Taníts meg - 2. fejezet

2. fejezet – Utak keresztezik egymást

Ideges voltam. Ha tehetem fel-alá járkálok, vagy összetépek valamit, de erre nem nagyon volt hely – meg lehetőség – egy lelátón.

Egyetlen kérdés visszhangzott a fejemben: MIT CSINÁLTOK, SRÁCOK?! Horvátország ellen játszottunk, az utolsó meccs a csoportkörben, és én azt hittem, hogy simán továbbjutunk, annyira biztos voltam benne, főleg az írek elleni szép szereplés után. Mert az foci volt, még akkor is, ha az ellenfél nem volt egyenrangú. Most meg csetlett-botlott Silva is, Torres is, egyszerűen rossz volt nézni.

Nem is csodálkoztam, amikor a szövetségi kapitány mindkettőt lehozta. Először a 2012-es EB alatt még csak mérges sem voltam rá miatta.

Ennyire ideg is csak a focitól tudtam lenni.

Aztán mikor a nyolcvannyolcadik percben Jesús Navas végre gólt szerzett – Iniesta és Fabre hathatós közreműködésével – kicsit megnyugodtam. Hát, nem a spanyol válogatott csapat egészén múlott, ez tény.

Kicsit csalódott voltam. Talán megértőbbnek kellett volna lennem, vagy nem is tudom, hiszen hogyan várhattam el egy Fernando Torrestől, hogy miközben romokban van az élete, majd pont az EB-re fog koncentrálni? Valahol pedig pontosan ezt vártam.

Huszonhárom éves voltam, és tudtam, hogy nagyon naiv. Évek óta ő volt az idolom, valaki, akire felnéztem, noha valami teljesen mást csináltunk. Nem csak akkor szurkoltam neki, mikor csúcsformában volt a Liverpoolban, és nem fordítottam el a fejem, amikor nem ment neki a VB-n, vagy a Chelsea-ben. Persze nem ismertem, fogalmam sem volt, milyen lehet valójában, de reménytelenül érzelmes voltam, és nehezen viseltem, hogy látnom kell, ahogy darabokra zuhan valaki, aki régen magabiztos volt, és még mindig tehetséges, akármi történjen is.

Egyedül bandukoltam hazafelé, a szállodába, ahol laktam. Talán jó lett volna beülni valahová, de nem ismertem itt senkit, és csak az ökör iszik magában.

Szép város volt, ráadásul imádtam a nyári estéket. A hangulatot. Az illatot. Ahogy körbeölelt a bársonyos éjszaka. Nem akartam beülni sehová – de nem akartam visszamenni sem.

Egy éjjel-nappaliban vettem dobozos üdítőt – mert a dobozos üdítőnek megvan a maga hangulata – és leültem egy köztéri lépcsőre. Hallottam, hogy a fejem felett átsétálnak néhányan a téren, és láttam elmosódott alakokat a lábam előtt, de nem nagyon érdekelt. Hátradőltem, és a tiszta égre bámultam. Hiányoltam a csillagokat, itt nem látszott elég. Kellett az emberiségnek annyi utcalámpa...

Valaki sietősen trappolt lefelé. Nagyot sóhajtottam. Egyedül akartam lenni.

Elég hullámzó személyiség voltam ilyen szempontból. Volt, hogy majd meghaltam egyedül, vágytam arra, hogy valakivel legyek, máskor meg azt akartam, hogy az egész környék kiürüljön körülöttem, és a leghangosabb dolgok a gondolataim lennének.

– Hé, minden oké? – kérdezte valaki, angolul. Ezek szerint nem itteni.

Elmosolyodtam. Hát nem ironikus?

– Aha – feleltem, de nem néztem rá. Sőt, le is csuktam a szemem.

– Nem úgy nézel ki. Különben is, mit keresel az éjszaka közepén egyedül a városban? Nem feltétlen életbiztosítás. EB van ugyanis, és mindig akadnak elvetemült szurkolók, te meg lány vagy. – Na ne mondd, Sherlock.

– Azért vagyok itt.

– Az elvetemült szurkolók miatt?

Felnevettem. Muszáj volt ránéznem kései, nem várt látogatómra, csak hogy azzal a lendülettel elkerekedjen a szemem.

– Viccelek. Látom a mezedet. De Villa most nem játszik.

Az alsó ajkamba haraptam. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Jésus Navas csak azért szólított meg, mert nem volt színjózan, főleg azok után, hogy tényleg feltűnő volt rajtam a spanyol mez, meg rajta David Villa neve.

– Tudom, hogy nem játszik, azért ez van rajtam – feleltem végül, miközben leült mellém. – Figyelj, nem kellene neked a többiekkel lenned?

– Felismertél?

Megforgattam a szemem. Tutira nem józan. Még szerencse, hogy az ilyen helyzeteket meglehetősen jól tudtam kezelni, volt idő, amikor az egyik legjobb barátommal rendszeresen játszottunk le a „részeg vagyok, gondoskodj rólam” köröket.

– Nem.

– Tényleg?

– Figyelj, tényleg vissza kellene menned, nem fogják neked megköszönni – morogtam neki, és elfordítottam a fejem, újra az égre emelve a pillantásomat. Belül igazi háború játszódott le bennem, de kívül a nyugodtság álarcát viseltem. Na igen. A tettetésben jó voltam mindig is.

– Hogy hívnak? – kérdezte, ügyet sem vetve a megjegyzésemre. Vicces akcentussal beszélt, elmosolyodtam rajta.

– Keresztes Anna.

– És akkor most Keresztesnek hívjalak?

– Anna a keresztnevem – nevettem fel.

– Áh. Figyelj csak, nem tudod hol vagyunk?

Szóval innen fúj a szél. Részeg, és még el is tévedt. Újra nevettem. Mindig elképesztő, hogy hiába látjuk őket a TV-ben, moziban, hallgatjuk a CD-jüket vagy szurkolunk nekik a meccsen, ők is csak ugyanolyan emberek, mint mi. Sőt. Talán kicsit több törődésre is van szükségük, hiszen honnan tudhatnák, ki őszinte körülöttük és ki nem? Nem tudnék ilyen életet élni, amikor egyébként is elég bizalmatlan vagyok. A haverom könnyen lehetsz, de a barátom...? Azért meg kell harcolni.

– De, tudom. Azt viszont nem, hogy hol kellene lenned, Navas.

– Jesús, Jesús jó lesz. Én is Annának hívlak, hm? Ha elmondom, hazakísérsz?

– Ezt fordítva szokták, nem? És különben is bajban leszel, ha megmondod, hol laktok, én csak civil vagyok.

– Nem lesz baj – vigyorgott rám, a szeme csak úgy világított a barna bőre mellett. Gyönyörű szempár volt, nem mondom, noha abban, amit mondott, egyáltalán nem láttam rációt. Ki fogják nyuvasztani. Egyáltalán hogyan hagyhatták őt el...?

– Kétlem – mondtam, de azért felálltam. Nem venném a lelkemre, ha hiányos lenne a keret, főleg, amikor már a négy közé jutásról lesz szó. Nyújtottam neki a kezemet, már csak megszokásból, meg mert nyári estéken nem éreztem magam tanárnak, inkább voltam a „mérsékelten felelőtlen” kamasz, aki néhány éve a Balaton partján, egy foci pályán feküdt, beszélgetett, nevetett és sírt is ugyanilyen éjszakákon, és általában ugyanígy húzta fel a barátját, aki sokszor ugyanígy szét is volt csúszva. A dolgok nem változnak. A történetben lévő szereplők néha igen.

– Kösz, örök hála és vezeklés.

Nem méltattam válaszra, erőteljesen próbáltam palástolni, mennyire jól szórakozom rajta. Nem szerettem a részegeket – nagyon nem –, de amikor valaki így, éppen csak be volt csípve, azt viccesnek találtam.

– Hol laktok? – kérdeztem, de a szálloda neve olyan ismeretlenül és olyan lengyelül hangzott, hogy meg sem próbáltam megismételni. Helyette előkotortam a vállamon lógó övtáskából nyúzott, gyűrött útikönyvemet, és kinyitottam Gdansknál. – Inkább bökj rá, jó? Aztán odaviszlek.

Valaki fizetni fog nekem ezért.

Eltelt vagy öt perc, mire kibogarászta a térképét. Még, hogy a nők nem értenek a tájékozódáshoz! Jésus Navast múzeumba kéne mutogatni. Sikerült túl jutnunk egy utcán – persze menet közben be nem állt a szája – amikor megszólalt a telefonja.

Van nála telefon, és engem kér meg pesztonkának? Most vajon sírjak, vagy nevessek?

– Én ezt nem veszem fel – jelentette ki, mikor megnézte a kijelzőt. Laposakat pislogott, de egyenesen járt. Azt viszont tisztán leolvastam az arcáról, hogy be van rezelve.

– Miért, ki az? – tettem fel az egymilliós kérdést, miközben bekanyarodtunk egy utcán.

– Casillas. Ki fog nyírni.

– Na, azt nem csodálom – morogtam az orrom alatt.

– Szóltál?

– Csak azt mondtam, hogy szerintem fel kellene venned. Lehet azt hiszik, hogy elraboltak vagy valami.

– Kétlem. Figyelj, beszélj már vele! Mondd, hogy nem vagyok magamnál, és jöjjön értem. – Felvontam a szemöldököm. – Kérlek, Anna!

Az Európa Bajnokság – legalábbis számomra – kezdett igazán komikus lenni. Egy hatalmas vicc, ez csak egy hatalmas vicc lehet. De ahogy néztem Navas kezében a telefont, ami kitartóan csörgött, rájöttem, hogy szó sincs ilyesmiről. Csak az élet poénkodik velem. Végig sem értem a gondolatmeneten, azon kaptam magam, hogy a spanyol játékos a fülemhez nyomja kétségtelenül méregdrága telefonját, és valaki teljes beleéléssel osztani kezd, méghozzá spanyolul. Egy betűt nem értettem. Na jó. Egy betűt talán igen.

– Ööö, haló? – próbáltam meg félbeszakítani, miközben próbáltam a pillantásommal keresztüldöfni Jésus Navas szívét, és eltolni a telefont, de semmi. Bár én is sportoló lettem volna! Mondjuk birkózó. Tutira két vállra fektetném. Így azonban kiszolgáltatott voltam, és a Navason lévő tíz centi plusz sem dobott a mérlegen. Vesztettem.

Újabb spanyol szavak a vonal másik végén.

– Sajnálom, de nem beszélek spanyolul – mondtam. – Ez Jésus Navas telefonja.

– Tudom, hogy az övé. De te ki vagy? És mit keres nálad a telefonja? – Váltott angolra a férfi.

Mondott még valamit, újra spanyolul, amit én úgy értelmeztem, hogy kitekeri a nyakát, de ebben nem lehettem biztos.

– Csak egy lány. – Még csak az kéne, hogy lassan az egész válogatott névről ismerjen. Igazán feldobná az EB-t. – A városban szedtem össze. Eltévedt, és most éppen a szálloda felé sétálunk.

– Hol vagytok?

Felnéztem a mellettünk álló házra, és bemondtam az utca nevét.

– Várjatok meg ott. Érte megyünk.

– Érted jönnek – továbbítottam az infót.

– Szerinted mennyi az esélye, hogy a mester nem tud erről?

– Szerintem imádkozz, hogy a csapattársaid falazzanak neked – feleltem, és leültem a járda szélére. Jobb dolgom úgysem volt, és már eléggé kívánkoztam az ágyamba, arról nem is beszélve, hogy kezdtem magamon a sokk jeleit tapasztalni, ami valószínűleg nem meglepő azok után, hogy Jésus Navassal töltöttem a fél éjszakát, majd lefolytattam egy beszélgetést Iker Casillasszal.

Még nem sikerült eldöntenem, hogy vajon ez egy álom, és ha az, akkor fel akarok-e belőle ébredni.

Néhány perccel később – ami alatt Navas jelentős fejlődést ért el a csendben maradás területén – egy fekete autó parkolt le előttünk. Casillas nem tűnt boldognak, én még sem rajta lepődtem meg. Fernando Torres ezerszer jobban érdekelt. Rá nem számítottam.

Néztük egymást, hozzám gyakorlatilag el sem jutott, hogy mi történik a spanyol csapatkapitány és középpályása között. Most már haza akartam menni. Fel akartam ébredni.

– Anna, igaz? – törte meg a kettőnk közötti furcsa semmit a csatár, és akkora csend lett, hogy tisztán lehetett hallani, ahogy rákezdenek a tücskök. Felálltam, és leporoltam a nadrágom, de hang nem jött ki a torkomon.

– Ti ismeritek egymást? – kérdezte Casillas. Nem mertem felnézni, a cipőm orrát bámultam, de már készültem volna megrázni a fejem, mikor a szőke férfi megszólalt.

– Találkoztunk már. Úgy tűnik, ez a város sokkal kisebb, mint amilyennek tűnik.

– Aha – mondtam én is, kevés meggyőződéssel. – Az utak keresztezik egymást.

– Az utak keresztezik egymást – ismételte, mire ránéztem. Foglyul ejtettek a szemei, de én nem akartam rab lenni, különösen nem a saját fejemben. Pedig afelé tartottunk. Én legalábbis biztos.

– Nem tálalsz ki senkinek, ugye? – kérdezte Casillas. Felé kaptam a fejem.

– Dehogy – méltatlankodtam. Halvány mosoly jelent meg az ajkain.

– Akkor menjünk. Gyere te idióta – kapta el Jésus karját. Torres felém lépett.

– Figyelj csak, nem adod meg a számod? Csak arra az esetre, ha valaki megint eltűnne – somolygott. Béna indok volt, és ezt mindketten tudtuk, de nem tiltakoztam. Úgysem fog soha felhívni, de ez már csak egy ilyen EB volt. Végig álmodtam valamit, ami reményekkel kecsegtetett, de semmit nem adott.

Nem adhatott.

Aztán utak keresztezték egymást... és minden megváltozott.