Love hurts - 8. fejezet

[Ajánlott zenéért katt ide :) Ajánlom, mint mindig, Vii-nek, azzal a különbséggel, hogy ezúttal mindazoknak is, akik hiányolták ebből a történetből Sesét. Hát most itt van. Csak nehogy meglincseljetek érte. A szám, aminek a szövege bekerült a történetbe az Oasis Wonderwall-ja. Van mellette egy szabad fordítás. Az angolosoknak biztos fel fog tűnni, hogy nem "csodafalnak" írtam. Ez azért van így, mert a Wonderwall az angolban egy olyan ember jelent, akit nem tudsz kiverni a fejedből, akibe teljesen bele vagy esve. Na de, ennyit a nyelvleckéből. Jó szórakozást :)]

8. fejezet – Distance

Leadtam a telefonomat. Kikapcsolva, meg ahogy kell. Egyáltalán nem aggódtam a másnap esti meccs miatt, a legkevésbé sem. Egyrészt, mert barátságos volt, másrészt meg azért, mert egyértelmű volt, hogy nyerünk.

Tudom, hogy a sportszerűség úgy kívánja meg, hogy minden ellenfelet egyenlőként kezeljünk, és a többi, de azért egy ilyen meccs előtt tisztában vagyunk a statisztikával, és azok nem hazudnak. Nem mondom, annak is örültem, hogy újra a kezdőben lehetek. Még akkor is, ha ez „csak” egy tét nélküli mérkőzés a Millonarios ellen.

Én mondjuk közel sem voltam annyira lelkes, mint mondjuk Kaká, de hogyan is hibáztathatná érte bárki?

Kicsit nehézkesen aludtam el, ahogy mindig aztán, hogy Lia nálam töltött egy estét. Valahogy olyan furcsa, ha utána úgy fekszem le, hogy üres és hideg az ágy mellettem. Semmi nem melegít, és nincs is amin átvessem a karomat a párnámon kívül, de lássuk be, hogy az nagyon is illúzióromboló.

A másnapi 8:0, ha őszinte akarok lenni, nagyon is dühített. Persze, mindig örülök, ha sok góllal nyerünk, az emberek is élvezik a nagyjából egy gól per tíz perces átlagot... Ami zavart, hogy az én nevem nem szerepelt a gólszerzők között. Nem mintha sajnáltam volna Kakától a mesterhármast, szó sincs ilyesmiről, csak egyszerűen majd felrobbantam az idegtől, ha arra gondoltam, hogy nem megy.

Meg aztán, Modricért sem rajongtam éppen.

Ültem az öltöző padján, miközben a többiek ünnepeltek, és nem tudtam mit kezdeni magammal. A hajamból csöpögött a víz, és egyszerre azon vettem észre magam, hogy nem gondolok semmire. Hagytam, hogy Sami rávegyen, hogy öltözzek fel, még mosolyt is sikerült az arcomra erőltetni, magam sem tudom, hogy, de hát csak nyertünk, vagy mi. Hagytam, hogy az este elrohanjon mellettem.

Az biztos, hogy ez a szezon rosszabb nem is lehetne.

A Real Madriddal egyetlen baj van: egyszerűen túl sok a jó játékosunk. Ami persze valahol nagyon jó, itt tanultam a legtöbbet életemben... Ugyanakkor folyamatos teljesítménykényszer alatt vagyunk. Itt egyszerűen nem elég jónak lenni, mindig a legjobb formádat kell hozni, ha szerepelni akarsz. És ha ez nem sikerül, akkor mehetsz a kispadra.

Bár a legtöbben a sportolók életét könnyűnek tartják, fogalmuk sincsen róla, hogy igenis megdolgozunk a pénzünkért. Egyébként is gyűlölöm, ha az emberek elítélnek minket, vagy úgy egyáltalán. Fogalmuk sincsen róla, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen. De úgy egyáltalán. Nincs is közük hozzá.

Csak azt látják, hogy címlapon meg TV-ben vigyorgunk, csak éppen az nem jut el hozzájuk, hogy emberek vagyunk. És amellett persze idolok is. Hogy ez mekkora felelősség, arról bezzeg nem szól a fáma.

Mindegy.

Mikor végre megszabadultunk az összes firkásztól, meg fényképésztől, meg minden ilyen képződménytől, akiket rosszabb napjaimon a fenébe sem kívánok, végre szabad utat kaptunk. Pontosan tudtam, hogy azért vagyok ennyire türelmetlen, mert látni akarom végre Liát, ami talán kicsit gyerekes, vagy inkább beteges, de jelenleg a legkevésbé sem érdekelt, hogy ki mit gondol, vagy éppen, hogy mit nem.

– Hazavigyelek? – kérdeztem Sesét, aki jól láthatóan nem igazán találta a helyét, ami valljuk be, nem egy szokványos dolog. Fogalmam sem volt, hogy ő min gondolkodott el. Nem is játszottak Ikerrel a meccsen, de a barátom volt. Nem hagyhattam ott.

– Aha, kösz – vette a hátára a sporttáskáját. Na ja. Sztárfocista. Akkor is telerakott sporttáskával jár, ha nincsen meccse. Elmosolyodtam a gondolatra.

– Nincs mit – vontam meg a vállamat, és becuccoltunk az autómba. Milyen jó, hogy Madridban volt a meccs...

Csendben voltunk, ami már csak azért is fura, mert Sese egyrészt imád beszélni, másrészt körülbelül a második dolga, ha beül egy autóba, hogy bekapcsolja a rádiót. Az első, hogy becsukja az ajtót.

– Minden oké? – köszörültem meg a torkom. Egyikünk sem volt az a lelkizős fajta, már ha egymásról volt szó, meg különben is, a srácok nem csinálnak ilyesmit. Az „együtt telesírjuk a párnánkat” inkább olyan lányos műfaj.

– Hm? – nézett rám, és tisztán látszott rajta, hogy fogalma sincsen róla mit kérdeztem. Oké...

– Csak annyit kérdeztem, hogy minden rendben van-e? – ismételtem meg.

– Aha. Minden oké – bólintott, és kibámult az ablakon, bár szerintem neki sem volt fogalma arról, hogy mit néz.

– Persze – jegyzetem meg gúnyosan.

– Mes, hagyjuk ezt, oké? Nem tudsz segíteni, és kész – fordult felém, és annyira furcsán nézett rám, hogy már csak a büszkeségem sem engedte, hogy annyiban hagyjam a dolgot. Miért is engedte volna? Sosem gondoltam végig, mielőtt valami hülyeséget csináltam.

– Hát, ha játszod itt a magát ostorozó, magányos hőst, biztos nem. Semmi baj, Sergio, a lányok bírják ezt az egyedül szenvedő, érzelmes karaktert... – Vajon miért nem tudtam egyszerűen csak befogni a számat? Máskor ez az egy dolog hiba nélkül menni szokott. Most azonban zavart, hogy olyan volt, mintha hatalmas fal lett volna közöttünk.

Sese dühösen nézett rám, és akkor már tudtam, hogy talán túl messzire mentem, csak egyszerűen nem érdekelt. Tudni akartam, ha az embereknek baja van velem, különösen, ha barátaimról van szó. Mondják a szemembe. Nem szerettem, ha nem voltak velem őszinték.

– Szóval tudni akarod az igazat, mi? – morogta.

– Ja, erre utaltam az imént burkoltam – bólintottam, és nem tudtam levetkőzni a gúnyos hangsúlyt. Direkt provokáltam, pedig Sese nem az az ember, akivel szívesen összekülönbözöl. De akkor már sértve éreztem a büszkeségem, úgyhogy ez sem érdekelt.

– Te vagy a baj, Mes.

Beletapostam a fékbe, ezzel majdnem tömegkarambolt okozva, úgy bámultam Sesére. Arra tértem magamhoz, hogy dudálnak mögöttünk, úgyhogy kénytelen voltam továbbmenni. Ramos nem nézett rám, de tudtam, hogy folytatni fogja. A levegő csak úgy szikrázott az autóban.

– Neked fogalmad sincsen, tudod? Nem ismerted Liát, amikor mi Ikerrel meg Nandóval már régen...

– Istenem, éreztem, hogy ide fogunk kilyukadni! – csaptam a kormányra. – Esküszöm, nem tudom, mit kéne még tennem, hogy felfogjátok, nem fogom őt bántani?! – kérdeztem dühösen, mire Sese is megemelte a hangját.

– Senki nem beszél most rólad, vagy rólatok! Úgyhogy ha már elkezdtem, végig is fogom mondani. Majd utána, dühönghetsz – nézett rám, én meg fújtatva bólintottam. – Ismertem gyereknek, tizennégy éves kislánynak, akinek vékonyak voltak a lábai, mint a pálcikák, egyébként is nagyon sovány volt, de folyton mosolygott. Ismertem, mikor tizenhat lett, életében először volt barátja, aki kidobta, mielőtt nyáron találkoztunk, és megígértük neki Fernandóval, hogy megverjük, amiért bántotta, de csak könnyesen ránk nevetett. És tudod mi van most? Látok egy sérülékeny, beteg, de fiatal, gyönyörű és lenyűgöző lányt. Nem egy gyereket. Nem egy kamaszt. És már nem is tudok rá úgy nézni. Látlak titeket, Mes, és féltékeny vagyok, fel tudod ezt fogni? Lassan már nem bírok a szemedbe nézni sem, annyira szégyellem magam, és néhányszor azon kapom magam, hogy hiába vagy a barátom, egyszerűen csak utálom, ahogy... – nem fejezte be a mondatot.

Abban a pillanatban én sem tudtam ránézni.

Egyszerűen muszáj volt megemésztenem a hallottakat, az ujjaimmal görcsösen szorítottam a kormányt.

Fogalmam sem volt róla, mit kellene erre mondanom, őszintén. Sese sosem volt az az ember, aki titkolózik, vagy mocskos játékokat játszik. Pontosan olyan egyenes volt a válasza, mint amilyen egyenes ember volt ő maga. Csak én nem voltam rá felkészülve, hogy ezt így a szemembe mondja.

Persze sejtettem. Folyton éreztem, amikor Liával volt, hogy valami csak... csak nem klappol, de ez olyan probléma volt, amit inkább temettem volna, semmint, hogy beszéljünk róla. Pedig tudtam, hogy azzal nem oldanánk meg semmit, de nem akartam elveszíteni egy olyan barátot, mint Ramos. És nem tudtam, hogy mi a helyes reakció egy ilyen helyzetben.

Leparkoltam a saját házam előtt, de egyikünk sem szállt ki, és bár mondani akartam valamit, mindössze egy hangos sóhajra futotta.

– Ha attól félsz, hogy rámászok...

– Sese, én nem félek attól, hogy te akarattal közénk állnál. Ismerlek. Nem vagy olyan ember. Csak nem tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy csinálnom – hajtottam a fejem a kormányra.

– Elhiszed, ha azt mondom, hogy sajnálom? – kérdezte.

– Persze – bólintottam lehunyt szemmel. Mi mást is tehettem volna. Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie?

– Lia nem tudja.

– Gondoltam.

– És nem is akarom, hogy megtudja – tette hozzá. Mintha elmondanám neki... Mert hiába küzdöttem ellene, éreztem a féltékenységet, ahogy szépen lassan rágni kezd belülről. És tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz.

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem mondhatok semmit. Nem mondhatom azt mondjuk Liának, hogy ne találkozzon Ramosszal, mert barátok, talán a legjobb barátja mostanában, és ilyet egyszerűen csak nem csinálhatok. Akkor megtagadnám önmagamat...

– Tőlem nem fogja – mondtam. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk. – Hazaviszlek – mondtam végül.

Sese biccentett. Nem szóltunk egymáshoz. Azt hiszem, hogy ő nem akart zavarni, én pedig nem tudtam mit mondani. És fogalmam sem volt róla, hogy mikor leszek rá képes. Bár befogtam volna a számat. De ami már megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni soha többé.

Ez volt az első dolog, amit megtanultam felnőttként.

A második az volt, hogy senki nem hisz a csodákban. De amikor baj van mindenki akarja, hogy megtörténjenek. Csakhogy a végén a valóság mindenképpen a szemedbe köp. Nem számít, mit csinálsz.

És legfőképpen az nem számít, hogy ki vagy. Mert Isten elé mindannyian egyenlőként lépünk. Teljesen mindegy, hogy kukásként, vagy focistaként dolgozol-e. Ami számít, hogy ember vagy.

Ez pedig mindannyiunkban közös.

***

Az asztallapra hajtottam a fejem miközben rákulcsoltam az ujjaimat a bögrére, amit Nagore éppen csak az imént tett le elém.

– Megöl az unalom... – morogtam. Nagynéném felnevetett. Szerintem cseppet sem volt vicces.

– A kávé ezen nem fog segíteni – jegyezte meg, miközben Ane felkéredzkedett az ölembe, szóval muszáj volt kiegyenesednem. Persze a kislányra nem tudtam haragudni.

– Tudom, hogy nem. De nem lóghatok állandóan az edzésen, mert Mourinho hamarosan ki fog tiltani, és... csinálnom kellene magammal valamit, Nagore, csak fogalmam sincsen, mit – vallottam be. Körbenéztem Jontxu után, aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg már óvodában van. – Kezdem úgy érezni, mintha visszakaptam volna az életem. Csak éppen elfelejtettem, hogyan kell élni – mondtam halkan, és végigsimítottam unokahúgom fején.

– Én nem fogom megmondani, hogy mit csinálj – dőlt a konyhapultnak Nagore. Bólintottam. Tudtam, hogy ezt fogja mondani, nem is vártam mást. És nem is vártam el, hogy megmondja. – De ha érdekel, vettem néhány könyvet, keresztféléves képzéseket is indító egyetemekről – mosolyodott el. Felkaptam a fejem.

– Mikor...? – kérdeztem döbbenten.

– Mielőtt megérkeztél. Bár anyád váltig állította, hogy ne is reménykedjek abban, hogy érdekelni fog, én mindig is kitartóbb voltam, mint ő – vont válla.

– Nem te éltél velem abban a két hónapban – fintorogtam.

– Nem számít. Egyébként, ha így szóba került... Szóltál már anyádéknak Mesutról? – kérdezte és összefonta maga előtt a karját. Megráztam a fejem.

– Nem igazán beszéltem velük, mert... Nincs mit mondanom, Nagore – bámultam bele a bögrémbe.

– Ez hazugság, és te is tudod. Csak félsz bevallani az otthoniaknak, hogy jobban érzed magad.

Tudtam, hogy igaza van, de a világért sem vallottam volna be.

– Te úgyis megmondod nekik – rágcsáltam a szám szélét, mire nagynéném összevont szemöldökkel meredt rám. Rosszul éreztem magam ettől a tekintettől, úgyhogy inkább lesütöttem a szemem. Ane a műanyag, micimackós tányérjából eszegette a kis katonákat, amiket Nagore csinált neki.

– Tudod, nem én vagyok a lányuk.

– Jó, akkor majd felhívom őket valamikor a héten. Ez... nem ilyen egyszerű! Mégis mit mondjak nekik? Hogy már jobb, de nem akarok hazamenni, mert szerelmes vagyok Xabi egyik csapattársába? Igen, öt évvel idősebb, de hát anya, csak most haltak meg a barátaim, miért vártad el, hogy egyszerű fiút szemeljek ki magamnak? Mellesleg, ha már itt vagyok, valami sulit is keresek! Képzelem, mennyire fel lesznek villanyozva – szakadt ki belőlem, és dühösen kidörzsöltem egy könnycseppet a szememből. Ane mérgesen nézett rám a hangsúly miatt, én pedig megmasszíroztam a halántékom.

– Tudták, hogy nem akarsz majd hazamenni, Hugi – csóválta a fejét nagynéném. – Ott minden arra emlékeztet, amire senki nem szívesen emlékezne vissza.

– Oké. Akkor sem vagyok még felkészülve rá.

Nagore bólintott.

Délután, egy hosszú és fáradtságos takarítást követően – ami alatt én leginkább Anét kötöttem le – nekiveselkedtem a könyvhalomnak, amit a nagynéném lepakolt elém a nappali szőnyegére. Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, mihez lenne kedvem. Nem tartoztam a kifejezetten jó tanulók közé, de azért rossz sem voltam. Egy dolog volt, ami kivételesen jól ment, az pedig a nyelvtanulás, de valahogy nem volt kedvem az angolhoz. Legalábbis nem az egyetemen.

Hanyatt dőltem és hangosan felnyögtem. Ane persze azonnal megtalálta a támadási felületet, és ráült a hasamra.

– Zenélj nekem! – kérte a vállamon megtámaszkodva. Elvigyorodtam.

– Örömmel, kisbogár – mosolyogtam rá. Örültem, hogy elterelte a gondolataim a döntés súlyáról. Azonnal felpattant, és elszaladt a szobám felé, én meg utána, hogy megszerezzük a gitáromat. Ő akarta vinni, és végül hagytam is neki, bár meg kellett támasztanom a nyakánál a hangszert, különben nem bírta volna el a kis totyogós. Így azonban egyikünk sem figyelt a lába elé, úgyhogy sikeresen beleszaladtunk az érkező Xabiba, aki éppen akkor lépett be az ajtón, mögötte pedig ott állt napszemüvegben Mes. Elmosolyodtam, ahogy megláttam, persze csak miután fenékre ültünk Anéval, de sikeresen megmentettük a gitárt.

– Sziasztok, lányok – mosolygott Xabi, és mindkettőnk fejére nyomott egy puszit, amit Ane és én is fintorogva fogadtunk.

– Néha megborotválkozhatnál – morogtam.

– Szúúúrsz, apa – dörzsölte a fejét Ane is.

– Hoztam neked valakit – engedte be Mest Xabi, aki kicsit gondterheltnek tűnt, de vigyorogva nézett le földön ülő párosunkra.

– Mesut! – pattant fel azonnal Ane, és széles vigyorral kézen ragadta a németet, aki így csak egy futó csókot tudott nyomni a számra. – Ane rajzolt szépeket Hugival – magyarázta neki a kislány, és rólam meg az apjáról tudomást sem vett, elcibálta Mest a nappali felé, aki így még csak normálisan sem tudott köszönni a vigyorgó Nagorének.

– Ennél jobban csak akkor tudtad volna lehengerelni, ha Sesét hozod – csóválta meg a fejét. – Elmegyek Jonért. Zenélj ezeknek a nagy gyerekeknek – simogatta meg az arcom.

Ane gyorsan megunta a firkái mutogatását, úgyhogy újra visszatért a gitárhoz. Nekem pedig elő kellett szednem az összes gyerekdalt, amit spanyolul ismertem. Nem volt sok, úgyhogy volt, amit tízszer is eljátszottam. Az unokahúgom nagyon élvezte, a fiúk egy idő után kevésbé, úgyhogy Xabi kézen fogta a kislányát.

Kettesben maradtunk Messzel a nappaliban. Én lent ültem a szőnyegen, ő meg a kanapén.

– Mi ez a rengeteg könyv? – kérdezte. Megvontam a vállamat.

– Iskolát keresek.

– Itt, Madridban?

– Hát, nem nagyon szeretnék mostanában hazamenni – mosolyodtam el, és azt hiszem egy kicsit elpirultam. Letettem a gitárt magam mellé, és odamásztam hozzá. Mosolyogva hajolt le, és a nyakamra téve a kezét, megcsókolt. Lehunytam a szemem, és mint mindig, amikor hozzámért, kizártam az összes fájdalmat, ami belül volt, ami mart, mint a sav.

– Reméltem is – suttogta a számra. – Még sosem játszottál nekem semmit.

– Amikor Sesénél voltunk, hallottál – vontam össze a szemöldököm.

– Az nem nekem szólt – ellenkezett, én pedig megvontam a vállam. Hát, ha ezt akarja, legyen neki gyereknap. Felkaptam a gitárt, és pengetni kezdtem azt a dalt, ami róla jutott eszembe.

Today is gonna be the day – Ma lesz a napja

That they're gonna throw it back to you – hogy visszadobják neked

By now you should've somehow – mostanra már rá kellett jönnöd valahogy

Realized what you gotta do – hogy mit kell tenned.

I don't believe that anybody – Nem hiszem, hogy bárki is

Feels the way I do, about you now – úgy érezne irántad, ahogy én most.

Kezdtem énekelni, és láttam a mosolyt a szája sarkában.

– Ismered? – kérdeztem meglepetten.

– Attól, mert nem szeretem az ilyen zenét, nem jelenti azt, hogy nem ismerem az Oasist – válaszolta vigyorogva, én pedig rákezdtem a refrénre, és nem néztem rá. Nem csak ő jutott eszembe erről a dalról.

A különbség csak annyi volt, hogy most már akartam, hogy csak neki szóljon.

And all the roads we have to walk are winding – És minden út, amin járnunk kell, kanyarog

And all the lights that lead us there are blinding – És minden fény, ami vezet minket, pislákol

There are many things that I – Annyi dolog van, amit

Would like to say to you but I don't know how – elszeretnék mondani neked, csak nem tudom, hogyan tegyem

Because maybe, you're gonna be the one that saves me – Mert lehet, hogy te leszel az, aki megment engem

And after all, you're my wonderwall – És mindezek mellett, te vagy nekem az, akit nem tudok kiverni a fejemből

***

Ahogy hallgattam a hangját, és fordítottam magamban a szöveget, az jutott eszembe, hogy történjen akármi, nem is akarok más lenni.

Csak az, aki megmentheti őt. Még akkor is, ha néha mérföldnyi távolságot érzek az ő fájdalma és az én jelenem között.

Vagy ha mérföldnyi távolságot érzek Sese és magam között.