Taníts meg - 1. fejezet

1. fejezet – Találkozni a majdnem világ végén

A vállát húzta a sporttáskája. Ezzel az érzéssel tudott mit kezdeni, ezt az érzést ismerősként üdvözölte. Ami fájóan idegen volt, az a hiány, az üresség a szívében.

És az értetlenség. Igen, az volt a legnagyobb.

Végigsimított a nő nevén. A karjára tetováltatta. Úgy gondolta, hogy a kapcsolatuk épp úgy örökre szól, mint a tinta a bőre alatt. Hogyan tévedhetett ekkorát?

Őszintén nem csodálkozott, hogy nem került be már az első meccsen a kezdőcsapatba. Az olaszok ellen nyitottak, akiket sosem szabadott félvállról venni, és sem Puyol, sem David nem volt itt, ő pedig őszintén kételkedett benne, hogy képes lenne igazán a feladatára, meg a labdára figyelni, amikor csak az járt a fejében, hogy nem akarja elveszíteni Olallát, de leginkább nem akarja elveszíteni a gyerekeit.

Leült a padra, nem messze a pályától, ahol edzettek. Régen besötétedett, ő mégis maradt, mert miközben futott, az izmait dolgoztatta, könnyebben kapcsolta ki az agyát, és arra most nagy szüksége volt. Nem akart gondolkodni.

Most örült a sötétségnek. A sötétség eltakarta őt, nem kellett attól tartania, hogy felismerik. Tenyerébe temette az arcát.

Futottam. Normális esetben nem nagyon szerettem, de úgy tűnt, a város minden pályáját elfoglalták a futball őrültek. Az egész város lázban égett, mindenki a bőrt rúgta, és lássuk be ott egy magamfajta lánynak nem volt sok helye. Még akkor sem, ha én is azért jöttem, mert függő, meg rajongó vagyok.

A fülemben szóló zene ritmusára léptem, ez könnyebbé tette a szenvedést. Muszáj volt, mert nem sportoltam, egyszerű tanárnő voltam, de ez nem jelentette azt, hogy én nem akarok csinos lenni.

Az idegent csak véletlenül vettem észre, ahogy ott gubbasztott a padon. Úgy tűnt rosszul van, én meg nem tudtam legyőzni a természetemet, a másik énem rendületlenül sikítozott, hogy menjek oda hozzá, hiszen lehet, hogy segítségre van szüksége. Fel sem merült bennem, hogy valószínűleg egy totál ismeretlennek az én segítségemre lenne utoljára szüksége, tekintve, hogy a százhatvan centim mellett mindössze ötven kilót nyomtam, így aztán a legtöbbször semmi hasznomat nem vették.

Kihúztam a fülesemet, és tétován megérintettem a – közelről ezt már jól láthattam – férfi vállát.

– Jól vagy? – kérdeztem, a biztonság kedvéért angolul. Azt erre felé majdnem minden szurkoló megértette, ha meg mégsem, akkor sem hiszem, hogy bárkiben felmerült volna, hogy rossz szándékkal közelítem meg. Legfeljebb őrültnek gondolhatott.

Az idegen felnézett.

Nekem pedig a tüdőmben akadt a levegő.

Mert ismertem ezt a szempárt, ismertem ezt az arcot, ismertem a vonásait. És nem csak azért, mert hetek óta vele volt tele a sportbulvár, meg azzal, hogy az eddig álombeli házassága egyszerre szilánkjaira tört. Azért is, mert hat éve neki szurkoltam. Az ő csapatának.

Nem sok kellett hozzá, hogy az állam a padlón koppanjon, de aztán a józanabbik felem – amelyik mindig jelen volt, csak általában kevésbé érvényesítette az akaratát – megszólalt.

„Ne, Anna. Arra van most a legkevésbé szüksége, hogy a rajongói megrohamozzák.”

Így aztán rendeztem az egy pillanatra megvonagló vonásaimat, és továbbra is segítőkészen néztem rá, azzal a különbséggel, hogy most már egészen biztosan tudtam: nincsen jól.

– Nem. Nem vagyok jól.

– Sajnálom – mondtam, bár fogalmam sincs, miért kértem bocsánatot, vagy mire mondtam, hogy sajnálom. Talán azért, mert butaságot kérdeztem, talán azt sajnáltam, hogy az élete romokban hevert, esetleg azt, hogy a hangjától kirázott a hideg, egyáltalán nem rossz értelemben. Mindegyik igaz volt, és mindegyiket bántam.

Leültem mellé a padra, persze tisztes távolságban. Nem akartam nyomulni. Ha nem Fernando Torresről lett volna szó, hanem egy egyszerű emberről, ugyanezzel a problémával, magamat ismerve, akkor is megteszem. Így azonban külön késztetést éreztem.

– Csak ne kezdj el sikítozni, jó? – kérdezte, rám sem nézve. Elmosolyodtam. Persze, hogy leesett neki, hogy ismerem.

– Eszemben sem volt.

Néhány percig csak ültünk egymás mellett, szótlanul. Ő nem vett rólam tudomást, én mélyeket lélegeztem a futás miatt. Nos, egy kicsit talán az ő jelenléte miatt is.

– Nézd – kezdtem bele végül, mert mikor először olvastam a válásáról, már akkor arra gondoltam, hogy ha egyszer beszélhetnék vele, valami ilyesmit mondanék. És különben sem tudtam elviselni a szomorú embereket a környezetemben. – Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, különösen nem egy idegentől, de... ez nem a világ vége. Most nehéz. Szereted őt. Nekem elhiheted, tudom, hogy milyen, ha valaki nem szeret minket viszont. De még csak huszonnyolc éves vagy. Egy egész élet áll előtted, hogy végigéld. És különben is. Én bízom benned. Sok sikert a holnapi meccsre.

Most én voltam az, aki nem nézett rá. Egyszerűen csak visszatettem a fülesemet – az apró hangszórókból üvöltött a The Wanted Glad You Came című száma, ami valószínűleg nem illet egy huszonhárom éves nőhöz, egy tanítványom ragasztotta rám, és nem is nagyon szerettem más számukat ezen kívül, de kifejezetten szerettem rá kínozni magam.

A hátamban éreztem a pillantását, de nem maradhattam. Ha maradok, elkezdek reménykedni, ha maradok, akkor talán felel valamit, és azt nem bírnám ki. Elmondtam, amit akartam. Már csak az maradt hátra, hogy reménykedjek: sikerült valamit megmozdítanom benne. Elvégre ez a mi dolgunk nem? A rajongó akkor is hisz, ha már nem maradt senki más.

Én hittem.

~~~

Nem rúgott gólt. Persze, hogy nem rúgott, de próbálkozott. És ahogy ott álltam a tömegben, a mezben, amin rajta volt a neve, meg az elmaradhatatlan kilences, csak mosolyogni tudtam.

Mert A Kölyök küzdött.

És ha küzd, akkor nem adja fel. Hiába, büszke voltam rá. Egy percig sem gondoltam, hogy ez az én érdemem, én hittem, hogy saját erőből is talpra tud állni. És furcsa mód, annyira hittem, hogy ez elég volt.

Még akkor is ezen kattogott az agyam, amikor futni mentem. Kicsit csepegett az eső, de nem bántam, szellőzött a fejem, ami nagyon jól esett, mert a késői időpont ellenére, egyáltalán nem éreztem fáradtnak magam, remegtek az izmaim, muszáj volt levezetnem a feles energiákat.

Amikor végre úgy éreztem, hogy fogy a levegőm, leültem a padra. A padra, amin pontosan egy nappal ezelőtt ott találtam őt. Most persze nem volt ott senki. Megtámaszkodtam a térdemen, és vettem néhány mély levegőt. Figyeltem a kilégzésre, így sikerült lenyugtatnom a bordáimon ezerrel doboló szívemet.

Összerezzentem, amikor valaki megérintette a vállamat.

Persze, hiába mondták, hogy ne mászkáljak egyedül egy totál idegen városba, nem hittem benne komolyan, hogy bármi bajom eshetne, egészen addig, még valaki ténylegesen be nem tört a személyes terembe.

A fülemben a Mutemath Blood Pressure száma szólt, és egy pillanatra tényleg az egekben volt a vérnyomásom, aztán felnéztem.

Ezt a barna szempárt bárhol felismerném. Még akkor is, ha sötét van.

Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet, így most megkönnyebbülten fújtam ki. Halványan elmosolyodott.

– Nem mondták még neked, hogy ne mászkálj esténként egyedül? – kérdezte.

– Most, hogy mondod, mintha említették volna – feleltem könnyedén.

– Csak meg akartam köszönni...? – A mondat végén felvitte a hangsúlyt.

– Anna – feleltem, mert egyértelmű volt, hogy a nevemet akarja tudni.

– Hát, köszönöm, Anna.

Nem válaszoltam. Mit mondhattam volna? Hogy szívesen? Ez igaz volt. De nem éreztem helyénvalónak. Mert csak azt tettem, amit helyesnek tartottam.

Néztem a hátát, ahogy elsétált. Utána akartam menni, de tudtam, hogy nincs hozzá jogom. Én csak egy senki voltam, és mindig is az leszek. Felálltam, és újra elindultam. Ideje volt visszatérni a valóságba. Még akkor is, ha az, amire mindennél jobban vágytam, minden lépéssel távolabb került tőlem.