Taníts meg - 4. fejezet

[Na, kivételesen muszáj ide jegyzetet írnom, magyarázatként, hogy miért van ilyen átvezetés szaga, és közben meg miért lett hosszú :'D Anna megismerkedik benne két, későbbiekben nagyon is fontos szereplővel, akik egyébiránt személyes kedvenceim (egyikükről majdnem be is tettem ide egy akdlfldlq gifet, de aztán megacéloztam az akaratomat, mert ez azért csak egy Fernando Torres fanfiction, na), úgyhogy fogadjátok őket jó szívvel. Nagy izgalmak a következő fejezetben, ezt megígérhetem, mert már félkész állapotban pihen a lapin. Jó szórakozást!]

4. fejezet – A csendes és a nagyszájú

Oda sem figyelve rajzolgattam a vázlatfüzetembe. Ha nem mentem volna tanítónőnek, minden bizonnyal grafikusnak állok, de abból még ennyire sem tudtam volna megélni. Hosszú évek félretett pénze, nyári és hétvégi munkája állt ittlétem mögött – meg az, hogy egy kicsi lakásban laktam, ami a családomé volt, a fenntartása pedig nem került sokba –, és ha hazamegyek, kezdhetem elölről az egészet. Nyolc év múlva talán megint ott leszek egy EB-n.

A lapon megelevenedtek az utca emberei, az épületek, az árnyékok, mígnem már éreztem, hogy a csuklóm kezd megmerevedni. Az órámra néztem, még csak reggel fél kilenc volt.

Aznap szokatlanul korán kivetett az ágy, és mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, inkább nyakamba vettem a várost. Felkeltem a lépcsőről, és táskámba süllyesztetem a jegyzettömböt, meg a ceruzáimat. Keresni kezdtem egy kávézót. Kifejezetten jól esett volna egy kis koffein zaklatott, spanyol válogatottal terhelt kis testemnek.

Meglehetősen gyorsan találtam egyet, ami éppen akkor nyitott, így aztán még gyakorlatilag egy vendége sem volt. Leültem a hátsóteraszon, és tejeskávét kértem a kedvesen mosolygó pincérlánytól. Muszáj volt nekem is mosolyognom rá, ez nálam reflex volt, ha valaki kedvesen nézett rám, én is úgy néztem rá. Valószínűleg ezért volt az, hogy ha ki kellet mozdulnom Pesten, minden turista tőlem kért útbaigazítást.

Újra elővettem a füzetet, lerajzoltam a kávém, az asztalokat, a pincérlányt, aki balszerencsémre éppen akkor lépett újra mögém, miután felvette egy igencsak zajos férfitársaság rendelését a hátam mögött. Én nem szenteltem nekik nagyobb figyelmet, helyette megerősítettem a lány szájának vonalait.

– Hű – szólalt meg a hátam mögött. Felnéztem rá.

– Ne haragudj, meg kellett volna kérdeznem, hogy lerajzolhatlak-e – mentegetőztem, mert azt hittem, haragudni fog. Az emberek sokszor haragudtak ezért.

– Dehogy... ez eszméletlenül jó. Ezzel foglalkozol?

– Mi? – nevettem el magam. – Dehogy. Ez csak a hobbim.

– Hát, örülnék, ha így értenék a hobbimhoz. Majd lefényképezhetem? Csak mennem kéne, mielőtt a focisták megelégelik a várakozást. Tudod, jó reklám az üzletnek, ha itt vannak – fintorogta. Szórakozottan bólintottam. Focisták? Fel sem tűnt, hogy bejöttek, pedig minden csapatban volt legalább egy-két ember, akit felismertem, sőt volt, ahol az egész kezdő felállást névről tudtam.

Például a spanyoloknál.

Óvatosan, észrevétlenül hátralestem a vállam felett, de nem a piros-sárgákat láttam, és ettől valahogy megkönnyebbültem. Nem, ezek nem ők voltak.

Aztán a könnyedségem úgy tűnt tova, mintha nem is lett volna. Lenéztem magamra, és az emlékezetem nem csalt. Aznap reggel kivételesen fehér mez volt rajtam, a melleim fölött egy szép, fekete nyolcassal.

Nagyot nyeltem.

Olyan volt, mintha a hátamon lévő betűk a bőrömbe égnének, szinte éreztem, hogy néha-néha rám néz valamelyikük. Ekkora balszerencsém is csak nekem lehet. Fogalmam nem volt, mi vezérelt ma reggel, amikor felvettem a német válogatott mezét, elvégre Olaszország fog összecsapni Angliával. Talán azért, mert egyiküknek sem szurkolok különösebben, vagy egyszerűen csak nem figyeltem oda.

De ami még fontosabb... Vajon miért pont Mesut Özilnek kell mögöttem helyet foglalnia azon a napon, amikor az ő nevével díszített póló van rajtam?

Ahogy már mondtam, ez az Európa Bajnokság csak egy kozmikus vicc lehet.

A lány kihozta a kávét, aztán megállt mellettem, kezében a telefonjával. Nem vártam meg amíg megkérdezi, hogy szabad-e, arrébb ültem eggyel, hogy kényelmesen hozzáférhessen, így majdnem szembekerültem a néhány némettel.

Csak ne nézz oda – szuggeráltam magam erősen, kevés sikerrel.

– Köszi – állt fel közben. – Hozhatok még valamit?

– Még egy kávét, köszi.

Felpillantottam, és tudtam, hogy ha nem kötöm le magam valahogyan, akkor bámulni fogom őket, azt pedig nem akartam. Nem akartam hülyét csinálni magamból. Úgyhogy fogtam magam, kinyitottam egy új lapnál a tömböt, és elkezdtem leskiccelni a kis asztaltársaságot. Ott voltak azok, akiknek igazán szerettem nézni a játékát. Először is, persze, a békakirályfi, Mesut Özil és elmaradhatatlan társa Sami Khedira, Hummels, és még Schweinsteiger is, kiegészülve valamelyik kölyökkel. Talán Götze? Aztán egyszerre megjelentek a lapomon is.

Rajzolni olyan, mintha újra megteremtenéd a valóságot, kicsit kisebben. Istennek érezhetjük magunkat néhány pillanatig. Elkortyolgattam a második kávémat, néha fel-felpillantva, memorizálva az arcokat, az árnyékokat, az asztalon a csészéket.

Biztos feltűnt nekik, de még mindig jobb volt ez, mintha bámulok. Aztán árnyék vetült a papírlapomra. Felnéztem, és Khediráéval találkozott a tekintetem. Tutira kő-papír-ollóztak, hogy melyik merjen idejönni a rajongóhoz...

Elmosolyodtam a gondolatra, úgyhogy gyorsan lenéztem, nehogy észrevegye.

– Ne haragudj, de megnézhetem, mit rajzoltál? – kérdezte németül. Beszélek négy nyelvet, kis túlzással. Angolul jól, japánul is egészen jól, magyar az anyanyelvem, miért pont azon az egyen kell ezeknek beszélni, amelyiket utálom tizenöt éves korom óta?!

– Öhm, igen. Persze... - motyogtam.

Valószínűleg meglepődött, amiért nem kezdtem vinnyogni, és őszintén szólva, én is. Szerintem egyszerűen csak nincs időm magamhoz térni a folyamatos sokkból.

– Ez nagyon ügyes – vette a kezébe.

– Kösz. Neked adhatom, ha szeretnéd. Csak előbb befejezem az árnyékolást – nyújtottam érte a kezem. Meglepetten adta vissza, mire én megigazítottam a vonalakat, besatíroztam, amit be kellett satírozni, aztán odabiggyesztettem a keresztnevem a lap bal sarkába, mint mindig, ha kiadtam egy firkát a kezeim közül. – Tessék.

– Az enyém? Tényleg? – nézett rám meglepetten.

– A tiétek – biccentettem, kihangsúlyozva a többesszámot. – Úgysem venném semmi hasznát.

– Anna a neved? – kérdezte. Teljesen máshogy hangzott az ő szájából a nevem, mint ahogy otthon ejtettük. Nem mintha mondjuk a spanyoloknál nem ez lett volna.

– Aham – bólintottam újra. És felálltam az asztaltól, fogva a kávés poharamat. – Sok sikert a következő meccsre. Majd szorítok a lelátóról.

Éreztem, hogy a hátamat bámulja, vagy talán bámulják, sőt hallottam is, ahogy Özil megszólal.

– Szerintetek miért van rajta a mezem, ha fel sem ismer?

– Szerintem felismert – válaszolta Khedira. Elmosolyodtam. Furcsa lehetett, miért nem sikoltozom, meg ugrok a nyakukba, de volt rá értelmes magyarázatom, és nem az, hogy ne tettem volna meg szívesen: végtelenül kínosnak és szánalmasnak tartottam volna magam. Otthon a TV előtt más – azzal úgyis beszélgettem meccsek alatt, szidtam, meg minden –, de szemtől szembe... az egészen más.

– Hé!

Megfordultam, miközben eltettem a visszajárót, és a blokkot.

– Csak én is meg akartam köszönni. Szép munka... mármint a rajz. És köszi, hogy nekem drukkolsz.

Rámosolyogtam Özilre. Zseniális focistának tartottam, ráadásul a Real Madridban játszott, plusz kedveltem is, már amennyire az ember kedvelhet valakit a TV-jén keresztül.

– Ez csak természetes. Mi más lenne a rajongók dolga? – vigyorogtam, aztán intettem neki. Ki gondolta volna, hogy Mesut Özil ilyen csendes, amikor nem David Villával kell ordítozni? A csendes zseni.

Illet rá a név.

Ki akartam lépni az ajtón, de a sors közbeszólt. Már nem is számolom, hányadszor azóta, mióta itt vagyok.

~~~

A zsebembe süllyesztettem a telefonom. Még mindig ott csengett a fülemben Nora hangja. Imádtam a kislányomat. Nem mintha a fiamat nem szerettem volna, de egy apa valahogy mindig máshogyan szereti a lányát meg a fiát. Egyiket sem jobban, vagy kevésbé, egyszerűen csak másként.

Matával lógtam – már megint – de a csapat ezúttal kiegészült Ikerrel, Sesével meg Navasszal. A jó focisták szabadnapjuk reggelén körülnéznek kicsit a városban, én nagyon hálás lettem volna egy kis kávéért, és az álmos szemeket látva, nem voltam egyedül.

Csoda volt, hogy nem loholnak újságírók a nyomunkban, de valószínűleg nekik is korán volt még. Nem is baj. Mindenre vágytam, csak vakuvillogásra nem, így is túl sokat foglalkoztak az életemmel mostanában.

– Mit szóltok ahhoz a kávézóhoz? – kérdezte Ramos, és egy olyan épületre bökött, ahol jól láthatóan volt belső terasz, ergo nem látnak bennünket az emberek azonnal. A nyugalom csalóka reménye.

– Nekem jó – vontam meg a vállamat. A többiek arcát elnézve, nekik pedig mindegy volt, csak minél előbb leülhessenek valahová. Hihetetlen, hogy élsportolók vagyunk, nem? Reggelente inkább hasonlítunk egy rakás meztelencsigához, még akkor is, ha undorító a hasonlat. Nálam erre mondjuk az is rásegített, hogy előző éjjel megint Annával beszélgettem. Nem volt fix téma, ide-oda csapongtunk, de olyan volt, mintha ezer éve ismerném. Barát volt, aki a jelenhez húzott, az élethez húzott, amikor annyira fel akarom adni, hogy még magamnak is félek bevallani.

Elöl Juanito nagyon magyarázott valamit Ramosnak, persze hátrafordulva. A kis majom. Így aztán ki lepődött meg, amikor azzal a lendülettel – alig lépte át a küszöböt – neki ment valakinek.

– Oppá, bocs – kapott a lány után, és elkapta a könyökét, nehogy elessen. A másik ránézett, nem úgy nézett ki, mint aki értette mit mond.

– Semmiség – felelte végül angolul. Én pedig beléptem Mata mellett. Majdnem eltátottam a számat. Keresztes Anna életnagyságban állt előttünk, Juanito kezével a karján. Bár az az életnagyság nála nem volt éppen hatalmas, még barátomnál is vagy tíz centivel alacsonyabb volt. Aztán rám villant a tekintete. Láttam, hogy kissé zavarban van.

– Azt hittem, nekünk szurkolsz – jegyeztem meg a felsőjére pillantva, mikor végre összekapartam a gondolataimat, kis mosollyal. Eléggé zavaros volt a helyzet, tekintve, hogy ott tolongtunk az ajtóban, Annával, Anna mögött meg a német válogatott egy szelete.

– Nektek is – válaszolta a lány, vigyorogva. Akartam még kérdezni valamit, de Sese megelőzött.

– Ti ismeritek egymást? Hé, szia Mesut! – vigyorgott csapattársára, és kezet fogtak.

– Ő szedte össze Navast a múltkor – jelentette ki Casillas, mire az említett zavartan elvigyorodott. A helyzet kezdett nagyon kínossá válni.

– Nem ülhetnénk le? – kérdeztem, mire a németek nyolcasa az asztal felé intett.

– Mondjuk hozzánk? – ajánlotta fel. – Te is jöhetsz – villantott egy mosolyt Annára, aki még mindig Mata kezével szemezett a karján.

– Juanito, engedd már el azt a szerencsétlen lányt – szólt rá – engem ismét megelőzve – Sese. Aztán átkarolta Anna vállát, aki elkezdte a cipőjét bámulni, és őszintén nem csodálkoztam rajta. Sőt, kifejezetten sajnáltam. Főleg, amikor leült az összetolt asztalokhoz, mellém. Nem csodáltam, hogy feszengett, amikor tíz focistával volt körülvéve...

A kötelező kézfogások meg pacsik után rendeltünk kávét a mosolygó pincérlánytól, aki vetett egy szánakozó pillantást a mellettem ülőre.

– Oké, akkor most már beavatnátok minket is? Honnan ismeritek a művésznőt? – kezdte Bastian.

– Művésznő?

– Csak néha firkálgatok – kezdte volna a magyarázatot, de Khedira a kezembe nyomott egy rajzlapot.

– Ez nagyon jó – mondtam, mire Mata is odahajolt, és füttyentett egyet.

– Na jó, ki vagy te? – szegezte neki a kérdést Juanito.

– Keresztes Anna – nyújtotta a kezét a lány, felettem áthajolva. Megcsapott az illata, és éreztem, hogy zavarba jövök. Kellemes illat volt, citrom, menta és még valami, valami gyümölcsös. Néztem a vékony karját, az álla vonalát, és úgy éreztem, meg akarom érinteni. Ismertem vagy egy hete, és mégis úgy vonzott magához, mint fémet a mágnes.

Ezt sürgősen el kell felejtenem.

– Egyetlen megmentőm – tette hozzá Jésus, mire Casillas nevetni kezdett. – Tényleg! Kicsit... hát fura estém volt valamelyik nap, és ő szedett össze a városba, majdnem haza is kísért.

– És Real drukker. Mert tőle kaptad azt az sms-t, nem? – nézett rám Juanito, én meg majdnem bokán rúgtam az asztal alatt. – Nem csodálom, hogy nem mondtad el, addig piszkáltalak volna, amíg be nem mutatsz neki – vigyorgott. Tényleg bokán kellett volna rúgnom.

– Aha – mondtam aztán.

– Miért van neked meg egy olyan lány telefonszáma, akin Özil meze van? – húzta fel a szemöldökét Sese vigyorogva. – Mondjuk, plusz pont, hogy a Madridnak drukkol.

– Barátok vagyunk – mentette meg a helyzetet Anna. – És különben, a Chelseanek is szurkolok – tette hozzá. – Egyébként már itt találkoztunk. Valamiért nem tetszett neki, hogy este tök egyedül vagyok a parkban – ferdítette kicsit a valóságot, amiért nagyon hálás voltam neki. – Merthogy vannak itt elvetemült szurkolók is – nézett vigyorogva Navasra.

– Oké, lehet, hogy az iszákos focistáktól jobban kell tartanod! – tartotta fel a kezét a férfi, mire mindannyian nevettünk. A társaság kezdett felengedni.

– Tényleg a Madridnak szurkolsz? – kérdezte a másik oldalán ülő Özil. Anna félénken bólintott.

– Meg a németeknek is, ahogy látod – tette hozzá a mez felé intve. – És a spanyoloknak is.

Nem szerettem, hogy ő van a figyelem középpontjában. Meg akartam tartani magamnak, hogy csak én legyek különleges neki. Nem volt helyes, de mi volt az bármiben is, amit vele kapcsolatban csináltam?  Mégis idegesített, hogy milyen jól megérti magát alig negyedórával a találkozás után a csendes Özillel, és a hangos Matával is, mosolyog rájuk, mintha ez természetes lenne, csak a kezén látszik, hogy néha megfeszülnek az alkarjában az inak, hogy zavarban van; látom, ahogy idegesen dobol az egyik lábával, mintha szívesen menne már, és lehetne megint csak egy egyszerű lány. Annyira egyszerű volt, és közben annyira különleges.

– Mennyi idős vagy, de most komolyan? – halottam Mata hangját, ami kiragadott a gondolataim közül.

– Huszonhárom – felelte. – Nem régen töltöttem – és vetett rám egy pillantást. A szeme azt üzente „Sajnálom!”, és én bátorítóan visszamosolyogtam. Megígérte, hogy majd mesél nekem az életéről, de ebben is megelőztek... lehet ma már nem is kellene számolnom, miben gyorsabbak nálam a csapattársaim. Aztán megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre, és felállt, majd már bele is szólt valami teljesen idegen nyelven. Mindannyian néztünk utána, ahogy mosolyogva leül pár méterrel arrébb, és valakinek nagy gesztusokkal magyaráz.

– Bocs, de mennem kell – jelent meg újra, miközben táskájába süllyesztette a telefont. – Mert valami fontosat kellene megbeszélnem a nővéremmel, viszont a számlánk így az egekbe fog szökni. Vár az internet.

Mata már fel is pattant, és átölelte, ami láthatóan kissé meglepte, de Mesut is puszit nyomott az arcára, én meg csak ültem ott, mint egy kuka, a többiek is köszöntek neki, még Casillas is átkarolta, sőt Navas is, szegény totál elveszett a srácok karjában, olyan kicsi volt... csak én nem tettem semmit.

– És most honnan szerezzem meg a számodat, ha lelépsz, hm, Törpe? – kérdezte tőle Juanito, mire Anna mellém lépett, lehajolva átkarolta a nyakamat köszönésképpen, ami engem őszintén meglepett, ő meg érezhetően kínban volt, így egy zavart mosollyal felegyenesedett, majd újra kedves – minden tekintetben – csapattársamra nézett.

– Majd elkéred Fernandótól. Nagyon... örültem. Még találkozunk.

Intett egyet, aztán eltűnt.

Miért nem álltam fel én is, hogy köszönjek neki? Olyan voltam, mintha kicentrifugázták volna az agyamat, egyszerűen képtelen voltam eligazodni saját magamon.

Egy pillanatig némán meredtünk utána.

– Itt hagyta a tömbjét – bökött az asztalra Ramos, és valóban, ott pihent a vázlatfüzet, rajta Anna neve, szép, szálkás betűkkel. Biztosan ő írta rá.

– Elképesztő ez a lány – csóválta a fejét Özil, és bár nem mondtam ki, de nagyon egyetértettem vele. A németek bólogattak, a spanyolokról nem is beszélve. A Real középpályása felvette a füzetet és kinyitotta.

Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam az első rajzot. Ők nem tudhatták, de én felismertem magam, ahogy ülök azon a bizonyos padon, lehorgasztott fejjel. A kép alján egyetlen mondat volt: you are not alone. Pedig ott és akkor nagyon is úgy éreztem magam, hogy egyedül vagyok. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire az emlékezetébe véste.

De voltak ott más rajzok is. A kilátás az ablakából, a szállodai szobája – legalábbis, gondolom, hogy az lehetett –, a tükörképe, de csupán az arca fele látszott, a spanyol válogatott egyik gólöröme, a német válogatott egyik gólöröme. Csak vigyorogva csóváltam a fejem. Tehetséges volt.

– Muszáj lesz újra összefutni vele, hogy visszaadjam – gondolkodott hangosan a török.

– Vagy majd én – vigyorgott Juanito is.

– Össze ne vesszetek rajta – forgatta a szemét Casillas. – Majd Nando visszaadja neki, ugyanis ha nem tűnt volna fel, barátok – kopogtatta meg Mata fejét a kapitány. Csak félig sikerült elfojtanom egy győztes vigyort.

– Most már nekem is a barátom!

Nem nagyon tagadhattam, hogy féltékenynek éreztem magam. Akarom-féltékenynek, ami a sima féltékenységnél sokkal rosszabb és önzőbb érzés volt. A vigyor gyorsan eltűnt az arcomról. Aztán rezegni kezdett a mobilom.

„Kérlek, mondd, hogy ott a vázlatfüzetem! Anna”

Elmosolyodtam.

„Este összefutunk, és visszakapod, jó? Persze, csak akkor ha túlélem a srácokat. Imádnak téged. Nando”- írtam neki vissza.

„Ja, gondolom. Ez csak azért van, mert alacsony vagyok, bennetek férfiakban van valami fura hormon, ami miatt meg akarjátok védeni a nálatok kisebbeket, meg gyengébbeket. Furán működtök.”

Sikerült horkantással álcáznom a röhögést, és mivel Mata vetett rám egy furcsa pillantást, gyorsan eltettem a telefonomat, mielőtt megszerezhette volna.

Nem mondom, hogy nem volt igazság ebben az egészben a férfiakkal kapcsolatban, mert önmagában tényleg nem volt benne semmi különleges. Persze, a srácok könnyen megkedvelték, de hát kedves volt, aranyos, az olyan embereket bárki könnyen megkedveli. Emellett azonban alacsony volt, vékony, és lapos. Nem egy kirívó szépség, talán csak a nagy, mandulavágású szemek. Mégis...

Alig vártam, hogy újra lássam.