürdőbe, mert közlöm veled, hogy képtelen vagyok ellenállni a látványodnak, ruhában és anélkül is – felelte mély, rekedtes hangon, amitől kirázott a hideg, jó értelemben persze.

Újra egy vonalba került az arcunk, és azonnal megcsókolt, aztán lassan belém hatolt. Hátravetettem a fejem. Mintha áramot vezettek volna a gerincembe és a bőrömbe mindenhová, ahol csak hozzámért. Finoman beleharapott a nyakamba, én pedig újra felnyögtem, ahogy lassan mozogni kezdett bennem. A vállába kapaszkodtam, és úgy éreztem, van vagy negyven fok a szobában. Csak játszott az ajkaimmal, én pedig vágyakozva kaptam utána. A gyomrom furcsán viselkedett, ahogy mindig. Mégsem tudtam megszokni, hogy ilyen hatással van rám. Átadtam magam annak a csodálatos érzésnek, ami az egész testemet bizsergette. Fülledtnek éreztem a levegőt. A szemébe nézve csak sötét tükröket láttam, tele olyanfajta éhséggel, amit nehezen tudok megmagyarázni, de amit ugyanakkor én is éreztem.

Én voltam az, akire éhezett.

Megcsókoltam a vállát, ahogy a karjaiban tartott, könnyedén elérhettem a bőrét. Szappan és Mesut illata volt. Imádtam. Finoman a nyakába mélyesztettem a fogaimat, aztán az állkapcsára nyomtam puszit. Elégedetten nyögött a fülembe. Mintha dorombolna.

Olyan volt, mint a legszebb nagymacska, amit életemben láttam.

Tökéletesen összehangolódtunk. Mint két kirakós egy-egy darabja. Kitöltött, minden értelemben. Együtt értünk oda, ahol felrobban minden, a feszültség elviselhetetlenné nő a testedben, és eközben mégis hihetetlen gyönyört ad.

Mélyeket kellett lélegeznem, mire végre alábbhagyott a testem remegése. Annyira szerettem. Lassan kicsúszott belőlem, és mellém feküdt. Kisöpörte a homlokomból vizes tincseimet és tovább cirógatta a bőrömet.

– Lehet nem ártana áthúzni az ágyat – pislogtam jóleső fáradtságot érezve.

– Az egész a te hibád. Miért engedted, hogy veled fürödjek? – kérdezte féloldalas mosollyal az arcán. Rácsaptam a mellkasára, de gyanítom, meg sem érezte. Helyette elkapta a csuklómat, és magára rántott, aztán olyan csókot kaptam, hogy egy pillanatra az összes oxigén eltűnt a szervezetemből. Nem mintha bántam volna. A bőre még mindig forró volt, és gyanítom, az enyém is az lehetett.

– Na persze. Én tehetek róla, hogy a fiatalúr nem tud parancsolni magának. Megrontasz. Még csak egy ártatlan kislány vagyok – suttogtam a szájára. Két keze közé fogta az arcomat. Nagy, puha és biztonságot nyújtó kezei voltak.

– Hogyne. Azért kell majd holnap csinálnom valamit a nyakammal, mert ártatlan vagy. Fogadjunk, hogy megmaradt a fogaid nyoma.

– Fogadjunk, hogy nem – vigyorogtam rá.

– Mit kapok, ha nyerek? – vonta fel a szemöldökét, miközben az ujjai föl-alá jártak a gerincem mentén.

– Ágyba reggeli? Két hétvégénken – ajánlottam fel.

– Ha vesztek, eltűnünk egy hétvégére, csak mi ketten. Semmi sajtó, semmi foci, semmi felhajtás. És ki sem kelünk az ágyból negyvennyolc órán keresztül. Fair? – kérdezte, és a mutatóujjával végigcirógatta az ajkamat.

– Alig várom – feleltem, és puszit nyomtam a mellkasára. – Most pedig kelj fel, nem aludhatunk itt, csuromvíz az egész – nevettem.

– Eszem megáll, most játszottam végig kilencven percet, és még ugráltatsz – morgolódott játékosan. Azért közös erővel csak sikerült kemény öt perc alatt olyanná varázsolni az ágyat, hogy már alkalmas legyen alvásra is, ne csak fürdésre.

Elégedetten bújtam a karjaiba.

– Jövő héten költözöl – morogta a fülembe.

– Persze. Remélem tudod, hogy ezt te fogod közölni Xabival...

– Már megtettem.

– Komolyan? – kaptam fel a fejem, és nagy szemekkel meredtem rá.

– Komolyan – bólintott.

– És mit mondott? – kérdeztem.

– Hogy már nagylány vagy, úgyhogy majd te eldöntöd mit akarsz. Azt hiszem, ő nem gondolta, hogy sikerül majd meggyőznöm téged.

– Nyilván nem ismer elég jól – fintorogtam, és lehunytam a szemem. Puszit nyomott az államra.

– Nyilván – mondta, és éreztem a hangján, hogy mosolyog. – Jó éjt, kicsim.

– Jó éjt, Mesut – feleltem halkan. Szinte azonnal elnyomott az álom.