Taníts meg - 11. fejezet

[Bár a szokásos előzetes kimaradt, nem jelenti azt, hogy fejezet sincs. Mert Taníts meg bizony van :) Az LH-val ellentétben pedig ez egy viszonylag vidám kis fejezet lett, különösen a második fele. Szóval, sok szeretettel nektek.]

11. fejezet – Beengedsz?

Fogalmam sincsen, Nando hogy úszta meg a lecseszést, amiért lelépett ráadásul pont két meccs között. Rágtam is a számat rendesen, mikor a kanapémon ülve végignéztem az AC Milan elleni meccsüket, ami igaz ugyan, hogy barátságos volt, de a vereség csak vereség.

Július huszonkilencedike azt jelentette, hogy hamarosan itt az augusztus. Hamarosan a nővérem, Évi, férjhez megy. Az ilyenkor szokásos izgalom mindkettőnkön kezdett eluralkodni, annyi különbséggel, hogy bennem volt egy cseppnyi félsz is.

Ugyanis azóta sem beszéltem Messzel. Azt tudtam, hogy Juanito hetedikén jön, mert rengeteget beszéltünk egymással, ő meg úgy számolta vissza a napokat, mint egy óvodás, de arról, hogy Mesut megjelenik-e a tizedikei esküvőn... a leghalványabb sejtelmesem volt. Amikor rágondoltam, még mindig furcsán sajgott a szívem, és az eszem azt súgta, hogy ne várjak rá. Már nem lehetünk többet barátok. Ez a lehetőség belülről mart.

Hogy a szívem mit mondott?

Zene Nandóhoz

Az ő hangját nem értettem, annyira tele volt Fernandóval.

Rá is vártam. Mert bár nem tudott elkísérni Évi esküvőjére, ígéretet tett: hatodikán az enyém, egye teljes napig.

Hamar nyilvánvalóvá vált – noha azzal addig is tisztában voltam, hogy a kapcsolatunk nem éppen hétköznapi – hogy nem is működik, ha nincsen fizikai kontaktus. Nekem szükségem volt arra, hogy hozzáérhessek, mert így tudtam, hogy ő a valóság, és nem álmodom. Még akkor is, ha semmi nem megy zökkenőmentesen, szükségem volt rá. Hozzátartoztam. És ezen semmi és senki nem változtathatott.

És hogy én mi voltam Nandónak? Nem beszéltünk erről. De tudtam néhány dolgot az emberekről, ezért hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy horgony. Itt tartottam, ebben a világban, a saját világomban, ha már az övé darabokra készült esni.

Nem mentünk el sehová, amikor kora délelőtt, fáradtan és karikás szemmel beállított. Egyrészt, mert feltűnést keltett volna, és nekem idén nyáron bőven elég volt már az újságcikkekből, másrészt pedig, mert látszott rajta, hogy alig áll a lábán.

– Ígérd meg, hogy legközelebb te jössz – morogta a fülemben, miközben az ajtómban megállva magához ölelt.

– Ígérem – feleltem, és megmarkoltam a pólóját a hátán. Imádtam, ahogy magához ölelt, imádtam az érzést, hogy mennyivel nagyobb és mennyivel erősebb nálam és érezhetem, hogy ezzel együtt lehetek én a gyenge. Még akkor is, ha általában nekem kellett az erősnek lennem a kapcsolatunkban. – Gyere beljebb, mielőtt a szomszédaim ránk szabadítják a Blikket – mosolyodtam el.

– Mi az a Blikk? – vonta össze a szemöldökét, miközben nekitámaszkodott a konyhapultomnak. Éppen az ebéddel szenvedtem, amikor betoppant. Ha az ember focistának főz, oda kell figyelnie a kalóriákra, szóval maradtam a csirkénél és a zöldségeknél, mert az egyrészt finom, másrészt pedig veszélytelennek tűnt. Nando megmosolyogta az igyekezetemet.

– A Blikk az egy magyar pletykalap. És nem akarunk benne lenni, hidd el nekem. Különben meg mit vigyorogsz? Ha nem tetszik, amit kapsz, mehetsz a török gyorsétteremben, itt van a sarkon – morogtam mérgesen, persze kicsit rájátszva a szerepemre.

– Egy szóval sem mondtam, hogy nem tetszik – válaszolta, én pedig alig tudtam elnyomni a mosolyom. Kevertem még egy utolsót azon, amin keverni kellett, aztán elzártam a tűzhelyet.

– Kész! – sóhajtottam fel diadalittasan.

– Végre – hallottam meg a hangját, nagyon is közel a fülemhez. Fogalmam sem volt róla, mikor lopakodott mögém, az utolsó pár percben lekötött a duzzogás, és hogy ne égessek oda semmit, így aztán meglepett, amikor megszólalt.

Hátulról ölelt át, én pedig készségesen dőltem a mellkasának. A hajam fel volt kötve, csak amolyan otthoni félcopfba, hogy ne zavarjon, ugyanakkor a nyakamat szabadon hagyta. Egy sóhajtás szakadt ki belőlem, amikor Nando kihasználva ezt a helyzetet, megcsókolta a bőröm.

Kirázott a hideg. Pontosan tudtam, hogy ez a nap nem az, amikor ennyinél megállunk. Fogalmam sem volt, honnan éreztem ennyire biztosan... Talán a szeméből olvastam ki, amikor beállított, vagy a rezdüléseiből. Mindenesetre csak alátámasztotta a gondolataimat, amikor ujjaival kicsit feljebb tűrte a pólómat és a meztelen bőröm kezdte cirógatni.

Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy tiltakozzam. Nem éreztem azt, hogy elsietjük a dolgot, és erre valahogy mindkettőnknek szüksége volt. Vágytam az érintésére, testestül-lelkestül. Nem mintha nem lettem volna benne rég biztos, hogy megmásíthatatlanul az övé vagyok, de ezer és ezer kilométer választott el minket napról napra egymástól, és szükségem volt rá, hogy még inkább az övé lehessek.

Fernando pedig igényelte a szeretet minden fajtáját. Talán ő nem volt tisztában vele – én azonban annál inkább. És eszembe sem jutott megtagadni tőle azt, amire én is vágytam.

– Ki fog hűlni a nagy műgonddal elkészített ebéded – jegyeztem meg, igyekezve palástolni a mosolyomat.

– Van mikród, nem? – mormogta az arcom bőrére, majd oda is nyomott egy puszit.

– Talán akad – feleltem, és megfordultam az ölelésben. A nyaka köré fontam a karjaim, és a szemébe néztem. A néma kommunikációnak ez a fajtája már egészen jól ment a párosunknak. A tekintete lassan siklott le a számra, én pedig beleharaptam az ajkaimba, és magam sem tudom miért, de éreztem, hogy elpirulok.

Két keze közé fogta az arcomat, és úgy csókolt meg. Automatikusan lehunytam a szemem, és beletúrtam a hajába. A puha tincsek cirógatták az ujjaimat, miközben egyre mélyített a csókon, és egyik keze már nem az arcomon pihent, hanem a derekamon, úgy húzott egyre közelebb magához, pedig már így is szinte egymáshoz préselődtünk.

A tenyere alatt felgyűrődött a pólóm, éreztem, ahogy rászorít. Tétován lépett egyet hátrafelé, magával húzva engem is, aztán elszakadtunk egymástól, ő pedig rám nézett.

– Akarod? – kérdezte rekedten. A pupillái úgy kitágultak, hogy nekem egy csepp kétségem sem maradt, ő igenis vágyott rám. Ez pedig igazi örömmel töltött el.

– Szeretlek – mondtam válasz gyanánt, és ez mindkettőnknek elég volt. Egyértelműen igent jelentett.

Nem vártam el, hogy mondjon erre valamit. Azóta nem hallottam tőle, hogy akkor este itt járt, miután összevesztem Mesuttal. Vagyis nem is tudom, hogy az veszekedésnek, szakításnak vagy minek is minősül tulajdonképpen. De nem is vártam el tőle.

Fogalmam sem volt, mi játszódhat le benne, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem csak irántam érez így. Tíz évet volt együtt Olallával, és tíz év nagyon sok idő, az életének harmada, az enyémnek szinte a fele. Nem lehettem önző, várnom kellett. Talán túl naiv voltam. Talán soha nem is kellett volna beleszeretnem. De az ember nem maga dönt erről. És hiába fáj a szerelem, ez az az érzés, amit – és ezt mélyen belül mindannyian tudjuk – soha nem bánunk meg, soha nem felejtünk el.

Fogalmam sincsen, hogyan botorkáltunk el a hálómig, de útközben jó néhány ruhadarabot elhagytunk.

Minden annyira tökéletes volt. Abban a pillanatban minden annyira tökéletesnek tűnt a sok szilánkokra tört élet között, a sok gond között, a sok gondolat között. Még akkor is, ha tudtam, hogy ez nem a valóság, semmiért nem cseréltem volna el azt a néhány órát, amit a hálószobámban töltöttünk. Mert akkor úgy éreztem, hogy Nando csak az enyém. Mert az én nevemet súgta a sötét forróságba, ami körülölelt minket.

A testem minden négyzetcentiméterét aprólékosan végigcsókolta, én pedig igyekeztem visszaadni a gyengédséget, amit tőle kaptam. Amikor belém hatolt, nyögve mélyesztettem a vállába a körmeimet, de nem úgy nézett ki, mint aki bánja.

Finoman az ajkába haraptam, amikor incselkedni kezdett velem, és mindketten mosolyogtunk. Mélyen a tudatomba égett, ahogy szeretkezés után ott feküdt a fehér ágyneműmön, az izzadtság vékony, csillogó réteget képezett a bőrén, és elnyúlva olyan... álomszerűen tökéletes volt, hogy szinte könnybe lábadtak a szemeim attól, hogy ez a valaki az enyém. Ha nem is teljesen, de abban a pillanatban visszavonhatatlanul az enyém. Annyira szerettem, hogy a szívem szinte kiszakadt a helyéből az édes-keserű érzéstől.

Istenem, mondd, miért tanítottál meg minket, hogy kell szeretni, és miért nem mondtad el, hogyan tudunk felejteni?

***

Zene Luchoz (és Nandóhoz)

Nando már kora reggel felült egy gépre, ami visszarepítette Angliába, hogy újabb hetet töltsön a tárgyalóteremben. Őszintén nem tudom, mi húzódhat ennyire el egy egyszerű válókereseten. Ráadásul legyen bármi is a véleményem Olalláról, egyáltalán nem tűnt olyannak, aki megvonná Nandótól a láthatási jogot, vagy bármi hasonlót.

Nagyot sóhajtottam. Hiányzott.

Elmerengtem az egyik fotelemben üldögélve, és csak a csengő hangjára tértem magamhoz. Vetettem egy pillantást az órámra, és ijedten ugrottam az ajtóhoz, felkapva a táskám.

Luca

– Ne haragudj, Luc! – néztem barátnőmre, aki a bejárat előtt szobrozott. Mivel se kocsim, se jogsim, legjobb barátnőmet kértem meg arra, hogy vigyen ki a reptérre és szedje velem össze Juanitót, aki körülbelül annyira izgult azon, hogy idejön, mintha nem huszonnégy, hanem öt éves lenne. Pedig minden héten tízezrek előtt játszik, és az öltöny sem éppen ismeretlen fogalom a számára...

– Semmi probléma, értem én, hogy a szőke herceg sokkal vonzóbb, mint a vörös boszorka – vigyorgott rám, és átölelt. - Alig láttalak idén nyáron – vetette a szememre, miközben belém karolva lesétáltunk a lépcsőházban. – Jön néhány focista valami világvége helyről, a legjobb barátnő meg egyből ejtve, mi? - kérdezte, tettetett rosszallással a hangjában.

– Annyira sajnálom, Luca – hajtottam le a fejem, és vele ellentétben, én komolyan gondoltam minden szavamat. – Úgy érzem, hogy az életem kezd kicsúszni a kezeim közül.

– A legjobbakkal is megesik néha – legyintett. – Azért vagyok a barátnőd, hogy elnézzem ezeket a botlásaidat – kócolta meg a hajamat. Hiába voltunk egyidősek – sőt, tulajdonképpen a mérleg néhány hónappal ráadásul az én javamra billent – mindig úgy éreztem, hogy Luca sokkal öregebb, bölcsebb és tapasztaltabb nálam.

Ő és én rengeteg dologban különböztünk, például a szakmánkban is. Én egyszerű tanárnő voltam, ő pedig fotómodell, de kipróbálta magát már a kamera innenső oldalán is. Én magamban gondolkodó, depresszióra hajlamos és túlemocionált voltam, ő pedig nagy dumás, hangos, magabiztos, ami a szívén, az a száján lány. És azt hiszem, pontosan ezért jöttünk ki olyan jól: kiegészítettük egymást.

– Köszönöm – motyogtam halkan.

– Ne köszönd! – nevetett. – Inkább nem emlékeztetlek arra, milyen elviselhetetlen voltam, amikor bekerültem a szakmába és elszaladt velem a ló. Mégis mellettem maradtál. Most már majdnem kvittek vagyunk. Inkább mesélj a látogatódról, akinek becses személyéért még fuvarozlak is. Én nem vagyok focibolond, szóval még csak a nevét sem sikerült megjegyeznem – vallotta be bűnbánó arccal. Elnyomtam a mosolyom.

– Legalább a Google-ban rákereshettél volna – jegyeztem meg. – Juan Mata spanyol válogatott, jelenleg a Chelsea focistája, huszonnégy éves – ismertettem a legfőbb tudnivalókat barátomról. – Nem mellesleg Fernando egyik legjobb barátja. És az enyém is – tettem hozzá.

– A párodnak is bemutathatnál valamikor – vetett rám egy pillantást a szeme sarkából Luca.

– Ez... kicsit bonyolult – rágtam a számat, és kibámultam a pesti utcára, amin éppen végighajtottunk. – De mindenképpen.

– Idefigyelj, Anna. Olyan régen vagy a barátom, hogy szinte már visszaemlékezni sem tudok rá. De amit most mondok, jól jegyezd meg. Engem az sem érdekel, ha ez a srác maga Vilmos herceg, semmiképpen nem lehet elég jó neked, ha nem vesz komolyan – jelentette ki. Közbe akartam szólni, de felemelte az egyik kezét, hogy belém fojtsa a szót. – Tudom, hogy Évi meg a szüleid úgy gondolják, hogy felnőtt vagy, és azt csinálsz, amit akarsz, nem fognak beleszólni a dolgaidba, akármit gondoljanak is. De én nem a családod vagyok, úgyhogy megtehetem, lelkiismeret-furdalás nélkül is. Elhiszem, hogy szereted, és nem kételkedem benne, hogy te is jelentesz neki valamit. De ha bánt... Ha észreveszem rajtad, hogy belerokkansz abba, hogy vele vagy, azt nem fogom szó nélkül eltűrni. Csak ennyit akartam mondani.

Bólintottam. Nem is vártam el, hogy Luca és Fernando között bármi is könnyen menjen, mert ismertem mindkettejüket, különösen barátnőmet.

Sosem hitte, hogy meg tudom védeni magam, és lehet is benne valami. Ezért jól estek a szavai. Mert tudtam, hogy Nando mindenképpen kap tőle egy esélyt. Luc semmit nem fog megmutatni neki a kétségeiből, és majd csak akkor ítél, ha úgy érzi megismerte. Ez pedig nagyon sokat jelentett nekem.

Zene Juanitóhoz (és Luchoz)

A reptér kávézójában vártuk, hogy Juanito megérkezzen végre, szinte percenként pillantottam az órámra, Luca pedig vigyorogva figyelt.

– Nagyon kedveled ezt a srácot, mi? – kérdezte, én pedig bólintottam.

– Juanitót nem lehet nem szeretni. Te is egészen biztosan kedvelni fogod – nevettem. – Ami azt illeti, nagyon is hasonlítotok egymásra – vontam össze a szemöldökömet.

– Te vagy az, akit nem lehet nem szeretni – csóválta a fejét barátnőm. – És magad köré gyűjtöd azokat az embereket, akik meg akarnak védeni. Ezért hasonlíthatunk egymásra. Azzal a kivétellel, hogy én tudom, mennyire okos vagy, és hogy meglepően határozott, ha arról van szó. Kevés nálad jobb ember létezhet ezen a világon – komolyodott el Luca, és ezen meglepődtem. – Nagyon kevés.

– Ne viccelj már, Luc. Egyáltalán nem vagyok jó ember. Temérdek hibám van és... - szabadkoztam, mert zavarba hozott, amit mondott.

– Nem a hibák hiánya tesz minket jó emberré. Hanem a gondolataink, és a mód, ahogy az életünket éljük. – Mondani akartam valamit, de Luca a járatok listája felé bökött. – Azt hiszem, megjött a focistád gépe.

Szinte azonnal kiment a fejemből a mondandóm, úgy pattantam fel, és Luca karját is megragadtam. Amikor Juanito végre átjutott az összes kapun és kissé tanácstalanul állt meg a bőröndjével a kezében és napszemüveggel a szeme előtt, mosolyogva hagytam magára a barátnőmet, és ugrottam a nyakába.

A spanyol nevetve karolta át a derekamat.

– Te is hiányoztál – nyomott puszit az arcomra. – Mellesleg, Anni kisasszony aztán tudja hogyan kell élni, a focisták csak úgy váltják egymást – jegyezte meg. Éreztem, hogy a vér az arcomba tolul, és elengedtem a nyakát, miközben megköszörültem a torkom. Ő meg persze nem tudta levakarni a vigyort a képéről.

– Öhm – kaptam észbe –, nem egyedül jöttem. Egy barátnőm visz minket haza, mert nem tudok vezetni. Mint te is tudod – fogtam meg a kezét, miközben már Luca is elindult felénk. – Juanito, ő a legjobb barátom, Váradi Luca. Luc, ő pedig Juan Mata – mutattam be őket egymásnak.

Mulatságos volt nézni, ahogy egymást méregetik. Szinte egy magasak voltak, bár egy-két centivel talán Juanito volt a magasabb. Aztán végül Luc nyújtotta a kezét. Mata levette a szeméről a szemüveget. Az ő tekintetében nem tudtam olvasni, azt viszont pontosan tudtam, hogy barátnőmnek nagyon is tetszik a kis csatár. Az ajkamba haraptam, hogy nem mosolyogjak.

– Váradi Luca... Luca Váradi vagyok – mutatkozott be végül angolul. Nem tudta, hogy Juanitónak már nagy gyakorlata van a magyar nevek helyes sorrendben értelmezésében. – Már sokat hallottam rólad.

– Juan Mata. És szintúgy – fogta meg a lány kezét Juanito. Hatalmas kő esett le a szívemről. Nem lesz itt semmi probléma.

Sőt.

***

A hetem esküvőig hátralevő része annyira vidám volt, hogy nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára ennyit. Először úgy volt, hogy csak kettesben leszünk Juanitóval, és úgy mutogatom meg neki azt, amit Budapesten látni érdemes, de érkezésének másnapján Luca is hozzánk csapódott, aminek nagyon örültem. Jól kijöttek, és nekem óhatatlanul is folyton az jutott eszembe, hogy mennyire jól mutatnának egymás mellett, meg hogy Juanitónak talán éppen egy ilyen lányra lenne szüksége, de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot. Nem fogok kerítőnőt játszani. 

Ezzel együtt is azonban nagyon élveztem, amikor kilencedikén délelőtt hazautaztunk – mármint hozzánk, a szülői házba – egy utolsó ruhapróbára. Mi ketten, Lucával a sötétkék – egyáltalán nem megszokott, koszorúslányoknak való – ruhában illegettük magunkat. Mivel a nővéremről volt szó, ezen senki nem lepődött meg, Évi valószínűleg arra törekedett, hogy az esküvőjén semmi ne legyen hagyományos. Még az sem vehette el a kedvem, hogy a nappaliban ott volt gondosan felakasztva, a gazdájára várva Mesut öltönye is. Közben Luc bőszen kattogtatta a fényképezőgépét, sőt egyszer Évire is rátörtük az ajtót, aki nem akarta, hogy Gabi, a vőlegénye meglássa a ruhában, így aztán bezárkózott, és külön próbált, lassan anya idegeire menve.

– Mit csináltok?! – kiabálta. – Luca, azonnal csukd be az ajtót, még meglátnak! – Barátnőm nevetve kattintotta el a gépét, aztán mindketten kiiszkoltunk.

Juanito a nappalinkban viselte, amíg a szabó hozzá igazította az öltönyt, hiszen ő most viselte először. Szenvedő ábrázattal nézett ránk, mi meg csak nevettünk rajta.

– Azt hinné az ember, hozzá vagy szokva, elvégre csomószor kell pózolnod – jegyezte meg Luc csipkelődve.

– Nagyon viccesek vagytok – morgott a focista. Közben valaki lenyomta a csengőnket, anya pedig kikiabált Évi szobájából.

– Ancsa, kinyitnád? – hallottam tompán szóló hangját.

– Persze – kiáltottam vissza, és lekaptam a lábamról a borzasztó magassarkúmat, úgy szaladtam a bejárati ajtónkhoz. Imádtam a régi házunkat, a kertet, a vidéket, a szabadságot, és ez, plusz az esküvő miatti izgalom, jócskán tett a jókedvemről.

Aztán kinyitottam az ajtót.

– Szia.

– Mesut... – nyögtem ki, és könnybe lábadt a szemem, amikor megláttam ki is áll előttem, szóval gyorsan pislogni kezdtem, nehogy elsírjam magam. Csak álltam az ajtóban, bénultan, és néztem a férfi arcát. Még én adtam meg neki a címet és az időpontot a ruhapróbával kapcsolatban, minden előtt. Ám az után a csók után őszintén kételkedtem benne, hogy eljön. Gyakorlatilag biztosra vettem, hogy semmiképpen sem jön el. – Mit keresel itt? – szaladt ki a számon. Gúnyosan elmosolyodott. – Mármint... tudod, hogy nem úgy értettem.

– Megígértem, hogy itt leszek, mint a kísérőd, nem igaz? Úgyhogy itt is vagyok. Szóval, beengedsz?

Én meg anélkül, hogy végiggondoltam volna mit csinálok, átkaroltam a nyakát, és úgy szorítottam, ahogy csak tudtam. Soha nem akartam elveszíteni a csendes barátomat. Soha.