Taníts meg - 3. fejezet

[A dőltbetűs részek Nando szemszögéből íródtak.]

3. fejezet – Hallani akartam, meghalni akartam

Telefoncsörgésre ébredtem, de valami nem stimmelt. Kellett néhány pillanat, amíg eljutott a tudatomig, hogy odakint még bőven sötét van. A telefonom kijelzője szerint éppen csak elmúlt éjjel fél kettő.

– Haló... – morogtam bele a készülékbe, és magamban a fenébe küldtem el a számomra ismeretlen szám tulajdonosát, igen masszívan. Fogalmam nem volt, ki akar velem beszélni egy +34-es számról, azt sem tudtam, hogy melyik országhoz tartozik egyáltalán.
Nem mintha hajnal kettőkor egyáltalán érdekelt volna.

– Felkeltettelek?

A szememből ennek az egy szónak a hatására úgy eltűnt az álom, mintha soha ott sem lett volna. Azaz, talán nem is a szó volt, hanem a hang, amelyen elhangzott. Felismertem a telefon torzító recsegése ellenére is.

– Nem, dehogy – feleltem automatikusan. Felnevetett.

– Tudom, hogy felkeltettelek, olyan kásás a hangod, mintha egy hete nem aludtál volna.

Nem kellett róla tudnia, hogy ez többé-kevésbé igaz is volt. Annyit járt az agyam, többek között rajta, hogy nem igazán tudtam nyugodtan pihenni, ráadásul a meleg sem segített, nem tudtam magammal mit kezdeni éjszakánként, így aztán írtam, ahogy mindig. Mióta történeteket pötyögök, azóta imádok hajnalban „dolgozni”. Ennek azonban megvolt az a hátránya, hogy igencsak kialvatlan voltam.

– Oké, felkeltettél. Mit akarsz... szeretnél? – A kultúra kiütközik így hajnalok hajnalán.

– Csak beszélni.

Nem tudtam erre hirtelen mit mondani, pedig alapesetben elég nagy volt a szám, akadtak csípős válaszok a belső zsebemben minden alkalomra és helyzetre. De Fernando hangját hallva – és benne azt a borzasztó elveszettséget – fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Nyilvánvaló volt, hogy törődésre van szüksége, de azt tőlem nem kaphat.

Én nem tudom átölelni.

– Nincs szobatársad?

– Juanito már alszik – felelte, és szinte láttam, hogy kicsit elhúzza a száját.

– És nem félsz, hogy felébreszted? – érdeklődtem.

– A teraszon állok.

Én is kimásztam az ágyamból, szélesre tártam az addig is nyitott ablakot, és felültem a párkányra. Gyönyörködtem a városban, és a fényeiben. Földre szállt csillagok.

– Te?

– Hm? – rezzentem össze, egészen belefeledkeztem a gondolataimba. – Az ablakban ülök. Nekem nincs teraszom.

Újabb néhány másodperces hallgatás után végül felsóhajtottam.

– Fernando, miért hívtál? De tényleg. Őszintén kételkedtem benne, hogy egyáltalán meg teszed. Ráadásul neked már rég aludnod kellene. Este azért játszotok, hogy a négy között lehessetek. Félhullaként akarsz a pályára kocogni? – sűrítettem egy kevés szemrehányást a hangomba.

– Nem leszek benne a kezdőcsapatban.

Nem lepett meg, de ezt így kimondani nem lett volna szép.

– Gondoltam – súgtam neki végül, bár magam sem tudom, miért olyan halkan. Nem akartam sajnálni.

– Csak hallani akartam a hangodat.

Összeszorítottam a szememet, és nyeltem egy nagyot. Éreztem, hogy könnyek marják a torkomat. Hát ide jutottunk, mindössze néhány szó után?

Meg akartam kérdezni, mit lát bennem, de nem tettem. Annyira remegett az ajkam, hogy féltem, egyáltalán meg sem fogok tudni szólalni. Az agyamban ezernyi gondolat kavargott. Hát ez leszek megint? Pótszer? Aki segít felejteni, aki segít felállni? Mindig is vonzottam az összetörteket.

Csak az nem tűnt fel senkinek, hogy én magam is egy vagyok közülük. Az én darabjaimat azonban senki nem akarta összerakni. Nem voltak jelentkezők. Én celluxoztam össze a szilánkokat, de a ragasztót gyakran kellett cserélni. Nem volt tartós.

– Anna? – Bár ne lett volna annyira kétségbeesett a hangja! Bár ne akartam volna annyira segíteni neki...

Meg akartam halni, de helyette csak leküzdöttem a remegést.

– Itt vagyok.

– Ne haragudj – kérte szelíden, legyőzötten, akár egy gyerek. – Csak megnyugtat. Beszélj valamiről. Mindegy miről.

– Otthon tanárnő vagyok, egy kis faluban, így tanítok kicsiket és nagyokat is, elsőtől nyolcadikig – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott.

– Honnan jöttél? – kérdezte újra, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Magyarországról – vágtam rá a választ.

– Kicsi hely.

– Nem nagy, de én szeretem.

– Jésus azt mondta, hogy az elvetemült szurkolók miatt vagy itt.

Felnevettem. Jól esett, egy csomó feszültség távozott belőlem. Na persze, a szurkolók miatt...

– Ez csak az ő agyszüleménye. Jobban kellene vigyáznotok rá, különben. Ittasan veszélyes a környezetére, különösen a környezete idegeire – jegyeztem meg. – Azért vagyok itt, hogy nektek szurkoljak. És nyaralok. Megérdemlem, tudod? – kérdeztem kicsit kihívóan.

– Na persze.

– Mondom!

Mindketten nevettünk. Ezt sikerként könyveltem el.

– Most kérdezhetek én?

– Csak tessék – jelentette ki. Szinte láttam magam előtt. Úgy képzeltem, hogy a terasz korlátján könyököl, és előre bámul. Ő is a fényeket nézi.

– Mi történt Olallával?

Talán nem kellett volna ezt kérdeznem, tudtam, hogy kegyetlen dolog. De vannak helyzetek, amikor kegyetlennek kell lennünk, hogy a másikból kiszakíthassunk valamit, ami belülről marja. Torresból a hallgatást kellet kitépni. Neki beszélnie kellett.

– Ezt a történetet egy másik estére tartogatom – válaszolta semleges hangon. Semmi érzelem. Fájt neki, tudtam. Az én hangom is ilyen volt, ha valami nagyon fájt. És ez nagyon fájhatott.

– Szóval ezentúl számítanom kell az éjjeli telefonokra? – váltottam témát. Nem volt értelme feszegetni. Most még nem.

– Könnyen megeshet.

– Átmentél titokzatosba?

– Jobb ha hallgatsz. Szerintem én még mindig kevesebbet tudok rólad, mint te rólam. Csak a példa kedvéért, hány éves vagy?

– Életéveim hosszú és hányatott sorsú elbeszélését egy másik estére tartogatom. – Újra felnevetett, egy egészen kicsit.

– Köszönöm – mondta aztán.

– Hm?

– Hogy felvetted – felelte egyszerűen. Elmosolyodtam.

– Nincs mit. És Fernando! Mindent bele holnap – kívántam.

– Aludj jól.

Bontotta a vonalat. Átkaroltam a térdeimet, és pontosan tudtam, hogy kívánjon bármit, nem leszek képes elaludni, még legalább egy órán keresztül.

~~~

– Szép volt – lapogattam meg Xabi vállát, miközben már az öltözőbe mentünk. Csalódott voltam, nyilván. Annyira akartam, mégsem ment, és ez csak még jobban összenyomott... de nyertünk, és én nem tudtam annyira önző lenni, amit ne nyomott volna ennek az öröme. Ráadásul Alonso ma volt századszor válogatott. Megérdemelte a gólokat. Mind a kettőt.

– Köszi – vigyorgott rám.

Lerúgtam a cipőmet, és megnéztem a telefonomat. Egy üzenet.

„Szép meccs volt, megnéztük a gyerekekkel. Odáig vannak az apukájukért. Ügyes voltál, Nando. Olalla”

Nem tudtam mosolyogni. Hogyan is tudtam volna? Dühösen dobtam a telefont a táskámra, és nem vettem a fáradtságot, hogy újra felvegyem, amikor rezegve jelezte, hogy újabb üzenetem jött.

– Akartam kérdezni, hogy kivel beszéltél tegnap éjjel – huppant le mellettem Mata, miközben kihámoztam magam a mezből.

– Felébresztettelek, Juanito? – kérdeztem, kis lelkiismeret-furdalással.

– Amikor kinyitottad a teraszajtót, de nem baj. Szóval, kivel beszéltél, ráadásul angolul?

Kölyök. Mit kell neki mindent tudnia? Mégsem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.

– Egy lánnyal.

– Ahaaa – nyújtotta el, és legszívesebben tarkón vágtam volna ezért a hangnemért. – Nem emlékszem, hogy bárkit is megismertél volna az angoloknál, akit érdemes lenne felhívni hajnali fél kettőkor.

– Nem is angol – feleltem, és felálltam, hogy lezuhanyozzak.

Repülővel mentünk vissza Gdanskba. Azon kattogtam, hogy vajon Anna hol lehet, kint volt-e a meccsen, vagy csak otthonról nézte? Tudni akartam, fel akartam hívni, de kicsit túlzás lenne...

Hallani akartam a hangját, és az volt a legszörnyűbb, hogy fogalmam sem volt, miért. Nem mondom, hogy nem volt csinos, de a lány inkább volt a bájos kategória, mint a vadító... Nem olyasvalaki, akin az embernek, főleg a fiatal srácoknak, elsőre megakad a tekintete, inkább az, akivel akkor kezd, ha már kicsit érettebb. De a szemei... Szép, barna szemek voltak, mint a tejcsokoládé. És annyi, annyi törődés volt benne! És én akartam azt a törődést, még akkor is, ha ennél önzőbb nem is lehettem volna. Mert ebben semmiféle tiszta érzelem nem volt. Nem szerettem őt. Kedveltem, de nem szerettem. Mégis azt akartam, hogy ő szeressen engem.

Utáltam magam.

Az ujjaim között forgattam a telefont, mikor elhatároztam, hogy válaszolok Olinak, hogy puszilom a gyerekeket, és akkor megláttam a kijelzőn. Sms-t kaptam. A név helyén Anna keresztneve villogott.

„Csak hogy tudd, ott voltam, csak az olyan pórnépeknek, mint én, nincsen magánrepülőjük, szóval sietnem kellett, ha otthon akarok éjszakázni. Szép volt, és ne törj le, Szöszi, jó? Ja, és add át Alonsónak egy névtelen rajongó üdvözletét. Hala Madrid! Anna”

Muszáj volt nevetnem. Szöszi? Meg pórnép? Jajj, ez a lány.

– Mi olyan vicces?

– Mit kell neked mindenről tudnod, Juanito? – vontam fel a szemöldökömet, és úgy néztem rá. Nem mintha használt volna. Ugyanígy nézett vissza rám, úgyhogy inkább előrehajoltam és megkocogtattam Xabi vállát. – Egy névtelen rajongód üzeni, hogy szép volt, és Hala Madrid – vigyorogtam rá.

– Honnan ismered te az én névtelen rajongóimat? – fordult hátra csapattársam, Ramossal karöltve.

– Aki ráadásul a Realnak szurkol? – egészítette ki a hátvéd.

– Messzire nyúlik a kezem.

– Na persze. Itt titkolózik – csapott a fejemre Mata.

– Aucs! Nem titkolózom. Csak egy barátom megkért, hogy adjam át, én meg átadtam. Ennyi a sztori.

A három férfi egymásra nézett, aztán rám, én azonban lezártnak tekintettem a beszélgetést, és a telefonomba temetkeztem, hogy válaszoljak az üzenetekre. Egy nőnek a múltamból és egy lánynak, aki a jelenben tart csak azzal, hogy létezik.