Törékeny - 5. fejezet

[Bocsánat a hosszú kihagyásért, de hát ilyen ez az egyetemista lét. Nem szeretnék hosszan magyarázkodni, tényleg ez áll a háttérben. Meg néhány magánéleti dolog, amivel pedig senkit nem szeretnék untatni :) Zenét persze most is hoztam nektek: Ocho Macho: Jó nekem. Meglehetősen passzol a fejezethez. Amit kivételesen nagyon szerettem írni :D Remélem ti is szeretni fogjátok.]

5. fejezet – Vacsora

Amikor reggel kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megláttam, Mesut békés, nyugodt arca volt. Egészen gyereknek nézett ki, ahogy aludt, és ez a gondolat megmosolyogtatott, de csak addig, amíg el nem gondolkodtam azon, hogy vajon mit csinál az ágyamban. Elég sok variáció végigfutott az agyamon, mire realizáltam magamban, hogy nem emlékszem a filmünk végére, és hogy a tegnap esti melegítőmben fekszem a takaróm alatt, Mesut pedig farmerban és pólóban mellettem.

Lelkiismeret-furdalásom volt, ugyanakkor tudtam, hogy nem fogok erről beszélni Alénak, amitől az egész csak még rosszabb lett. De hát hogy mondhattam volna el neki? Még akkor is, ha tényleg semmi nem történt közöttünk, és…

El kell neki mondanom, mielőtt beleőrülök, akkor is, ha utána egy hétig nem szól hozzám.

– Jó reggelt! – Gondolataimból Mesut kásás hangja szakított ki. Álmosan pislogott, és a hajába túrt a tarkóján, nekem pedig kiürült a fejem. Az idegesség még várhat, ellenben van egy focistám, aki vigyázott rám az éjszaka, és talán nem ártana reggelit készítenem neki.

– Szia – mosolyogtam rá. – Ha szeretnél, lezuhanyozhatsz, addig csinálok reggelit.

– Köszi, angyal vagy – hajolt hozzám, és puszit nyomott az arcomra, mintha csak ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, és Isten a tanúm, abban a pillanatban tényleg úgy is tűnt, hogy így van.

A fenébe. A fenébe, fenébe, fenébe.

Kikeltem a meleg paplan alól, és kivettem egy törölközőt a szekrényből, aztán a szintén immár ülő helyzetben lévő focistához dobtam. Széthajtogatta, aztán félmosollyal nézett rám.

– Detti, komolyan? – kérdezte, én pedig felvontam a szemöldököm.

– Egészen pontosan mi is a problémád azzal, hogy Real Madridos törölközőt kaptál? – kérdeztem vissza, ő pedig csak megrázta a fejét.

– Az égvilágon semmi.

– Én is így gondoltam – biccentettem. – Na, húzás zuhanyozni.

Örültem, hogy több mint egy szobányi hely van közöttünk, miközben kipakoltam a hűtőmet. Kávét és teát főztem, omlettet készítettem szalonnával és pirítóssal, közben pedig bőven volt időm merengeni. Csak azt tudtam biztosan, hogy bármi is van köztem és Mesut között, sürgősen abba kellene hagynom. Csak hát, hogyan tarthatnám magam távol tőle, és ezeket az érzéseket távol a szívemtől, ha barátok vagyunk? Nyilvánvalóan sehogy. Úgyhogy a régi, jól bevált módszerhez kell folyamodnom: eltemetem mélyen magamba. Olyan mélyen, amennyire csak tudom.

Hányingerem volt saját magamtól, mert olyan volt, mintha ezekkel a fura, nem ide való érzésekkel elárulnám azt a boldogságot, ami már az enyém, mintha elégedetlen lennék azzal amim van, amikor pedig annyira rendben voltam egyébként. És utáltam ezt. Nagyon utáltam.

– Elkényeztetsz – hallottam meg Mesut hangját magam mögött, érkezésével pedig kirántott az önmarcangolásból.

– Ne viccelj már – legyintettem nevetve. – Ez semmiség.

És tényleg így is gondoltam. Csak az érzés nem volt helyes. Az érzés, hogy mennyire könnyedén tudtunk beszélgetni a reggeli közben, hogy mennyire egyszerű volt minden ebben a korántsem egyszerű helyzetben, amilyen a miénk is volt.

– Dolgozol este? – kérdezte, én pedig bólintottam. Aztán hirtelen, mintha eddig elfeledkezett volna valami nagyon fontos dologról, újabb kérdést tett fel. – Hol van Alejandro?

– Ale egészen a hét végéig Sevillában dolgozik – vontam meg a vállam, mintha az egésznek semmi jelentősége nem lenne, pedig nagyon is volt, hiszen ott, abban a pillanatban tudatosult mindkettőnkben, hogy mennyire egyedül is vagyunk a lakásomban.

Teljesen. Egyedül.

Az ajkamat kezdtem rágni, miközben nem tudtam elszakítani a tekintetem Mesétől.

– El fogod neki mondani?

Nem kellett magyaráznia, hogy mire gondol, mindketten tisztában voltunk vele, hogy arra: nálam töltötte az éjszakát. Szerettem volna rávágni, hogy nem, de azzal csak elárultam magam, ráadásul tudtam, hogy ez nem igaz. Így is, úgy is elmondanám neki, különben megölne a bűntudat.

– Aha, majd ha telefonon beszélünk – mondtam végül, sokkal lazábban, mint ahogy valóban éreztem magam. Mesut vizslatott néhány másodpercig, aztán inkább visszafordult a reggelijéhez. Fogalmam sem volt, mi jár a fejében, semmit nem voltam képes leolvasni az arcáról, és ezt utáltam. Miért nem volt nyitott könyv? Miért nem ismertem a gondolatait? Frusztrált az egész helyzet.

– Alejandro nem kedvel engem – mondta végül. Ezzel nem vitatkozhattam.

– Tényleg nem – értettem egyet, és ezúttal én is a tányéromra szögeztem a tekintetem.

– Nem tudom hibáztatni, én sem kedvelném magam. Mégiscsak a barátnője körül legyeskedik valaki.

– Semmi oka nincs féltékenykedni. Te meg én csak barátok vagyunk – vágtam rá, és gyorsaságommal még saját magamat is megleptem. Túl gyorsan szaladtak ki a szavak a számon ahhoz, hogy igazak legyen, és valamiért úgy éreztem, hogy ezt nem csak én látom így.

– Csak barátok – ismételte Özil lassan.

Miért, miért ilyen bonyolult minden az életben?

***

– Milyen napod volt? – kéredztem könnyedén, és próbáltam legyűrni a gyomromban és a torkomban lévő gombócot, ami majdnem hogy képtelenné tett a beszédre.

– Minden rendben van – felelte Alejandro jókedvűen. – A mai csoportjaim elképesztőek voltak, nagyon jól szórakoztam. Istenem, Detti, imádom Sevillát. Egy nap szeretnék itt élni.

– Sevilla gyönyörű lehet – értettem egyet, és a falnak vetettem a hátam.

– Majd egyszer elhozlak, és megnézzük együtt.

– Jól hangzik – mosolyodtam el, bár tudtam, hogy nem látja. Ez azonban nem is volt lényeges, tudtam, hogy érzi ezt a mosolyt.

– Van egy rossz hírem – komorult el a hangja, nekem pedig nagyon rossz előérzetem támadt. – Az az tulajdonképpen nem olyan nagyon rossz, csak… Tovább kell itt maradnom a hétvégénél. Legalább egy pár nappal.

Nyikkantam egyet.

– Nem leszel itthon vasárnap? – kérdeztem ijedten.

– Miért, megbeszéltünk valamit vasárnapra? – értetlenkedett. – Ne haragudj, semmi nem rémlik… – mentegetőzött.

– Nem beszéltünk meg semmit – siettem megnyugtatni –, csak Mesut meghívott valami klubvacsorára, ahová nem akart egyedül menni, én pedig reméltem, hogy addigra már itthon leszel.

Egy pillanatra csend ült közénk. Gyanítom mindkettőnknek ugyanolyan természetű gondolatok foglalkoztattak, amelyek középpontjában a Real Madrid középpályása állt.

– Újra beszéltek? – kérdezte végül csak egyszerűen, anélkül, hogy a hangja árulkodott volna akár dühről, akár másról. Hát itt voltunk, ideje elmondanom neki, hogy mi történt. Szorosan összeszorítottam a szemem, mielőtt belekezdtem volna, így próbálva felkészülni a beszélgetés hátralevő részére.

– Igen… – motyogtam végül – megint beszélünk. Itt volt nálam tegnap. Filmet néztünk. És úgy alakult, hogy itt is maradt – haraptam be az ajkam. Vártam a reakciót, de az csak nem jött.

Csönd.

– Ale? – kérdeztem tétován, mire végre meghallottam, ahogy mély levegőt vesz a vonal túloldalán.

– Csak filmet néztetek?

– A Bosszúállókat. Csakhogy én elaludtam rajta, ő meg aztán bevitt, és lefektetett az ágyra. Velem maradt éjszakára, de esküszöm, csak aludtunk, reggel elment. Vigyázott rám, Alejandro. Mérges vagy? – kérdeztem, miután egy szuszra elhadartam a történetet.

– Nem vagyok – mondta nyugodtan.

– Biztos?

– Teljesen biztos – nyugtatott meg, mégsem voltam teljesen biztos benne, hogy igazat mond nekem.

– És azt sem bánod, ha együtt vacsorázunk? Ha elkísérem?

– Detti, barátok vagytok, nem az én dolgom, hogy mit csináltok. Nem fogom megmondani neked, hogy mit tegyél, és nem is szükséges tőlem engedélyt kérned. Ha te megbízol benne, én megbízom benned. Tudom, hogy szeretsz.

– Köszönöm, Ale – sóhajtottam megkönnyebbültem. De a lelkem valahogy mégis nehéz volt, mert úgy éreztem, nem szolgáltam rá erre a bizalomra.

***

Pontban fél hétkor ott voltam érte. A lakás előtt vártam, csak rácsörögtem, jelezve, hogy már itt vagyok. Még csak nem is vártam meg, amíg felveszi. Kicsit türelmetlenül doboltam a kormányon, amikor végre felgyulladtak a fények a lépcsőházban. Kipattantam, és az anyósülés felőli oldalon lazán az autónak támaszkodtam.

Először nem voltam biztos benne, hogy Detti lépett ki a házból. Egyébként rakoncátlan tincsei most rendben, kontyba fogva ültek, csak a frufruja lógott a homlokába. Egyszerű magassarkút és krémszín ruhát viselt. Annyira…

…tökéletes volt.

Elhúzta a száját, mikor meglátott.

– Túl sok? Túl kevés? Mert most még visszamehetek átöltözni, ha gondolod… – hadarta kicsit talán idegesen.

– Detti, csodaszép vagy. Úgyhogy szállj be a kocsiba – vigyorogtam rá. – Különben, mivel te teszel nekem szívességet, felőlem akár melegítőben is lehetnél.

– Azt mondtad, kiöltözős parti – ráncolta a homlokát, miközben behuppant a kocsiba.

– Azt – bólintottam. – De attól még nem kell rajta ennyire görcsölni.

Hallottam, hogy nagyot sóhajt, de nem néztem rá. Nem kellett, így is érzékeltem, mennyire feszült, már szinte fájdalmasan egyenes háttal ült mellettem, azt a táskát gyűrögetve, amit magával hozott, és ami színben tökéletesen passzolt a ruhájához.

– Ne légy ideges – mondtam halkan. – Ez csak egy vacsora. A médiahiénák is legfeljebb csak az ajtóig kísérhetnek el, onnantól csak a klubhoz tartozók lesznek majd velünk. Miattuk pedig a legkevésbé sem kell aggódnod. Hiszen miattam sem zavartattad magad soha, igaz? – vontam fel a szemöldököm.

Detti kifújta a benntartott levegőt, és bólintott egyet.

– Igaz.

– Találkozhatsz a munkatársaimmal. Hidd el, rengeteg lány álma válna valóra egy ilyen alkalommal, és gyanítom, a csöndes idegesség helyett nagy hangon visítanának – tettem hozzá immár vigyorogva. A lány arcára is apró mosoly kúszott.

– Remélem, nem bánod, ha visítás kimarad.

– Tudom, nehéz elhinni… de a legkevésbé sem.

Még engem is meglepett mennyire hamar odaértünk. Amikor Dettiből eltűnt legalább a feszültség egy része, megint úgy ömlöttek belőle a szavak, ahogy már megszoktam. Könnyű volt vele beszélgetnem. A hetéről mesélt, arról, hogy mit festett le, hogy milyen idiótákkal hozta össze a balsors a munkahelyén, aztán engem kérdezett az edzésekről.

– Minden oké – feleltem. Az ajkát rágcsálva, felsőtesttel felém fordulva nézett. – Mi az? – néztem egy pillanatra én is rá, míg megálltunk egy pirosnál.

– Mes...

– Megint Mesnek hívtál – szúrtam közbe.

– Még sosem hívtalak Mesnek – hökkent meg, aztán gyorsan túltette magát rajta, én pedig nem emlékeztettem rá, hogy ez nem igaz. – Baj? Zavar, ha így hívlak?

– Nem.

– Szóval, gondolkodtam. Mit szólnál hozzá, ha… ha modellt állnál nekem?

Felnevettem, de Detti nem nevetett velem.

– Most csak viccelsz, ugye? – hitetlenkedtem.

– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét. – Van egy témám, amihez nagyon illenél, azt a festményt is leadnám majd a jelentkezésnél – magyarázta, legnagyobb döbbenetemre, teljesen komolyan.

– Miért nem Alejandrót kéred ilyesmire?

– Mert te kellesz – felelte egyszerűen. Nem hiszem, hogy neki leesett mennyire kétértelműek voltak ezek a szavak, és én mennyire akartam, hogy minden jelentésükben igazak legyenek. – Nem venne el túl sok időt a szabadidődből, ígérem! Csak akkor csinálnánk, ha nem vagy fáradt, és ha ráérsz, januárig még úgy is rengeteg időm van, és…

– Detti, ha ezt szeretnéd, csináljuk. Komolyan – sóhajtottam, miközben leparkoltam. Erős ellentétes érzések kavarogtak a szívemben. Fogalmam sem volt, mit várja egy ilyen lehetőségtől vagy helyzettől. Talán a „semmit” lenne a helyes válasz.

A lány átölelte a nyakamat.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm – nyomott puszit az arcomra. Elmosolyodtam.

– Nem kell annyira hálálkodni. Inkább szállj ki, és menjünk be. Mindjárt éhen halok.

Ahogy az várható volt eszméletlen sok fotós állt csak arra várva, hogy képeket készíthessenek arról, ami nyilvánvalóan nem az ő dolguk. Detti lazán belém karolt, és elhúzta a száját. Nem kellett hozzá nagy tudás, hogy levegyem: nem lelkesedik túlzottan az újságírókért. Még csak hozzám sem szólt, amíg magunk mögött nem hagytuk a nyüzsgést, pedig tisztán látszott rajta, hogy kikívánkozna belőle egy-két cifrább megjegyzés. Alig tudtam visszatartani a nevetésem.

– Mi olyan mókás? – kérdezte kicsit zsémbesen, mikor az üvegajtó végre becsukódott mögöttünk, és bár a kamerák elől még nem voltunk biztonságban, legalább már mondhattunk, amit csak akartunk.

–  Az arckifejezésed – vágtam rám. – Te tényleg nem szereted ezt a túlzott figyelmet, mi?

– Hát nem. Légy hálás, amiért hajlandó vagyok a nevemet adni holmi focista mellé – szegte fel az állát, mire tényleg elnevettem magam.

– Hálám örökké üldözni fogja, kisasszony – vigyorogtam rá.

– Ne higgy neki, már a jövő héten sem fog emlékezni rá, hogy valamit egyáltalán ígért volna – szakította félbe a beszélgetésünket egy általam nagyon is jól ismert hang, Detti azonban érdeklődve fordult hátra.

– Hola, Sergio! – nyújtottam a kezem a spanyol hátvéd felé mosollyal, amit persze a srác is viszonzott. Az oldalán ott állt az a kiállhatatlan nő, akinél sokkal jobbat érdemelt. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő mikor fog erre rájönni.

– Azt hittem, egyedül jössz – folytatta, de a szavak mögött inkább az a mondat bujkált, hogy „Azt hittem, nem randizol mostanában senkivel”.

– Én is azt hittem. De Detti megmentett – mosolyodtam el, és kicsit előrébb toltam a mellettem álló lányt. Detti a legszélesebb mosolyát vette elő, és magabiztosan bemutatkozott Ramosnak. Nyoma sem volt az autóban mellettem ülő ideges valakinek, újra az a magabiztos lány volt, aki pofon vágott, csak mert hozzáértem.

Hálás voltam, mert senki nem kérdezősködött, legalábbis nem Detti előtt. Ő bemutatkozott, és kedvesen elbeszélgetett bárkivel, aki leült mellé. Láttam a srácokon, különösen Crisen és Sesén, hogy nem tudják őt hová tenni, hogy még soha nem látták, éppen ezért lassan dolgozzák csak fel, hogy igen, ő nem egy modell és nem híresség, csak az, aminek tűnik: egy egyszerű, kedves lány.

Úgy láttam, jól érzi magát, sokat mosolygott – bár Detti mikor nem? –, így aztán nem is bántam, hogy a fiúkhoz kellett ülnöm, meg hogy sokszor magára kellett hagynom. Elboldogult nélkülem is, nagylány. Azt hiszem, ez egyébként sokat elmond a kapcsolatunkról: egyáltalán nem féltem attól, hogy valami olyat mondd, ha nem vagyok ott, amit nem kéne. Egyszerűen csak önmaga volt, ez volt a biztosíték.

– Ki ez a kiscsaj? – lépett mellém és Cris mellé Sergio. A csatárral éppen az elmúlt meccsről beszélgettünk, így a kérdése teljesen váratlanul ért mindkettőnket.

– Mi? – értetlenkedett Ronaldo, és letette a poharát a pultra.

– A lány, aki Mesuttal jött – legyintett Sergio, és továbbra is engem vizsgálgatott.

– Egy barátom – vontam meg a vállam.

– Na perszeee…

– Sese, úgy viselkedsz, mint egy óvodás. Detti tényleg csak egy barátom. A pasija éppen valahol délen dolgozik, úgyhogy, mivel nem volt jobb dolga, eljött velem. Ennyi a sztori – forgattam meg a szemem.

– Nem hiszek neked – vágta rá.

– Nem is kötelező – feleltem. – A tényen azonban mit sem változtat. Detti foglalt.

– De ha nem lenne az… – kezdett bele Cris is. Nagyszerű, ezek összefogtak ellenem.

– Istenem, hagyjátok már abba – morogtam. – Nincsen mi lenne ha, mert ez a helyzet, én meg nem fogok közéjük állni. Detti rendes lány, kedvelem őt. És hagyjuk ennyiben.

– Oké, Morcos uraság – vigyorgott Sergio. Legszívesebben képen töröltem volna, de végül csak egy fintorra futottam. Ahelyett, hogy a saját barátnőjével foglalkozna. – Amúgy hol van? Az előbb, mintha Irinával láttam volna, de most már nincs itt. Jobban szemmel kéne tartanod a nem-barátnődet, Mesut – küldött felém egy vigyort.

Szétnéztem. Detti tényleg nem volt sehol, ellenben nyitva volt a belső udvarra vezető ajtó. Nem volt nehéz kitalálni, hogy merre ment.

Kint ült az egyik padon, kezében egy pohár valamivel, és elgondolkodva forgatta a kezében.

– Hogy vagy? – huppantam le mellé. Összerezzent a hangomra.

– Minden oké.

– Nagyon lefárasztottak? Tényleg ne haragudj, tudom, hogy néha elég furcsák tudunk lenni… – magyaráztam.

– Nem, dehogy – nevetett. – Olyanok, mint mindenki más. Oké, nem mondom, Ramos helyében kicsit visszavennék az arcomból, de egyébként… – megvonta a vállát. – Igazából jobban érzem magam, mint vártam. Köszönöm, hogy elhoztál – hajolt hozzám, és puszit nyomott az arcomra.

Most én rezzentem össze.

Egyedül voltunk kint, a szinte teljes sötétségben. Bentről kiszűrődött az emberek beszélgetése, de hozzánk nem jutottak el a tiszta szavak. Egyedül voltunk. Néhány napon belül már másodszor, teljesen egyedül. Elfordítottam a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, így az orrunk szinte már összeért.

– Én köszönöm – motyogtam rekedten. Tétován emeltem fel a kezem, és simítottam az arcára. Nem tiltakozott, dermedten várt. Én is ezt éreztem, pontosan ugyanezt.

Örökkévalóságnak tűnt, mire az ajkaihoz értem, pedig valójában csupán egy másodperc töredéke telhetett el.

Megcsókoltam. Nem lett volna szabad, és nem is terveztem semmi ilyesmit, amíg ott nem ültünk, olyan kegyetlenül közel egymáshoz, és el akartam húzódni, amit rájöttem, hogy tulajdonképpen mit is csinálok, mikor Detti visszacsókolt.

Mondhatnám, hogy váratlanul ért, de hazudnék, hiszen mindketten éreztük, hogy a mi kapcsolatunk nem lehet csak ennyi. De hát ott volt Alejandro, ott volt Detti makacssága és ott volt az én önfejűségem is, mindezektől pedig egyedül a sötétség adhatott feloldozást arra az egyetlen, múló pillanatra, amíg átkarolta a nyakam.

Aztán mindketten észbe kaptunk. Detti elhúzódott, de a kezét a zakóm hajtókáján felejtette. Amint megláttam az ijedséget az arcán, tudtam, hogy mit kell mondanom, bármennyire fájt is. Bármekkora hazugság is volt.

– Nem éreztem semmit – mondtam rekedten. Nem csak a hazugság égette a torkomat abban a pillanatban.

Detti arcára egyszerre ült ki a fájdalom és a megkönnyebbülés, bármennyire paradox is volt az egész helyzet.

– Én sem – vágta rá. Egymás szemébe hazudtunk, mert ott és akkor ez volt a helyes. Ez volt az egyetlen járható út, mert Detti szerette Alejandrót. Nem tudtam, hogy jobban-e, vagy kevésbé, mint engem, de szerette, és az, amit akkor tettünk semmilyen értelemben és szituációban nem volt helyes.

Elhúzta a kezét, és az ölébe ejtette.

– Most már legalább tudjuk, hogy lehetünk tényleg barátok.

És ez a része igaz is volt. Mi ketten csak barátok lehettünk. Semmi több.

Semmi több.

– Igen – bólintott egy apró, valamiért túlontúl keserűnek tűnő mosollyal Detti is. Felálltam, és felé nyújtottam a kezem.

– Táncolunk? – kérdeztem.

– Persze – bólintott, jóval őszintébb vidámsággal.

Hazudtunk. Hazudtunk azért, hogy együtt maradhassunk, mint barátok. Hazudtunk egymásnak és hazudtunk magunknak.

Csak azért, mert tudtuk, hogy nem lennénk képesek elengedni a másik kezét. De ahhoz, hogy ne kelljen így tenni, el kellett temetni mindent, ami kicsit is többé tehette volna mindazt, ami közöttünk volt.

Ennyire egyszerű.