Taníts meg - 14. fejezet

[Sziasztok! Nem szeretnék sokat előre elárulni a fejezetről. Ajánlott zene azért most is van. :) Kattintsatok ide érte. Ezenkívül oldalt szavazhattok is, kérlek, segítsetek nekem :)]

14. fejezet – Másként

Lehajtottam a laptopom fedelét, és körülnéztem a nappalimban. Annyira üres volt, hogy a látvány már-már fizikai fájdalmat okozott.

Itt volt hát a vége.

A gép feketéje rikított a szoba fehérségében. Az immár csupasz fehér falak előtt, az utolsó két tárggyal együtt, ami itt marad a lakásban. A kanapém és a dohányzóasztal a nappaliban. Ezek most már azé, akik megvették a helyet. Én pedig magam mögött hagyom mindazt, ami valaha az életem volt.

A legnehezebb mégis az volt, amikor eljöttem a suliból. Elbúcsúzni a gyerekektől, a kollégáktól... mintha belőlem téptek volna ki egy darabot. Ugyanakkor pontosan tudtam: ha nem megyek el, a jövő milliószor fájdalmasabb lenne.

Az igazgató asszony kérdéseinek jó részére nem tudtam mit válaszolni. Nyilván nem mondhattam el neki, hogy a világ egyik legnépszerűbb focistájához költözöm Londonba, mert ez nem olyasmi volt, amire felvágnék. Az, hogy mihez kezdek majd, mit csinálok az életemmel... Persze bennem is felmerült kérdések voltak, csak éppen még nem tudtam rájuk a választ. Így aztán az igazságnak megfelelően csupán annyit mondtam, hogy nem tudom. Egyelőre elutazom, és abból a pénzből fogok élni, amit a lakásért kaptam. A többi a jövő zenéje.

Féltettek. És nem csak a suliban, otthon is, és ezért igazán nem hibáztathattam senkit. Mindenesetre nem tudtak eltántorítani a már meghozott döntésemtől. Nandóhoz költözök.

Az esküvő óta kettőnk kapcsolata nagyon is sokat változott. Elmesélt mindent a válásról másnap, amikor már Mes és Juanito hazautaztak. Azt mondja, hogy tulajdonképpen még hálás is lehet, hiszen nem vesztek össze sem a pénzen, sem máson, a gyerekeit pedig akkor láthatja, amikor csak akarja. Olalla nem az a nő volt, aki nekiáll hisztizni, mikor éppen miatta van ez az egész.

– De nem maradhatnak veled. És így azért nem ugyanaz – jegyeztem meg szomorúan.

– Ami megtörtént, megtörtént, ezen már nem nagyon lehet változtatni – rázta a fejét, de láttam a szemében azt az embertelen fájdalmat, amit talán képes voltam megérteni, de átérezni semmiképpen sem. – Szeretném, ha te is megismernéd őket. Mármint a gyerekeket. Hiszen eléggé jelentős tényező leszel az életükben hamarosan.

– Nem vagyok benne biztos, hogy kéne – csóváltam meg a fejem. – Összezavarodhatnak, és...

– Anna, nagyon édes vagy, hogy aggódsz értük, és komolyan mondom, nem is kell az anyjukat játszanod, de tanárnő vagy, értesz a gyerekek nyelvén. És nem bújhatsz el minden egyes alkalommal a ruhásszekrénybe vagy menekülhetsz Juanito háta mögé, amikor nálam vannak – mosolyodott el. Én meg próbáltam viszonozni. Kevés sikerrel.

Mindenesetre a kérdés eldőlt. Költöztem. És hiába volt bennem rengeteg félelem, hiába voltak kétségeim szép számmal, már nem volt hátra semmi. Nem volt miért itt maradnom.

Így aztán szeptember tizenkettedikén Lucával együtt szálltam fel a repülőgépre, ami az esős és szürke, ám számomra nagyon is új London felé repített minket.

Az egyetlen gondolatom, az volt, hogy önmagamat, a régi Annát hagyom magam mögött, miközben a hatalmas fémmadár a levőbe emelkedett. Ezután minden másként lesz. Ezt tudtam. És fogalmam sem volt, mit várjak a jövőmtől.

***

A kormányon doboltam idegességemben. Naná, hogy akkor kell belefutnom a legnagyobb dugóba, amikor Anna gépe elé megyek. Mert mikor máskor? 

Nagyot sóhajtottam, és feltekertem a rádión a hangerőt. Egy El Canto del Loco CD üvöltött. Legalább hallottam valami mást is angolon kívül. Másrészt meg az, hogy együtt dúdolgattam a számokat a rádióval, segített lenyugodni és elterelni a figyelmemet a közlekedésről.

Fellélegeztem, amikor végre odaértem a reptérre, és a gép éppen akkor szállt le. Felajánlottam, hogy ha már kijövök Annáért, Lucát is eldobjuk a szállodájába.

Luca nagyon szép lány volt, ezt bárki láthatta. Vörös hajú, magas és vékony, minden férfinek megakad a szeme egy ilyen nőn.

Miért is éppen Juanito lenne kivétel ez alól, igaz? Naná, hogy nem volt. Ha jellemeznem kellene Anna legjobb barátnőjét, nehezen tudnám. Sokat beszél, vidám, és talán még felelőtlennek is tűnik... de az embernek mindössze egy egészen kicsit kell mélyebbre néznie, és meglátja, hogy mennyire komoly. Hogy mennyire jó emberismerő. A szemén látszik, hogy folyamatosan elemez, felméri a környezetét és a környezetében élőket.

És pontosan ezért nem kedvel.

Nem mondja, de látom rajta. Nem tart elég jónak Annához, és ebben talán igaza is van. Csupán egy dolgot felejt el – vagy egy dolgot nem vesz számításba – mind ő, mind Juanito. Hogy nekem szükségem van Annára, és csak rá. Mert most ő tart életben. Talán nem vagyok jó ember, de semmiképpen sem bántanám, szándékosan semmiképpen nem. Ahhoz túl fontos.

Fogalmam sincs, mikor vált igazán azzá. Talán egyszerűen csak az számít, hogy mindig ott van, ha szükségem van rá, mindig mosollyal vár, és szeret. Azt hiszem, ez lehetett a döntő dolog, amiért komolyan szeretném venni a kettőnk kapcsolatát. A szeretet, ami belőle árad, és ami egyedül csak nekem szól, szinte megtisztít, és mocsok az aztán van bennem bőven.

Én is tudom, hogy nem érdemlem meg őt. Sőt, én tudom a legjobban, mert én ölelem át őt éjszaka, én csókolom a száját, és én okozom a könnyeit, még akkor is, ha nem akarom bántani. A fájdalmát nem tudom kivédeni. Csak akkor tudnám, ha nem léteznék.

Ezért gondolom, hogy az volt a sorsunk, hogy találkozzunk. Fájjon akármennyire is, a dolog már megtörtént, és az irányítás kezd kicsúszni a kezemből. Nem én irányítom az eseményeket, és legfőképpen nem én irányítom az érzéseimet.

Pedig mennyivel könnyebb lenni egyszerűen csak elfelejteni Olallát, és minden szeretettel Annát szeretni. Én lennék a legboldogabb ember a világon, ha képes lennék rá.

Szóval kedvelem őt. És ez kezdetnek elég. Mert ilyet tíz éve nem éreztem nő iránt, azóta, mióta megismertem Olallát. Persze, én is férfi vagyok, nem vakultam meg az elmúlt tíz évben sem, láttam szép nőket, de olyannal soha nem találkoztam, akibe képes lennék beleszeretni.

Anna azonban ilyen volt.

Pedig semmiben nem hasonlítottak egymásra Olival. Talán pont ezért kedvelem őt annyira.

Hogy szeretem-e? Fogalmam sincs róla. Most még minden annyira zavaros. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy nem akarom elengedni őt. És a ragaszkodás is csak a szeretet egy fajtája. Beteges fajtája, de akkor is. Régóta tudom magamról, hogy beteg ember vagyok. A diagnózis szívszakadás. Az életet pofonokban kellene mérnünk.

– Fernando! – A vidám hang a repülőtér hangzavarában is megérintett, egy kicsit máris jókedvem lett. Mintha a régen vágyott napsugár visszatért volna az én szürke Londonomba.

– Szia, kicsim – öleltem át a derekát, ahogy a nyakam köré fonta a kezét. Anna-illata volt: nyár, citrom és menta, azt hiszem. Mert egyszerre volt forró és friss. Nehezen definiálható. Anna. És az én jelenem. Az életem egyenlő volt az ő nevével. – Jól utaztatok? – kérdeztem, és puszit nyomtam Luca arcára is, akinek valószínűleg jó kedve volt, mert mosolyogva viszonozta.

– Aha – bólintott Anna, és várakozóan nézett rám. Én a kezére kulcsoltam az ujjaim, mire elmosolyodott.

– Szedjük össze a csomagjaitokat. Hátha szívrohamot kapok a bőröndjeid számától – viccelődtem, és Anna jól láthatóan megkönnyebbült, hogy nem világvége hangulatban talált meg. Ez volt a másik, amit annyira szerettem benne: már azzal boldoggá tudtam tenni, ha jó kedvem volt. Nem az a lány volt, akinek millió eurós ajándékokkal kell belopni magam a szívébe. Anna egyetlen dolgot igényelt: a törődést. Mégsem várta el senkitől, hogy törődjön vele. Minél régebb óta ismertem, annál inkább láttam az lényét: a töréseit, a szeretetéhségét, és azt, hogy mennyire erős, mert mégsem kér soha.

Ha volt valami, amiben Mesut Özil jobb volt nálam, az egyetlen dolog: képes volt megadni Annának azt, amire a lány legjobban vágyott, azt, amire én nem tudom mikor leszek képes. Szerette őt. Azt hiszem, mindennel szerette őt, amije csak volt. És bármennyire is gyűlöltem érte, volt még valami, amit éreztem: irigységet. Leküzdhetetlen irigységet.

Mennyire más volt minden most, mint egy évvel ezelőtt, amikor még azt hittem, hogy minden rendben van! És tudtam, hogy már soha, semmi nem lesz ugyanolyan. Ezentúl minden, de minden, másként lesz.

***

– Nem mondod komolyan, hogy ez a két bőrönd minden, ami nálad van – csóváltam meg a fejem, miközben becuccoltunk a lakásomba. Már csak az én lakásom volt, egyedül éltem benne. Többek között azért is szerettem volna, ha Anna jön, mert akkor kevésbé érzem magam magányosnak, kevésbé lesz halott ez a hely, ha éppen nincsenek itt a gyerekeim.

– A többi anyuéknál van bedobozolva. Ezek a legfontosabb cuccaim – magyarázta. – Mindig, amikor majd hazautazok, hozok magammal valamit. A legtöbb dolog azonban csak arra emlékeztet, hogy mit hagytam magam mögött. Az pedig már a múlt – mosolyodott el, és körülnézett a birodalmamban. – Szép – sóhajtotta.

– És üres.

– Várd csak meg, amíg beszabadulok egy könyvesboltba. Aztán már nem lesz üres. Halmokban fognak állni a kötetek, mindenféle felesleges dolgokról – nevette, de egyáltalán nem bántam. Sem ezt, sem azt, hogy tervezget. – Már csak azt kellene kitalálnom, hogy mit akarok itt csinálni...

– Egyáltalán nem kellene dolgoznod – jegyeztem meg, miközben az ajtófélfának támaszkodtam. Éppen a gyerekek szobáját nézegette. Erre a mondatra azonban felkapta a fejét, és nagyon csúnyán nézett rám.

– Ezt jobb lesz, ha rögtön kivered a fejedből. Én nem leszek eltartott – jelentette ki határozottan. Meglepetten néztem rá. – Nem arról van szó, hogy nem főzök neked, vagy takarítom a lakást vagy ilyesmi, de húszéves korom óta egyedül élek, és végig dolgoztam mellette. Nem tudnék egész nap egyedül itthon ülni, és leporolni minden második órában a szekrényeket, míg te a bőrt rúgod. Nekem szükségem van arra, hogy dolgozhassak, hogy csinálhassam a saját dolgomat, hogy meglegyen a saját életem. Nem élősködni jöttem ide, Nando. És ez nem is fog változni.

Elmosolyodtam a határozottságán. Tudtam jól, hogy mennyire ragaszkodik hozzám, mégis... a függetlenség utáni vágya ezzel együtt olyan kettősséget mutatott, amit nem egyszerű megérteni.

– Rendben. Taníthatnál is, tudod? Beszélsz a világ legnehezebb nyelvei közül kettőt. Ha engem kérdezel, magyarul talán nem sokan, de japánul annál többen tanulnának szívesen. Biztos találsz valamit.

Így kezdődött hát el közös életünk.

Reméltem, hogy ez fog egy kis megnyugvás hozni nekem. Ha Anna mindennap ott van mellettem, akkor minden más lesz. És más is lett. Olyan volt, mintha lassan újra tudnék másra is gondolni, mint Olallára. Először talán csak egészen apró dolgok voltak ezek.

De minden nagy utazás egyetlen kis lépéssel kezdődik.

***

Elkísértem Lucát az első fotózására az eső városában. Igaz, még nem sokszor láttam munka közben, de mégis kifejezetten szerettem nézni olyankor. Egy nagy divatcég őszi kollekciójához készítettek vele képeket, és mint mindig, gyönyörű volt. 

Bár még csak néhány napja voltunk itt, ő meg Juanito persze máris megtalálták egymást. Amíg ők arra próbáltak rájönni – amit én már régen tudtam –, hogy tulajdonképpen nagyon is kedvelik egymást, én a papírjaimat intéztem. Hosszabb tartózkodási engedély, munkavállalási papírok, meg a többi. Nem volt könnyű, de igazából legalább elfoglaltam magam. Ráadásul érdekes volt átnyálazni az álláshirdetéseket mindenféle nyelviskolákba.

Mivel rögtön – miután elvégeztem az egyetemet tavaly – kaptam munkát a régi iskolámban, az álláskeresős rész eleddig kimaradt az életemből. Megvolt a maga varázsa a dolognak.

Aznapra azonban átmenetileg felfüggesztettem a dolgot, így nézhettem be Lucához. Akkor még nem is sejtettem, hogy hogyan fog alakulni a délutánom, több szempontból is. Először ott volt az, hogy Luca párja, az a lány, akivel még fényképek készültek volna, megbetegedett.

A fotós persze a haját tépte és ordítozott mindenkivel, én meg csendesen mosolyogtam a bajszom alatt, mikor meglátott. Ekkor már éreztem, hogy ennek határozottan nem lesz jó vége, és igazam is lett. De mit mondhattam volna, amikor úgy kérlelt, hogy álljak be Luca mellé?

Igaz, én egyáltalán nem voltam egy modell alkat: vékonynak vékony voltam ugyan, de nagyon alacsony, a modellek pedig mind nyakigláb lányok, olyanok, mint Luc. Aztán amikor átestem egy gyors sminken, és kaptam egy akkora magassarkút, hogy hirtelen még a hold is közelebbinek tűnt, rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan rossz ez a munka, főleg olyankor nem, ha azzal dolgozhatsz együtt, akit kedvelsz. Mondjuk a legjobb barátnőddel.

Lucának és nekem végig őszinte volt a mosolyunk is, pedig azt hittem, a szélgép egészen Ázsiáig fog repíteni. Ráadásul a teljesen új, jó illatú ruhákat felvenni és parádézni bennük... igazi élmény volt.

Így aztán, mondanom sem kell, fülig ért a szám akkor is, amikor Luca hazavitt a bérelt autójával. Az volt a furcsa, hogy nem éreztem rosszul magam attól, hogy Nando házát egyik pillanatról a másikra az otthonomnak kellett hívnom. Hiszen az otthon ott van, ahol a szívünk. És az, hogy az én szívem hol van, teljesen egyértelmű. Még akkor is, ha néha-néha megdobban Madrid felé.

Luc arról kérdezgetett, hogy milyen együtt élni Ferrel, és én nem hazudtam neki. Teljesen őszintén elmondtam, hogy sokkal zökkenőmentesebb, mint amilyennek gondoltam, már csak attól félek egy kicsit, hogy meg kell majd ismernem a gyerekeit. És csak beszéltem, és beszéltem, ami pedig egyáltalán nem szokásom, mégis úgy láttam, hogy barátnőm nagyon is érdeklődve hallgatja.

Puszival köszönt el, és amikor megkérdeztem, hogy mit tervez az estére, borzasztó titokzatos fejet vágott, úgyhogy voltak elgondolásaim a dologgal kapcsolatban. A legtöbben szerepelt egy Juan Mata nevű illető is.

Vidáman kotortam elő a kulcsaimat és léptem be a lakásba. A konyhából hangok szűrődtek ki, én azonban arra gondoltam, hogy biztosan egy barát vagy csapattárs van itt.

– Nando, képzeld el, ma lefotóztak Lucával! Felvehetjük a lehetséges munkalehetőségek közé a...

Aztán beléptem a konyhába. Hát, nem merek belegondolni, milyen képet vághattam, amikor Olallát és a gyerekeket találtam ott, nem pedig egy focistát.

– Öhm... Sziasztok! – nyögtem ki olyan zavarban, hogy éreztem, ahogy elkezd remegni a kezem, úgyhogy gyorsan a táskámba süllyesztettem a kulcscsomómat, csak azért, hogy elfoglaljam magam.

– Szia! – köszönt Olalla is, és semleges arccal nézett rám, majd egészen hangyányit elmosolyodott. – Te vagy a lány az EB-ről. – Biccentettem egyet. Nem hittem, hogy emlékezni fog rám. Bár alapvetően kedves volt, valahogy úgy éreztem, hogy nem stimmel valami. Csak éppen azt nem tudtam, hogy mi.

– Oli, bemutatom a barátnőmet – állt fel Nando is, és nekem nagy kő esett le a szívemről, alig bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak.

– A barátnőd? – A meglepetés tisztán leolvasható volt a nő arcáról. Aztán elég gúnyos lett. – Modell vagy? – kérdezte, de a szavai egészen mást sugalltak. Azt hiszi, hogy azért jöttem ide, mert vonzott a hírnév meg a pénz, és ezekből Nandónak volt bőven. Azonnal elkomolyodtam és kihúztam magamat. Engem nem fog lenézni, az biztos. Az ösztönös dac kezdett el bennem dolgozni.

– Nem. Tanárnő vagyok – válaszoltam. Azt hiszem, ezzel meglephettem, mert azonnal visszavett.

– Akkor jól bánhatsz a gyerekekkel.

– Igen, azt mondják ebben egész jó vagyok – feleltem, és nem egészen sikerült kiszorítanom a szavaimból a cinizmust. Mindegy volt. Mert nem éreztem fairnek azt, ahogy hozzám állt. És azt hiszem ő is pontosan érezte, hogy megbántott, mert pakolni kezdett.

– Akkor itt hagyom a gyerekeket. Délelőtt várlak titeket – mondta, és nem kerülte el a figyelmemet a többesszám. Hát, elkezdődött az ismerkedés Fernando exfeleségével.

Amikor kilépett az ajtón Nando átkarolta a vállam, és puszit nyomott az arcomra, de nem mondott semmit. Nekem azonban ez is elég volt. Megfogta Nora és Leo kezét, hogy bevigye őket a gyerekszobába. A kicsik vidáman csacsogtak, illetve Leo csak gügyögött.

Én pedig leforrázva álltam a konyhában, mélyeket lélegezve.

Az, hogy a dolgok ezentúl másként lesznek, nem jelentette azt, hogy könnyebb is lesz minden. Erre számítanom kellett volna.

Lehunytam a szemem, és hátrahajtottam a fejem.

Erősnek kell lennem... De bárcsak mindössze ennyi lenne az egész.