Love hurts - 11. fejezet

[Sok-sok késéssel, és egy nem túl jó fejezettel (ez biztos Tinától ragadt rám), de itt vagyok. És büszkén mondhatom, hogy most már határozott elképzelésem van az LH végére is. Hát, azt hiszem ennyi. Jó szórakozást hozzá.]

11. fejezet – I can't go back

Megdöbbentem, amikor Mes arca megjelent a képernyőmön. Annyira, hogy körülbelül másfél percig nem voltam képes semmire, csak tátogni.

– Nem tetszik?

– Egy napja sem mentél el, és...

– És?

– Levágattad a hajadat?! – hitetlenkedtem, tenyeremet a laptop kijelzőjére simítva.

– Azt mondtad, tetszene – vonta meg a vállát egyszerűen. Elmosolyodtam. Annyira szerettem. Annyira szerettem őt ilyenkor.

– De nem gondoltam, hogy komolyan megcsinálod – csóváltam meg a fejemet.

– Igazából kényelmesebb...

– És fogadni mernék, hogy még így is órákat töltesz legjobb barátod, a tükör előtt – nevettem, és ezzel az ő arcára is mosolyt csaltam. Annyira... hiányzott. Most megint üresnek éreztem magam, megint félembernek. De gondolom aggódott éppen eléggé anélkül is, hogy engem újra a padlón lát, úgyhogy ideje volt kamatoztatni nem éppen remek színészképességeimet.

– Arra gondoltam, hogy eljöhetnél majd – vetette fel, mire majdnem leköptem a képernyőt a teámmal, amit szürcsölgettem.

– Hozzátok? Németországba? – köhögtem. Mes meg persze nem tudta lelőni magát, úgy vigyorgott.

– Megismerhetnéd a családomat – komolyodott el kicsit.

– Óó – sóhajtottam, és éreztem, hogy görcs kúszik a gyomromba. Nem voltam biztos benne, hogy készen állok bemutatkozni Mesut családjának. Fogalmam sem volt, hogyan viszonyulnának egy olyan lányhoz, mint én, aki nem csak, hogy nem török, de még csak nem is vallásos.

– Mi a baj? – kérdezte. Nem tudtam neki mit válaszolni. Abban a pillanatban egyszerre akartam mellette lenni, és elbújni a világ végére.

– Semmi – ráztam a fejem, de persze nem tudtam átverni.

– És tudod, jövőhéten van a születésnapom is – tette hozzá, kicsit könnyítve a beszédtémán.

– Na ez az! Nekem meg semmi ötletem nincsen, ami az ajándékodat illeti...

– Gyere el, és majd jól úgy teszek, mint aki meglepődött – vágta rá, én pedig nem bírtam ki mosoly nélkül.

– Még meggondolom.

– Lia... Imádnának téged, ugye tudod? – kérdezte, én pedig csak bágyadtan megcsóváltam a fejem. – Ne legyél kishitű. Most mennem kell. Szeretlek.

– Én is téged – mondtam, de már csak az üres ablaknak. Mes arca eltűnt és bennem tudatosult, hogy mennyire messze van tőlem, pedig most annyira szükségem lett volna rá. Most is. Nem tudom, tulajdonképpen mitől féltem jobban. A családjától, vagy a csapattársaitól, ami végül is majdnem ugyanaz. Valószínűleg semelyikük sem olyan lányt képzelt mellé, mint én vagyok.

Selejt.

A gondolataimból kopogás hangja zökkentett ki. Hátranéztem a vállam felett, és Nagorét láttam a küszöbömön álldogálni. Kicsit aggódva nézett rám.

– Bejöhetek? – kérdezte, én pedig lehajtottam a laptopom képernyőjét, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Minden rendben? Mesuttal beszéltél? – kérdezte, és letelepedett mellém az ágyra. A gyerekek, Jon és Ane már aludtak, legalábbis az, hogy nagynéném itt volt velem, erről tanúskodott.

– Igen, vele. Elhívott Németországba – mondtam, és a kezemet bámultam. – Hogy bemutasson az ottaniaknak...

– Ez nagyon jó dolog, Hugi! – vágta rá Nagore. – Azt jelenti, hogy tart annyira fontosnak, hogy bemutasson mindenkinek, aki számít az életében.

– Igen, tudom... Csak abban nem vagyok biztos, hogy elégedettek lesznek-e velem. Úgy értem, te olyan lányt szeretnél Jontxunak, mint amilyen én vagyok? Öt évvel fiatalabb, olyan múlttal, amibe majd beleőrült... – suttogtam, és Nagore magához ölelt.

– Én nagyon büszke lennék Jonra, ha úgy bánna egy lánnyal, ahogy Mes bánt veled – suttogta a fülembe. – Nem szabadna ítéleted mondanod magad felett. Akkor csak megkönnyíted a dolgukat. Nem véletlenül választott éppen téged, Lia. Különleges lány vagy. Mindig is az voltál. Menj el, ha ezt szeretné. Fontos neki a családja.

A vállába fúrtam az arcomat, és hagytam, hogy a hajamat simogassa. Megnyugtatott, hogy ott volt. És Madridban tartózkodásom óta először éreztem azt, hogy hiányzik édesanyám. Ha valahogy lenyugszik körülöttem minden, haza kell majd mennem.

– Mi lesz Xabiék meccsével? Nandót sem láttam már vagy ezer éve...

– Xabiék kibírják, ha egy meccsen nem vagy ott, Nandót meg láthatod az előtt is, hogy elmész Németországba. Ne keress kibúvókat. Látom rajtad, hogy hiányzik neked.

Elmosolyodtam. Nem sok ember volt, aki Nagorénál jobban ismert engem. És ez így is volt rendben.

– Ettől függetlenül még mindig nem tudom, hogy mit vegyek a születésnapjára – sóhajtottam fel, most már megkönnyebbülten. Menni akartam. Persze, hogy menni akartam.

Gyűlöltem, hogy valaki ennyire hiányzott. Mert mindig attól rettegtem, hogy többé nem láthatom őt. És ha Mest is elveszíteném, azt nem élném túl.

***

Tanácstalanul ültem a bevásárlóközpont kellős közepén, amíg Nagore Anéval vásárolt új, őszi kabátot. Este indulok Berlinbe, és még mindig ott álltam, üres kézzel. Mit vehetsz egy olyan embernek, akinek gyakorlatilag mindene megvan? 

Mindenképpen valami olyat szerettem volna, ami jól jellemzi a kapcsolatunkat, jól jellemez minket. Nem luxusajándékot – azt kap eleget az én segítségem nélkül is – hanem valami kedveset.

Akkor láttam meg a boltot. Eldugva egy sarokban. Mindenféle dolgokat feliratoztak: pólókat, párnákat, ilyesmiket. Ott állt egy egyszerű, kék színű bögre. Annak az énednek, aki reggel kócos és karikás a szeme... - ez állt rajta. Elmosolyodtam, és beléptem. A pult mögött egy fiatal lány állt, madridos pólóban, aminek láttán majdnem elvigyorodtam.

– Szia! Bögrét szeretnék, olyan felirattal, mint ami ott van, a kirakatban – intettem. Felnézett, és egy pillanatra mintha felismerést láttam volna villanni a szemében, aztán hála Istennek nem szólt semmit, csak bólintott. – Hozzá lehetne még tenni azt, hogy és aki az Xboxával beszélget? – kérdeztem mosolyogva.

– Persze – mosolygott vissza. – Kékben szeretnéd?

– Inkább fehérben – rágtam a szám szélét. – Lehetne mondjuk sötétkék a felirat – morfondíroztam.

– Figyelj, bocs hogy megkérdezem, de nem te vagy Xabi Alonso unokahúga?

Hálás voltam érte, hogy nem úgy kérdezett rá, hogy az a lány, aki Özillel kavar, mert a spanyol sajtó az utóbbi időben előszeretettel emlegetett így. Nagyjából immunis voltam a dologra, már csak azért is, mert nem olvastam újságot. De azért nem esett jól.

– De. Én vagyok – bólintottam.

– Ne aggódj, nem hívom az újságírókat vagy ilyesmi. Csak furcsa, hogy itt... – nevetett.

– Hé, én csak egy egyszerű lány vagyok. Xabi a híresség, nem én.

– És a barátod is.

– Ez nem változtat a dolgokon – csóváltam meg a fejem.

– Ha húsz perc múlva visszajössz, addigra meg tudom csinálni a bögrédet.

– Köszi – biccentettem, és kifizettem az árát.

Persze, tartogattam más meglepetést is. Szombat volt, és Mes még mindig nem igazán tudta, hogy most megyek-e, vagy sem, Samit kellett alibinek és segítségnek használnom. Csak hogy a másik meglepetésemet nem lehetett becsomagolni.

Nem gyenge izgalommal a gyomromban szálltam fel a gépre. Szívesebben maradtam volna, főleg, hogy most újra láthattam Nandót, és mindazokat, akiket évek óta nem. Hiszen Real drukkerként még sem mehettem oda Xavihoz, hogy a nyakába ugorjak az El Clásico után. Most azonban senki sem állíthatott meg. Mellettük biztonságban éreztem magam, megszokott volt minden. Németország idegen volt. Idegen emberekkel és idegen nyelvekkel. A reptéren állva azonban már tudtam, hogy innen nem fordulhatok vissza.

Egy kapcsolatért áldozatokat kell hoznom. Kilépni a saját kis világomból. Ennyit igazán megtehettem Mesért. Így is sokkal tartoztam neki.

Hogy mást ne említsek, az életemet köszönhettem neki.

Nagore átölelt.

– Hajrá! És nehogy visszafordulj nekem. Nem szabad. Mes büszke rád. Legyél te is büszke őrá.

– Az vagyok – morogtam a vállába mosolyogva.

Az út közel sem volt annyira hosszú, mint amilyennek gondoltam. Bár így is túl sok időm jutott rá, hogy gondolkodjak. Fogalmam sem volt róla, milyen lehet Mesut családja, a testvérei, vagy hogy milyenek a csapattársai, akiknek jó részének a nevét sem tudtam, annyira fiatalok még.

De hát mindig is volt bennem egy megfeleléskényszer, és ez most csak még jobban kiélesedett. De akkor is fontos volt nekem, hogy elfogadjanak, hogy megfelelőnek tartsanak.

Emlékszem, mennyire izgultam, amikor Peti vitt el a szüleihez. Az annyira más volt! A húgát már eleve ismertem, az édesanyjával azonnal megtaláltuk a közös hangot... De Mes édesanyjával valószínűleg még a közös nyelv is nehéz lesz.

Kinéztem az ablakon, de csak a sötétséget láttam odakint. Hátrahajtottam a fejem, és próbáltam kiüríteni az agyam. Fájt a fejem, így aztán nem lepődtem meg, hogy kiesett az út hátralevő része. Elnyomott az álom.

***

Sami az autójának támaszkodva állt, kapucniját a fejébe húzva, lehajtott fejjel. Próbált láthatatlanná válni, és egészen jól ment neki, én azonban nem bírtam megállni mosolygás nélkül, ahogy a telefonjába temetkezett. A fejfájásom elmúlóban volt.

– Jó estét, uram – mélyítettem el a hangomat. Azonnal felkapta a fejét, és amikor felismert, magához ölelt.

– Azt hittem, soha nem érsz ide – nyomott puszit a fejem búbjára, aztán kinyitotta nekem az ajtót, és betuszkolt az anyósülésre. – Alig várnak téged. Azt hittem, hogy valamelyik idióta elszólja magát, aztán cseszhetjük a meglepetést, de valami rejtélyes módon sikerült befogni a szájukat. Nagyon kíváncsiak rád.

– Így is elég lámpalázas vagyok, Sami, nem segítesz rajtam az ilyen megszólalásaiddal – morogtam magam elé, mire a német piszok módon felnevetett.

– Miután az egész Real Madrid első pillantásra megkedvelt, neked még vannak kétségeid? – csóválta meg a fejét. – Komolyan, Hugi, néha nevetségesen tudsz viselkedni.

Nem adtam neki hangosan igazat, pedig tudtam, hogy így van. Még akkor is, ha nem az egész Madrid kedvelt meg, mert Ronaldóval még mindig olyan furcsán vagyunk, ahogy Pepével, Essiennel is... Ettől függetlenül nem lehetett okom panaszra. El tudom viselni, ha nem kedvelnek. Csak valahogy az, hogy ezek a srácok Mes barátai voltak, az egész helyzetet megváltoztatta.

Szállodában laktak, és azt hiszem, éppen a vacsora kezdetére értünk oda. Sami megállított az ebédlőtől néhány méterre, ahol egy kedves pincér srác rám mosolyott, és odabentről hallottam az elégedetlen mormogást. Minden némettudásomat össze kellett szednem. Nem beszéltem én olyan rosszul, de igencsak be voltam rozsdásodva.

– Khedira bezzeg késhet a vacsoráról, mi? – szólalt meg valaki, én pedig meg sem próbáltam elnyomni a mosolyomat.

– De csak mert meglepetést hoztam! – vágta rá a középpályás, nekem meg öklömnyire zsugorodott a gyomrom. Levettem a kabátom, a karomra terítettem, és próbáltam magabiztosnak tűnni, miközben besétáltam. Úgy éreztem magam, mintha kifutón lennék, bár előtte még sosem voltam. Most már legalább együtt tudok érezni a modellekkel. – Mesutnak. Elő-születésnapi ajándékként.

– Sziasztok! – intettem félénken. Azonnal Mest kerestem, automatikusan a hosszú hajával, így aztán meglepődtem, amikor felállt, akkora mosollyal az arcán, amilyet még nem is láttam tőle. Egy nagyon szőke, nagyon német srác mellett ült, a másik oldalán lévő hely üres volt, gondolom Samira várt. – Lia vagyok – köszörültem meg a torkom. Löw mosolyogva biccentett. Úgy látom, ez lesz itt ma a srácoknak a görbe este a keddi svédek elenni meccs előtt.

Mes szó nélkül zárt a karjaiba, én pedig elvörösödve temettem az arcom a vállába, csak hogy ne kelljen látnom a többieket. Akik minden kétséget kizáróan minket bámultak. Ez volt hát Mesut második családja.

– Nem is mondtad, hogy jössz – morogta a fülembe olyan hangon, amitől kirázott a hideg.

– Akkor hol lett volna a meglepetés? – kérdeztem.

– Te vagy a születésnapi ajándékom?

Nem volt időm arra, hogy válaszoljak, mert az egész éhenkórász társaság felsorakozott, hogy bemutatkozhasson. Csak úgy röpködtek a nevek, az arcok, és az egész estéből semmire nem emlékeztem, csak hogy a szőke fiú Marco Reus, és hogy sokat nevettek a kiejtésemen, meg azon, hogy Mes nem tudott összekaparni egy rendes német lányt, amin persze esélyem sem volt megsértődni, annyira kedveskedve mondták.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor becsukódott mögöttünk Mes szobájának ajtaja. Kellemes sötétség fogadott a szobában, csak annyi fény szűrődött be, ami az utcalámpákból feltalált. A hátamat a falnak vetettem, és lehunytam a szemem. Éreztem, amikor megtámaszkodott a fejem mellett, mégsem néztem rá. Annyi dolog kavargott az agyamban.

Az ajkai gyengéden, puhán csak futólag érintették a számat, és vettem egy mély levegőt.

– Ez nem csak a születésnapi, hanem a karácsonyi, a következő születésnapi és a következő karácsonyi ajándékod is volt – suttogtam. Halkan felnevetett.

– És holnap jönnek apuék is.

– Muszáj volt emlékeztetned? – fintorogtam, és végre kinyitottam a szemem.

Megsimogatta az arcomat, és az este folyamán először éreztem, hogy megint itt vagyok, megint vele vagyok, megint egyben vagyok.

Az elmúlt napok éjszakái borzalmasak voltak. Változni nagyon nehéz. A fájdalmat eltemetni nagyon nehéz. És minden éjjel, amikor felébredtem arra, hogy égek, hogy beszorultam egy autóroncsba, kerestem Mest magam mellett, de nem volt ott senki. A könnyek marták az arcomat, és csak az járt a fejemben, hogy abba kellene hagynom ezt az egészet, hiszen akármit csinálok, a fájdalom sosem múlik el teljesen. Néha annyira rossz volt, hogy levegőt sem kaptam.

Néha annyira nehéz volt, hogy csak aludni akartam, és soha többé nem kelni fel.

– Azért kapok majd mást is? – kérdezte, és azt hiszem, pontosan tudta, hogy min jár az agyam.

– Nem akarsz te egy kicsit sokat? – karoltam át a nyakát mosolyogva, mire csak a fejét ingatta, és végre úgy igazán megcsókolt. Annyira fura volt a hajába túrni, ami most a tenyerem alá, az ujjaim közé simult, de egészen másként, mint eddig, és ezen muszáj volt nevetnem.

– Most mi van? – kérdezte kicsit talán sértődötten. Legalábbis úgy tett.

– Csak a hajad. Furi – haraptam be a számat. Elhúzta a kezét a derekamról, és elindult az ágya felé, miközben lerúgta a cipőjét, aztán ledobta a melegítőfelsőjét is. Ahogy áthúzta a feje felett, egy pillanatra láthattam a derekát és a háta egy részét. Imádtam a hátát.

Ledobta magát az ágyra, és úgy szétterült rajta, hogy egyértelmű volt: nekem nem maradt hely.

– Hé! Mes – ejtettem ki a nevét puhán, de még csak egy hümmögésre sem méltatott. Mellékucorodtam, felemelve a karját, és a füléhez hajoltam. – Hiányoztál – suttogtam neki, és megpróbáltam minden érzést belesűríteni ebbe az egy szóba. Felém fordult, és magához ölelt.

– Te is nekem.

– Tudtam, hogy nem haragszol – böktem a hasába, de gyanítom, meg sem érezte, csak vigyorgott. Hozzáhajoltam, hogy megcsókoljam, és Mes persze kapva kapott az alkalmon.

Egyik pillanatról a másikra a hátamon találtam magam, és ezúttal már eszembe sem jutott mosolyogni, ahogy Mesut haja az ujjaim alá simult.

– Fogalmad sincsen mennyire – suttogta a számra, és még a sötétben is láttam, ahogy csillog a szeme.

– Mennyire?

– Mennyire hiányoztál.

Újra megcsókolt, a nyelve a számban, a karjaim a nyaka körül, az egyik keze tétován kezdte el feltűrni a felsőm alját, végigcirógatva a csípőcsontom.

– A tiéd – suttogtam a fülébe, megkapaszkodva a hajában a tarkóján. – A tiéd vagyok, Mes. Nem kell úgy bánnod velem, mint a hímes tojással.

Nem kellett több szó. Az, ahogy hozzámért ezer mondatnál is többet elmondott. Nem vágytam semmi másra, csak hogy szeressen.

Annyira csendes és békés volt minden. Az összes idegszálam Mesutra figyelt akkor. A ruhák egymás után tűntek el rólam, róla, hogy a végén csak a forróság maradjon köztünk, és bőr a bőrön. Hangos lélegzetvételek töltötték be a szobát.

Messzel szeretkezni olyan volt, mintha még soha nem lettem volna férfival. Pedig ez nem volt igaz. Csak Petivel...

Ez nem olyan volt, mint Petivel. Mert most olyan egésznek éreztem magam, olyan teljesnek, mint előtte még soha. Szerelmes voltam. És ez az érzés ott égett a bőröm alatt, az ereimben, az agyamban, a szívemben. Ha csak egyszerű érzés lett volna, talán nem lesz olyan különleges.

De valami olyan megmagyarázhatatlan összevisszaság volt bennem, ha Mesutra gondoltam, hogy azt nem lehet egyszerű szerelemnek leírni.

A karjaiban, a forró bőréhez simulva elaludni olyan volt, mintha újra én lennék én. Múlt nélkül, sebek nélkül. Innen már nem fordulhattam vissza. Nem tarthattam magam távol többé Mestől. A részem lett. Az a részem, amelyik nyáron meghalt.

Ő tett engem egésszé.