Love hurts - 5. fejezet

[Soron kívüli LH fejezet, mert nem bírtam így hagyni ezt a történetet. És bár tudom, hogy megint olyan vége szaga van az egésznek, lesz még folytatás. Sőt, a neheze még csak most jön. Szeretettel Viinek. Akik pedig a TM-et várják, üzenem nekik, hogy abból is lesz soron kívüli rész. Valószínűleg pénteken, mert a többi napon szemináriumi előadást meg ZH-t írok, de majd még meglátjuk. Jó szórakozást.]

5. fejezet – Welcome back

Egy madridi kávéházban néztem végig a Sevilla elleni meccset, és nem tetszett, amit láttam. Elméláztam azon, hogy miért nem tudnak csapatként együtt játszani, de nem igazán tudtam rá a választ. A Real soha nem volt az a széthúzós csapat, most mégsem ismertem rájuk.

Hozzátartozik a dologhoz, hogy először meg sem akartam nézni. Féltem. Magam sem tudom megmondani mitől, de féltem. Aztán a körülöttem ülők lelkesedésének egy része rám is rám ragadt. A számat rágva szurkoltam, hogy legalább Pipita betaláljon, de neki sem jött össze semmi. Mint aznap egyiküknek sem...

Nem azt mondom, hogy szép látvány volt, amikor utánarúgott a sevillai játékosnak, de elég elnéző kedvemben voltam, mert az idegesség mindannyiuk arcára kiült. Így a félelem helyét felváltotta az aggodalom.

Pedig tudtam, hogy akiért leginkább aggódnom kéne, az én magam vagyok.

Vége lett a meccsek, a szurkolók csalódottan indultak haza, a kávéház zárni készült, és én még mindig nem tudtam, hogy hol töltöm az éjszakát. Volt már új telefonkártyám, hogy senki ne tudjon elérni, és nálam volt az egész életem, egyetlen táskába csomagolva. Csak éppen terveim nem voltak. És célom. Fogalmam sem volt, hogy mit lehet kezdeni egy olyan élettel, ami az égvilágon semmit nem ér.

És az én életem éppen ilyen volt.

Azért kelletlenül felálltam, és nekivágtam az utcának. Nem volt nálam térkép, fogalmam sem volt róla, hol járok, de nem is érdekelt, és nem is volt fontos, mert nem akartam hazatalálni. Gondolkodtam, hogy elindulok a Barajas felé, vagy esetleg felülök az első repülőgépre, menjen akárhová, de egyelőre nem volt kedvem az országot is itt hagyni.

Ahhoz pedig, hogy végképp hazamenjek, Magyarországra... pláne semmi erőm nem volt. Nem kötött már semmi oda. És tudom, hogy nem szép ilyet mondani, de inkább vállaltam, hogy nem látom a szüleimet sem, csak ne kelljen szembenéznem a halottaimmal.

Madridban lenni éppen ezért volt könnyebb. Nem voltam elég bátor nekivágni a teljesen ismeretlennek, így maradtam az ismerős ismeretlennél. Ráadásul az élőkkel való köteléket nehezebb volt kitépni magunkból, mint a holtakkal valót. Ezer és ezer szál kötött Madridhoz, pedig alig voltam itt. Sajnos túl könnyen kedvelem meg az embereket.

És sajnos szükségem is van rájuk.

Talán éppen ezért maradtam a nagyvárosban. Mert éppen annyira féltem meghalni, mint a teljes és visszavonhatatlan egyedülléttől.

***

 Türelmetlenül doboltam a lábammal a padlón. Azt hittem a tegnapi mérkőzés után nem jöhet rosszabb, de tévedtem. Rosszabb mindig lehet a helyzet.

Még szinte haza sem értünk reggel, és Nagore már hívott. Ami meglepett. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor beszéltünk Nagoréval telefonon, ráadásul a beszélgetéseink 99,9%-a Xabival volt kapcsolatos, de akárhogy gondolkodtam, most mindenképpen együtt kellett lenniük.

– Igen? – kérdeztem, elnyomva az érzékeimet. Mert mélyen belül éreztem, hogy baj van. Nagyon nagy baj. Csak nem akartam belegondolni, mi lehet az, ami engem is érint, és ami miatt nem Xabi, hanem a felesége hív fel.

– Lia nincs nálad, ugye? – kérdezte Nagore köszönés nélkül, a hangjából kihallottam az idegességet.

– Nincs – feleltem, a kezem ökölbe szorult. – Mi történt?

– Istenem, fogalmam sincs – felelte a nő erőtlenül. – Elment. Pedig azt hittem, végre jobban van. A telefonján nem lehet elérni, a legfontosabb holmijai eltűntek a házból, az összes üzenet amit itthon hagyott egyetlen „Köszönöm” felirat a hűtőn a többi üzenet között és...

– Nagore, nyugodj meg! – kértem, pedig én is majd szétfeszültem, annyi érzelem kavargott bennem egyszerre. A legerősebb talán a félelem volt. Vagy az idegesség. Fogalmam sincs, nem volt időm saját magammal törődni.

Hallottam, hogy vesz egy mély levegőt, ezzel próbálva meg uralkodni magán.

– Xabi elindult megkeresni, megnézi azokon a helyeken, amit szeretett itt Madridban, de nem hiszem, hogy sok értelme lenne, akár az országot is elhagyhatta, ha ahhoz van kedve, már nagykorú, ráadásul... annyira féltem, Mesut – suttogta, az én gyomrom pedig öklömnyire zsugorodott.

– A rendőrség?

– Most indulok...

– És Sergio?

– Még nem szóltam senkinek rajtad kívül. Fogalmam sincsen, mit tehetnétek azon kívül, hogy ti is aggódni kezdtek.

– Előbb-utóbb úgyis kiderül – dörzsöltem meg az orrnyergemet. – Én szólok neki. Ha más nem, gyalog nézzük végig ezt az egész rohadt várost – fújtam ki a levegőt, hogy uralkodni tudjak a kezem és a hangom remegésén.

– Köszönöm, Mes.

Nem válaszoltam. Nem lett volna helyes azt mondani, hogy szívesen. És különben sem tudtam gondolkodni, így egyszerűen csak kinyomtam a telefont és felkaptam a kocsikulcsomat, aztán az autóba bepattanva elindultam Seséért.

Nem emlékszem, hogyan jutottam el Ramos házáig. Az agyam szüntelenül pörgött, az utat gyakorlatilag rutinból tettem meg.

Ráhasaltam a csöngőre, és reménykedtem benne, hogy Sese még nem lépett le sehova. Hallottam, ahogy kattan az elektronikus zár, így benyitottam a kapun, felrohantam a bejárati ajtóig, és éppen akkor nyomtam le a kilincset, amikor ő belülről nyitotta.

– Mesut? – nézett rám furcsállva, de én nem voltam éppen abban a hangulatban, amikor nyugisan le tudtam volna futni az udvariassági köröket.

– Oké. Most pedig tudni akarom, mi történt Liával. Miért van itt? Isten a tanúm, meg akartam várni, amíg ő mondja el, de ez most nem az a helyzet, amikor nyugodt fejjel tudok gondolkodni – hadartam.

– Mi történt? – húzott be a lakásba Sese kissé türelmetlenül. Valószínűleg ő is érezte, hogy baj van. Hogy máskülönben nem lennék itt. És nem így lennék itt.

– Az a bolond lány megszökött – szűrtem a fogaim között. – Xabinak és Nagorénak fogalma sincsen, hová tűnt, már keresik, és én megígértem, hogy segítünk.

Sergio lerogyott a kanapéjára, és néhány pillanatig csak bámult maga elé. Nem szólítottam meg, hagytam, hogy végiggondolja a dolgokat. Ha van ember, aki még Nagorénál és Xabinál is jobban ismeri Liát, az Sese. Ha van ember, aki meg tudja találni, ha Lia nem is akarja, az Sese.

– Hogy lehetett ekkora hülye?! – csattant fel, és még én is szinte megijedtem, ahogy felpattant, és fel-alá kezdett járkálni. – Tudtam, hogy baja van, és hiába mondtam neki, hogy aki elment, azt el kell engedni, csak nem érti meg, hogy már nem tartozik senkinek, semmivel... – Egy szót sem értettem abból, amit magyarázott, de így is érdeklődve hallgattam. Aztán megállt, és rám nézett. – Tudni akarod, hogy mi történt? Elmondom, és nyugodtan vessen csak magára, amiért nem tőle tudod meg. Hugi idén érettségizett. És néha a fiataloknak elszáll a feje. Öten ültek az autóban, a fiú pedig, aki vezetett, nem volt józan. Mind meghaltak, akik ott ültek vele, kivéve őt. Mindenki. A két barátnője, a sofőr és a barátja is, aki az anyósülésen ült. Szerelmes volt abba a fiúba Mes, elég régen együtt voltak, mesélt nekem már róla korábban is. Ott pusztult abban az autóban mindene. Kivéve ő. Nem csodálkozom, hogy nehéz neki, hogy nem tudja feldolgozni, hogy ide menekült.

Leforrázva meredtem rá. Hiába gondoltam, hogy történt vele valami súlyos, álmomban sem gondoltam volna, hogy Lia a földi poklot járta meg. És Sese még nem végzett.

– Aztán jöttél te. Mesut Özil. És ő újra érezni kezdett. Nem csak azt, hogy szeret engem, mert már a baleset előtt is szeretett, vagy szereti Xabit és Nagorét, mert már a baleset előtt is szerette őket, hanem mást is. Azt, hogy szeretne Pipita barátja lenni. Azt, hogy szeretne Marcelóval és Pepével együtt nevetni. És valamit irántad. Valamit, amit meggyőződése szerint nem szabadna éreznie, mert te nem a halott barátja vagy, akinek tartozik még az életével. Ne kérdezd, mert fogalmam sincs hogyan gondolhat ekkora őrültségekre. De már a puszta jelenléteddel félelmet keltesz benne, mert, még ha nem Is akarja bevallani magának, élni kezdenek az eddig téli álmot alvó érzékei, ha a közeledben van. És szerinte ez nem helyes.

– Ez baromság – suttogtam rekedten magam elé.

– Persze, hogy az. De valahol megértem. Úgy él... Mes, ez a lány minden napját úgy éli meg, hogy ha közel enged bárkit is magához, azt újra elveszítheti. És a másodszor biztos belehalna. Nem mondja, de látom rajta, hogy nem akar élni. Lia nem akar többé élni. Akkor megjelensz te, és többé hiába mondja a feje, hogy nem akar itt lenni, ha a szíve mást súg. Sajnos, a fej bizonyult erősebbnek – harapta be a száját Ramos, és kibámult a kertre.

A kezembe temettem az arcom. Vajon ha tudná, hogy én is ezt érzem, hogy élni kezdek mellette, még akkor is, ha tulajdonképpen soha nem éreztem azt a fájdalmat, amit ő, mit gondolna? Ha tudná, hogy én is most kezdek felébredni a téli álomból, azzal a különbséggel, hogy én már régen nem félek a csalódástól...

– Meg kell találnunk – sóhajtott Sese. – Hogy lehet ekkora hülye? Egyedül a város ellen... És amennyire ismerem, még csak tervei sincsenek. Csak megy, amerre a lába viszi. Azelőtt is ilyen volt, utazó. Álom és valóság között.

– Nagyon jól ismered őt – jegyeztem meg halkan.

– Igen. És aggódom. Mert hiába gondolja azt, hogy egyedül is meg tud ezzel birkózni, hazudik magának. Nem tud. Soha nem volt ennyire szüksége arra, hogy valaki vezesse a lépteit. Gyenge. Erősnek akar látszani, de gyenge...

– …és sebezhető – fejeztem be a mondatot.

Hallgattunk. Hagytam, hogy Sese gondolkodjon. Aztán, fogalmam sincs miért, megszólaltam. Mert úgy éreztem, el kell neki mondanom.

– Tegnapelőtt... A meccs előtti nap. Megcsókoltam Liát. Furcsa volt az egész, kapaszkodott belém, mintha attól félne eltűnik, vagy nem is tudom. Nem tudom jól elmagyarázni. De előtte veszekedtünk, és egyébként is tudtam, hogy nincs vele minden rendben, úgyhogy... Sese, miattam ment el. Én vagyok a felelős. – Nem akartam sajnáltatni magam, még csak a hangom sem csengett keserűen, noha belül szinte felfalt a felelősség fájdalma. Sesével azonban tényként közöltem. Mert joga volt tudni róla. Legfőképpen azért, mert nem tudtam szabadulni a tudattól, hogy ő sem tud csak mint húgára tekinteni Liára. Mondjon akármit.

Nem mondott semmit. És nem is tűnt dühösnek. Ebből arra következtettem, hogy elfogadta, és nincs ellene kifogása. Aztán mégis rám nézett.

– Ha előkerül... mert elő fog kerülni – győzködte magát is és engem is –, úgy kell rá vigyáznod, mint egy angyalra. Ha nem vagy rá képes, inkább felejtsd is el. Mert előre szólok, Mes. Ez egyikőtöknek sem lesz könnyű. Az ilyenből lehet a legfájdalmasabb szerelem ezen a világon. És az ilyen szerelem lesz a legboldogabb.

– Mikor lettél ennyire bölcs? – kérdeztem, próbálva elviccelni a dolgot. Sese elmosolyodott.

– Nem is gondolnád, mi?

– Focisták vagyunk. Vagy mi. Hagyjuk a filozofálgatást.

Ramos biccentett. Az ügy lezárva. És ezzel együtt tőle viseltem el utoljára, hogy megjegyzést tegyen arra – bármi legyen is – ami köztem és Lia között van.

– Keressük meg – sóhajtott végül. Erre én is felpattantam. Sokkal jobb, mint tétlenül ücsörögni.

– Van ötleted? – kérdeztem, miközben beszálltunk a kocsiba. A védő bólintott.

– Minden olyan hely, ahol gitáros zenét játszanak, igazi spanyol zenét. – Elfintorodtam. Ilyenből akadt néhány Madridban. – És galériák. Fényképgalériák. Meg a hidak. Bármilyen híd, ami alkalmas arra, hogy gyalogosok is átsétáljanak rajta. Imád a magasban lenni.

– Elég lesz egy autó?

Sese megvonta a vállát.

– Egy idő után úgyis ki kell szállnunk belőle. Autóval sosem találjuk meg, innen nem látni mindent. Amint a kezem közé kaparintom előbb jól megölelem, aztán Isten bizony kitekerem a nyakát a kis hülyének – morogta, én pedig elmosolyodtam, és neki vágtunk Madridnak.

***

Egy padon ültem, és reggeliként sajtoskiflit majszoltam. Ahogy mondani szokták, elvoltam, mint hal a vízben. Egy középkategóriás szállodában tengődtem immár második napja, nem beszéltem senkivel, és nem gondoltam semmire.

Végre üres voltam.

Nem úgy üres, mint aki szenved valakinek vagy valaminek a hiányától, hanem teljesen. Gondolatok nélkül, érzések nélkül. Persze kellett egy pokoli éjszaka, hogy leküzdjem magamban a lelkiismeret-furdalást, de aztán arra gondoltam, hogy végül is mindenkinek jobb lesz így. Megkönnyebbülhetnek. Nem vagyok már púp senki hátán.

Csak úgy vagyok.

Úgy éreztem, az a valami, ami engem Papp Liává tesz elaludt valahol a bensőm legmélyében. Annyira fáradt volt szegény, hogy talán többé fel sem akar majd ébredni.

Egész nap ott ültem a parkban, a galambokat figyeltem, a szökőkút vizét, az embereket. Lefényképeztem őket az agyammal, nevet adtam nekik, aztán elengedtem őket. Ismerős ismeretlenekké váltak, olyanná, amilyen számomra Madrid is volt.

Aztán mikor sötétedni kezdett elindultam. Először a szálloda felé, aztán meggondoltam magam. Hétfő volt, így engem is váratlanul ért, amikor az egyik épület előtt megpillantottam egy táblát, rajta a felirattal: éjszakai kiállítás. Egy Art Gallery volt, pofátlanul olcsó belépőjeggyel. Nem gondolkodtam sokat, beléptem, megvettem a jegyet, és fellépcsőztem az első emeletre. A festmények nagy része fekete-fehér volt, és már ez megnyerte a tetszésemet. Az, hogy különböző színű lámpákkal világították meg őket, csak fokozták a látványt, az érdekességet. A többség melankolikus hangulatú volt. Üres utcák, egyedül lévő gyerekek, szegénység, esőfelhők a város felett. Némelyik hatásvadász, némelyik szívbemarkoló. Csak álltam előttük, egyedül ilyen késői órán a teremben, és hagytam, hogy belémrágják magukat...

 

És ahogy néztem, és láttam, hogy minden kép, minden szereplő mennyire magányos, azt éreztem, hogy én is csak olyan vagyok, mint ezek a képek. Kevesen látnak, és ha elégnék, nekik sem hiányoznék, mert senki vagyok. Csakhogy velem senki nem csinált semmit. Én tettem önmagamat ilyenné.

Különben is – hallottam egy hangot belülről, ami egészen olyan volt, mint a régi Én hangja –, mit játszod itt a szappanopera hősnőt? Azt hiszed, neked rossz egyedül ezen a világon? Azt hiszed, ha előadod a magányos, szenvedő tinédzsert megváltozik bármi is? Gyorsan feledésbemerülő fénykép akarsz lenni csupán? Hol vannak az álmaid? Mit akarsz tulajdonképpen? Mert jelenleg egy feltűnési viszketegségben szenvedő kamaszra hasonlítasz leginkább. Nevetséges vagy. Ha Peti látna, szégyellné magát helyetted is. Anett meg Nóri el sem hinnék, hogy valaha ismertek. Az ő életük megállt, de senki nem várja el tőled, hogy te is megrekedj az időben. Nem a te hibád volt. Ki kívánja, hogy vezekelj?

Senki nem kívánta az én szenvedésem. Talán csak én magam.

Sírni kezdtem. Szégyelltem magam, szégyelltem a mögöttem álló három hónapot, szégyelltem azt akivé lettem, miközben bámultam egy nagyméretű képet, rajta egy kiégett autóronccsal és azon ugráló koszos utcagyerekekkel, akik nem élték meg azt, amit én, de talán mindennap éheznek.

És én tényleg azt hittem, hogy nekem rossz?

Ki akarná ezt az életet nekem?

Mégis, minek tartottam én a barátaimat, hogy azt hittem, valaha is azt várnák el tőlem, hogy magamra vegyem a haláluk terhét?

A következő képen egy lány arca volt látható. Fekete-fehér, mint a többi. Az arca kormos, csak a könnyek útja festett tiszta csíkot rá. A mosolya azonban olyan ragyogó volt, mint a tavaszi napfelkelte.

Mégis... ki lettem én amíg nem voltam önmagam?

Nem mintha hirtelen abba a hitbe ringattam volna magam, hogy pillanatok alatt visszatérhetek. Bárhogy is viselkedjek, a veszteség fájdalmát nem tudom, és nem akarom lerázni, nem akarok felejteni, és azokat a képeket lehetetlen is lenne. De nem lett volna szabad eldobnom önmagam, elengedni azt, aki valaha szerettem lenni.

Tényleg csak egy hülye kamaszlány voltam.

Dühösen töröltem le a szemem, és elhatároztam, hogyha már befizettem a jegyet, akkor végignézem az egész kiállítást, ha az összes könnyemet elsírom, akkor is. Utána pedig hazamegyek.

Kiléptem a lépcsőházba, hogy elinduljak a másodikra, nem akartam liftezni. Alig léptem fel két lépcsőfokon, amikor megtorpantam. Pillanatokig álltunk egymással szemben, némán, én kisírt szemekkel, ő hatalmas fekete karikákkal a sajátja alatt, és egyikünk sem szólalt meg.

Nincsenek véletlenek.

A kezem bénán lógott a testem mellett, ő azonban akkor már felucsódott a döbbenetből. Lerohant a lépcsőn, és a karjaiba zárt, úgy szorított magához, mint aki soha többé nem akar elengedni.

És én sem akartam, hogy megtegye.

– Soha, soha, soha többé ne csinál ilyet – suttogta rekedten a fülembe. A hangjára életre keltek a végtagjaim. Az ujjaim szinte maguktól markoltak bele a pólójába a hátán, az arcom a pólójába fúrtam, és beszívtam az illatát. Nem érdekelt, hogy összekönnyezzem a pólóját, nem érdekelt semmi sem, csak a tudat, hogy azért van itt, mert keresett.

Mit is gondoltam, amikor a fejembe vettem, hogy egyedül akarok lenni? Mindig is gyűlöltem a magányt...

– Úgy sajnálom! – suttogtam, de egészen addig nem hittem, hogy meghallotta, amíg lassan simogatni nem kezdte a hajamat. Percek óta álltunk ott a lépcsőházban, a csendben, amit csak a lélegzetvételek hangja zavart meg szabályos időközönként. – Mesut, én úgy sajnálom... – ismételtem meg hangosabban, a sírástól még mindig kásás hangon. – Még csak most ébredezek. Még csak gyerek vagyok.

– Tudom.

– Köszönöm, hogy eljöttél értem – mondtam halkan. – De azért még, mert megcsókoltál, nem kell semmilyen kötelezettséget érezned. Ahogy látod, problémás egy kamasz vagyok.

– Sosem szerettem a könnyű eseteket – felelte, és bár nem láttam az arcát, éreztem, hogy mosolyog. Én is felnevettem. Erőtlenül, de hosszú idő óta először igazán őszintén. – Üdv újra itt. Alig várom, hogy megismerhesselek, Régi Lia.

Újra felnevettem, ezúttal hangosabban. Egészen furcsán éreztem magam tőle.

– Még nem egészen a Régi. De már soha többé nem az Új – javítottam ki, és bár egy kívülállónak talán semmit nem értett a szavaimból, pontosan tudtam, hogy Mes érti. És csak ez számított. Aztán eszembe jutott valami. – Mit keresel te itt? Holnap meccs van, nem? – kérdeztem döbbenten, és végre felnéztem az arcára. Megcsóválta a fejét, úgy nézett rám.

– Azt hiszed, bárkit is érdekel? Éjfélig járhatjuk az utcát, mert az legalább mindenkit kicsit megnyugtat. Jobb, mintha teljesen idegesen játszanánk...

– Mindenki? – kérdezte szinte suttogva, tágra nyílt szemekkel.

– Azt hitted csak én? Dehogy. Xabi, Sese, Pipita, Marcelo, az örök nőcsábász Benzema... Az egész csapat. A húguk vagy. Valakinek talán több. De senkinek sem kevesebb.

Az arcára simítottam a kezem. Gondolkodás nélkül hajolt le, és csókolt meg, most csak finoman. Még mindig fájt. De most nem törődtem vele. Élnem kell. Mert az életem nem csak az enyém. Négy másik emberé is, akik mellettem, helyettem haltak meg. És annyival tartozom nekik, hogy becsülettel végigélem.

– Hazaviszlek – lépett hátrébb, és összekulcsolta az ujjainkat. Csak bólintottam. Felvettük a táskám a csomag megörzőből, aztán kiléptünk az utcára. Még mindig meleg volt.

Az autója nem messze a galériától parkolt. Hihetetlen volt, hogy alig néhány nappal ezelőtt ugyanebben a kocsiban, csak éppen egészen más hangulatban utaztunk. Egy másik Lia ült be Mesut Özil mellé most. Egy olyan Lia, aki már ébredezett a hónapokig tartó álmából.

Akárhogy is agyaltam rajta, csak egyetlen dolog zakatolt a fejembe: Mes rántott vissza ebbe az életbe, ebbe a madridi, nyárszagú, életízű életbe. De legalábbis ő kezdett el kihúzni a gödörből. Lehet, hogy nem tudja. Sőt, én magam sem tudom, hogy csinálta.

Talán azért, mert él. És én nem hiszek a véletlenekben. Nem véletlen az sem, hogy találkoztunk. És nem véletlen az sem, hogy éppen ő volt az, aki fogja a kezem. Nem csak ő... de ő számít a leginkább. Mert valami csodálatos módon, csak a jelenlétével el tudta érni, hogy olvadni kezdjek.

Amikor leparkolt a nagynénémék háza előtt, még égett a villany. A műszerfalon az analóg óra 23:11-et mutatott. Még háromnegyed óra, mielőtt az egész csapat elmegy, hogy együtt, lélekben készülni kezdjenek a holnapi meccsre. Meglepően sok autó parkolt a ház előtt, az én szívem pedig a torkomban dobogott az izgalomtól és a szégyentől. De azt is tudtam, hogy vállalnom kell a felelősséget azért, amit tettem. Ideje szembenéznem mindazzal a mocsokkal, ami bennem van. És azokkal is, akiket ezzel megbántottam.

Remegő kézzel nyomtam le a bejárati ajtó kilincsét. Elengedtem Mes kezét, úgy léptem be a házba, ő pedig szorosan mögöttem. A konyhából beszélgetés hangjai szűrődtek ki, nem is kevés emberé. Beharaptam az alsó ajkam, és megálltam a boltív alatt, ami a nappalit és az ebédlőt elválasztotta egymástól.

Olyan csend lett, hogy azt is meghallottuk volna, ha valaki leejt egy gombostűt. Aztán Nagore a szája elé szorított kézzel sírva fakadt, Higuaín hatalmas vigyorral a fején felugrott, és egyszerre ott álltam, magam körül Pipita, Marcelo és még ki tudja kinek a karjával. Aztán eltűntek a kezek, és ott állt Sese, ott álltam én, aztán ő csak kinyújtotta a kezét felém, én pedig engedelmesen, lehajtott fejjel léptem bele az ölelésbe.

– Megérdemelnél egy jókora nyaklevest, te hülye – dörmögte, én pedig nem tudtam megállni mosolygás nélkül. – Az a nagy szerencséd, hogy túlságosan szeretlek.

Nagore letörölte a könnyeit. Ott állt Xabi mellett, és csak nézett, merően, mintha a vesémbe látna. Lesütött szemmel karoltam át magam, nem bírtam volna a szemébe nézni.

– Üdv itthon – mondta végül, én pedig felkaptam a fejem. Nagore mosolygott. – Rég láttalak, Lia. Remélem tetszeni fog Madrid, amikor néhány éve itt jártál, minden más volt. Napról napra változó városunk van.

És akkor már tudtam, hogy tiszta lap van előttem. Csak arra vár, hogy teleírjam, valaki életével, aki én vagyok...

És mégsem én.