Taníts meg - 6. fejezet

6. fejezet – Be my friend

Hűvös volt a reggel június huszonötödikén, a srácok szabadnapján, amikor találkozhatnak a családjukkal meg hasonlók, nem csak kilógnak. Holnaptól edzés halálig, ha meg akarják verni a portugálokat, és persze, melyikük nem azért jött ide, hogy nyerjen?

Élénken élt bennem az este emléke, és abból ítélve, hogy reggel az első dolga volt felhívni, úgy éreztem, Fernandonak is.

– Szeretnél találkozni? – kérdezte.

– Nem – feleltem.

– Nem? – lepődött meg, mire elnevettem magam.

– Persze, hogy szeretnék! De ez nem jelenti azt, hogy fogunk is. Ma jönnek a gyerekeid, nem? – kérdeztem, és nekidőltem a falnak az ablak mellett. – Te mondtad tegnap. Menj ki eléjük, Fernando. Tudom, hogy hiányoznak neked.

– És te? Mit fogsz csinálni egész nap?

– Eddig is elfoglaltam magam valahogy, nem? – kérdeztem vissza, vigyorogva.

– Na ja, azt ismerem. Ebből kétszer belém, egyszer meg Navasba futottál, a tegnap reggelről meg szerintem ne is beszéljünk. Félnem... féltenem kellene? – Hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog.

– Nem, lesz gardedámom – jelentettem ki. – A barátod felajánlotta, hogy összefuthatnánk.

– Juanito? Tényleg, tegnap az sms. Meg mintha este is mondta volna... – gondolkodott hangosan.

– Akkor, elengedsz?

– Ne hülyéskedj, mintha engedélyt kéne kérned. Azt csinálsz, amit szeretnél – felelte gyengéden.

– Rendes fiú? – kérdeztem.

– Ki, Mata? – nevetett. – Energiabomba, be nem áll a szája, és makacs, mint az öszvér, de különben igen, rendes fiú.

– Senki sem lehet tökéletes – mormogtam.

– De én például ijesztően közel állok hozzá – vágta rá magabiztosan.

– Kac-kac, önbizalomban nincs hiány, mi? Na jó, mennem kell, mert nem mehetek ki pizsamában az utcára, főleg, ha randim van valami focistával.

– Az előbb még szó sem volt arról, hogy randiztok – háborgott, én meg csak mosolyogtam.

– Ez járt neked! – vágtam vissza, aztán köszönés után letettem. Farmert vettem, hosszút, mert őszintén féltem, hogy fáznék rövidnadrágban, meg egy fehér pólót, edzőcipővel.

Eltűnődtem rajta, hogy szeretném-e összefogni a hajam, de aztán belenéztem a tókörbe, és úgy láttam, hogy viszonylag normálisan áll. Szerettem a hajamat. Szőkés barna volt, és egyenes, könnyen kezelhető, így csak egy napszemüveggel hátratűztem a szememből. Elégedetten szemléltem az eredményt. Felkaptam a táskám, a kulcsot, meg a telefonomat, és tárcsáztam Mata számát.

~~~

– Csinos – dicsért meg, amikor meglátott, aztán elkapta a karomat és körbeforgatott. Mintha annyi látnivaló lett volna rajtam! De persze a mosolya rám is átragadt. Juan Mata kedve ragadós volt. – Még nem reggeliztem, úgyhogy beülhetnénk valahova – ajánlotta.

– Én sem ettem tegnap délután óta semmit, úgyhogy támogatom – mondtam, és kihúztam a kezem a tenyeréből, hogy aztán zsebre dugjam. – Neked nincsen senkid, akivel találkozhatnál? – kérdeztem érdeklődve. Elég elképzelhetetlennek tűnt a dolog, tekintve, hogy olyan srácnak tűnt, akit könnyű megkedvelni, nekem nagyjából fél óra alatt sikerült tegnap reggel... Szinte teljesen biztosnak tartottam, hogy vannak lelkes jelentkezők.

– Nincs – felelte egyszerűen.

– Az nem létezik!

– Pedig de – vonta meg a vállát. – Nem vagyok az a típus, aki könnyen beleszeret valakibe, és aztán az állapot tartós is marad – mosolyogta. – Életemben jelenleg az egyetlen olyan nő, aki nem a családom része, Nora.

– Fernando kislánya? – nevettem, és ő is vigyorgott, miközben a hátamra téve a tenyerét, benavigált egy kávézóba. Olyan finom illatokat éreztem, hogy komolyan tartani kezdtem tőle: hangosan kezd korogni a gyomrom. Elég ciki lett volna.

– Aha – bólintott, és leültünk. – Csak szólok előre, hogy ÉN fogok fizetni, és minden ellenkezés teljesen értelmetlen – szögezte le, amikor leültünk, de persze a vigyor még mindig ott volt a képén. Megcsóváltam a fejemet.

– Miért is?

– Mert nem hagyod, hogy egyedül, magányba fulladva döglődjek egész nap a hotelszobámban.

– Elfogadható érvnek hangzik – haraptam be az alsó ajkamat, és azon vacilláltam, hogy mit kérjek. A kávé biztos volt, de különben reggelente nem tudtam édes dolgokat enni, úgyhogy eléggé esélyesnek láttam egy sajtos vagy sonkás melegszendvicset, esetleg a kettőt egyszerre.

Meglepően könnyen megtaláltuk a közös hangot. Nem mondom, hogy nem volt bennem semmi feszengés, még a tegnap reggel után is, pedig akkor is könnyen elbeszélgettünk. Aztán azon kaptam magam, hogy úgy nevetek vele, mint otthon szoktam Lucával, a legjobb barátnőmmel, vagy Évivel a nővéremmel. Ők álltak hozzám a legközelebb, gyakorlatilag egész életemben.

Juan semmiben sem hasonlított hozzájuk, kezdve azzal, hogy férfi volt, mégis, azon kaptam magam, hogy megnyílok előtte, akár egy könyv.

Minden második szavával képes volt megnevettetni, mesélt arról, hogy mennyire szereti Angliát, pedig szinte állandóan borús az idő. Mesélt arról, hogy két havonta egyszer akkora honvágy tör rá a napfény, a tenger miatt, meg úgy általában Spanyolország után, hogy muszáj hazajönnie. Elmondta, hogy számítsak rá, hogy lekapnak minket, mert az mindig nagyon izgalmas, ha egy focista egy addig teljesen ismeretlen nővel mutatkozik, és furcsa, de még ez sem zavart.

Én is mesélhettem neki a saját életemről. Arról, hogy tanítok, hogy mióta az eszemet tudom, ezt akartam csinálni. Gyerekekkel foglalkozni az életem értelme, mert közben folyamatosan tanulok: a gyerekek ártatlanságát, a gyerekek őszinteségét tanulom.

Nem szégyellte, hogy velem van, nekem meg aztán pláne nem volt semmi szégyenkezni valóm miatta. Főleg, amikor mindenféle felszólítás nélkül elkezdett Anninak becézni. Nem volt sok becenevem, otthon vagy Anna voltam, vagy Ancsa, az Anni teljesen új volt.

– Mata, lehet egy nagyon furcsa és gyerekes kérdésem? – kérdeztem, miközben felálltunk, és a férfi rendezte a számlát. Közös megegyezés alapján, szétnézünk a városban.

– Persze – felelte mosolyogva, és átkarolta a vállamat, miközben kiterelgetett az ajtón.

– Leszel a barátom? – Azért szerettem az angol nyelvet, mert ezt a kérdést fel lehetett úgy tenni, hogy ne legyen kétértelmű. Would you be my friend?

– Ez kérdés volt? – vonta fel a szemöldökét, és rám nézett. – Máris az vagyok, Anni.

Nem tudtam elmondani neki, hogy igen, ez kérdés. Nem bővelkedem barátokban. Mégis, a szavai átmelengették a szívemet. Mert hiába nem ezt mondta, mégis úgy éreztem, hogy azt üzeni: nem vagy egyedül.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy itt, a világ végén találok újra barátokra.

– Miért rohantál el tegnap reggel olyan hirtelen? – kérdezte egyszer csak, és elengedte a vállamat. Egy szökőkútnál jártunk, én meg persze rossz gyerek vagyok, nem bírtam ki, hogy ne nyúljak bele. Ez a majom meg lefényképezett. – Hehh, aztán majd leshetsz, ha este a twitteren leszel – tette hozzá kárörvendően. Kiöltöttem rá a nyelvem.

– Mondtam tegnap is, hogy a nővéremmel beszéltem – feleltem. – Férjhez megy augusztus végén, aztán tudod... korán kezdődik az idegbajos időszaka, pedig már megvan a ruhája is.

– Akkor mi a probléma?

– Hogy az enyém még nincs – nevettem.

– Ó, koszorúslány leszel? – érdeklődött, és leült mellém egy padra, bámultuk a szökőkutat.

– Igen. Lucával, a legjobb barátnőmmel, meg Évi legjobb barátnőjével. Rajtunk kívül meg az összes kislány nagyjából, aki a családban van. A gyerekek nagyon élvezik ezt.

– És, van már kísérőd?

– Nincs. Miért? Lecsapnál Fernando kezéről? – viccelődtem.

– Eszemben sincs, de soha nem volt meghatározva, hogy csak egy kísérőd lehet, nem? Különben beszéltél már vele róla?

– Jajj, dehogy. Nem is tudom, hogy most meg kell-e hívnom vagy ilyesmi – csóváltam a fejem.

– Csókolóztatok, nem? – kérdezte semleges hangon.

– Elmondta neked? – néztem rá nagy szemekkel.

– El. De ha nem mondja, akkor is rájövök, az arcára volt írva, hogy valamin nagyon gondolkodik, hogy valami történt közöttetek – magyarázta vállvonogatva.

Néztem rá, az arcát fürkésztem próbáltam megfejteni. Miért bújt vajon a bolondos, komolytalan álarc mögé, amikor ennyire jó emberismerő volt? Mit rejteget? Vagy talán éppen olyan lenne, mint én? Önmagát védi azzal, hogy nem a valóságos énjét mutatja a világnak? Meg tudtam érteni, ha így volt. Nem vonhattam felelősségre valamiért, amit én is ugyanúgy megtettem.

– Nem kérdezed meg, hogy miről beszélt? Hogy mit mondott rólad?

Megvontam a vállam.

– Nem az én dolgom, hogy miről beszéltek. Nyilván azért nem nekem mondja, mert nem rám tartozik.

– Nem is érdekel?

– Juanito, nem azt mondtam, hogy nem érdekel, hanem azt, hogy nem fogom megkérdezni – forgattam meg a szemem.

– Nem tudja, mit csináljon – nézett maga elé, de nem látott. Láttam az arcán, hogy valahol nagyon máshol jár.

– Tudom – mondtam, és őt figyeltem. Aggódott.

– Nem fog vigyázni rád.

– Hát majd én vigyázok őrá – szóltam gyengéden. – Ez a barátok dolga, nem igazi?

– Ő nem a barátod akar lenni, Anni, és ezt te is nagyon jól tudod, nem igaz? – nézett végre a szemembe. Bólintottam. Persze, hogy tudtam. Csak a hülye nem venné észre, és én sosem tartottam magamat hülyének. – Rád ki fog vigyázni, Anni, azt mondd meg.

– Már nagylány vagyok – fordítottam el a fejem a vizslató tekintet elől. Különben meglátta volna, hogy hazudok. Hogy fogalmam nincs a válaszról.

– Az egyedülléthez sosem lehetsz elég nagy, Törpe – simított végig az arcomon.

– Reménykedem, hogy nem hagytok egyedül – leheltem, és éreztem, hogy galád könnyek lepik el a szemem, és szorítják össze a torkomat. Odadőltem Mata vállához, éreztem a karjait a vállam körül, és sírtam.

Nem igazán tudtam, hogy mit, vagy kit siratok.

Fernandót? Magamat? Az egyedüllétet? Az ő fájdalmát, vagy a sajátomat? Vagy azt, hogy lassan, de biztosan beleszeretek, de abban a kapcsolatban én nem lehetek igazán boldog, mert én gyenge vagyok, ő pedig törött?

Nem számított. Csak az, hogy kiadom magamból a fájdalmat, és az, hogy van, aki megértse és felszárítsa a könnyeket. Nem voltam egyedül, még akkor sem, ha abban a pillanatban úgy éreztem. Magányos... nos, az lehettem. De egyedül attól a pillanatól kezdve sosem voltam. Még annyira sem, mint Lucával.