Love hurts - 7. fejezet

[Hm. Lesz itt most minden, de azt hiszem, kifejezetten romantikus lett. Én imádtam írni. Ajánlás, mint mindig, az én egyetlen Vii-mnek, akinek most olvasom újra a Szerelem net című történetét, és azt hiszem, ennek sok köze van ahhoz, hogy megszületett ez a fejezet most.

Ja, az ajánlott zene után érdeklődők kattoljanak ide.]

7. fejezet – With you

A kijáratnál vártam őket a sötétben. Nagore már az autójuknál volt, Ane nem bírta a strapát és simán elaludt a meccs – és a legnagyobb ordibálás – közben. Jontxu ugyan nagyon maradni akart, megvárni amíg az apjáék kijönnek, de ő is olyan laposakat pislogott, hogy nem nagyon kellett győzködni. Bár nagyon mondta, hogy látni akarja Sesét.

Ramos, a gyerekek kedvence.

Nyílt az ajtó, és megjelentek a hangos focistáim. Higuaín nagyon magyarázott valamit a mellette lépkedő Alvarónak, aztán meglátott engem, és kilométeres mosoly ült ki az arcára.

– Csak nem eljöttél megnézni minket, chica? – kérdezte. Úgy látszik neki sem állt igazán a szájára a „Hugi”, noha lassan a csapatban már mindenki így szólított.

– El. Jók voltatok – mosolyogtam vissza, szememmel Karimot keresve, és mikor kiszúrtam a franciát, felmutattam a hüvelykujjam. – Szép volt, akkor is, ha nem sikerült duplázni.

A csatár vigyorogva biccentett, és megkócolta a hajamat.

– Na! – méltatlankodtam. Pipita felnevetett mellettem.

– Mi van, kinek akarsz tetszeni? – kérdezte hatalmas vigyorral a képén.

– Akad, akinek szeretne – jegyezte meg az éppen kilépő Ramos, és átkarolt, én meg engedelmesen átöleltem a derekát, aztán puszit nyomtam az arcára. – Nem nekem, mielőtt feltetted volna a világ egyik legidiótább kérdését, Gonza – nevetett, és elengedett, hogy nagybátyámnak is gratulálni tudjak a szép 2-0-hoz, még akkor is, ha legalább kétszer ennyinek kellett volna lennie. Örültem, hogy viszonylag jókedvük van, még akkor is, ha Iker nem tűnt éppen elégedettnek. Azt hiszem, ő a saját hibájának tartotta, hogy a csapat mostanában nem úgy teljesít, ahogy teljesítenie kéne.

Kicsit aggódtam már, hogy hol marad Mes, de mivel még Khedirát – aki gyakorlatilag a másik fele volt – sem láttam sehol, nyugalmat erőltettem magamra. Mikor a meccsen kétszer egymás után ugyanolyan undorító módon felrúgták, olyan cifra káromkodást engedtem meg, hogy a mellettem ülő srác csak úgy nézett. Nagore és a gyerekek persze nem lent ültek az egyszerű szurkolókkal, én azonban ragaszkodtam ehhez. Mert innen nézni egészen más élmény volt.

Aztán végre megjelent, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam, még akkor is, ha nem tűnt boldognak. Persze egyből kiszúrt, nem is volt nehéz, tekintve, hogy körbeálltak a srácok, és mind valami nagyon fontosat akart velem közölni, szóval nem győztem kapkodni a fejem. Ám amikor megindult felénk, fáradt és nem is egészen őszinte félmosollyal az arcán, se kép, se hang. Gondolkodás nélkül léptem oda hozzá, és bújtam a nyakához, aztán fordítottam felé a fejem, hogy meg tudjon csókolni. Az ujjai elvesztek a hajamban a tarkómon, én meg átadtam magam az érzésnek. Azt hiszem, Mesut volt az oka annak, hogy már csak minden másnap voltak rémálmaim, és hogy már csak félig éreztem magam üresnek.

Semmiképpen nem félig telinek. De azt hiszem, esetemben már a félig üres is nagy szónak számított. Én legalábbis elégedett voltam a helyzettel.

Éreztem az általános meglepetést. Egyedül Ramosnak és Khedirának nem volt új a dolog, meg persze Xabinak, de ő már elhúzta a csíkot. Abban meg, hogy Ikert bármi is megingathatta még a lelki békéjében ilyen téren, őszintén kételkedtem.

Nem arról volt szó, hogy titkoltuk volna a kapcsolatunkat, egyszerűen csak nem beszéltünk róla. Én soha nem voltam az a fajta, aki az egész világgal meg akarja osztani az életét, Mesut meg – érthető okokból – még annyira sem volt ilyen téren az a beszédes fajta. Mondjuk, egyébként sem.

Kellett néhány perc, hogy a srácok magukban feldolgozzák a karját a vállam körül, aztán egy-egy biccentéssel jelezték, hogy tudomásul vették, ezzel pedig a téma lezárva. Legalábbis akkor még azt hittem, hogy így van.

Persze, ennél nagyobbat most sem tévedhettem volna.

– Úgy gondoltam, hogy ma nálad maradok – mondtam, mikor a csoport feloszlott, mi pedig beszálltunk Mes autójába. A kijelentésemre elmosolyodott, én meg örültem, hogy legalább ennyit képes voltam kicsikarni belőle. Nem mondom azt, hogy az én hangulatom teljesen rózsás lett volna, mert hallottam a gépek kattanását, és láttam a vakuk villanását, ami végigkísérte az utunkat a parkolóban. Képzelem, mekkora hír lesz rólunk holnap reggel. Mesut Özil és a titokzatos lány. Alig várom. Azt hiszem, még egy fintor is kiült az arcomra.

– Mi ez a fej? – kérdezte rám pillantva a szeme sarkából.

– Csak rájöttem, hogy még soha nem szerepeltem címlapon – legyintettem egy lemondó sóhaj kíséretében.

– Sajnálom, bele kellett volna írnom a használati útmutatóba...

– Van hozzád használati útmutató? – vontam fel a szemöldököm, és közel álltam hozzá, hogy elnevessem magam. Megdöbbentően sokszor történt ez meg velem, mikor a közelében voltam, és ezt egyértelműen a gyógyulás jelének vettem.

– Még jó. Sőt. Garancia levél is, ha nem találnád megfelelőnek a szolgáltatásaimat – bólogatott, és mindketten próbáltunk nagyon komolyak maradni, kevés sikerrel.

– Hát, örömmel mondhatom, hogy mindent tökéletesen kielégítőnek találok – jelentettem ki, és most már tényleg mindkettőnkből kiszakadt a nevetés.

– Reménykedtem is benne.

***

Fogalmam sem volt, hogy miért éltek a focisták akkora házakban, ami öt embernek is nagy lett volna, nemhogy egynek, de úgy gondoltam, hogy nekem aztán mindegy. Ha ők ilyen nagyzási hóbortban szenvednek, nem én leszek az, aki elrontja az örömüket. Mondjuk Mes még mindig jobb volt, mint Sese. És hiába akarja nekem bemagyarázni, hogy csak a gyerekek miatt van így, ezt a hülye sem veszi be. Egyszerűen csak élvezi a dolgot.

Hát, tőlem aztán...

Megmostam a fogamat, és magamat vizsgálgattam Mes fürdőszobájának tükrében. Fekete rövidnadrág és egy fehér póló pizsamaként, utóbbin az „Én a spanyolokkal vagyok!” felirat volt olvasható spanyolul, magyarul és angolul. Az összes ilyen feliratos pólómat még tizennégy és tizennyolc éves korom között csináltattam Pesten, direkt azért, hogy utána láthassam a srácok – különösen Sese és Fernando – rendkívül vicces fejét.

Idősnek láttam magam. Legalábbis nem egy egészséges, vidám, tizenkilenc éves lánynak. Nagyon lefogytam a baleset után, és ha már nem is volt olyan vészes a helyzet, az arccsontom még így is elég hangsúlyos volt. Sosem voltam az a nagydarab, de az első időkben kifejezetten egy csontvázra hasonlítottam.

Láttam az arcom feszült vonásait, amik még ennyi idő után sem engednek.

De a szememben, a pupillám legmélyén mintha már pislákolt volna egy kis élet. Gyertyaláng. Mint halottak napján a temetőben a mécsesek. Amikor lobogó, élő tűzzel emlékezünk a halálra. Én ilyen élő tűz voltam, ami a barátaim emlékére égett.

Tudtam, hogy a következő megmozdulásom már nem hiányzik ebbe az estébe, még sem bírtam megállni. Felhúztam a pólót, és pislogás nélkül meredtem a tükörképemre. Ott volt mind a három: rájuk simítottam három ujjamat.

Ez maradt a balesetből. Három forradás a bordáim alatt. Élénk rózsaszínek, szinte világítottak az egyébként fehér bőrömön. Majdnem két hónapja ezeket még fekete cérna tartotta össze, össze kellett varrniuk. Soha nem fognak eltűnni. Soha nem fognak megszépülni. A forradások ott lesznek, és soha nem engedik majd, hogy elfelejtsem, mi történt.

A depresszió olyan gyorsan kapott el, hogy feleszmélni sem volt időm. Görcsösen szorongattam a felsőm anyagát, az, ahogy az ujjaimat a sebhelyekre nyomtam szinte már fizikai fájdalmat okozott, de egyszerűen nem tudtam elengedni, kiengedni magam.

Hogyan is gondolhattam, hogy bármi is segíthet abban, hogy minden olyan legyen, mint régen? Hogy lehettem ekkora hülye?

A szemem szúrt, égett, egy pillanatra megint olyan volt, mintha a kórházban lennék, hiába ismételgettem magamnak, hogy ez Mes háza, szinte még a betegszagot is éreztem. Miért is kellett megnéznem a sebeket?

Aztán megéreztem két kart a vállam körül. Mes maga felé fordított, és gyengéden lefejtette az ujjaimat a hasamról. Nem tudtam megszólalni. Arra gondoltam, hogy ő is pontosan olyan rondának látja, mint én. Most majd végre rádöbben, hogy milyen selejtes árut kapott...

Nem tudtam uralkodni a gondolataimon.

Megdöbbentett, amikor letérdelt elém, és apró csókot nyomott mindhárom hegre. Egyik kezemmel még mindig a pólómat szorítottam, de abban a pillanatban kitört belőlem a sírás. Fogalmam sem volt, miért sírok tulajdonképpen, de örültem, mert a könnyekkel együtt a feszültség egy része is távozott belőlem.

Végre képes voltam elengedni a felsőmet, így az ujjaim most Mesut hajába vesztek el.

– Bocsánat – hebegtem, és beharaptam a számat. – Csak ilyenkor arra gondolok, hogy el sem kellett volna kezdenünk ezt az egészet... Istenem, mit is gondoltam, hiszen te világhíres focista vagy, minden második este hívnak valahová, újságok címlapján szerepelsz, én meg... Én meg egy kis szerencsétlen, totálkáros tinédzser, akinek nemhogy tervei, önálló élete sincsen. Komolyan, minek áltatjuk magunkat? – hadartam, végig sem gondolva, hogy mit beszélek. Persze, nem akartam, hogy elengedjen, de úgy éreztem, ki kell mondanom, mert hallani akartam a reakcióját, tudni, hogy mennyire gondolja komolyan. Mennyire gondolja kapcsolatunkat komolyan. Egyszerűen csak szükségem volt rá.

– Lia, nagyon szépen kérlek, ne beszélj idiótaságokat, jó? – nézett rám komolyan, és megfogta mindkét kezem, összeszorítva a két csuklómat. Csak néztem rá könnyes szemekkel, miközben felállt, és az állam alá nyúlt. Volt köztünk vagy tizenöt centi az ő javára. De hát a legtöbb focista elég magas, mégis, csak ritkán tudatosult bennem, hogy Mes sem tartozik az alacsonyak közé. – Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Én csak... – ráztam a fejem, de akkor a két tenyere közé fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett.

– Nincs „te csak”, Lia! Gyűlölöm, amikor ezt csinálod, tudod? Mikor fogod felfogni, hogy itt mindenkit az érdekel, hogy újra élj? Egyedül te hiszed azt, hogy nincs már jogod örülni, meg szeretni, meg az Isten tudja, mi jut még eszedbe, és őszintén mondom, nem is vágyom rá, hogy ismerjem a gondolataidat, mikor ilyesmik járnak a fejedben. Az őrületbe tudsz kergetni. Fogalmam sincsen, mit tehetnék még, és nem könnyíted meg a helyzetet. Senki helyzetét, de a legfőképpen a magadét nem – olyan szigorú hangot ütött meg, amit még soha, legalábbis nem velem szemben. Majdnem megijedtem. Annyira erős volt a szó fizikai értelmében – meg persze egyébként is – én meg annyira gyenge. De most jól láttam, hogy fájt neki. Fájt, amit mondtam. És dühös volt. – Ne csináld ezt. Mert nem akarom. Csak próbáld meg egy kicsit másképpen nézni.

– Nem tudom másképpen nézni, Mes. Ezek – tettem a kezem újra a sebhelyekre – nem fognak eltűnni, soha. Azért vannak, hogy emlékeztessenek, valamire...

– Valamire, amit valójában te sem akarsz elfelejteni – engedett el, és hátat fordított nekem. Megtámaszkodott az ajtófélfán, én pedig nagyot sóhajtottam. – Nem így van?

– Ha elfelejteném, őket felejteném el...

– Te is tudod, hogy ez egy baromság. Most élsz. Legalábbis most kéne élned...

– Nem te álmodod újra és újra azt az éjszakát – mondtam halkan, lehajtott fejjel.

– Nem. Én arról álmodom, hogy mosolyogsz és hogy megcsókolsz. Szebb. De néha majdnem ugyanannyira elkeserítő, mert amit álmodunk nem a valóság.

– Rólam álmodsz? – kérdeztem meglepetten, elakadó lélegzettel. Még mindig nem fordult felém.

– Mostanában te vagy az egyetlen jó dolog, ami az életemben történik – válaszolta. Átkaroltam a derekát, a hátába fúrtam az arcomat.

Nem tudtam mit mondani. Elég volt néhány szó, hogy visszazökkentsen abba a valóságba, ami mellett elköteleztem magam. Néha arra gondoltam, hogy vajon ha az elejétől kezdve, attól a naptól fogva, hogy kijöttem a kórházból, ismerek egy olyan fiút, mint amilyen Mesut, mennyivel alakulnak másként a mögöttem álló hónapok.

Végigsimított a kezemen. Mélyen beszívtam az illatát.

Szereted őt – mondta egy kis hang a fejemben. Néhány hete talán tagadni kezdem, de a szívem veszett dobogása nem hazudott. A fejemet egy ideig talán becsaphatom, a testem azonban mindenképpen elárul. Van, akinek nem tudunk hazudni.

De kimondani még korai volt.

– Mindent sajnálok...

– Tudom – mondta, és megfordult. Már nagyon későre járt, de holnap csak késő délután kellett elmennie, hogy aztán készülhessenek a szerda esti barátságos meccsre. Úgyhogy nem kellett sietnünk. – Csak azt szeretném, ha kicsit jobban próbálkoznál, Lia. Még várok rád. Addig, ameddig kell – suttogta a számra. Éreztem a ki nem mondott szavakat, mégsem bántam, hogy végül nem folytatta.

Értettem a lényeget: neki is nehéz. És talán nem lesz örökké ennyire türelmes velem. Már most sem érdemlem meg. De az örökké még nagyon messze volt.

Megcsókolt, miközben kihátráltunk a fürdőből, át a folyosón, be egyenesen a hálóba. A keze derekamon, a másik a tarkómon, belemerülve a hajamba, én pedig a nyakába kapaszkodtam. A hátam a szoba falának ütközött, nem éppen gyengéden, de nem is volt fájdalmas. A testünk összepréselődött, én pedig belenyögtem a csókjába. Olyan volt, mintha ezer éve nem éreztem volna ilyen bizsergést.

Automatikusan kulcsoltam a derekára a lábamat, és felsóhajtottam, amikor belecsókolt a nyakamba. Arról is megfeledkeztem egy pillanatra, hogy hol vagyok, egyszerűen nem számított, csak az, hogy hozzáérek, hogy mindenhol ott van...

Aztán nem csókolt tovább. A szája még mindig a nyakamon pihent, és olyan hevesen vette a levegőt, hogy biztos voltam benne, az ő szíve is ezerrel dobog, mégsem tett semmit.

Végighúzta az ajkait a nyakamon, fel a fülemig. Kirázott a hideg, és szinte biztos voltam benne, hogy a reakcióm megmosolyogtatta.

– Ha ezt most befejeznénk, nagyon megbánnád. És én nem akarok még több okot adni arra, hogy őrültségeket gondolj – suttogta a fülembe, én pedig levegőt venni is alig mertem, annyira vágytam rá. Nem akartam abbahagyni.

– Néha nem kellene helyettem gondolkodnod – markoltam bele a hajába, így húzva el a fülemtől és követelve a csókomat. A fenekem alá nyúlt, úgy vitt el az ágyig, amin végül mindketten landoltunk. Fölöttem térdelt, a fejem mellett támaszkodva, és a szemembe nézett.

– Valakinek muszáj, és most éppen én vagyok az ügyeletes felnőtt melletted – mosolyodott el, és utoljára megcsókolt. – Mielőtt ebből is valami baromságra gondolnál, akarlak. Fogalmad sincsen mennyire. De most még nem érné meg – húzta végig az ujját a számon, és esküszöm, majd megőrültem tőle. Semmi más nem kellett hozzá, hogy eltűnjön belőlem minden gondolat, mint egy sötét szoba és Mesut Özil a pizsamájában, ami egyetlen melegítőnadrágból állt, nekem meg vészesen fogyni kezdett a levegőm.

Egyszerre gyűlöltem, és imádtam, hogy ezt teszi velem.

– Veled lenni. Ez elég – mondtam, és megelégedtem a puszival, amit a homlokomra nyomott, aztán elfészkelődtem a karjai között.

– Jó éjt, kicsim – dörmögte a fülembe, és elmosolyodtam. De a „neked is”-re már nem jutott idő, mert elnyomott az álom.