Love hurts - 1. fejezet

1. fejezet – Second home

Ideges voltam, több dolog miatt is. Egyrészt, mert késett a gépem, és amúgy sem lelkesedtem a repülésért. Másrészt, két éve nem jártam Madridban, és azok, akikre én emlékeztem, talán már nem emlékeztek rám. Nem mintha számított volna: így is, úgy is egyedül vagyok.

Hiába volt már késő este, szemem elé húztam a napszemüvegemet, miközben végre kezeim közé kaparintottam a hatalmas bőröndömet és a gitáromat – ami nélkül soha egy tapodtat sem. Izgultam is, hogy ne legyen semmi baja, míg ideérek. Egyébként sosem szoktam ennyi cuccal utazni, de most bizonytalan időre jöttem, és úgy voltam vele, jobb semmit nem otthon hagyni.

A tömeg magával sodort. Izgatott gyerekek, fáradt felnőttek rohantak el mellettem, és a késői időpont ellenére – hajnali negyed egy – a váró tele volt: hozzátartozókkal, barátokkal, utazni készülőkkel és érkezőkkel. Én is utóbbiak közé tartoztam.

Hirtelen ragadta meg valaki a karomat, felkészülni sem volt időm, aztán az illető magához szorított. Elvesztem az ölelésben.

– Féltem, hogy nem ismerlek meg – mondta nevetve, de el nem engedett volna. – Rengeteget változtál. Látom, a gitár még mindig megvan.

– Te viszont pont ugyanolyan vagy, mint amilyennek emlékszem rád, Sese – mosolyodtam el, és elengedve a bőröndömet, viszonoztam az ölelést. – Nos, talán kicsit rövidebb a hajad – néztem fel rá. – Mit keresel itt? Nem mintha nem örülnék, hogy látlak, csak...

– Engem kísért. A nagynénédnek muszáj volt a gyerekekkel maradnia.

A hang irányába fordítottam a fejemet, és elengedtem Sesét, amikor Xabi ölelésre tárta a karját. Úgy bújtam hozzá, mint egy kisgyerek, és éreztem, hogy az órák óta benntartott könnyek lassan kicsordulnak. Az utazás miatti feszültség, az elmúlt hónapok kilátástalanságának könnyei voltak ezek, és örültem, hogy végre kijutottak. Azt hittem, lassan beléjük fulladok.

– Jó újra látni, Hugi – támasztotta meg az állát a fejem búbján, és nyugtatólag simogatta a hátamat. Még így is kellett néhány perc, mire végre újra rendesen kaptam levegőt. Levettem a szemüvegem, megtöröltem az arcom meg az orrom, és megköszöntem Sesének, hogy figyelt a gitáromra, amíg Xabit ölelgettem.

– Segítek vinni a holmid, hm? – ajánlotta a hátvéd, de meg sem várta, hogy rábólintsak, már kezébe is vette az irányítást. Közte és Xabi között lépdeltem, megilletődötten. Hát, azért néhányan a jelek szerint még emlékeznek rám. – Hogy vagy, Lia?

Sesére néztem. Nem érdemelte meg, hogy hazudjak neki, sem ő, sem Xabi.

– Megvagyok. Nem jól, de azért... tudod. Telik az idő. Majd jobb lesz – sóhajtottam, és idegesen babráltam a gitártokom szíjával. Sese furcsán nézett rám.

– Anyádék? – kérdezte Xabi, mire elmosolyodtam.

– Ők jól vannak. Féltettek kicsit, hogy ilyen messzire jövök, de Nagore aztán meggyőzte anyát, úgyhogy... – megvontam a vállam. – Én örülök, hogy itt lehetek. Köszönöm, Xabi, fogalmad sincs...

– Ne köszönd, rendben, kislány? Nincs mit. Te is a család része vagy. A legnagyobb lányunk.
Bólintottam, és éreztem, hogy a könnyek újra elfutják a szemem, de most nem engedtem nekik, hogy kicsorduljanak. Olyan hálát és melegséget éreztem, amit a baleset óta... egy hónapja nem.

Az autóban csendben ültem, mosolyogva hallgattam az induláskor lejátszódó kisebb háborút arról, hogy ki tekergethesse a rádiót, amit kisebb fölénnyel Ramos nyert meg, aztán a beszélgetésüket.

– Már most edzettetek? – kérdeztem meglepetten, bekapcsolódva az eszmecseréjükbe. – Még csak augusztus eleje van! Most nyertetek EB-t, könyörgöm...

– Nemsokára itt a BL, kisanyám, ráadásul a folyamatos felkészülési meccsek... Eljutott hozzád egyáltalán az infó, hogy most értünk haza Los Angelesből? – vonta fel a szemöldökét Sergio hátrafordulva.

– Én csak a tétmeccseket követem – csóváltam a fejem. Nem mintha nem tudtam volna, hogyha idejövök, az életem elkezd majd a foci körül forogni, de azért reménykedtem, hogy legalább az első néhány nap majd olyan... megszokottan telik el.

Ramos csak ciccegett, és mosolygott.

– És, milyen lett az érettségi? Megünnepeltétek? Felvettek valahová? – kérdezte.

Megmerevedtem, és Xabi is beletaposott a fékbe, de nem kellett miattam aggódnia, gyorsan leküzdöttem a rám törő hányingert.

Ramos sebesen járatta köztem és Xabi között a tekintetét, úgyhogy tüntetően kibámultam az ablakon, csak azért, hogy ne kelljen magyarázkodnom.

– Valami rosszat mondtam?

– Nem mondtátok el neki? – kérdeztem, tudomást sem véve szegény férfiről.

– Nem mondtuk el senkinek. Ez a család dolga – felelte Xabi. – Majd te elmondod annak, akivel megbízol.

– Egy pillanat! – emelte fel a kezét Sese. – Én is itt vagyok, oké? Szóval tudni akarok róla. Törpe kora óta ismerem Liát.

Senki nem felelt neki. Én próbáltam lenyugtatni ezerrel dörgő szívemet, Xabi pedig mereven nézte a sötét utat, ahol ilyen későn még itt is elég kevesen jártak, legalábbis autóval.

– Van ennek valami köze ahhoz a híváshoz, amit az EB alatt kaptál, és ami után se belőled, se Nagoréből nem lehetett kiszedni semmit? – vetette fel mintegy végső lehetőségként a hátvéd, én pedig felsóhajtottam. Szerettem Sesét, az életemet is rábíztam volna, és valamiért úgy éreztem, talán joga is van tudni. Ő is része az itteni, aprócska családomnak, még ha nem is köt a vér.

– Öten ültünk az autóban, én jobb oldalt, hátul, egyedül bekötve. Két barátnőm mellettem, a srácok elöl, az egyikük a párom volt. A fiú, aki vezetett, nem volt józan, aki belénk jött az sem. Mind meghaltak az autóban rajtam kívül, Sese, mind. Az életem pusztult ott. Néha elgondolkodom azon, hogy ki akarta, hogy én túléljem, és szenvedjek, és ne tudjak felejteni. Hát így ünnepeltem én az érettségimet – mondtam neki, anélkül, hogy ránéztem volna. Nem sírtam, ezen már nem tudtam, túl mély volt a seb, és különben is régen elbőgtem az összes fájdalom-könnyemet, nem is csináltam mást az elmúlt egy hónapban, mint hogy a sebeimet nyalogattam.

Próbáltam túlélni. Próbáltam meghalni. Próbáltam felejteni. És valahogy egyik sem jött össze igazán. Aztán csak ott álltam, nem voltam többé önmagam, és nem voltam más sem, csak arra gondoltam, hogy nincs többé Anett, nincs többé Nóri, és sosem fogom többet megcsókolni Petit, mert valaki úgy döntött, elveszi őket tőlem, és csak engem hagy itt, egyedül, segítség nélkül. Kegyetlen egy tréfa.

Nagore hívása úgy szakított ki a lassan megszokottá váló, keserű hétköznapok közül akkor, mikor az utolsó varratomat szedték ki, hogy még én is meglepődtem. Az ajánlata túlontúl csábító volt: költözzük hozzájuk Madridba, ahol nincs senki, aki arra emlékeztessen, ami elmúlt. Az eredményeim szépek, ha van kedvem, egyetemre is beiratkozhatom.

Először nemet akartam mondani. Féltem. Új élet, új barátok, akiket újra elveszíthetek. Otthon legalább be tudtam zárkózni, ott nem kellett senkit beengednem, és lassan talán belepusztultam volna az önmarcangolásba és az egyedüllétbe.

De a nagynéném rábeszélte anyámat és apámat, hogy engedjenek el, aztán elérte, hogy menni akarjak. Nem tudtam neki nemet mondani, és valahol mélyen talán nem is akartam. Vágytam arra, hogy elfeledhessem azt a szörnyű éjszakát, és azt is, ami utána jött: a lelkiismeret-furdalást, a rendőröket, a temetéseket, a sebeket, a varratokat, amiket belőlem szedtek ki.

– Sajnálom – mondta halkan Sergio. Egy pillanatra meg is feledkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül, hogy már ezer és ezer kilométer távolságban vagyok ezektől az emlékektől, legalábbis fizikailag.

– Tudom. Mindenki sajnálja. De senkinek nem kell együtt élnie vele. Azért vagyok itt, hogy nekem se keljen.

Még a saját fülemnek is bunkón hatottam, de nem akartam többet erről beszélni, éppen elég volt, hogy folyamatosan ott bujkált a gondolataim mélyén. Sese hátranyúlt, és megsimogatta az arcomat. Nem mondtam ki, de hálás voltam a gesztusért.

Még így is állandóan emlékeztetnem kellett magam rá, hogy itt nem vagyok egyedül, itt valami megváltozhat.

Nem szóltunk többet az úton. Én azon voltam, hogy kiürítsem a fejem, miközben valami halk zene szólt a hangszórókból. Sesét ismerve, biztosan spanyol, de nem vesztegettem rá az energiám, hogy megpróbáljam beazonosítani mondjuk az előadót.

***

Hajnali egy is régen elmúlt, mire megérkeztünk. Olyan volt, mintha ezer éve nem jártam volna itt, pedig alig két éve történt.

Persze, tudhattam volna: alakuljon az én életem bárhogy is, a dolgok itt alig változnak. Jontxu úgy rohant felém a nappaliból, és karolta át a derekam, hogy a nagy lendülettől majdnem mindketten borultunk. Még szerencse, hogy Xabi megtartott.

– Szevasz, Törpe – cirógattam meg a haját. – Ezer éve nem láttalak – guggoltam le elé. Utoljára valamikor tavasszal, skype-on.

– Már nem vagyok törpe! Ha nem tudnád, négy éves elmúltam, Lia! – kérte ki magának. Elmosolyodtam.

– Hát persze. Igazi nagy fiú vagy, csak én öregszem, tudod, már nem jó az emlékezőképességem – kocogtattam a fejem, mire hangosan kacagni kezdett.

– De hát még te is gyerek vagy!

– Ane? Anyának őt sikerült ágyba dugnia? – kérdeztem a kisfiútól, aki még mindig vigyorgott. Aztán meghallottam Nagore hangját.

– Hogyan is sikerült volna, mikor ilyen fontos vendégünk jön? – kérdezte. Karján ott ült a kislány. – Szia, Hugi – ölelt át engem, és hallottam ahogy nagyot sóhajt. Csillogó, könnyes szemmel nézett rám, aztán fél kezébe vette az arcomat. – Ígérem, hogy itt minden rendben lesz Lia. Otthon vagy, ugye tudod? – Csak bólintani tudtam. Nagore anyám húga volt, a nagynéném, mégis, valami sokkal több.

Hát ezek az én gyökereim. Ez tesz engem Papp Liává, félig magyarrá, félig spanyollá.

Elmondhatatlanul hálás voltam neki.

– Nézd Ane, itt az unokanővéred, Lia. Ne bújj el, hiszen láttad már videón – próbálta nekem bemutatni kislányát, én pedig közelebb hajoltam hozzá.

– Szia, Ane. Mit gondolsz, lehetnénk barátok? – kérdeztem a kislánytól, de ő csak elbújt édesanyja nyakába. Hát, ezt a csatát elveszítettem.

– Biztos fáradt vagy – tette nagy kezét a fejemre Xabi. – Bevisszük a bőröndödet a szobádba, aztán dőlj le. Holnap ugyanis programunk van.

– Programunk? – meresztettem rá a szemem. Nagore csak legyintett.

– Egy puccos klubvacsora, mert a focisták nincsenek meg feltűnősködés nélkül – mondta. Elmosolyodtam. – Nem is baj, úgyis hozzá kell szoknod az ilyesmihez, most, hogy már a családhoz tartozol – vigyorgott rám. – Na, most pedig nyomás aludni.

– Értettem anyuci! Jó éjt – nyomtam puszit Jontxu arcára, aki morcoskodott egy sort, hogy most akkor már neki is le kell feküdnie, és tényleg öreg vagyok, hogy nem tudok még egy kicsit fent maradni velük. Én viszont nagyon örültem, amikor végre párnát éreztem a fejem alatt.

Az álom úgy nyomott el, hogy szinte észre sem vettem.