Taníts meg - 12. fejezet

12. fejezet – Háború és béke

Arra ébredtem, hogy Mata átkarolt. Nos, Juanitóval aludni körülbelül olyan volt, mintha lenne egy kutyám. Persze a kutyámat soha nem engedném fel az ágyba, de ez lényegtelen. Juanito Juanito volt, és ez minden, ami számít. Bár tudtuk, hogy pénteken reggel – az esküvő reggelén – korán kell kelnünk, mégis átbeszélgettük az éjszakát. Mes anyuéknál maradt, hiába kértem, hogy jöjjön, van még egy kihúzhatós kanapém, hajthatatlan volt. Anyuék persze örömmel fogadták, apám és Mesut egyből megkedvelték egymást, tekintve, hogy apu keményvonalas német drukker volt körülbelül azóta, mióta az eszemet tudom. Nem mintha Juanitót nem kedvelte volna, de Juanito nem a német válogatott játékosa volt, így aztán nem kevés hátránnyal indult.

Szóval, Juanito és én mindent megbeszéltünk. Megbeszéltük Nandót, megbeszéltük Mest – egyikükről sem tudtam senkivel olyan őszintén beszélni, mint Juanitóval, még Lucával sem. Talán azért, mert Luca nem ismerte őket, talán másért... De ez nem is számított igazán. És végül megbeszéltük Lucát is. Mert Mata pontosan tudta, hogy mindenben adok Luca véleményére, és azt is elvárom tőle, hogy mondja el mit gondol a barátaimról. Talán a kis spanyol csatár nem erre akart kilyukadni, én mégis tudtam: igenis kíváncsi rá, hogy mit gondol róla a lány. Amin persze nem győztem mosolyogni.

– Luca kedvel téged – feleltem diplomatikusan. – Néhány hét múlva Londonba megy, fotózásra. De biztosan ő is el fogja ezt mondani.

– Direkt csinálod, mi? – kérdezte, felvonva az egyik szemöldökét. – Húzod az agyam.

– Igen, mert tudom, hogy tetszik neked – öltöttem ki a nyelvem vigyorogva.

– Ez túlzás. Kedvelem. És ha jobban megismerném, talán meg is tettszene – jelentette ki, de nem hittem neki.

– Szóval értsem úgy – kezdtem, teljes tudatában annak, hogy genyó vagyok a barátommal szemben –, hogy nem találod Lucot vonzónak, mint nőt?

Tágra nyílt szemekkel bámult rám.

– Dehogy is! Nagyon is vonzó, persze.

– Szóval tetszik! – vágtam rá győzedelmesen, Juanito pedig csak megcsóválta a fejét.

– Borzasztó vagy...

– És a barátod – egészítettem ki, kicsit komolyabban.

– És a barátom. Úgyhogy ne felejtsd el, bármi történik is a jövőben, bármi legyen is Özillel és Fernandóval, én egyikük sem vagyok. Nem hagylak egyedül. És nem állítalak választás elé sem.

Annyira hálás voltam azért, hogy ezt mondta! Különösen az utolsó mondatáért. Felért ezernyi vigasztaló szóval, hogy volt legalább egy olyan ember az egész őrült, új életemben, akire mindig számíthattam, aki biztosan állt akkor is, mikor hurrikán tombolt vagy árvíz jött. Az én világítótornyom Juanito volt.

– Különben, mit szóltak a szüleid... a családod hozzánk? Mármint ahhoz, hogy egy focistával jársz, egy focista neked csapja a szelet, és hogy egy focista a legjobb barátod szeretne lenni.

– Semmit – vontam meg a vállam, mire kaptam egy hitetlenkedő tekintetet. Elnevettem magam. Mata olyan vicces fejeket tudott vágni, hogy muszáj volt nevetnem. – Mármint meglepődtek. Először. Aztán kaptam egy prédikációt arról, hogy az ilyen híres emberekkel vigyázni kell, mert sosem tudhatja az ember lánya, hogy melyikük szándékai tisztességesek. Végül belenyugodtak. Azt mondták, meg akarják ismerni azokat az embereket, akik fontosak nekem. Ők neveltek fel, Juan. Nem nagyon különböznek tőlem az életfelfogásukban. Emberek vagytok. Nos, valószínűleg többen ismernek titeket, mint apámat, de azért csak emberek. És nálunk egyedül ez számít. Nem mondom, ha mutánsok lennétek...

– Mindig is szuperhős akartam lenni! – vágta rá egyből. – Az X-men menő.

– Szerintem is az – bólogattam. – Jobb is, ha nem szólsz rosszat szuperhősökről, egy igazi képregény-kockával van dolgod – böktem meg a mellkasát.

– Na! – méltatlankodott, és megdörzsölte a fájó pontot, aztán az órára nézett. – Tudsz róla, hogy negyed három van, és kilencre a szüleidnél kell lennünk? – érdeklődött ártatlanul. Kissé döbbenten fordultam én is az éjjeliszekrényem felé.

– Ajjaj...

– Bizony. Remélem tudod, hogy most már nem fogsz tudni átrugdosni a vendégszobába... Itt fogok aludni – ütögette meg a mellettem lévő párnát. Nem tudtam rá haragudni, de azért rosszallást tettetve megcsóváltam a fejem.

Még jó ideig nem tudtam elaludni, miután villanyt oltottunk. A gondolat, hogy nem akarok itt maradni egyre ott bujkált a tudatom mélyén. És ehhez mindhárom focistának köze volt. De azt hiszem, hogy nem Nando, vagy éppen Juanito volt az, aki miatt az ábránd határozott körvonalakat kezdett ölteni.

Én voltam az, aki végre utazni akart, és világot látni, embereket, kultúrákat, helyeket, érzéseket megismerni. És egyszerre olyan tágnak tűnt a világ, ami az életemen kívül volt, hogy a saját teremet szinte fojtogatóan szűknek éreztem.

***

Amikor beültünk Luca mellé reggel az autóba, már éreztem, hogy baj van. Luc arcáról egyszerűen lerítt, hogy majd felrobban.

– Oké – néztem rá, mire fújt egy nagyot. – Mi a baj?

– Tomi lemondott.

– Mi? – kérdeztem felháborodottan, miközben tudomást sem vettünk róla, hogy az autóban van valaki, aki egy szót sem ért az egészből. Tomi különben Luc volt barátja, vagyis olyasmi, akivel mostanában olyan se veled, se nélküled a kapcsolatunk, mert Luca inkább nélküle lenne, Tomi meg vele.

– Azt mondta, hogy közbejött valami halaszthatatlan sürgős, lemondhatatlan blablabla – fújtatott. – Már nem bírom ezt a huzavonát, amit egymással művelünk a fenének sincsen rá szüksége. Nem is tudom, mi ütött belém ezzel az egész második lehetőséggel, meg a többivel kapcsolatban.

– Figyelj, Juanito biztosan kísér téged. Nekem úgyis van másik párom – váltottam angolra.

– Mi történt? – vonta össze a szemöldökét a csatár.

– Hosszú – vágtuk rá egyszerre Lucával, és a paprikás hangulat ellenére ezen mind a ketten jót mosolyogtunk. – Úgy esett, hogy Lucának nincs párja. De felajánlottalak téged – egészítettem ki.

– Jó könnyen lemondtál rólam... – köszörülte meg a torkát Mata, én meg csak a nevetést nyeltem. Mintha nem én tennék neki szívességet azzal, hogy összeboronálom őket. Na de mindegy.

– Ne haragudj! Majd Londonban kiengesztellek valahogy – fordultam felé, amire persze Luc rögtön rám szólt, hogy ha ennyire egymással akarunk beszélgetni, üljek szépen hátra, ne tekeregjek, mert így aztán semmit nem ér a biztonsági öv, meg a többi... Hát jó. Kénytelen voltam előrefordulni, nagy duzzogva.

– Szívesen ajánlom fel a karom Lucának – mondta végül hosszas (színlelt) gondolkodás utána Juanito, mire mindannyian nevetni kezdtünk. Ez is egy érdekes esküvő lesz... És akkor még nem is sejtettem a végét.

Évit és anyut persze már idegroncsként találtuk a házban, Mest kérdeztem, hogy mi történt, mert apát sehol nem láttam, de ő csak a vállát vonogatta.

– Mióta apád eltűnt valahol, egy szót sem értek az egészből. De valami a virágokkal, vagy a sütivel, vagy... ah, emlékeztess rá, hogy soha ne nősüljek meg – legyintett. Nagyot sóhajtottam.

– Na jó. Szedd össze Juanitót, és menjetek fel a szobámba, ki van rá írva a nevem meg különben is, fel fogjátok ismerni, aztán öltözzetek át. Én meg megpróbálom menteni a menthetőt – nyomtam puszit az arcára, és Lucát karon ragadva a hisztéria hangjai felé vettük az irányt. Lehet, hogyha túlélem Évi esküvőjét, én már egyáltalán nem is akarok majd férjhez menni...

Anya meg a nővérem versenyt panaszkodtak, hogy a virágok már most hervadtnak tűnnek, és Évi ruhájába lehetetlenség normálisan befűzni a fűző szalagját. Megmasszíroztam az orrnyergem. Igen. Biztos, hogy soha nem megyek férjhez.

– Majd én megnézem azokat a virágokat – ajánlkozott rögtön Luca, és mielőtt kilépett volna a szobából, végigsimított az akasztón lógó ruháján. Vetettem rá egy hálálkodó pillantást, aztán egy lemondó sóhajjal családom nőtagjaihoz fordultam.

– Na, hol az a zsinór vagy mi?

Anya hálásan nézett rám, és kisietett a szobából. Az áruló magamra hagyott Évivel, akin most kezdett kitörni az eddig egyáltalán nem tapasztalt, ámde méltán hírhedt esküvő előtti pánik. Elmondta, hogy a házasságok nem tudom, hány százaléka végződik válással, hogy ő – mármint Évi – kevesebb gyereket akar, mint Gabi, és mi lesz most így...

És hasonló idiótaságokról magyarázott hosszú perceken keresztül, mire végre sikerült megcsinálnom azt a nyomorult ruhát. Egészen addig nem szóltam közbe, de akkor már muszáj volt.

– Hagyd abba, Évi! – néztem rá szigorúan. Nővérem meglepetten meredt rám, nem volt hozzászokva ehhez a hangszínhez, különösen nem tőlem. Nocsak, huszonhárom év után még mindig tudok neki meglepetéseket okozni. – Te és Gabi öt éve vagytok együtt, és két éve együtt éltek. Az egyetlen dolog, ami más lesz mostantól az, hogy van egy gyűrű az ujjadon, és új személyigazolványt kell csináltatnod. Nagy ügy, az idén úgyis lejárt volna. Huszonhat éves vagy, úgyhogy ne csinálj úgy, mint a béna amerikai filmek tinédzserei, oké?

– Ki vagy te, és mit csináltál a húgommal? – simított ki néhány tincset a homlokomból. Ezt már szerettem, ez az én nővérem volt. Évi és én külsőre szinte megtévesztésig hasonlítottunk, a személyiségünk azonban szöges ellentéte volt a másikénak, ami talán nem is baj. Mivel éppen a kritikus három év közöttünk a korkülönbség, így a kapcsolatunk kissé döcögősen indult, ám amikor tizenöt éves lettem – ő pedig tizennyolc – mintha minden megváltozott volna. Többé már nem voltunk ellenségek. Testvérek voltunk. Barátok.

– Semmit – vontam vállat.

Évi fürkész tekintettel nézett rám. Jól láttam az arcán, egy pillanatra még az esküvőről is elfeledkezett. Ez jellemző rá: egyik percben hisztizik, a másikban meg már analizál.

– De. Megváltoztál, nagyon is – mondta végül. Döbbenten meredtem rá. Hogy én változtam volna? – Nem rossz értelemben... Egészen kinyíltál. Gondolom a srácok miatt. Szeretnek téged. És én örülök neki, hogy végre valóban találtál olyanokat Lucán és rajtam kívül, akik tényleg szeretnek.

– Észre sem vettem, hogy más vagyok... – méláztam el, mire Évi felnevetett.

– Nem is neked kell észrevenned! Most pedig húzzál öltözni. Az én tanúm nem jöhet farmerbe meg edzőcipőben az oltár elé. Jól is néznél ki azok mellett a kinyalt focisták mellett szakadtan.

– Juanitót kölcsönadtam Lucának – köszörültem meg a torkom. Évi döbbenten nézett rám, aztán leesett neki. Mérges volt, ezt jól láttam az arcán.

– Az a görény Tomi lemondta, mi? – kérdezte, én meg bólintottam. Morgott valamit az orra alatt, amit nem értettem tisztán, de gyanítom, hogy nem is bírná a nyomdafesték, aztán idegesen integetett, hogy most már tényleg menjek.

Feltrappoltam az emeletre, és elindultam anyuék hálója felé, a „női” öltözőbe, a szobám ajtaján pedig éppen akkor lépett ki Mes, mögötte meg Mata. A német vigyorogva megkopogtatta az ajtón lévő feliratot.

– Fogalmam sincs, hogy nevelt apád ekkora spanyol drukkert.

Éreztem, hogy kicsit elpirulok. Én magam sem értem, hogy hogyan lettem a Real rajongója, amikor itthon éjjel-nappal – már ha fociról volt szó, csak a Bayern jöhetett szóba, mint csapat. Egészen pontosan mint A Csapat. Apa nekik szurkolt szerintem már az őskőkor óta.

– Aki tud, az tud – veregette meg Mes vállát Juanito pofátlanul önelégült vigyorral a képén. Egyikük sem vette komolyan az ugratást, és jól esett látnom, hogy jól kijönnek. Aztán észbe kaptam, és gyors búcsúzás után végre én is eljutottam addig, hogy felöltözzek. Azaz átöltözzek.

Éppen a cipzárral bajlódtam, amikor Luca megérkezett. Kifogástalanul nézett ki, ahogy mindig. Fogalmam sincs, hogyan oldotta a meg a virágokat, öltözött fel és sminkelte ki magát, mint egy profi, ráadásul még a haja is tökéletesen állt, de neki sikerült. Valahogy sokkal jobban mutatott rajta a sötétkék ruha, mint mikor csak próbáltuk, a visszafogott magassarkú pedig még az alig két centis sarkával is kiemelte, hogy milyen tökéletes alakja van. Borzasztóan irigy voltam rá, és azt hiszem, ez az arcomra is kiülhetett, mer Luc csak a fejét csóválta.

– Na gyere, ne nézz így – fogta meg a vállam, és felhúzta a hátamon a ruha cipzárját, aztán megigazította a felső, pánt nélküli részt, és elrendezte a combom körül a szoknyát.

Szó nélkül hagytam, hogy leültessen, és azt csináljon velem, amit akar, hogy gond nélkül elmerülhessek az önsajnálatban, ami ezúttal az alacsony termetem, a nem túl nagy melleim és a pipaszár lábaim miatt lepett meg. Aztán percekkel később – talán sok, talán néhány perc volt – elém tolt egy tükröt. Én voltam. És mégsem én. Néhány tincsem kétoldalt keretezte az arcom, a maradék elegáns, néhány csavarból álló kontyban ült a tarkómon. A sminkem visszafogott volt, barnás, őszi árnyalatokkal és csak szájfénnyel, semmi feltűnő, mégis ott volt, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy felhívja az arcomra a figyelmet.

Még soha nem láttam magam annyira csinosnak, mint akkor.

– Hű – nyögtem. Persze még így sem lehettem olyan szép, mint Luc, de már nem is akartam. Így is úgy éreztem, hogy felülmúltam a sokéves átlagot, már ami saját magamat illeti.

– Látod? Mindig olyan kishitű vagy. Több önbizalmat, Panna, több önbizalmat.

– Ezer éve nem hívtál Pannának – nevettem, miközben Luc a kezembe nyomta az – övével ellentétben – igen méretes magassarkúmat. Így már egésze úgy tűnt, hogy nekem is magasságom van, nem mélységem.

– Az nem jelenti, hogy elfelejtettem. A focisták el lesznek ájulva! Mellesleg, remélem tudod, hogy óriási teljesítmény, hogy Évi esküvőjéből még nem lett médiaesemény...

– Persze, hogy tudom – morogtam. – És nagyon is hálás vagyok neki, hogy megengedte, hogy egyáltalán eljöjjenek rá. Mert a násznép között biztos lesz egy-két idióta. Szegények, nem tudják, hogy mire vállalkoztak  – csóváltam a fejem, és belebújtam a cipőbe. – Lassan idő van – néztem az anyu éjjel szekrényén álló órára.

– Lassan idő – bólintott Luca is. – Hihetetlen, nem? A triumvirátusunkból egyvalaki ma örökre kilép. Már csak ketten vagyunk.

– Már csak ketten – sóhajtottam.

***

Ha egy szóban kellene jellemeznem az esküvőt, nem tudnám. Őrületes volt. Kijutott mindenből: nevetésből, könnyekből, fáradtságból egyaránt.

Én megkönnyeztem a szertartást, a nővéremből feleség lett, férjes, felelősségteljes asszony, és már elsősorban az, nem pedig nővér. Aztán nevettem, sokat. Nevettem, amikor fényképezkedtünk, nevettem, amikor a vendégeknek leesett, hogy ja, egyébként igen, tényleg itt van egy német és egy spanyol válogatott focista, szóval a srácokról majdhogynem több kép készült, mint Éviről, úgyhogy egy idő után mindenki figyelmét felhívták arra, hogy ez itt nem róluk szól, úgyhogy ne rájuk figyeljenek. Egy-két kivételtől eltekintve, a többség vette a lapot, bár már így is tele volt velünk az egész twitter, és azt hiszem kell még vagy két óra, hogy a média is tudomást szerezzen róla. Nagyszerű lesz.

Nevettem, amikor Juanitóval táncoltam, és mosolyogtam, amikor Messzel. Nem mondom, hogy fenomenális táncosok, de hát mindenben nem is lehetnek jók, meg aztán, egyszer sem léptek a lábamra, és eszméletlenül jól állt nekik az öltöny, úgyhogy elnéző hangulatban voltam. A lábam erősen kezdett megfájdulni, mikor sötétedni kezdett és a kastélyparkban, ahol az esküvő volt, felkapcsolták a kültéri világítást és lampionokat. Elképesztően gyönyörű volt. Leültem kicsit távolabb a tömegtől egy szökőkút peremére, már túl a fényeken, és a táncoló Matát és Lucát néztem, mindketten nagyon nevettek valamin.

– Egyedül? – ült le mellém Mesut, és én összerezzentem a hangjára. Nem számítottam látogatóra.

– Aha. Nem vagyok az a nagy társasági ember, ez a tömeg már így elég volt a következő öt évre. Ráadásul fáj a lábam – ismertem be, és kibújtam a cipőből, kicsit pironkodva.

– Nem csodálom. Én valószínűleg megállni sem tudnék benne – mosolygott.

– De tőled senki nem is várja el – morogtam.

– Ez igaz. Egyébként, nagyon csinos voltál... vagy ma – köszörülte meg a torkát. Azt hiszem, zavarban volt. Én is. Kvittek vagyunk.

– Köszi.

– Figyelj, Anna. Amikor telefonon beszéltünk, és előtte, amikor... amikor megcsókoltalak. Ne haragudj érte. Nem volt fair veled szemben, mert azt akartam, hogy válassz, és hogy engem válassz. De én soha nem nyerhetek a spanyol ellen. Valahol ezt mindig is tudtam...

Közbe akartam szólni, de nem engedte.

– Ne mondj semmit, jó? Csak hallgass meg. Gondolkodtam. És nem akarlak elveszíteni. Isten a tanúm, nem sokon múlt, hogy nem jöttem el, de mégsem bírtam megtenni. A barátodnak lenni még mindig jobb, mintha csak idegenek lennénk. Nekem jobb. Nem akarlak elveszíteni.

– Én se akarlak téged – feleltem, és nem remegett a hangom, nem könnyeztem, erős voltam. – Szeretném, ha barátok maradnánk. De csak akkor, ha megígéred, hogy nem kínzod magad – néztem komolyan a szemébe. Bólintott.

Elmosolyodtam.

– Nagyon féltem, hogy nem látlak többet – ismertem be. Ő is elmosolyodott, aztán felém hajolt, és hirtelen hevesebben kezdett el verni a szívem, mert nem tudtam mit akar, de végül csak egy puszit kaptam tőle a szám mellé.

– Nem rázol le ilyen könnyen. Mert bármit is gondolsz rólam, még mindig jófiúnak tartasz. Pedig fogalmad sincs róla, mennyit tudok küzdeni, ha arról van szó...

Nem akartam végiggondolni azt, amit mondott, így is elég ijesztő volt. De szerencsére nem is kellett. Luca és Juanito nevetve huppantak le mellénk, és onnantól már csak mindenféle őrültségekről beszélgettünk. Legnagyobb megkönnyebbülésemre.

– Látom, tényleg jó a buli.

A vidám, mély hang hallatára azonnal felugrottam, és olyan széles mosoly terült szét az arcomon, mintha éppen most jelentették volna be, hogy ebben az évben kétszer lesz karácsony.

– Nando! Azt hittem, hogy...

A szó megakadt bennem, ahogy átölelt. Szintén öltönyben volt, mintha csak végig itt lett volna, pedig tudtam, hogy Londonból jött, talán egyenesen valami megbeszélésről. El is felejtettem, hogy mezítláb vagyok, de nem is érdekelt különösebben. Annyira örültem neki, hogy itt van, hogy megcsókol, és hogy végre bemutathatom Lucnak...

Aztán kezet fogott Juanitóval és Mesuttal is.

Én pedig összerezzentem. Az a kézfogás túl hosszú volt ahhoz, hogy barátinak nevezhessem. És akkor rádöbbentem, hogy vége a békének.

Most pedig következhet a háború.