Love hurts - 2. fejezet

[Ajánlott dal - Lana Del Ray - Blue Jean, Born to die. Lefordítottam benne egy dalszöveget, gondolva azokra, akik esetleg nem angolosak, de! Ez nem szó szerinti fordítás, mert egy dalszöveget sosem lehet szó szerint visszaadni. Nézzétek ezt el nekem :)]

2. fejezet – At first sight

Azóta nem tudtam levenni róla a szememet, hogy belépett Xabi és Nagore mellett, de hogy lett volna képem odamenni hozzá, amikor be sem mutattak? A válasz: sehogy. Így csak távolról figyeltem, miközben a kezemben megmelegedett az a pohár pezsgő, ami csak azért volt nálam, hogy legyen mivel koccintani.

Sosem ittam alkoholt.

A lány Ronaldóval beszélgetett, mellette – ahogy egész este tette – ott állt Sese, mint valami Oviapu... Nekem meg elég volt három szót váltanom Samival, hogy elveszítsem szem elöl, és már csak a megdöbbent Crist és a hasonlóképpen megdöbbent, és kissé talán dühös Ramost lássam. Utóbbi felém indult meg, aztán megállt a női mosdó előtt, tőlem körülbelül két és fél méterre. Tágra nyílt a szemem.

És a helyzet fokozódott, amikor hangosan dörömbölni kezdett rajta.

– Lia, gyere ki, különben szólok a nagynénédnek, és tönkre teszed mindenki estéjét. Elhiszem, hogy nem jó, de nem viselkedhetsz így!

– Sese, minden oké? – kérdeztem tétován, és közelebb léptem. A hátvéd meglepetten nézett rám, eddig valószínűleg nem tűnt fel neki, hogy közönsége is van, miközben valakit éppen jobb belátásra próbál téríteni. A női mosdó ajtaja előtt.

– Mes! Segítenél? Kellene nekem öt perc, amíg senki nem jön be ebbe a mosdóba... – Olyan kivert kutya tekintettel nézett rám, hogy annak lehetetlen volt nemet mondani, és különben is, kaptam én ennél már cifrább kéréseket is Sergio Ramostól, amikor éppen nem volt józan. Igaz, most éppen teljesen annak tűnt.

– Persze – vontam meg a vállam.

Mikor eltűnt az ajtó mögött, lehajtottam a fejem és próbáltam elfojtani egy vigyort. Valószínűleg ritka idiótán nézhettem ki, de nem nagyon értem rá ezzel foglalkozni, mert alig néhány pillanattal később már nyílt is az ajtó mellettem. Felkaptam a fejem.

Sese mellett ott állt a lány, akit egész este figyeltem. Lesütötte a szemét, aztán mégis összetalálkozott a tekintetünk, és éreztem, hogy... fogalmam sem volt, mit éreztem tulajdonképpen, csak abban voltam biztos, hogy nem természetes.

Gyönyörű szeme volt, kék, mint a tenger, csak úgy világított a sötét haja és a fehér bőre mellett, és most különösen ragyogott, mert... Sírt. Kár is lett volna tagadnia, vagy megpróbálnia elrejteni, nem sikerült volna, de jól láthatóan nem is akarta palástolni a tényt. Zavarba jöttem a pillantásától. Annyira szomorú, kétségbeesett és hideg volt egyszerre. Nem is láttam, nem is tartottam elképzelhetőnek, hogy valakiben, egy fiatal lányban, ennyire ellentétes érzések kavarogjanak.

A bámulásból Sergio hangja zökkentett ki. Épp időben, különben még kezdett volna kínos lenni.

– Mesut, bemutatom neked Papp Liát. Hugi, Mesut Özil, ami feltartózhatatlan irányítónk. A mágus.

A lány halvány mosollyal az arcán nyújtotta felém a kezét, én pedig megszorítottam, és talán kissé tovább is tartottam az ujjaim között, mint ahogy az udvariasság diktálta.

Nem ismertem magamra. Ez nem én voltam, minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy ennyi figyelmet szenteljek ennek a lánynak. Különben is, elegem volt egy időre a képmutató nőszemélyekből. Éreztem, hogy az arcom – amin eddig valószínűleg egyedül a mérhetetlen tanácstalanság tükröződött – most újra bezárul, hogy a gondolataim és az érzéseim is csak azok előtt legyenek ismeretesnek, akiket érdemesnek tartok rá, hogy lássanak belőlem valamit.

– Nagyon örülök – mondta halkan, elfúló hangon. Nem volt jól, ezt kiolvastam a szeméből, de aztán inkább elfordult. – Sajnálom, Sese – mondta. – Hazavinnél? Majd írok egy üzenetet Nagorének. Nincs nekem erőm ehhez az egészhez.

– Persze... – bólintott Ramos, és vetett rám egy tétova pillantást. „Majd megmagyarázom. Ne értsd félre!” – ezt üzente a tekintete.

Sese és én egészen közel kerültünk egymáshoz a legutóbbi szezonban, most már mint barátomat tartottam számon, nem pedig csak egyszerű csapattársként.

– Jó éjszakát! – emeltem meg feléjük kicsit a pezsgőmet, és elfordultam, hogy megkeressem Samit, mielőtt menthetetlenül elnyelne az unalom. Még hallottam Lia hangját, ahogy egyre távolodtak tőlem.

– Furcsa ez a srác – jegyezte meg, én pedig elhúztam a számat. Furcsa. Naná. Miért is lepődöm meg még mindig, hogy az embereknek ez az első reakciója, ha rólam van szó? Nem vártam meg, hogy Sese válaszoljon neki. Nem is érdekelt. Nem fogok csak azért hátast dobni, mert szép kékek a szemei. Köszönöm, de nekem azért ennél egy kicsit több kell.

Legalábbis, erről próbáltam magam meggyőzni magamat, kevés sikerrel.

***

– Mesut, esküszöm, hogy soha többé nem fogok veled játszani. Ezer éve nem volt olyan, hogy többször veszítettem, mint ahányszor nyertem, ráadásul ezen a pályán! – csattant fel Sese, és egy pillanatra nagyon féltem tőle, hogy mindjárt földhöz vágja a kontrollert. Csak vigyorogtam rá, mint a tejbe tök.

– Veszíteni tudni kell – jegyeztem meg félvállról, mire kaptam egy gyilkos pillantást. Már éppen vissza akart vágni, amikor valaki eszeveszetten döngetni kezdte a bejárati ajtót, de Sergiónak még csak ideje sem volt felkelni, máris kivágódott. Nem láttuk, hogy ki az érkező, lévén az előszoba eltakarta a szemünk elől, de amikor felcsendült a dühös hang, Sese elvigyorodott.

– Esküszöm, Ramos, még csak két hete vagyok itt, de már kismilliószor mondtam, hogy a csengő azért van, mert az emberek be akarnak jutni hozzád, úgyhogy ha már méltóztattál venni egyet, legalább csináltasd meg, és akkor nekem sem kell bemásznom a kerítésen. Majdnem leestem! Ha kitöröm a nyakam, az egyedül a te hibád lesz. És ha már a csengőd nem jó, vehetnéd a fáradságot, hogy legalább a bejárati ajtódat kinyisd, mert...

Amikor belépve meglátott engem a nagyban vigyorgó Sese mellett, belé fagyott a szó, és látványosan elvörösödött. Ramosból pedig kitört a röhögés.

– Sziasztok – motyogta az előbb még igen nagy hangon értekező Lia most félénken. Nem tudtam megállni, lehajtottam a fejem, és elnyomtam egy mosolyt.

– Üdv, Hugi. – A házigazda feltápászkodott, és elvette a lány kezéből a sporttáskát, de a gitártól meg sem próbálta megszabadítani. Lia dorgáló pillantást vetett rá.

– Sese, ha szólsz, hogy ma vendéged van, én is elmentem volna Nagoréékkal a hétvégén, és eszemben sem lett volna megkérni rá, hogy fogadj be...

– Idefigyelj, kislány, ha zavarnál, szóltam volna. Nem zavar, igaz Mes? – nézett rám, mire én vidáman megcsóváltam a fejem. Annyira jó volt csak nézni őket, látni kettejük között az összhangot, ahogy már azzal kommunikálnak és üzennek a másiknak, hogy egymásra néznek. – Látod? Különben is, Özil éppen asztal alá alázott F1-ben, úgyhogy jókor jöttél. Leülhetsz mellé játszani.

Felvontam a szemöldököm.

– Kezdőkkel nem ülök le, Ramos – jelentettem ki. Gyanúsan egymásra vigyorogtak.

– Nem vagyok kezdő – jelentette ki Lia fölényesen, letámasztotta a gitárját, és megropogtatta az ujjait. – Úgyhogy, ha csak nem ijedtél meg, felőlem kezdhetjük!

Prüszköltem egyet az elfojtott nevetéstől.

– Kérlek. Csak utánad – paskoltam meg magam mellett a kanapét. Nem mondom, bántotta egy kissé az önérzetemet ez a magabiztosság. Miközben csapatot és pilótát választott az örök kedvenc xbox-játékunkon, a szemem sarkából rá-rápillantottam. Nem bírtam megállni, hogy ne tegyem, pedig tudtam, hogy Sese ott áll mögöttünk, hogy lesi minden mozdulatunkat.

Csak lestem, amikor úgy maga mögé utasított, ahogy még egyik srác sem a csapatból. Diadalmas mosollyal az arcán nézett rám, és a párnára dobta a konrollert.

– Sose kételkedj egy igazi kocka szavában, kezdőkém! – vágta hozzám diadalittasan.

Felnevettem. Olyan ritkán nevetek hangosan, hogy még Sese is meglepődött, de aztán már ő is csak nevetett.

– Hozok nektek inni, jó srácok? – lapogatta meg mindkettőnk fejét, mintha mindkettőnk testvére lenne. Nekem már az is fura volt, hogy Liát Huginak szólítja, és nem akartam, hogy engem is elkezdjen Öcsinek hívni. Azt nem élné túl az önbecsülésem. – Addig tolhattok egy visszavágót – tette hozzá.

– Felőlem mehet – mondtam, és a lányra néztem, örültem, hogy nyíltan megtehettem. Ő szórakozottan biccentett. Amint Sese kilépett a szobából, megváltozott az arckifejezése. Az a kevés vidámság is elszivárgott róla, amit a győzelem után megjelent rajta. Nem értettem. Nem értettem semmit.

Legfőképpen azt nem, hogy miért nem tudom róla levenni a szemem.

– Tudtam, hogy gitározol – kezdtem, csak hogy szóljak valamit, hogy megtörjem a csendet, meg a kínos légkört, ami ránk telepedett, és ami egyáltalán nem volt ínyemre.

– Honnan? – kapta felém a fejét. Rögtön sikerült érzékeny pontra tapintanom. – Sergio mondta el?

– Nem – ráztam meg, és el is fordítottam a fejem. Nem bírtam sokáig a szemébe nézni, pedig milyen gyönyörű szempár volt, istenem. – A vacsorán, amikor bemutatkoztál... bemutattak, és kezet fogtunk, éreztem. A jobb kezed ujjainak végén keményebb a bőr. Az enyém is ilyen volt, amíg gitároztam – magyaráztam, kissé zavarban.

– Te tudsz gitározni? – annyira meglepődött, hogy egy pillanatig oda sem figyelt a pályára, aminek köszönhetően könnyű szerrel meg tudtam előzni. Elvigyorodtam, mire azonnal újra a játékra koncentrált, és egészen addig le sem vette a szemét a képernyőről, amíg újra meg nem vert. – Szóval, tudsz gitározni? – kérdezte újra, felém fordulva.

Közvetlen közelről láthattam az egész arcát, és csak most figyeltem fel rá, hogy öreg. Nem szó szerint, nem ráncos öreg, hanem úgy, mint aki akkora terheket cipelt, amelyek alatt megtört. Jól láthatóak voltak a keserű vonások a szeme, a szája mellett, és akarva-akaratlanul eltűnődtem rajta, mi történt vele. Mert valami történt, és nem csak amiatt gondoltam így, amit az arcán, a szemén láttam, hanem azért is, ahogy Sese és Xabi bántak vele: mint a hímes tojással.

– Hahó, föld hívja Mesut Özilt! – lengette meg a tenyerét a szemem előtt Lia.

– Bocs, elgondolkodtam – feleltem kissé zavartan, és a kezemet kezdtem bámulni. – A gitár, igaz? Csak egy kicsit. Egy egészen kicsit, néhány akkordot. Szerettem volna megtanulni, mert szeretem a hangját, de nem voltam elég türelmes, meg a foci mellett különben sem volt sok időm még valamivel magas szinten foglalkozni. Kivéve az xboxot – mosolyodtam el, és újra rápillantottam.

Az ő arcán is apró mosoly volt.

– Nekem ez a mindenem. Mármint nem az xbox! –  kuncogott halkan.

– Ó, Mes, rossz vizekre eveztél, most jön a másfél órás kiselőadás a gitárok nagyszerűségéről, fontosságáról és jelentőségéről az ember életében – tett le elénk egy tálcát Sese. Lia gondolkodás nélkül hátba vágta.

Csak néztem őket, és... és meglepetten tapasztaltam, hogy irigy vagyok, irigységet érzek. Láttam már Sergót nőkkel, láttam már, milyen amikor csajozik, és most valaki mást láttam. És láttam magam előtt Liát, aki tudja őt úgy kezelni, tud engem úgy kezelni, mintha csak egyszerű srácok lennénk a szomszédból, és akartam hinni, hogy neki csak azok vagyunk.

Mert akartam reménykedni benne, hogy van még, aki egyszerre elkezd magamért kedvelni.

Lia aznap ottmaradt Ramosnál, hogy ne legyen otthon egyedül. Én pedig azt vettem észre, hogy egyáltalán nem feszélyez vele lennem, sőt, hiába nem akarom, szeretnék róla többet megtudni. Mert valami lapult benne, és nem tudtam mi az... és egyedül én nem tudtam mi az.

A konyhában álltam. Muszáj volt kimennem inni valamit, ők ketten pedig bennmaradtak a nappaliban. Ahogy hallottam, előkerült a gitár is. Azon gondolkodtam, hogy mi történik velem, hogy első pillantásra megmozdult bennem valami, és az, hogy ennek semmiképpen nem lehet jó vége, mert én nem az a srác vagyok, akire az ilyen Lia-féle lányoknak szüksége van, még akkor sem, ha fogalmam sem volt róla, hogy milyenféle lány egyáltalán Lia...

Akkor még nem tudtam.

Álltam ott, némán, kezemben egy pohár vízzel, és egyszerre egy dal akkordjai szöktek be hozzám, amiket Lia hangja kísért. Énekelt.

És én szerettem volna azt hinni, hogy ez egy kicsit nekem is szól, hogy azért ez a szöveg, mert ő sem érti mi történik... de közben pontosan tudtam, hogy ez nem én vagyok, ez nem rólam szól.

Annyi volt benne a fájdalom, hogy ez nem lehettem én.

But when you walked out that door, a piece of me died – De mikor kisétáltál azon az ajtón, bennem meghalt valami
I told you I wanted more, but that not what I had in mind – Azt mondtam neked, többet akarok, de igazából nem ezt gondoltam
I just want it like before – Csak azt szeretném, hogy olyan legyen, mint előtte
We were dancin' all night – Egész éjjel táncoltunk
Then they took you away, stole you out of my life – De aztán elvettek, elloptak az életemből téged
You just need to remember... – Csak muszáj emlékeznem

De mire kell emlékezned?

Skyes már megint lelép...

...és csak szerdán jövök haza. Unokanővéremékkel megyek a Balatonra! Majd gondolok Vii-re - ha jól tudom, te arrafelé laksz - és élvezem a nyarat.

Bár az időjárás persze pont most lesz rossz xD

De végülis inkább az lesz a lényeg, hogy együtt legyünk.

Mielőtt megijednétek, hogy friss nélkül maradtok, mindenkit megnyugtatok: nem. Holnap reggelre ugyanis beidőzítem a Love hurts második fejezetét. Remélem, tetszeni fog nektek, és kapok majd jó sok véleményt, pipát, meg a többit.

A másik pedig, hogy kedden kiderülnek a ponthatárok, illetve megkapom a magam kis sms-ét, hogy hová vettek fel.

Szeretnélek megkérni titeket, hogy szorítsatok értem. Tudom, már nem igazán számít, de nagyon jól esne, meghát, az ember szeret az utolsó pillanatig reménykedni.

Addig is legyetek jók.

Taníts meg - 8. fejezet

8. fejezet – Együtt...?

Levakarhatatlan vigyor ült a képemen. Nyertek, de hogyan nyertek, istenem! Annyira megérdemelték, még akkor is, ha sajnáltam az olaszokat mellette. Semmi nem jött nekik össze, és ez borzalmas lehetett, én magam pedig 2-0-ig éreztem ezt a meccset igazán meccsnek. A következő két gólt már az örömjáték szülte. Mégis, annyira jó volt nézni, ahogy Fernando belőtte, ahogy utána lepasszolta Matának, aki a végén csak játszhatott, még ha nem is sokat.

Felszabadultak voltak, és ez nekem éppen elég volt.

Úgy ugráltam a kilences mezemben, mint valami kisgyerek, engedtem, hogy a mellettem ülők, akiket még sosem láttam, magukhoz öleljenek az öröm mámorában.

Miután lefújták a meccset, a gyerekek úgy árasztották el a pályát, mint a játékosok. A szó szoros értelmében ott tolongott egy második focicsapat is, csak éppen kicsiben. Láttam Nandót Norával és Leóval, és a szívem úgy dobogott, mintha kilométereket futottam volna.

Kicsit úgy éreztem, hogy közéjük állok, hogy én állok közéjük, és hogy Nandónak inkább mindent meg kellene tenni azért, hogy visszaszerezze a családját, mert jól láthatóan velük van otthon, ők azok, akikért él, és nekem nincs jogom, hogy...

A keserű gondolatok úgy szállták meg a fejem, hogy szinte észre sem vettem. Aztán mielőtt teljesen elvehették volna a kedvem, és átvehették volna felettem az irányítást, egy kar ragadta meg a derekam, és úgy emeltek át a palánkon, mint néhány perccel ezelőtt a kisgyerekeket.

Időm sem volt felocsúdni, amikor a valaki magához ölelt. Tágra nyíltak a szemeim.

– Nekem nincsen családom, nincsen feleségem vagy gyerekeim... még szerencse, hogy te itt vagy nekem, nem igaz? – hallottam Juanito vidám hangját, ahogy lehajolt a fülemhez. Elmosolyodtam, és a vállába temettem az arcomat, miközben megmarkoltam a pólóját a hátán.

– Olyan nagyon büszke vagyok rátok – mondtam elfúló hangon.

Kit érdekelt, hogy ott állunk a stadion kellős közepén, hogy lefényképezhetnek minket – és hogy valószínűleg így is fog történni, főként, mivel ott ölelkeztem Matával egy Torres nevével díszített mezben – vagy hogy bárki megjegyzést tehet ránk, és félreértheti? Nem volt fontos, mert Juanito a barátom volt, aki segített nekem. És mivel egyikünknek sem volt igazán senkije, ott voltunk egymásnak, hogy én neki és ő nekem végre valaki legyen.

Mellettünk elhaladtában Sese is meglapogatta a fejemet, amin újra csak mosolyogni tudtam, sőt Iker is átkarolta futólag a nyakamat.

Aztán megláttam a felénk közeledő Fernandót és a kezét fogó gyerekeket, és önkéntelenül is megszorítottam Juanito kezét, ettől remélve bátorságot.

Hiszen ha idehozza őket, mit is mondhatnék azoknak a gyerekeknek? Hogy miattam szakad ketté a családjuk? Még akkor is, ha ez nem igaz, én valahogy így éreztem.

Mata visszaszorított, aztán elhúzta a kezét. Félve néztem rá. Hát ki lesz így a támaszom? De ő csak megcsóválta a fejét, és tudtam, hogy valahol igaza van... ezzel egyedül kell szembenéznem. Ha tényleg Fernandót választom, ha tényleg el merem fogadni, hogy szeretem őt, akkor egyedül kell szembenéznem. És meglehetősen biztos voltam abban, hogy szeretem őt.

– Sziasztok! – köszönt széles mosollyal az arcán. Csak úgy ragyogott a boldogságtól, miközben egyik kezével Nora kicsi kezét fogta, a másikon pedig Leót tartotta.

– Sziasztok! – viszonoztam kissé remegő hangon.

Kicsit zavarban voltam, főként azért, mert én nem beszéltem spanyolul, a gyerekek pedig nyilván ezen a nyelven tanultak először. Így csak mosolyogtam, és leguggoltam Nora elé. Olyan, mint az iskolában, csak ez a kislány még a legkisebb diákjaimnál is apróbb.

Legnagyobb meglepetésemre azonban Nando Norához angolul szólt. A kicsi lány azt hiszem egy csöppet zavarban volt, de aztán halkan és picit selypesen bemutatkozott apu barátjának, megeresztett felém egy félénk mosolyt, aztán nagy vigyorral az arcán átkarolta Mata lábát.

Nandóra néztem, a szememmel az ő tekintetét kerestem.

Némán beszélgettünk, de az is elég volt. Tudtam, láttam, hogy mennyire szereti a gyerekeit, sütött az egész magatartásából, mindenből, amit csinált, és muszáj volt neki azt üzennem, hogy ne dobja ezt el magától, maradjon csak velük, lesz ami lesz, én túlélem valahogy, de ő alig láthatóan megrázta a fejét.

– Nem lenne értelme – mondta halkan, és szinte biztos voltam benne, hogy csak én hallottam. Annyira fájt érte a szívem, hogy azt kívántam, bár inkább sose találkoztunk volna, semmint, hogy így kelljen őt látnom.

Aztán a háta mögött feltűnt a felesége, és én úgy éreztem, muszáj hátrálnom néhány lépést, így a vállammal sikeresen nekiütköztem Juanito mellkasának, ő meg önkéntelenül is átkarolta a derekamat, hogy ne essek el.

– Minden oké? – kérdezte, de valószínűleg pontosan tudta, hogy nem, semmi nincs rendben, mert itt van Olalla, itt van Fernando és itt vagyok én is, és fogalmam nincs, hogy mit kéne tennem, még a saját összekuszálódott érzéseimen sem tudok kiigazodni mióta lekezdődött ez a nyomorult EB... így csak megsimogatta a hátam, aztán elengedett, és leguggolt Norához. Szerettem volna egy kicsit több támogatást kapni, de amikor az ember felnő, rádöbben, hogy nem léteznek tündérmesék, semmi nem fekete vagy fehér, és legfőképpen semmi sem egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy egyedül vagyunk. Annyira nagyon egyedül.

Olalla megölelte a férjét, mosolygott, és én tudtam, hogy Nandónak ez mennyire fáj, és éreztem, hogy engem is bánt, hogy bármennyire is nem szeretném, de mardos a féltékenység, pedig még csak jogom sem volt féltékenynek lenni. Hiszen ki vagyok én neki...?

– Szép volt, srácok – hallottam a nő hangját, és elfordítottam a fejem. Éreztem magamon Juanito tekintetét, de nem néztem vissza rá. – Téged még nem ismerlek. – Felkaptam a fejem. Oli egyenesen rám nézett, mosolygott, én pedig éreztem, hogy elpirulok.

– Ő a... – kezdte volna Nando, de a szavába vágtam, gyávaságból. Nem akartam tudni, hogy mi vagyok neki.

– Keresztes Anna – fogadtam el a felém nyújtott kezet. – Csak egy új barát – mondtam remegő hangon. Olalla kézfogása határozott volt, de egyáltalán nem ellenséges. Fogalmam sem volt, hogy kellene viselkednem vele. Egyrészről utálni akartam, mert bántotta azt akit szerettem, másrészről pedig láthatóan nem volt utálatos, csak...

…csak nem tudtam őt kedvelni.

– Remélem, rendesen viselkedtek veled! Különösen Juan. Tudod, nagyon fura viszonya van a nőkkel, igaz Juanito? Te viszont igazán passzolnál hozzá – nevetett.

Lesütöttem a tekintetem, zavart ez a közvetlen stílus, zavart, hogy összeboronált Matával, zavart, hogy Nando egy szót sem szólt, és zavart, hogy kettőnk közül nyilvánvalóan Olalla volt fontosabb számára. Még sem mondtam semmit, nem mertem.

Az előbbi örömöm, az az öröm, ami még bennem volt, mikor Juanito magához ölelt, eltűnt a semmiben, én pedig üres maradtam. Olalla megölelte Matát is, aztán a kicsi Norával és Leóval elindult visszafelé. Ottmaradt hármasunk szótlanul állt, mintha megszűnt volna körülöttünk a világ.

Nando tett felém egy, kettő, három tétova lépést, még végül már ellőttem állt, és magához ölelt.

– Úgy sajnálom – suttogta. – És közben annyira boldog vagyok.

A szavai talán nem függtek össze, én mégis értettem, hogy mit akar mondani. Számomra jelentést hordoztak. És ami még fontosabb: meg tudtam neki bocsátani, pedig tudtam, már akkor éreztem, hogy minden könnyebb lenne, ha itt és most búcsút mondanánk egymásnak... még sem tudtam elengedni. Annyira szeretni akartam – és mellette annyira azt akartam, hogy engem is szeressenek végre úgy igazán – hogy nem érdekelt, mibe kerül.

~~~

A repülőtéren álltunk, és búcsúztunk. Fájt. Kedveltem Annát, sokkal jobban, mint ahogy gondoltam, hogy bekövetkezhet, és most fogalmam sem volt, mikor látom újra.

Nekünk kötelességünk volt most hazamenni, körutazást tenni, és örülni annak, hogy nyertünk. Nem mintha nem így lett volna, annyira boldog voltam, hogy szinte ki sem tudtam szavakkal fejezni. De most valami másra is szükségem volt ahhoz, hogy egyben tudjak maradni. A válás úgy lebegett a fejem felett, mint valami hatalmas bárd, ami bármelyik pillanatban rám zuhanhat, és megölhet.

Nem vagyok én elég erős ehhez egymagamban.

Úgy szorítottam őt magamhoz az egyik épület árnyékában, mintha sosem lennék képes elengedni. Még mindig nagyon sajnáltam a döntő után az egész szituációt Olallával, de ez velem együtt jár. Nem tudom őt kiirtani magamból, és nem tudtam, mit mondhatnék még, pedig láttam, hogy ő is szenved. Annyira bonyolult volt vele minden, egyszerre annyi gondolat és érzés kavaroghatott benne, ami szerintem nem egészséges, mégis, szinte mind az arcára volt írva, úgy váltották egymást, mint ahogy a felhők vonulnak az égen szélviharkor.

Kisimítottam néhány tincset az arcából, és ránéztem. Nem mondott semmit, meg se mukkant, pedig amikor a fiúk kézről-kézre adták őt egymásnak, hogy elköszönhessenek tőle, mindenkinek mondott néhány szót, mindenkitől elköszönt. És most itt állt előttem, és egyre csak a tekintetem kereste, abba kapaszkodott.

– Gyere el Madridba, Anna – kértem, és két tenyerem közé fogtam az arcát. – Ott leszek most egy darabig. Gyere el.

– Eljössz az esküvőre? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a szavaimat.

Valószínűleg kiolvasta az arcomból a választ, mert szomorkásan elmosolyodott.

– Nem baj. Megértem, hogy nem tudsz.

De hiába mondta ezt, én közben éreztem, hogy nagyon is baj, hogy rengeteget jelentett volna neki, ha ott vagyok.

– Te azért eljössz? – kérdeztem újra.

– Persze, hogy el. Legalábbis igyekezni fogok. De tudod, már elígérkeztem ám. Nem csak a tiéd vagyok... - felelte kacérkodva. Tágra nyitottam a szemem.

– Kinek ígérkeztél el? Juanitónak?

– Nem. Mesut Özilnek – felelte csak úgy félvállról. Kicsit megdöbbentem.

– Még a végén féltékeny leszek – vontam össze a szemöldököm. – Ugyanis, ha nem vetted volna észre, mostantól igényt tartok a társaságodra – mosolyogtam rá. Elkomolyodott. A szemébe néztem. Mint az olvadt, forró csokoládé. Annyi bizonytalanság volt benne, és azt kívántam, bár eloszlathatnám ezt a bizonytalanságot, de most még nem ment. Most még én is nagyon bizonytalan voltam.

– Igényt tartasz rám? – nézett rám, olyan volt, mint egy gyerek, aki még csak most készül megtenni az első lépést. Már tudja, hogy meg kell tennie, de még nem elég bátor hozzá, még fél, hogy elesik. Tudtam, hogy nem ígérhetem meg neki, hogy a végén, mindennek a végén nem fog zuhanni, nem fogunk mindketten zuhanni, de nem is akartam. Egyelőre csak annyit szerettem volna, ha a jelenben maradunk, ha ebben a pillanatban biztos lehetek benne, hogy valaki szeret engem. És hogy ez a valaki Anna. – Akarsz engem, Nando? – Annyira halk volt a hangja, hogy nem is voltam benne biztos, tényleg kimondta-e a szavakat, vagy csak képzeltem.

– Hát persze – feleltem, homlokom a homlokának érintve, hasonlóan halkan. Nem akartam elrontani ezt a pillanatot. – Persze, hogy akarlak, Anna. Különben nem lennék itt.

Azt hiszem, fogalma sem volt róla, hogy megtalálta a tökéletes szót a kapcsolatunkra: akartam őt. Ez leírt mindent, amit éreztem, és amit nem tudtam még szebb szavakkal kifejezni, mert nem is igazán volt szép és tiszta érzés.

– Akkor most mi lesz? Mi lesz veled és velem? – A kérdés mögött ott lapult az, amit még nem mert kimondani, egyetlen szó: velünk.

– Együtt...? – kezdtem tétován, és hagytam elsikkadni a folytatást.

Olyan meleg mosoly ragyogott fel az arcán, hogy valami megindult az én szívemben is.

– Együtt – bólintott. Annyira akartam, hogy ne kelljen csalódnia bennem, annyira akartam, hogy megtanítson újra embernek lenni, szeretni, hogy nem voltak rá szavaim. Mégsem garantálta semmi, hogy így is lesz.

Ezeket a gondolatokat gyorsan kivertem a fejemből. Semmi szükség nem volt rájuk. Helyette inkább megcsókoltam, ő pedig mosolyogva csókolt vissza, két apró tenyerével a mellkasomon, aztán átkarolta a nyakamat.

Annyira élőnek érzem magam mellette újra. És mikor távol vagyok megint hideg és üres minden, és nekem nincs életem, és nincs jövőm, és nincsen kapaszkodóm.

– Torres, indulás, különben itt hagyunk! – hallottam Iker hangját, és kelletlenül elengedtem Annát. Még utoljára végigsimítottam az arcán, aztán fogtam a táskám, és elindultam. Az ő gépéig még volt idő.

– Hívlak! – fordultam hátra, és rámosolyogva intettem neki. A falnak támaszkodott, és csak nevetett, nem szólt semmit. A hangja elkísért. Még akkor is ott állt – láttam az ablakból – amikor mi már felszálláshoz készülődtünk.

Magam sem tudom miért, de aggasztott, hogy – ki tudja meddig – nem fogom őt látni. És ha őszinte akarok lenni, a németországi látogatása sem nyugtatott éppen meg.

Hetek óta először az ő közelében végre meg tudtam nyugodni, és fogalmam sem volt, mi lesz velem, ha elveszítem. Ha még valakit elveszítek.

Ma este visszatérek!

Sziasztok!

Ma este érkezik a Taníts meg 8. fejezete, méghozzá Együtt...? címmel. Addig is kedvcsinálónak nem részletet hoztam - tudom, hogy gonosz vagyok, és csak a kíváncsiságotokat fokozom ezzel - hanem egy képet.

Ahogy már meséltem, míg nyaraltam, sokat írtam. És erről bizony kép is van. Ha tudnátok, hány változata fogalmazódott meg a Love hurts második fejezetének, kinevetnétek, képem azonban csak az egyikről van. Legalább láthatjátok, hogy milyen a kézírásom :) Azt hhiszem, olvasható a szöveg, de ne vonjatok le belőle messzemenő következtetéseket - nem ez lett a végleges verzió.

Nos akkor, este találkozunk!

Megjöttem!

Gépelek majd be, és akkor lesz fejezet is, mert írtam ám! Addig is, amolyan képes élménybeszámoló féle :) Jó hosszú, de még így is erősen hiányos, eszméletlen hetem volt ám. Úgyhogy most totál fel vagyok töltödve.

Love hurts - 1. fejezet

1. fejezet – Second home

Ideges voltam, több dolog miatt is. Egyrészt, mert késett a gépem, és amúgy sem lelkesedtem a repülésért. Másrészt, két éve nem jártam Madridban, és azok, akikre én emlékeztem, talán már nem emlékeztek rám. Nem mintha számított volna: így is, úgy is egyedül vagyok.

Hiába volt már késő este, szemem elé húztam a napszemüvegemet, miközben végre kezeim közé kaparintottam a hatalmas bőröndömet és a gitáromat – ami nélkül soha egy tapodtat sem. Izgultam is, hogy ne legyen semmi baja, míg ideérek. Egyébként sosem szoktam ennyi cuccal utazni, de most bizonytalan időre jöttem, és úgy voltam vele, jobb semmit nem otthon hagyni.

A tömeg magával sodort. Izgatott gyerekek, fáradt felnőttek rohantak el mellettem, és a késői időpont ellenére – hajnali negyed egy – a váró tele volt: hozzátartozókkal, barátokkal, utazni készülőkkel és érkezőkkel. Én is utóbbiak közé tartoztam.

Hirtelen ragadta meg valaki a karomat, felkészülni sem volt időm, aztán az illető magához szorított. Elvesztem az ölelésben.

– Féltem, hogy nem ismerlek meg – mondta nevetve, de el nem engedett volna. – Rengeteget változtál. Látom, a gitár még mindig megvan.

– Te viszont pont ugyanolyan vagy, mint amilyennek emlékszem rád, Sese – mosolyodtam el, és elengedve a bőröndömet, viszonoztam az ölelést. – Nos, talán kicsit rövidebb a hajad – néztem fel rá. – Mit keresel itt? Nem mintha nem örülnék, hogy látlak, csak...

– Engem kísért. A nagynénédnek muszáj volt a gyerekekkel maradnia.

A hang irányába fordítottam a fejemet, és elengedtem Sesét, amikor Xabi ölelésre tárta a karját. Úgy bújtam hozzá, mint egy kisgyerek, és éreztem, hogy az órák óta benntartott könnyek lassan kicsordulnak. Az utazás miatti feszültség, az elmúlt hónapok kilátástalanságának könnyei voltak ezek, és örültem, hogy végre kijutottak. Azt hittem, lassan beléjük fulladok.

– Jó újra látni, Hugi – támasztotta meg az állát a fejem búbján, és nyugtatólag simogatta a hátamat. Még így is kellett néhány perc, mire végre újra rendesen kaptam levegőt. Levettem a szemüvegem, megtöröltem az arcom meg az orrom, és megköszöntem Sesének, hogy figyelt a gitáromra, amíg Xabit ölelgettem.

– Segítek vinni a holmid, hm? – ajánlotta a hátvéd, de meg sem várta, hogy rábólintsak, már kezébe is vette az irányítást. Közte és Xabi között lépdeltem, megilletődötten. Hát, azért néhányan a jelek szerint még emlékeznek rám. – Hogy vagy, Lia?

Sesére néztem. Nem érdemelte meg, hogy hazudjak neki, sem ő, sem Xabi.

– Megvagyok. Nem jól, de azért... tudod. Telik az idő. Majd jobb lesz – sóhajtottam, és idegesen babráltam a gitártokom szíjával. Sese furcsán nézett rám.

– Anyádék? – kérdezte Xabi, mire elmosolyodtam.

– Ők jól vannak. Féltettek kicsit, hogy ilyen messzire jövök, de Nagore aztán meggyőzte anyát, úgyhogy... – megvontam a vállam. – Én örülök, hogy itt lehetek. Köszönöm, Xabi, fogalmad sincs...

– Ne köszönd, rendben, kislány? Nincs mit. Te is a család része vagy. A legnagyobb lányunk.
Bólintottam, és éreztem, hogy a könnyek újra elfutják a szemem, de most nem engedtem nekik, hogy kicsorduljanak. Olyan hálát és melegséget éreztem, amit a baleset óta... egy hónapja nem.

Az autóban csendben ültem, mosolyogva hallgattam az induláskor lejátszódó kisebb háborút arról, hogy ki tekergethesse a rádiót, amit kisebb fölénnyel Ramos nyert meg, aztán a beszélgetésüket.

– Már most edzettetek? – kérdeztem meglepetten, bekapcsolódva az eszmecseréjükbe. – Még csak augusztus eleje van! Most nyertetek EB-t, könyörgöm...

– Nemsokára itt a BL, kisanyám, ráadásul a folyamatos felkészülési meccsek... Eljutott hozzád egyáltalán az infó, hogy most értünk haza Los Angelesből? – vonta fel a szemöldökét Sergio hátrafordulva.

– Én csak a tétmeccseket követem – csóváltam a fejem. Nem mintha nem tudtam volna, hogyha idejövök, az életem elkezd majd a foci körül forogni, de azért reménykedtem, hogy legalább az első néhány nap majd olyan... megszokottan telik el.

Ramos csak ciccegett, és mosolygott.

– És, milyen lett az érettségi? Megünnepeltétek? Felvettek valahová? – kérdezte.

Megmerevedtem, és Xabi is beletaposott a fékbe, de nem kellett miattam aggódnia, gyorsan leküzdöttem a rám törő hányingert.

Ramos sebesen járatta köztem és Xabi között a tekintetét, úgyhogy tüntetően kibámultam az ablakon, csak azért, hogy ne kelljen magyarázkodnom.

– Valami rosszat mondtam?

– Nem mondtátok el neki? – kérdeztem, tudomást sem véve szegény férfiről.

– Nem mondtuk el senkinek. Ez a család dolga – felelte Xabi. – Majd te elmondod annak, akivel megbízol.

– Egy pillanat! – emelte fel a kezét Sese. – Én is itt vagyok, oké? Szóval tudni akarok róla. Törpe kora óta ismerem Liát.

Senki nem felelt neki. Én próbáltam lenyugtatni ezerrel dörgő szívemet, Xabi pedig mereven nézte a sötét utat, ahol ilyen későn még itt is elég kevesen jártak, legalábbis autóval.

– Van ennek valami köze ahhoz a híváshoz, amit az EB alatt kaptál, és ami után se belőled, se Nagoréből nem lehetett kiszedni semmit? – vetette fel mintegy végső lehetőségként a hátvéd, én pedig felsóhajtottam. Szerettem Sesét, az életemet is rábíztam volna, és valamiért úgy éreztem, talán joga is van tudni. Ő is része az itteni, aprócska családomnak, még ha nem is köt a vér.

– Öten ültünk az autóban, én jobb oldalt, hátul, egyedül bekötve. Két barátnőm mellettem, a srácok elöl, az egyikük a párom volt. A fiú, aki vezetett, nem volt józan, aki belénk jött az sem. Mind meghaltak az autóban rajtam kívül, Sese, mind. Az életem pusztult ott. Néha elgondolkodom azon, hogy ki akarta, hogy én túléljem, és szenvedjek, és ne tudjak felejteni. Hát így ünnepeltem én az érettségimet – mondtam neki, anélkül, hogy ránéztem volna. Nem sírtam, ezen már nem tudtam, túl mély volt a seb, és különben is régen elbőgtem az összes fájdalom-könnyemet, nem is csináltam mást az elmúlt egy hónapban, mint hogy a sebeimet nyalogattam.

Próbáltam túlélni. Próbáltam meghalni. Próbáltam felejteni. És valahogy egyik sem jött össze igazán. Aztán csak ott álltam, nem voltam többé önmagam, és nem voltam más sem, csak arra gondoltam, hogy nincs többé Anett, nincs többé Nóri, és sosem fogom többet megcsókolni Petit, mert valaki úgy döntött, elveszi őket tőlem, és csak engem hagy itt, egyedül, segítség nélkül. Kegyetlen egy tréfa.

Nagore hívása úgy szakított ki a lassan megszokottá váló, keserű hétköznapok közül akkor, mikor az utolsó varratomat szedték ki, hogy még én is meglepődtem. Az ajánlata túlontúl csábító volt: költözzük hozzájuk Madridba, ahol nincs senki, aki arra emlékeztessen, ami elmúlt. Az eredményeim szépek, ha van kedvem, egyetemre is beiratkozhatom.

Először nemet akartam mondani. Féltem. Új élet, új barátok, akiket újra elveszíthetek. Otthon legalább be tudtam zárkózni, ott nem kellett senkit beengednem, és lassan talán belepusztultam volna az önmarcangolásba és az egyedüllétbe.

De a nagynéném rábeszélte anyámat és apámat, hogy engedjenek el, aztán elérte, hogy menni akarjak. Nem tudtam neki nemet mondani, és valahol mélyen talán nem is akartam. Vágytam arra, hogy elfeledhessem azt a szörnyű éjszakát, és azt is, ami utána jött: a lelkiismeret-furdalást, a rendőröket, a temetéseket, a sebeket, a varratokat, amiket belőlem szedtek ki.

– Sajnálom – mondta halkan Sergio. Egy pillanatra meg is feledkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül, hogy már ezer és ezer kilométer távolságban vagyok ezektől az emlékektől, legalábbis fizikailag.

– Tudom. Mindenki sajnálja. De senkinek nem kell együtt élnie vele. Azért vagyok itt, hogy nekem se keljen.

Még a saját fülemnek is bunkón hatottam, de nem akartam többet erről beszélni, éppen elég volt, hogy folyamatosan ott bujkált a gondolataim mélyén. Sese hátranyúlt, és megsimogatta az arcomat. Nem mondtam ki, de hálás voltam a gesztusért.

Még így is állandóan emlékeztetnem kellett magam rá, hogy itt nem vagyok egyedül, itt valami megváltozhat.

Nem szóltunk többet az úton. Én azon voltam, hogy kiürítsem a fejem, miközben valami halk zene szólt a hangszórókból. Sesét ismerve, biztosan spanyol, de nem vesztegettem rá az energiám, hogy megpróbáljam beazonosítani mondjuk az előadót.

***

Hajnali egy is régen elmúlt, mire megérkeztünk. Olyan volt, mintha ezer éve nem jártam volna itt, pedig alig két éve történt.

Persze, tudhattam volna: alakuljon az én életem bárhogy is, a dolgok itt alig változnak. Jontxu úgy rohant felém a nappaliból, és karolta át a derekam, hogy a nagy lendülettől majdnem mindketten borultunk. Még szerencse, hogy Xabi megtartott.

– Szevasz, Törpe – cirógattam meg a haját. – Ezer éve nem láttalak – guggoltam le elé. Utoljára valamikor tavasszal, skype-on.

– Már nem vagyok törpe! Ha nem tudnád, négy éves elmúltam, Lia! – kérte ki magának. Elmosolyodtam.

– Hát persze. Igazi nagy fiú vagy, csak én öregszem, tudod, már nem jó az emlékezőképességem – kocogtattam a fejem, mire hangosan kacagni kezdett.

– De hát még te is gyerek vagy!

– Ane? Anyának őt sikerült ágyba dugnia? – kérdeztem a kisfiútól, aki még mindig vigyorgott. Aztán meghallottam Nagore hangját.

– Hogyan is sikerült volna, mikor ilyen fontos vendégünk jön? – kérdezte. Karján ott ült a kislány. – Szia, Hugi – ölelt át engem, és hallottam ahogy nagyot sóhajt. Csillogó, könnyes szemmel nézett rám, aztán fél kezébe vette az arcomat. – Ígérem, hogy itt minden rendben lesz Lia. Otthon vagy, ugye tudod? – Csak bólintani tudtam. Nagore anyám húga volt, a nagynéném, mégis, valami sokkal több.

Hát ezek az én gyökereim. Ez tesz engem Papp Liává, félig magyarrá, félig spanyollá.

Elmondhatatlanul hálás voltam neki.

– Nézd Ane, itt az unokanővéred, Lia. Ne bújj el, hiszen láttad már videón – próbálta nekem bemutatni kislányát, én pedig közelebb hajoltam hozzá.

– Szia, Ane. Mit gondolsz, lehetnénk barátok? – kérdeztem a kislánytól, de ő csak elbújt édesanyja nyakába. Hát, ezt a csatát elveszítettem.

– Biztos fáradt vagy – tette nagy kezét a fejemre Xabi. – Bevisszük a bőröndödet a szobádba, aztán dőlj le. Holnap ugyanis programunk van.

– Programunk? – meresztettem rá a szemem. Nagore csak legyintett.

– Egy puccos klubvacsora, mert a focisták nincsenek meg feltűnősködés nélkül – mondta. Elmosolyodtam. – Nem is baj, úgyis hozzá kell szoknod az ilyesmihez, most, hogy már a családhoz tartozol – vigyorgott rám. – Na, most pedig nyomás aludni.

– Értettem anyuci! Jó éjt – nyomtam puszit Jontxu arcára, aki morcoskodott egy sort, hogy most akkor már neki is le kell feküdnie, és tényleg öreg vagyok, hogy nem tudok még egy kicsit fent maradni velük. Én viszont nagyon örültem, amikor végre párnát éreztem a fejem alatt.

Az álom úgy nyomott el, hogy szinte észre sem vettem.

Búcsúzás

Hát, gondoltam elköszönök. :) Ma délben indul a buszom a Hősök teréről, és holnap ilyenkor már Bulgáriában leszek remélhetőleg.

Befejeztem a Love hurts első fejezetét. 07. 11. 10 óra - ekkora állítottam be az ütemezését, így amíg nem leszek itthon, addig is olvashattok. Ez olyan bevezetés, főként Liáról szól, aztán a parton - ahol mindig rengeteget tudok írni - majd folytatom ezt is, a TM-et is. Ezer és egy éve nem írtam kézzel, füzetbe, de ennek is meglesz most a maga hangulata.

Addig is legyyetek jók!

Ide fogok menni :)

Love hurts - Promo

Oké, emberek, ismerjük be: Skyes gyenge :'D

Love hurts

Lia menekül. Annyi minden van a múltjában, amire nem akar emlékezni, mégsem felejthet. Nem, amíg el nem hagyja Pestet, és el nem temeti mindazt, ami valaha odakötötte.

Fogalma sincs, mihez kezdhetne, mikor egyszer már mindennek vége volt, így aztán elfogadja nagynénje ajánlatát és Madridba repül, ahol évek óta nem járt. Nem is sejti, hogy hiába ért már egyszer számára minden véget, Isten útjai kifürkészhetetlenek: az újrakezdés lehetősége ott találja meg, ahol nem is számított rá.

A Real Madrid csapatában.

A történetet egyébként Lana Del Rey – Blue Jeans című száma ihlette, noha valójában azt hiszem a kettőnek semmi köze nem lesz egymáshoz, és... Nem tudom megállni, ezt a fanficet, úgy ahogy van Viinek ajánlom.

Taníts meg - 7. fejezet

7. fejezet – Csak most kezdődik

Majdnem felsikkantottam, amikor valaki megérintette a meztelen vállamat. Nyaranta mindig bugyiban és pólóban aludtam – most éppen egy spagettipántos felsőben. Őszintén szólva, nem voltam látogatókhoz öltözve.

Olyan hirtelen ültem fel, mintha rugót tettek volna alám. A szememnek hozzá kellett szoknia a sötétséghez, és csak úgy kapkodtam a levegőt. Nem voltam igazán jó alvó, de ha végre sikerült úgy igazán mélyen elaludnom, idő kellett, hogy újra magamhoz térjek, főleg, ha így keltenek fel. Nagyon-nagyon ritka volt, hogy érintésre ébredtem, mert otthon általában anya hangja volt az ébresztő, ahogy felkiabált a szobámba, hogy reggel van.

– Nyugi, csak én vagyok – hallottam a mély hangot magam mellől, mire odafordultam.

– Hogy jutottál be? – kérdeztem álmosan, sűrűn pislogva, hogy legalább valamennyire magamhoz térjek.

– Az ajtón át – felelte, és felkapcsolta az ágy fölé szerelt éjjeli lámpát. A fény miatt egy pillanatra le kellett hunynom a szememet, de aztán mikor kinyitottam, láttam, hogy mosolyog. Felvontam a szemöldökömet. – Ha az embert Fernando Torresnek hívják, akkor nem nehéz bejutnia egy-két hotelszobába – simított ki néhány hajtincset az arcomból. – Csak most értünk vissza. – Ott ült az ágyam szélén, a takarón, kócosan és kicsit talán fáradtan, de azért nagyon is éberen. Örültem, hogy látom, hogy idejött, és reméltem, hogy itt is marad.

– Mennyi az idő? – dőltem a vállának. Őszintén kételkedtem benne, hogy huzamosabb ideig ébren tudok majd maradni. Nem válaszolt, hagyta elsikkadni a kérdést.

– Ott voltál a meccsen? – szólalt meg hirtelen, mire egyből kiröppent az álom a szememből. Ennyit arról, hogy menten elalszom.

– Persze – feleltem, és az arcára néztem, de semmit nem láttam rajta. Semmilyen érzelmet.

– Csalódott vagy. – Ezek szerint az én arcom korántsem volt annyira semleges, mint az övé. Felsóhajtottam, és kicsit hátrébb csúsztam tőle. Nando mereven ült az ágyamon.

– Az vagyok – mondtam, felesleges lett volna köntörfalazni. – Persze, hogy az vagyok, de Nando... ez nem neked, és még csak nem is a csapatnak szól. Az edzőtökben csalódom újra és újra. Nem mondom, volt bennem ideg, amikor a srácok nem rúgtak rá, vagy amikor szerelték őket, de az csak a pillanat volt. Hagyjuk. Te meg különben sem tehetsz semmiről – simítottam végig az arcán.

– Sajnálom, hogy csalódnod kell – suttogta, és lesütötte a szemét. Mint egy nagy gyerek, és végül is, az is volt. Újabb srác, akiért felelősséget kell vállalnom, akinek meg kell tanítanom néhány dolgot, akinek gondját kell viselnem. Valaki, akit szeretek.

– Én is sajnálom – súgtam vissza. Előre hajolt, és lassan, finoman megcsókolt, mintha most tenné először. Óvatos volt, és ez megmosolyogtatott. Nem akartam én sem úgy végezni, ahogy legutóbb kikötöttünk, főleg azért, mert most este volt, és...

Átkaroltam a nyakát, és el is felejtettem, hogy én tulajdonképpen pizsamában vagyok, vagy hogy szégyenlősnek kellene lennem. A karja a derekamra fonódott.

Ennyit az óvatoskodásról. Nem igazán ment egyikünknek sem. Egy pillanattal később már a hátamon feküdtem az ágyon, és úgy túrtam a haját, miközben egyik kezével a csípőmet cirógatta, a másikkal a fejem mellett támaszkodott.

Az ajkaim égtek, és éreztem, hogy kicsit megdagadtak. Elengedett, úgy nézett rám, még mindig az éjjeli lámpa halovány fényében.

– Mi lesz velem, ha nem nyerünk? Ha sehol nem tudok bizonyítani? Nem tudok itt nyerni, nem tudtam megadni a feleségemnek azt, amit megérdemelt...

– Fernando, Nando, shh – csitítottam. – Minden rendben van – ültem fel. A takaró összetúrva hevert körülöttünk. Két kezem közé fogtam az arcát. Mit tett vele ez a nő, Istenem? Mennyire szeretheti őt? Apró puszit nyomtam a szájára. – Semmiért nem vagy hibás – húztam le magamhoz, hiszen jóval magasabb volt nálam, így azonban a homlokunk összeért. – Semmi baj nincsen.

– Köszönöm – morogta mély hangján. Újra megcsókolt, de ez már rövidebb volt, kevésbé heves.

Nem mondtam semmit. Mit kellett volna? Kedveltem őt, ezért csináltam. Mert ezt akartam. Mert azt akartam, hogy hozzám érjen, hogy hozzá érhessek. Még mindig úgy éreztem, hogy csak álmodok. Elég sötét volt hozzá odakint, hogy így legyen, de mikor hozzám ért, a szája a számhoz, ujjai a bőrömhöz, égtem. Kívül-belül. És ezt az érzést nem álmodhattam.

– Itt maradsz? – kérdeztem tőle, újra a nyakát ölelve, előtte ülve. – Maradj itt! Ha már bekönyörögted magad, csak nem lesz belőle baj – kértem tőle. Most már nem akartam elengedni. Ha már itt volt, ne hagyjon magamra.

– Persze, hogy maradok.

Felállt az ágyról, levette a pólóját, a farmert és a zoknit is, én mégsem éreztem magam zavarban az alsónadrágos látványtól. Nem mintha nem legeltettem volna rajta nagyon szívesen a szemem, mert de, csak éppen én sem voltam túlöltözött, ráadásul túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy előadjam – egyébként jól megszokott – kislányos pirulásomat.

– Nem fog holnap leszólni a szövetségi kapitányod?

– Jelen pillanatban ez érdekel legkevésbé – felelte, és ledőlt mellém, én pedig kicsit rá is terítettem a takaróból. Nem mintha nem lett volna meleg, de én nem tudtam meglenni takaró nélkül, amit legalább magamhoz ölelhettem. Az oldalára fordult, és néhány pillanatig egymás szemébe néztünk. – Meg fogjuk nyerni, ugye tudod?

– Az a fontos, hogy te tudd – mosolyogtam. Az ő szája sarkában is megjelent egy mosoly árnyéka. Lekapcsolta az éjjeli lámpát, így újra szinte teljes sötétség borult a szobára. Önkéntelenül is közelebb húzódtam hozzá, mert biztonságot jelentett.

Gondolkodás nélkül átkarolta a derekamat, és nekem muszáj volt felkuncognom. Ezer éve nem aludtam összeölelkezve senkivel, és egészen elképesztő volt, hogy mennyire hiányzott már ez. Hogy úgy érezzem, hogy kellek valakinek. Hogy van olyan, aki velem álmodik. Talán éppen rólam.

– Jó éjt – mondta halkan, és puszit nyomott a szám sarkába.

– Neked is – feleltem, és elfészkelődtem a mellkasánál. Tudtam, hogy azt, ami hátra van az éjszakából, olyan nyugodtan fogom végigaludni, ahogyan már nagyon régen nem sikerült.

~~~

A telefonom csörgésére ébredtem, pedig nem emlékeztem rá, hogy állítottam volna ébresztőt. Aztán rájöttem, hogy hívnak. Morgolódva nyúltam hátra, hogy elvegyem az éjjeliszekrényről.

– Hol a fenében vagy, Torres?! – Nem kellett volna felvennem, Iker eszméletlen hangerőt tud produkálni, ha ideges, én viszont még félálomban voltam ahhoz, hogy ezt a kellő hozzáértéssel kezeljem.

Ránéztem a mellettem pislogó Annára. Annyira aranyos volt, ahogy próbált magához térni, aztán végül mégis inkább a vállamba temette az arcát, én pedig megcirógattam a haját.

– Annával – feleltem Casillasnak.

– Egész éjjel ott voltál? Van fogalmad róla, hogy mekkora cirkusz lesz abból, ha ez kiderül? Egy percet sem fogsz kapni a döntőben, te... – valószínűleg valami nagyon durva sértés fordult meg a fejében, minden esetre nem mondta ki.

– Igen, itt voltam. Sajnálom. Muszáj volt.

– Sese falazott neked, úgyhogy szerencséd van, de ajánlom neked, hogy itt legyél emberi időn belül, mert nem Del Bosque, hanem én foglak kicsontozni.

– Nem mintha őt érdekelné, hogy mit csinálok – jegyeztem meg csak úgy mellékesem. Hallottam, hogy Iker felsóhajt a vonal túlsó végén. A vihar elvonult, és most, hogy kiadta magából a mérgét, visszatért a csendes énje, amelyik valójában egyszerűen csak aggódik értünk. Ő volt a válogatott apukája, még akkor is, ha nem ő volt a legidősebb közöttünk. Őszintén reméltem, hogy lassan tényleg apa lesz.

– Persze, hogy érdekli. Ne legyél hülye. És gyere vissza. Annát meg üdvözlöm – mondta még, aztán bontotta a vonalat.

– Üdvözöl téged – mondtam, mire a mellettem lustálkodó felnézett.

– Ki? – vonta össze a szemöldökét.

– Casillas.

– Akkor menned kell, igaz? – sóhajtott, levonva a következtetést. – Persze megmondhatod neki, hogy én is üdvözlöm – biggyesztette le a száját.

– Hidd el, jelen pillanatban ezerszer szívesebben tölteném veled az egész napomat, mint hogy visszamenjek, de...

– Ne magyarázkodj – mosolyodott el, és beharapta az alsó ajkát. – Különben is, én elmegyek este a német-olasz elődöntőre, úgyhogy előbb-utóbb mindenképpen kitettem volna a szűrödet.

– Na szép – nyomtam csókot a szájára, de persze egyikünk sem vette komolyan ezt a piszkálódást. Őszintén szólva végtelenül erősnek tartottam őt, amiért képes összefogni a darabjaimat, megfogni a kezem, amikor szétesni készülök, mint tegnap este is. Maradni akartam, de tudtam, hogy mennem kell. Ha vége az Eb-nek... szeretném hinni, hogy akkor majd lesz elég időnk.

– Sok sikert mára – csúsztatta a nyakamra a kezét, és csak mosolygott, azzal a végtelenül ártatlan gyerekmosolyával. Aztán elengedett, és segített összeszedni a cuccaimat a padlóról, majd egy utolsó puszi után utamra engedett.

Siettem. Muszáj volt, mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni sem Sesét, sem Casillast, így is nagyon sokat köszönhettem mindkettejüknek. Észrevétlenül sikerült besurrannom a szobánkba. Juanito az ágyon olvasgatott, de amikor beléptem, rám nézett. Úgy vizsgálgatott, mintha keresne valamit, egy árulkodó jelet, és ez valószínűleg így is volt.

– Nem feküdtünk le, ha az érdekel – mondtam köszönés helyett. Fél szemöldökét felvonva nézett rám.

– Nem kérdeztem. Egy szót sem szóltam.

– Pont elég az arcodra nézni, Juanito, és tisztán látom, hogy mi zajlik a fejedben.

Mata fintorgott egyet.

– Te kértél rá, hogy ne csesszem el. Próbálom megfogadni a tanácsodat. Úgyhogy legközelebb, ha hazajövök, ne rögtön a tudom-hogy-mit-tettél-tavaly-nyáron fejedet vedd elő, jó? – kérdeztem. Kicsit sértve éreztem magam, és azt hiszem, kicsit féltékenynek is.

Persze megbíztam Juanitóban, tényleg, akár az életemet is a kezébe tettem volna, de Annával más volt a helyzet. Úgy kellett nekem, mint sivatagban szomjazónak a pohár víz. Persze, tudtam, hogy ez nem helyes, hogy kihasználom, és azt is, hogy Mata aggodalma valahol nagyon is jogos és érthető. Azt azonban nem akartam, hogy ennyit foglalkozzon vele. Jól el tudtam képzelni, hogy belé szeret. Anna anélkül volt rá, rám nagyon különös hatással, hogy bármit is tett volna.

Nem kellett vastagon kisminkelnie magát, hogy felhívja magára a figyelmet, nem kellett semmi különöset csinálnia ahhoz, hogy egyszerűen csak ne akarjam őt elengedni. És valószínűnek tartottam, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

– Jó – mondta végül, még mindig engem nézve. – Elmész vele arra az esküvőre? – váltott témát.

– A nővéréére? – ültem le mellé, és hátradőltem. – Fogalmam nincs. Azt mondta, hogy te is a kísérője leszel – túrtam a hajamba. – Szeretnék. Komolyan. De akkor kezdődik a válóperes eljárás, meg a többi... Nem fogok tudni kettészakadni.

– Én már elígérkeztem neki. Úgyhogy rám számíts.

– Ezt most vegyem fenyegetésnek? – vontam fel a szemöldököm, mire pimaszul elvigyorodott.

– Dehogy.

– Vigyázz magadra, Juanito – bokszoltam játékosan a vállába, mire felnevetett. Bár minden ennyire könnyű és ennyire biztos lett volna az életben, mint amilyen a kapcsolatunk is volt Juanitóval! Ezt kívántam, noha pontosan tudtam, hogy sosem teljesülhet.

Élni a legnehezebb dolog ezen a világon.

~~~

Összeszorult a torkom, ahogy a szenvedésüket néztem, és legszívesebben eltakartam volna a szemem, de az semmit nem oldott volna meg. Nem bánthattam ennél is jobban.


Mesut és én e-maileztünk. Nem vártam ilyesmire azután a bizonyos kávézói reggeli után, valahogy még is népszerű lettem. Helyesebben szólva, ha történt velük valami idiótaság, a srácok megosztották velem. Nem mind, de Juanito, Ramos, még Jésus is közéjük tartozott. Aztán egyik reggel Öziltől is üzenetet kaptam.

Teljesen átlagos dolgokról beszélgettünk: könyvekről, filmekről. A témák egyáltalán nem érintették a focit. Valahogy mégis jól megvoltunk. Aztán mikor tegnap reggel felajánlotta, hogy lehoz a kispad fölé, mert kapott jegyet, én rábólintottam. Valamiért fontosnak tűnt, hogy ott legyek.

De azt hiszem, nem azt akarta, hogy ezt lássam, és én is teljesen másban reménykedtem. Hiába volt a tizenegyes, hiába volt minden... az addig remekül játszó német válogatott, csak egyetlen egyszer esett szét, de az éppen az a meccs volt, amin nem kellett volna. Az, amelyiken elvették tőlük az álmot.

Lehajtottam a fejem, és az ajkamba haraptam, hogy leküzdjem a feltörni készülő könnyeket. Én korántsem lehettem annyira szomorú, mint amennyire ő, ezt még ilyen távolságban is láttam az arcán. Mesut Özil össze volt törve.

A sajtótájékoztatón részt sem vett. Amikor a biztonságiak meglátták a nyakamban függő műanyag cédulát, egy szavuk sem volt az ellen, hogy bemenjek a stadion alá, az öltözők és a sajtószoba folyosójára, én meg, ha már ott voltam, jól ki is használtam a lehetőséget. Nem volt sok időm, hamarosan indulnom kellett vissza, ha haza akartam érni, de pontosan tudtam, azt nem tehetem meg, hogy nem is köszönök neki.

Amikor kijött az öltözőből – teljesen egyedül – vizes volt a haja. Széttártam a karom, pontosan úgy, ahogy a kicsi alsósok felé szoktam, ha elesnek az iskola udvarán, és lehorzsolják a térdüket. A különbség csupán annyi volt, hogy Mesut majdnem húsz centivel magasabb volt nálam, nem fél méterrel alacsonyabb, és neki a lelke fájt, nem a lába.

Szó nélkül lépett bele az ölelésbe, átkarolta a nyakamat, és nem szólt egy szót sem. Én sem mondtam semmit. Mit is mondhattam volna? Hogy nincs semmi baj? Ki lett volna vele segítve, amikor egyértelműen baj volt. Már nem nyerheti meg az EB-t, akármi történjen is. Ez szerintem bőven kimeríti a baj fogalmát.

A keze alatt összegyűrődött a mezem, amin ott volt a nyolcas, és az ő neve.

Markoltam a pólóját a hátán, és hagytam, hogy kapaszkodjon belém a fejemre támasztott fejjel. Végigsimítottam a lapockáján, hogy megnyugodjon kicsit, de még így is éreztem, milyen sebesen kapkodja a levegőt.

– Lassan el kell mennem, ha haza akarok jutni – mondtam halkan, a vállának döntött homlokkal.

– Gyere velünk. Most már úgyis mindegy – kérte, és Isten a tanúm, ha akartam volna sem tudok neki nemet mondani. Annyira gyerekek még mind, ezzel a nyerni akarással, meg hogy mindenben a legjobbak legyenek, pedig a kilencven százalékuk legalább egy évvel idősebb nálam.

Elengedtem a ruháját, és kicsit hátrébb léptem, az egyik kezemet az arcára simítottam.

– Rendben van – sóhajtottam. – Szedd össze a többieket, várd meg, akik sajtóznak, én meg itt leszek, jó? – Puszit nyomott a homlokomra, és elindult. A tartásán látszott, hogy mennyire szomorú, ahogy görnyedten elindult a folyosón. Leültem a fal tövébe, és az övtáskámból előszedtem a telefonomat. Nem csalódtam, három üzenet is volt rajta.

Az elsőt legnagyobb megdöbbenésemre Sesétől kaptam.

„Mondd meg neki, hogy ő aztán az égadta világon semmiről nem tehet, rendben? Őt nem tudom elérni. Ne hagyd, hogy nagyon maga alá zuhanjon.”

Tudtam, hogy Mesutra gondol, de azt is tudtam, hogy ezt nem így, és nem most fogom neki megmondani, mert úgysem érezné magát jobban tőle. Őszintén szólva, abban sem voltam biztos, hogy kell-e egyáltalán bármit is mondanom neki, és ha igen, akkor mit? Nem hittem benne, hogy a szavak begyógyíthatnák azt a sebet, ami most benne tátongott.

A másik kettő Fernandótól és Matától jött. Mindketten sajnálkoztak, hogy kiestek a németek, de azt hiszem, csak engem akartak jobb kedvre deríteni. Nem mintha nem lettem volna hálás a gesztusért, de én voltam az egyik utolsó, akinek a vigasztalásra szüksége volt.

Senki nem szólt egy szót sem, amikor megjelent az egész német válogatott, és Özil átkarolva a vállamat, mellettem lépkedett ki a stadionból. Ezt úgy értelmeztem, hogy hazavisznek. Sami Mesut másik oldalán próbálta összeszedni magát, és soha nem éreztem még annyira rosszul magam, mint akkor, ott, közöttük, amikor tudtam, hogy nem tehetek semmit, azon kívül, hogy ott vagyok. Életemben először nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, amitől jobb lenne.

Mesut mellett ültem, elfoglalva Sami szokásos helyét, de nem úgy tűnt, mintha zavarná. Özil a tenyeremmel játszott, ami felfelé fordítva pihent az ülésem karfáján, mutatóujjával fekvő nyolcasokat rajzolgatott rá. A közöttünk lévő csend a torkomat szorongatta, pont úgy, mint az el nem sírt könnyek.

– Sese aggódik érted – szólaltam meg végül, csak azért, hogy mondjak valamit. – Mert ki vagy kapcsolva.

– Majd holnap beszélek vele – vonta meg a vállát, és nem nézett rám. Nem hittem, hogy holnap vagy akár holnapután bárkit is önszántából fel fog hívni, ha nem keresik.

– Mit csinálsz, ha hazaértetek? – kérdeztem.

– Ott maradok néhány hétig Németországba. Aztán gondolom megyek vissza Madridba. Már ha összeszedem magam annyira egy ilyen után, hogy legyen merszem odadugni a képemet.

– Mesut, ne hülyéskedj már! Senki nem tart téged ezért felelősnek – csattantam fel, ami meglepte. Egyrészt, mert körülöttünk csend volt, másrészt meg azért, mert még sosem hallotta, hogy felemeltem volna a hangom. Nem mintha bármelyikükkel is megtettem volna, de ez nem jelenti azt, hogy nem is voltam rá képes. Elvégre tanárnő voltam. – Jobb is, ha hazamész, legalább kipihened magadból az idiotizmusodat – húztam el a kezemet, és elfordítottam a fejemet.

– Hé! – kapta el az államat, és maga felé fordított. – Mondd, hogy te nem vagy csalódott!

– Nem fogok neked hazudni – néztem a szemébe. – Az vagyok. De eszembe sem jutna téged hibáztatni, amikor te mindent megtettél. Én elhiszem, hogy ez egy szar helyzet. Nem mondom, hogy megértem, amit érzel, mert fogalmam nincs róla, hogy mennyire fájhat, nem látok beléd, de ne beszélj hülyeségeket!

Állta a pillantásomat, aztán csak sóhajtott egyet, elengedte az arcomat, és összeérintette a homlokunkat. Lehunyta a szemét, és én is az enyémet.

Szerettem, hogy szüksége volt rám, hogy szükségük volt rám. Addig sem éreztem magam feleslegesnek. Életem legjobb döntése volt, hogy eljöttem erre az Európa Bajnokságra, és hálás lehettem az Istennek, amiért az utamba állította ezeket a fiúkat. Újra úgy éreztem, hogy élek.

És Luca óta először úgy is éreztem, hogy nekem is lehetnek még új barátaim, legyek akármilyen is.

– Gyere le hozzánk, ha vége van mindennek – szólalt meg hirtelen.

Egyből kinyitottam a szemem.

– Németországba? – meredtem rá.

– Igen. Mondjuk július végén. Mit szólsz?

Átöleltem a nyakát, és belemosolyogtam a vállába.

– Szívesen megyek. Köszönöm.

Persze, nem csak azt köszöntem meg, hogy elhívott, noha azért is borzasztó hálás voltam... Inkább azért mondtam, mert megbízott bennem.

De ezt szerintem ő is pontosan tudta.

The end

Most, hogy vége az EB-nek, valószínűleg képes leszek másról is írni, mint a fociról, de persze azért arról is kell. Az sosem árt meg.

Ugyanakkor, már július másodika van, nekem viszon huszonkilencedike volt sorsfordító. Annyi mindennek lett vége, hogy talán nehéz is lesz normálisan összefoglalni. Úgyhogy következzen most egy sefüle-sefarka bejegyzés.

Leérettségiztem.
És őszintén, alig hiszem el. Négy évet töltöttem a Fasorba, ahová Viki - az egyik legjobb barátnőm - miatt jelentkeztem. Furcsa négy év volt, és kijelenthetem, hogy jobb, mint az előtte lévő négy. Nem mondom, amellett küzdelmes is, és főleg az utolsó évben sokszor a pokolba kívántam az egészet, főként az igazgatót... mégis, itt lettem felnőtt. Itt töltöttem négy olyan évet, ami alatt rengeteget változtam, többet, mint előtte bármikor.

Szerdán és csütörtökön kerültünk mi sorra, én csütörtökön szóbeliztem magyarból és angolból, a törin meg a japánon, már jóval előtte túl voltam, de azért még így is bőven volt bennem feszültség. Nem is kevés. Aztán kihúztam Mikszáthot, és megnyugodtam.

Fruzs, Eszti, Én

Aztán, miközben a "díjkiosztóra" vártunk, a lányokkal lenyomtunk néhány jéghoki meccset. Hát igen. :"D És akkor most következzenek a várva-várt - legalábbis számomra - eredmények.

Magyar nyelv és irodalom: 95%
Angol nyelv: 92%
Földrajz: 90%
Japán nyelv: 81%
Történelem (emelt szinten): 68% - na erre nem vagyok büszke, de most már ez van. 90% lett a szóbelim, ami viszont nem rossz :)
Matek: 64% (tudom, hogy ez csak négyes, de számomra ez a legnagyobb dolog xD *szólott a hülye matekos*)

Huszonkilencedikén bankett. Am már tényleg mindennek a vége. Söröztünk az ofőmmel, meg előtte volt még egy kisebb kaland, hála az igazgatónak, aki véletlenül éppen aznapra szervezett kötelező programot a tanároknak, amikor mi banketteztünk, jól elkéstek, mindenki totál szarul érezte magát emiatt, főként persze a tanárok, így jött a sörözés ötlete, ami ellen negyven fokban persze senki nem tiltakozott.

Réka, Kriszti, Jómagam

Komolyan nem hiszem el, hogy vége van. Ez most annyira felfoghatatlan, mert... nem tudom. Csak az. Alig vártam, hogy itt tartsunk végre, és most, hogy már tényleg itt állunk a felnőttkor kapujában, minden értelemben, csak nem tudom elhinni.

Én és Berni

 

 

Igazából még csak el sem tudtam gondolkodni azon, hogy hogyan tovább, mert egyelőre úgy néz ki, hogy van, ahová felvettek. Viszont utazni szeretnék. Dolgozni néhány hónapot, aztán nekivágni, egyelőre úgy néz ki, Mallorcára, unokanővéremhez, ha lebeszéltük. Tanultam tizenkét évet, tényleg tizenkettőt, végig, vérrel-verítékkel, könnyekkel, és nem köntörfalazok, elég volt. Most egy kicsit belefáradtam. Nem akarom tovább csinálni. Nem lesz elég ez a két hónap, hogy kipihenjem magam. Úgyhogy nem tudom, mi lesz.

Mert azt sem tudom, hogy tulajdonképpen mit is akarok pontosan.

Pénteken egyébként Valennel - egy nagyon kedves barátnémmal - a bankett után elmentünk 30Y koncertre. És áhh~ Nagyon jó volt. Egyrészt a koncert. Mert sötét van akkor, amikor vége van, rohadt sötét mer' a szem csukva van... a Dédásznál még üzembe' hagynak higgyék a bogarak, legyek szúnyogok és lepkék hogy az ami a vége: kurva nagy fényesség.
Másrészt meg azért, mert Valen. És annyira fura nekem még - persze jó értelemben - hogy ennyire jól kijövünk. Nagyon élveztem, ciderestül, somersby-ostól, wifistől, koncertestül, villamosostul meg mindenestül :)

A péntekem másik csúcspontja meg Simi volt, egy régi barátom, egy vonattal jöttünk haza, háromnegyed egyre értünk a házunk elé (hat házra lakom az állomástól xD) és hajnal fél háromig ültünk meg beszélgettünk az aszfalton. Jó volt, tényleg.

Szombaton idén először strandon voltam. Sikeresen leszedődött a hátamon az egyik anyajegyem, mert miért is úsznám meg sérülés nélkül, vasárnap meg döntőztünk, spanyol-olasz, nekem meg majd szétrepedt a mellkasom a büszkeségtől, úgyhogy <3 De hát ennek az eredményéről már tudtok, meg láttátok nálam is.
Azt hiszem, ennyi. Vége van. Vége a giminek. És pénteken utazom Bulgáriába. Annyira boldog vagyok, mindentől, hogy könnyek szöknek a szemembe a nap legváratlanabb pillanataiban.

Az élet csodaszép.

akkor kezdem el, amikor más már befejezte
nekem hajnal ami neki ugyancsak este

MEGNYERTÉK!!

SZÉP VOLT FIÚK!

Team...?

Valamelyik nap elszórakozgattam ezzel, most felteszem, rákészülésnek az estére. Bárki, bármelyiket, bárhol használhatja. Kommentnek, egyébnek örülök, de semmi nem kötelező :) És asszem ezzel most már mindenki számára világos, hogy kik nem tűnnek el a történetből xD Na mindegy.









Este pedig szorítsunk együtt a csapatért. Vamos Espana!