Love hurts - 4. fejezet

[Azt hiszem, az eddigi legmegrázóbb fejezet következik 2647 szóban. Utálni fogtok érte, főleg a végéért, ezért leszögezném, hogy a történet nem itt ér véget. Hát akkor, jó olvasást, a véleményeket és a felháborodást pedig várom.]

4. fejezet – Runaway

Xabi olyan hangosan beszélt, hogy még az én szobámban is tisztán lehetett hallani. Azt nem hittem, hogy ez a cél, mert Xabi mindig nagyon figyelmes velem, ráadásul simán azt hihette, hogy alszom... csakhogy nem így volt, így aztán tisztán hallottam, hogy vitatkoznak Nagorével. Rólam.

Az ajtónak döntöttem a hátam, és lecsúsztam a tövébe. Kisöpörtem a hajam a homlokomból, és próbáltam higgadtan gondolkodni, de nem nagyon ment. Az este minden egyes pillanata ott élt az emlékezetemben, kivétel nélkül.

Kivétel nélkül.

És voltak olyan pillanatok is, amelyeknek nem én egyedül voltam a tanúja.

– Ráadásul Mesut, pont Mesut, a mindig megfontolt Mes! – hallottam nagybátyám hangját, és a szavai szinte késként martak az elevenembe. – Előbb gondoltam volna Karimra, Gonzóra, akármelyikükre, még Sergióra is, mint Özilre! Az a szerencsétlen kislány olyan traumát élt át alig néhány hónappal ezelőtt, amit ők még csak elképzelni sem tudnak, de nem tagadják meg önmagukat, egyből körülugrálják...

– Xabi... – hallottam Nagore hangját, aki csitítani próbálta a férfit, kevés sikerrel, mert Xabi persze folytatta.

– Azt hiszi, csak azért, mert beszélgettek egyetlen napon, meg táncolt vele tíz percig, megcsókolhatja?! Hogy játszhat az érzéseivel? Liának egyetlen dologra van szüksége, és az a stabilitás. Ha használat után eldobják, mint a rongyot, csak még jobban összetörik. Na az aztán stabilitás!

– Xabi! – háborodott fel a nagynéném. – Én nem tudom, te ugyanarról a Mesut Özilről beszélsz, akit én is ismerek? Csak mert nem úgy hangzol! Mintha az a fiú valaha is...

– Ó, nagyon is csinált ilyesmit, ne áltasd magad.

Összeszorítottam a szemem. Nem tudom miért, mégis azt gondoltam, arra vágytam, hogy Xabinak ne legyen igaza. Hogyha rólam van szó, Mes igen is gondolja komolyan. Azt is, ha meg akar csókolni. Azt is, ha csak táncolni hív.

Kegyetlenül hiányzott az érzés, hogy valakinek fontos legyek. Szerelemből fontos legyek. Peti elment. És hiányzott. És tudom, hogy nem helyes, de pótolni akartam az űrt, akkor is, ha minden egyes pillanatban, amikor bevillant az arca, az üresség bennem pótolhatatlannak tűnt. Nem érdekelt, ha kihasználok valakit. Nem érdekelt, mert üres voltam. Annyira üres, hogy szinte féltem a sötétségtől, ami bennem volt. És Mesut... Vonzott magához. Minden porcikámat.

Kicsordult egy könnycsepp. Vonzalom nélkül minden könnyebb lett volna. Mert én nem akartam többé szerelmes lenni. Csak Petit akartam visszakapni, még akkor is, ha nem lehet. És az, hogy vonzódom hozzá... olyan érzés volt, mintha megcsalnám azt, akit igazán szeretek.

– Xabi, te is tudod, hogy Mesut sosem bántana olyasvalakit, aki bármilyen szinten, de a csapathoz tartozik. Nem bántana olyasvalakit, aki a többieknek fontos. Soha. Miért ne gondolhatná komolyan? Lia nemcsak egy lány. Soha nem volt csak egy lány. És akkor, ha azt hiszed, hogy a fiúk ezt nem vették észre, nagy tévedésben élsz. Mert észrevették. És Hugi nem az a fajta, aki akárkinek is csupán egy éjszakára kellene. Tudhatnád. Ráadásul, ő tudja kivel akar barátkozni.

Pillanatnyi csend következett. Az ajkamba harapva várakoztam, és arra gondoltam, mennyire rossz ember is vagyok én, hogy csak használni akarok valakit, nem igazán szeretni. Pedig tudtam, hogy az ember az érzelmeinek nem tud parancsolni. Csakhogy, én még nem voltam még kész újra az emberi érzésekre, az olyanokra legalábbis, mint a szerelem, biztosan. De azt valóban tudtam, hogy ki az, akit valaha is közel tudnék engedni magamhoz. És be kellett ismernem – akármennyire is hadakoztam a tény ellen – hogy Mesut Özil egyike volt ezeknek az embereknek.

– Nem hiszem, hogy tudja, Nagore. Meg van zavarodva. Te is tudod, hogy mennyire nehéz neki. Szinte látom a szemében a félelmet... bár tudnám mitől retteg.

– Attól, hogy elveszíthetlek titeket, Xabi – suttogtam magam elé.

– Ha elzárod őt a srácoktól, ha megmondod neki, hogy kivel barátkozhat, mit csinálhat, csak azt éred el, hogy itt is befordul. Ha csalódik? Hát csalódjon, az a fiatalok dolga. És nem mellesleg legalább egy természetes érzés, az önutálat pedig egyáltalán nem az. Ha pedig nekem lesz igazam, és a fiúknak semmilyen bántó szándékuk sincs, talán egy idő után visszatér a régi önmaga, újra igazi ember lesz. Mindkettőért megéri a kockázat. Nekem megéri. De mi különben sem dönthetünk helyette. Az nem a mi dolgunk. Éppen ideje, hogy visszatérjen az életbe.

A számra szorítottam a kezem, hogy nehogy meghallják, hogy sírok. Ha kiderül, hogy végighallgattam ezt a beszélgetést, az végtelenül kínos lett volna.

Ugyanakkor megint éreztem azt a mindent kitöltő hálát, ami percekre is képes volt felmelegíteni. A hálát, hogy bíznak bennem, hogy Nagore bízik abban, hogy egyszer én újra én lehetek.

Még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy erre a bizalomra aztán a legkevésbé sem szolgáltam rá.

***

 – Minden oké? – néztem Alonsóra. Nem tudtam nem észrevenni, hogy neheztel rám valamiért, és volt egy sanda gyanúm, hogy mi lehet az oka. Nem tudom, hogy otthon mi volt – vagy volt-e egyáltalán – bármilyen következménye annak a meggondolatlan majdnem csóknak, mindenesetre jól láthatóan küzdött azért, hogy olyan legyen velem, amilyen máskor is szokott.

Nos, majdnem sikerült.

Mindenesetre értékeltem a próbálkozást.

Őszintén szólva, volt nagyobb gondom is annál, hogy megpróbáljak megmagyarázni valamit Xabinak, ami meg sem történt. Például a mardosó féltékenység, amit minden erőmmel próbáltam magamba fojtani, a folyamatos agyalás, és a tény, hogy Lia kerül engem, ráadásul nem is kispályás módon.

Voltak bent Nagoréval meg a gyerekekkel egy edzésen, és amikor intettem neki, lerendezett egy egyszerű biccentéssel, aztán meg sem várva minket, egyedül sétált el. Ezek után jobbnak gondoltam, ha nem próbálom meg felhívni. Úgyis kinyomott volna.

A mai eset meg, azt hiszem, csak hab volt a tortán.

Dühösen vágtam be a sporttáskám az autóm csomagtartójába, és figyeltem, ahogy mosolyogva, Sese kocsijának dőlve várja a hátvédet, aztán a dereka köré fonja a karjait, Sese meg összeérint a homlokukat. Én akartam az lenni, aki ilyesmit csinál vele! És hiába tudom – vagy tudni vélem –, hogy Sese és ő csak barátok, nagyon jó barátok, a semleges, külső szemlélődő simán szerelmespárnak nézné őket. Az ajkamba harapva próbáltam nem hangosan morogni.

– Minden oké, Mes? – méregetett Iker, akinek megígértem, hogy hazadobom.

– Aha – feleltem lazán. De persze a kapitányt nem volt ennyire könnyű átverni. Elvégre ő a kapitány.

– Ja. Pont úgy is nézel ki, mintha minden rendben lenne – vonta meg a vállát, és beült az anyósülésre. Sóhajtottam, és levágtam magam a kormány elé.

– Nincs semmi.

– Kocsonyán lógtak a szemeid, úgy bámultad őket – csóválta meg a fejét. – Tudod, hogy nem járnak. Sesének ott van Lara. Most tök jól megvannak. És különben is...

– Különben is? Van még valami?

– Különben is, Sese meg én tizennégy éves kora óta ismerjük Liát. Úgy, ahogy Fernando, Fabre meg Iniesta is, sőt, szinte az egész spanyol válogatott. A legtöbbünknek, mint például nekem, nem nőtt fel. Mindig is a tizennégy éves, tágra nyílt szemű, zavartan álldogáló kislány lesz, aki beállított az öltözőbe félig Xabi mögé bújva, nála vagy három számmal nagyobb Ramoneses pólóban, két rasztatinccsel a hajában.

– Be volt rasztázva a haja? – néztem nagy szemekkel Ikerre, aki elvigyorodott, és intett a fejével, hogy az utat nézzem.

– Nem az egész, de igen. Az a Lia, akire én emlékszem, akár csak két évvel ezelőttről is... nagyon más volt. Nyílt, vidám, nagyhangú, zenész. A mostani meg... befordult. Csendes. És azt hiszem, nagyon rémült. De Xabi úgy sem fogja elmondani, mi történt. Nem is a mi dolgunk. Azért csak remélem, hogy egy napon majd bízni fog bennem megint annyira, hogy ő maga mondja el. Hogy megint Hugi lehessen, aki a családhoz tartozik, jöjjön bárhonnan is.

– Nem is vagy kíváncsi? – kérdeztem, kissé rekedtes hangon. Iker rám nézett, ezt a szemem sarkából is meg tudtam állapítani.

– Dehogynem vagyok – felelte végül. – De ismersz. Nem türelmetlenkedem. Attól még ugyanúgy hiányzik. Megértem, hogy miért tetszik neked.

– Nem tetszik – szűrtem a fogaim között, mire kaptam egy felvont szemöldököt, és egy kétkedő vigyor Casillas stílusban, amit körülbelül így lehetett volna szavakra fordítani: „Haver, ismerlek, mint a tenyeremet, és ez most olyan átlátszó duma volt, hogy csak azért nem röhögök, mert én vagyok az apátok, úgyhogy megértőnek kell lennem”. Utáltam, amikor így néz rám. Amikor a többiekre néz így... azt viszont imádtam. – Na jó. Talán tetszik – ismertem be. – De sokkal fiatalabb nálam, és...

– Négy év az nem a világ – szúrta közbe.

– ...és mióta majdnem megcsókoltam azon az idióta partin, kerül. Feltűnően.

Iker félrenyelt, legalábbis valami olyasmi hangot hallatott, pedig semmi nem volt a szájában.

– TE MAJDNEM MEGCSÓKOLTAD?!

– Nem kell úgy ordítani, itt ülök tőled harminc centire...

– Xabi tutira ki van akadva...

– Igen – erősítettem meg. Mert ki volt. Még akkor is, ha nem akarta, hogy ezt mi is észrevegyük.

Casillas csak a fejét csóválta.

– Felelőtlen vagy, remélem tudod – jegyezte meg, én meg bólogattam. Hogy a fenébe ne tudtam volna. – Nem is ismered őt. Egyáltalán... Mes, ez nem játék.

– Nem játszom! – Utáltam, hogy mindenki ezzel jön, egyszerűen utáltam. Miért ne gondolhatnám komolyan? Csak azért, mert Lia mindenki szerint mostanság nem önmaga, hovatovább szinte beteg? Na és? Ha azt várják tőle, hogy egyedül nézzen szembe ezzel az egésszel... ha tényleg valami ennyire kifordította önmagából, azzal nem fog tudni egyedül elszámolni. És ezt talán még ő sem tudja. És ha azt akarom, hogy rám számítson, hogy engem akarjon segítségnek? Szívem joga, nem? Ez egy szabad ország. – Én nem tudom, miért jöttök mind ezzel. Majdnem megcsókoltam, mert Isten a tanúm, semmit nem akartam jobban abban a percben. És ha ott lettél volna, tudnád, hogy Lia sem nagyon tiltakozott. És ha nem ismerem? Akkor már nem is lehetek belé...

Nem fejeztem be a mondatot, csak fújtam egyet.

– Bocs – mondtam végül.

– Én bocs. Ez a ti dolgotok, felfogtam. Ne haragudj. Csak van egy ilyen természetes reakció nálunk, ha Hugiról van szó – nézett ki az ablakon. Persze nem tudtam rá haragudni, a mérgem ahogy jött, úgy párolgott el, sőt. – Kösz, hogy elhoztál – biccentett, amikor leparkoltam a háza előtt. – És ne aggódj Xabi miatt. Majd megbékél.

Bólintottam egyet, aztán intettem, miután becsukta maga mögött az ajtót.

Elgondolkodva forgattam a kezemben a mobilomat, miközben megálltam egy piros lámpánál. Meddig akartam még ebben a bizonytalan állapotban maradni? A választ tudtam: semeddig. Anélkül indítottam a hívást, hogy rendesen végiggondoltam volna.

Azt hittem, nem fogja felvenni, addig hagyta csöngeni, aztán éppen akkor, amikor már kinyomtam volna a készüléket, beleszólt.

– Igen?

– Otthon vagy? – kérdeztem köszönés nélkül.

– Aha – válaszolta meglepetten.

– Jó. Tíz perc múlva ott vagyok érted, és ha nem leszel ott, bemegyek, nem érdekel se Nagore, se Xabi. Nem játsszuk tovább ezt a macska-egér kergetőzést – hadartam egy szuszra. Néhány másodperc döbbent csend következett.

– Xabi nincs itthon, de Nagore biztosan elenged – mondta megilletődötten.

– Jó – bólintottam, bár tudtam, ezt nem látja. – Akkor mindjárt találkozunk.

***

 Idegesen toporogtam a ház előtt a kissé lehűlt időben. Nem örültem neki, hogy mostanra kitalálta ezt a találkozót, mert holnap meccset játszanak, pihennie kéne, és igazán ráférne a csapatra, hogy nyerjenek végre, még akkor is, ha ez korántsem lesz könnyű. Otthon megverni a Sevillát...? Hát, örültem neki, hogy élőben ott lehetünk Nagorével, mert már most izgultam.

Amikor bejelentettem nagynénémnek, hogy Mesut Özil felhívott, mert el akar vinni valahová, meg sem lepődött, sőt, szinte megkönnyebbültnek látszott. Nos, talán nem volt teljesen feltűnésmentes, ahogy kerültem őt. Persze, Nagore azonnal belement, és elengedett.

Amikor leparkolt előttem a fekete autó, szinte üres, gondolatok nélküli fejjel szálltam be.

– Szia – köszönt rezignáltan, amit én körülbelül ugyanígy viszonoztam.

– Hová viszel? – kérdeztem.

– Haza.

Magamban rágtam meg ezt a választ. Persze, érthető volt, hogy miért. Beszélnünk kellett, és egy esetleges hangosabb szóváltás... ahhoz nem kellettek fültanúk.

A háza persze hatalmas volt, mint minden focistának. Nekem félelmetes lett volna egyedül élnem egy ekkora helyen, de őt, gondolom, nem zavarta. Mármint... ő volt Mesut Özil. Nem olyannak nézett ki, akit néhány négyzetméter kizökkent a lelki békéjéből.

Most azonban levedlette az álarcát. Kifejezetten zavartnak és kissé dühösnek tűnt, miközben kinyitotta nekem az ajtót. Lámpalázasan vettem le a cipőm, és ültem le a nappali kanapéjára. Ő csak lazán az ajtófélfának támaszkodott, és nekem – a komoly hangulat ellenére – az fordult meg a fejemben, hogy mennyire jól néz ki. Mert jól nézett ki. Szinte belefájdult a szívem, ahogy néztem őt.

– Kerülsz – jelentette ki Mes.

– Nem – tagadtam le automatikusan, és persze nem nagy beleéléssel. A vak is láthatta, hogy hazudok.

– Lia, hagyjuk ezt, jó? – nézett a szemembe. Ahogy kimondta a nevem, valami annyira nagyon... megfájdult. Mert Peti éppen így ejtette, ilyen puhán, mégis ilyen szigorúan a nevemet, ha vitáztunk. Összeszorult a torkom. Hiába ígértem meg magamnak, mikor beszálltam Mes autójába, hogy felnőttként fogok viselkedni, hogy megbeszéljük majd ezt az egészet, ami azóta húzódik közöttünk, hogy először találkoztunk Sesénél, most még sem voltam képes rá. Ehelyett valami olyasmit mondtam, ami mindkettőnket megdöbbentett.

– Kérlek... kérlek szépen ne hívj így. Ne mondd így a nevem. Nincs hozzá jogod – suttogtam rekedten, összeszoruló torokkal. Döbbenten meredt rám, én pedig éreztem, hogy kicsordul egy könnycsepp. Hányszor, de hányszor fogadtam meg, hogy nem sírok többé... még sem sikerült betartanom. Ahogy annyi más ígéretet sem.

– Lia...? – kérdezte tétován, de képtelen voltam ránézni. Ha arra kér, hogy magyarázzam meg, mi történik, képtelen lettem volna rá, csak szavak kavarogtak a fejemben, Mesut neve, Petié, és égetés, égetés, égetés, pedig azt hittem, ezt már magam mögött hagytam. Tévedtem. Ahogy mondtam: még nem voltam erre készen. A kezembe temettem az arcomat.

Azt hittem, békén hagy, hogy ezzel most örökre elástam magam, hogy kirak, vagy ilyesmi. Talán jobb lett volna úgy. Ehelyett teljesen mást csinált.

Meglepődtem, amikor megéreztem a karjait a vállam körül, hogy magához húz, hogy megtámasztja az állát a fejemen. És nem mondott semmit.

Aztán felemeltem az arcom, és a szemébe néztem. Annyira különböztünk egymástól, én és Mesut, és közben annyira hasonlítottunk. Annyira különböztek egymásról, ő és Peti, hogy semmiben nem tudtam volna őket ugyanolyannak találni. Az egyikük az életem vége volt. És még nem tudtam, hogy a másikuk lehet-e az újjászületés.

Egy pillanatig nem történt semmi. Egymás szeméből próbáltuk kiolvasni a válaszokat, nem sok sikerrel. És utána megcsókolt.

Én pedig akkora fájdalmat éreztem, amekkorát már régóta nem. Mintha kitépték volna a mellkasomból a szívemet. De bármennyire fájt is, nem akartam, hogy vége legyen. Az ujjai a hajamat markolták, én pedig a nyakát öleltem át, a testünk egymásnak feszült, majdnem eltűntem a karjai között, annyira kicsinek, gyengének és törékenynek éreztem magam. Nem akartam elengedni, és ez megijesztett.

Nem. Nem lehet ő az újjászületés. 

Fulladoztam, amikor elszakadtunk egymáshoz, a keze még mindig a hátamon volt, az enyém pedig a hajában. A könnyek égették az arcom, miközben lefolytak a bőrömön. Nem kérdezett semmit, nem is tudtam volna elmondani. De terv formálódott a fejemben, miközben hagytam, hogy letörölje a nedvességet az ujjaival.

– Vigyél haza – kértem, és bólintott. Semmi nem oldódott meg, ezt mindketten tudtuk, de azt hiszem, ő még nem értette, hogy ez mennyire végleges számomra. Én azonban pontosan tudtam.

– Rossz volt? – kérdezte végül, mikor már az autóban ültünk. Egyikünk sem ilyennek tervezte ezt az estét.

– Dehogy – csóváltam meg a fejem. Ha tudná mennyire jó volt! – Csak... rendeznem kell a dolgokat magamban. Ígérem, nem foglak többé kerülni.

Mert nem látsz majd többet.

Mes nem tudott olvasni a gondolatiban, így csak bólintott.

Mikor beléptem az ajtón, már nem látszott, hogy sírtam. Fapofával mondtam le a másnapi utat a Sevilla elleni meccsre, arra hivatkozva, hogy találtam más programot, és szét nézek néhány iskolában, mert talán továbbtanulnék. Nagore meg persze belement. Tudtam, hogy szemétség ilyesmit mondani, mert ez reményt kelt benne, de nem volt jobb ötletem.

Persze, eszemben sem volt semmi ilyesmi.

Ehelyett összepakoltam egy hátizsákba néhány ruhát, pénzt és telefont, aztán másnap, amikor a ház kiürült, gondosan bezártam magam mögött az ajtót, és leléptem.

Nem, egyáltalán nem állt szándékomban valaha is visszajönni. Nem bírtam elviselni az emberi létet. Nem bírtam elviselni, hogy talán szeretek valakit, és az nem Peti. Nem bírtam elviselni, hogy néha napokra megfeledkezem a barátaimról, akik mellettem haltak meg.

Nem bírtam elviselni, hogy élek.

De nem voltam elég bátor ahhoz, hogy meghaljak.

Ezért egyszerűen csak elmentem.