Nos, megint csütörtök. Engem benyelt az egyetem, hétfőtől csütörtökig fél tízre érek haza (a mai kivétel, mert elmaradt az órám). Viszont a csütörtök egyet jelent a Love hurts előzetessel! Mert, bár időm szinte semmi, nem feledkeztem meg rólatok, úgyhogy holnap lesz új fejezet este 11 óra magasságában, szombaton pedig posztolom a terveimet arról, hogy hogyan és mint találkozzunk, aztán lehet egyetérteni meg ellentmondani. Nem is szaporítom tovább a szót :)
– Azt hiszi, csak azért, mert beszélgettek egyetlen napon, meg táncolt vele tíz percig, megcsókolhatja?! Hogy játszhat az érzéseivel? Liának egyetlen dologra van szüksége, és az a stabilitás. Ha használat után eldobják, mint a rongyot, csak még jobban összetörik. Na az aztán stabilitás!
– Xabi! – háborodott fel a nagynéném. – Én nem tudom, te ugyanarról a Mesut Özilről beszélsz, akit én is ismerek? Csak mert nem úgy hangzol! Mintha a z a fiú valaha is...
– Ó, nagyon is csinált ilyesmit, ne áltasd magad.
Összeszorítottam a szemem. Nem tudom miért, mégis azt gondoltam, arra vágytam, hogy Xabinak ne legyen igaza. Hogyha rólam van szó, Mes igen is gondolja komolyan. Azt is, ha meg akar csókolni. Azt is, ha csak táncolni hív.
Kegyetlenül hiányzott az érzés, hogy valakinek fontos legyek. Szerelemből fontos legyek. Peti elment. És hiányzott. És tudom, hogy nem helyes, de pótolni akartam az űrt, akkor is, ha minden egyes pillanatban, amikor bevillant az arca, az üresség bennem pótolhatatlannak tűnt. Nem érdekelt, ha kihasználok valakit. Nem érdekelt, mert üres voltam. Annyira üres, hogy szinte féltem a sötétségtől, ami bennem volt. És Mesut... Vonzott magához. Minden porcikámat.
Kicsordult egy könnycsepp. Vonzalom nélkül minden könnyebb lett volna. Mert én nem akartam többé szerelmes lenni. Csak Petit akartam visszakapni, még akkor is, ha nem lehet. És az, hogy vonzódom hozzá... olyan érzés volt, mintha megcsalnám azt, akit igazán szeretek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése