[Következzen a 13. fejezet! Nem mondom, hogy könnyű olvasmány lesz, mert nem lesz az. De azért remélem, hogy tetszeni fog nektek. Az előzetesek, meg a hasonlók ezután az alább már linkelt blogomon lesznek olvashatók. Ehhez meg jó szórakozást! Ajánlott zenéket ide és ide kattintva meghallgathatjátok :)]
13. fejezet – Lépések
Komolyan mondom, büszke voltam a srácokra, egyúttal pedig fel is lélegeztem, mert ahogy ott álltak egymással szemben, Nando és Mes, azt hittem, hogy most fog kitörni a harmadik világháború. De mivel rendes srácok, ezért kontrollálták magukat – ebből is látszik, hogy nem meccsen voltak – és egészen addig csendben tűrték a másik jelenlétét, amíg hajnalban haza nem értünk az én lakásomba.
Az egy dolog, hogy kis lakásom messze nem volt felszerelve három focista elszállásolására, de ezt még megoldottan valahogy. Nem ringattam magam abba a hitbe, hogy Mes a ma éjszakát is anyuéknál tölti, mert Luca meg én majdnem elájultunk attól a tesztoszteron mennyiségtől, ami körbelengte őket.
Muszáj voltam kicsit otthagyni őket, és reméltem, hogy Juanito képes uralni a helyzetet.
– Megyünk táncolni? – kérdeztem Lucot, és bár úgy éreztem, ha még öt percet viselnem kell a cipőmet, meghalok, ez sem érdekelt, mert nem bírtam el azt a légkört, ami körbelengte a srácokat. Inkább maradjon a cipő általi halál.
Luc valószínűleg látta a kétségbeesést az arcomon, mert azonnal rábólintott, és elvegyültünk a még mindig kissé becsiccsentett tömegben, és egymásba karolva táncolni kezdtünk.
– Hát remélem tudod, hogy nem irigyellek. Azt hittem, kinyírják egymást, abból ítélve, ahogy egymásra néztek – jegyezte meg a szemembe nézve. – Lemaradtam valamiről, szívem?
Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy Lucának fogalma sem volt róla, hogy Mesut megcsókolt. Nem nagyon reklámoztam a dolgot, és most kicsit rosszul éreztem magam, amiért titkolóztam előtte, úgyhogy lehajtottam a fejemet, és nem mondtam semmit.
– Mi van veled meg a némettel?
Na, ennyit erről. A világ legjobb megfigyelőképességeivel rendelkező nője a barátnőm. Pont ez hiányzott. De legalább nem nekem kellett elkezdenem a beszámolót, és ettől azért megkönnyebbültem.
– Semmi nincs velem meg Messzel. Mi csak... ő a barátom, Luc. Nagyon is közeli barát, olyan, mint te, csak... Csak ott voltam nála, és amikor eljöttem, amikor búcsúzkodtunk, megcsókolt. És minden összezavarodott. Még képet is közöltek le rólunk. Persze senkinek fogalma sincs róla, hogy én vagyok az, nem igazán felismerhető. Azoknak legalábbis, akik nem tudnak a létezésemről. Mondanom sem kell, Fernandónak azért leesett a dolog. És nem hiszem, hogy most különösebben kedvelik egymást – hadartam. Luca úgy nézett rám, mint aki a vesémbe lát. Nem volt kellemes.
– A német szimpatikusabb. De a spanyollal még nem beszélgettem.
– Nem vagyok szerelmes, Mesutba – néztem a barátnőm szemébe. Mindketten nagyon komolyak voltunk. Nos, talán nem a nővérem esküvője volt a legalkalmasabb hely arra, hogy ilyesmiket megbeszéljünk, de nem igazán volt más választásunk. Illetve tartoztam egy magyarázattal. És úgysem figyelt ránk senki.
– Gondoltam. Csak ő néz rád úgy, mintha...
– Mintha? – kérdeztem, de Luc csak a fejét rázta.
– Felejtsd el, úgysem tudnám megfogalmazni – legyintett lemondóan. – Az az egy baj van veled, Anna, hogy végtelenül naiv vagy – rázta meg a fejét, én meg nem tudtam mit mondani. – Nem irigyellek. Nem lesz könnyű a reggeled.
– Nekem mondod? – kérdeztem, és éreztem, hogy öklömnyire zsugorodik a gyomrom. – Félek.
– Szeretnéd, ha veled mennék? Vagy nálad maradnék?
– Köszi, de nem – ráztam meg a fejem. – A te jelenléted már nem fogja visszatartani őket attól, hogy jelenetet rendezzenek. Most is csak azért nem csinálnak semmit, mert sztárok. Tudják, hogyan kell tömeg előtt viselkedni.
Szóval, nem sok reménnyel mentem neki a mai estének. És jól is tettem.
Alig léptem be a lakásba, kapcsoltam fel a villanyt és rúgtam le végre a cipőmet, elkezdődött a cirkusz. Ha jegyet árulok rá meg sajtóbelépőt, annyi pénzt kerestem volna, hogy életem végéig vígan ellennék belőle. A dolog azonban az én lakásom falai között maradt. Lehuppantam a kanapémra, Juanito meg mellém. Hátrahajtottam a fejem a támlámra.
– Kértek valamit? – kérdeztem. – Mindjárt megcsinálom a kanapét, és akkor...
A mondatom közben álltak meg a nappali közepén, egymással szemben. Juanito akkorát sóhajtott mellettem, hogy összerezzentem.
Azonnal kiegyenesedtem, olyan feszesen ültem, hogy a hátam szinte megfájdult tőle.
– Srácok... – kezdtem tétován, de egyik sem figyelt oda rám. Immár zakó nélkül, meglazított vagy éppen már le is dobott nyakkendővel álltak, és úgy méregették egymást, hogy szabályosan megijedtem. Jaj istenem, miért is hagytam, hogy az életem részévé váljanak?
Persze a kérdést én sem gondoltam komolyan. Már nem igazán tudtam elképzelni a napjaimat nélkülük. De az ilyen élményekről azért gondolkodás nélkül lemondtam volna.
Aztán elkezdtek egymáshoz beszélni... spanyolul. Mondanom sem kell, egy szót sem értettem belőle, és őszintén belegondolva, megfordult a fejemben, hogy talán jobban is járok így.
Csakhogy rólam is szó volt, az én életemről, én pedig nem egy tárgy voltam, hogy úgy kezeljenek, mintha ott sem lennék. Sőt. Ez az én lakásom volt. Annyira felspannoltam saját magamat, hogy – számomra is meglepő módon – felpattantam, és közéjük álltam. Juanito arckifejezésén majdnem elnevettem magam, azt hiszem, ő még nem gondolta azt, amit Luca már régen tudott: csak annyi kell, hogy elég dühösnek érezzem magam, és akkor a sarkamra tudok állni.
– Abbahagyni! – emeltem fel a hangomat, mire olyan csend lett, hogy azt is meghallottuk volna, ha leesik egy gombostű. Nos, tudok még meglepetést okozni.
Vagy egyszerűen csak elfeledkeztek róla, hogy tanárnő vagyok. Volt már dolgom néhány problémás esettel.
– Fogalmam sincs mi bajotok van egymással... – kezdtem, mire kaptam két nagyon érdekes arcot, úgyhogy helyesbítettem. – Nos, talán tudom. De lesztek szívesek értelmes hangon, emberek által is beszélt nyelven leordítani a másik milliókat érő haját, különben én most szépen elmegyek aludni, ti meg a reptérre, mert ebben a lakásban egyikőtök sem fog úgy viselkedni, mint egy öt éves.
Sokat jelentett Mata elismerő tekintete, a srácok sokkolt képe pedig legalább egy fotót megért volna, de ez nem az a szituáció volt, amit el lehet poénkodni. Színtiszta pszichológia volt az egész. Nem mondhattam nekik, hogy ne mondják ki azt, amit ki akarnak, mert akkor később csak még rosszabb lesz a helyzet. De talán ha közöttük állok, nem verik szét egymás arcát. Annak nagyon örültem volna.
– Azt akarom, hogy ne menjen többet a közeledbe.
Leforrázottan álltam a szoba közepén, és úgy meredtem Nandóra. Mes arcán még csak meglepettség sem tükröződött. Gondolom, egészen eddig erről ment a cirkusz.
Visszatartottam a lélegzetem és elszámoltam magamban háromig, mielőtt valami olyat mondtam volna, amit később nagyon megbánok. Nem tudtam hibáztatni Nandót. Nem, mert nagyon is jól tudtam, hogy van oka annak, amiért ilyet mond. És bármennyire is akartam, nem tudtam rá haragudni sem, mert – ahogy mondják – a szerelem öl, butít és nyomorba dönt.
De nagyon fájt. Nagyon fájt, mert azt akarta, hogy döntsek. És fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha nem az ő szájíze szerint hozom meg a döntésemet. Lehunytam a szemem, mert szúrt, és féltem, hogy könnyezni kezdek. Azt pedig most nem engedhettem meg magamnak.
– Nem hiszem – kezdtem végül rekedtesen –, hogy erről te döntesz – néztem a szemébe, és megpróbáltam kizárni Mest, Juanitót, megpróbáltam kizárni az egész világot. Azt, hogy ezt kimondtam, nagyon is fontos volt. Nagyon szerettem Nandót, szívem minden fájdalmas, kínzó szerelmével, de igaza volt Lucának, igaza volt Juanitónak is. Egyenrangúvá kellett válnom ebben a kapcsolatban, ha nem akartam beleroppanni.
Nando komolyan nézett rám.
– Tényleg nem – biccentett, és láthatóan arra várt, hogy mondjak még valamit. De jó, hogy már túl is vagyunk az első veszekedésünkön...
– Mes a barátom. Az is marad. És ebben a szobában mind a négyen tudjuk, hogy én nem vagyok belé szerelmes.
Kész. Hát, kimondtam. Nem csak Lucának, hanem mindenkinek, aki fontos az életemben. A szavak szinte égették a torkomat, de igyekeztem nem mutatni.
– Mes is tudja. Te is tudod. Hol itt a probléma? – folytattam, kihívóan meredve Nandóra.
– A probléma ott van, hogy nem bízom benne.
– Te nem bízol bennem?! – háborodott fel Mesut. Nagyszerű. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy lerendezhetjük ezt az egészet nélküle. – Nem én bolondítom őt úgy, hogy még otthon vár a feleségem meg a két gyerekem.
– Ha éppen tudni akarod, már nem a feleségem! – érkezett a hasonlóan emelt hangú válasz. Nagy szemekkel meredtem Nandóra. Szóval akkor ma vége lett az egésznek?
– Teljesen mindegy! – csattant fel a német. – A lényeg az, hogy nem vagy szerelmes Annába, és ezt ő is tudja, te is tudod, én is tudom. Mégis melletted áll, fogja a kezed, neked adja magát, és még te nem bízol bennem? Én legalább nem verem át!
Hát ez aztán nagyszerű. Az ajkamba haraptam. Nem akartam hallani Mes szavait, mert fájóan igazak voltak, és ezt tényleg mindannyian tudtuk. Nem csak engem szeretett. És a sorban én voltam hátrébb. Csak nem volt szükségem arra, hogy ezt hangosan ki is mondják.
De a legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy Nando nem mondott semmit. Hallgatott. Mert nem akart hazudni.
A fülemre szorítottam a karjaimat, ujjaimat a tarkómon fontam össze, és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy valaki átkarolj a vállamat és végigsimít a hajamon.
– Minden rendben, Anni? Nem kell ám végigcsinálnod... Hagyd, hogy szétverjék egymás fejét, aztán legalább mindkettő lenyugszik.
– Köszi, Juanito – suttogtam. – De a dolgok nem maradhatnak így.
Ránéztem életem két nagyon fontos – ha nem a legfontosabb – férfiára, és próbáltam szavakba önteni, mit gondolok. Ezt itt és most le kellett zárni. Nem akartam ezt a fájdalmat, amit akkor éreztem, nem akartam, hogy mások mondják ki azt az igazságot, amit én magam is tudok, de legfőképpen nem akartam elveszíteni őket. Egyiküket sem.
– Tudom, hogy hogyan állunk, Mes, és köszi, de nincs szükségem rá, hogy te is kimondd.
– De hát még csak nem is tiltakozik! Anélkül akar birtokolni, hogy bármit is...
– Én nem tárgy vagyok, amit birtokolni lehet! – csattantam fel és az este folyamán először én is kiabáltam. A düh úgy tört utat magának a torkomon keresztül, hogy szinte én sem ismertem a saját hangomra. Az ablakon túl már hajnalodott. Az első fények festették rózsaszínesre a lakóházak ablakait. – Ez az én életem, és nem fogom hagyni, hogy bármelyikőtök döntsön róla. Lehet, hogy gyengének tűnök, és az is lehet, hogy aggódtok értem, de köszönöm szépen, a szabad akaratom meg a józan eszem még megvan, és ne haragudjatok meg érte, de azt hiszem én vagyok a szobában az egyetlen diplomás ember. Úgyhogy lesztek szívesek nem helyettem dönteni. Nem fogom kidobni Mest, Fernando Torres, akkor sem, ha a fejed tetejére állsz, és nem fogom kevésbé szeretni Fernandót csak azért, mert te úgy gondolod, hogy nem ő a megfelelő férfi számomra, Mesut Özil. Ezt majd én eldöntöm. Ennyit akartam mondani. Felőlem aztán gyűlölhetitek egymást, de nem fogok köztetek választani, mert az, amit most csináltok, undorító. Úgy hívják, hogy érzelmi zsarolás. Akinek meg nem tetszik a jelenlegi felállás, az... – Nagy levegőt vettem, hogy ki tudjam mondani a szavakat. – Az akár el is mehet – mutattam a bejárati ajtómra.
Senki nem mozdult meg.
Az azért jól esett, hogy mindketten maradtak, mert őszintén mondom, nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha bármelyikük is elindul. Talán belehalok. Így azonban megkönnyebbülten lélegeztem fel, és megdörzsöltem az orrnyergemet.
– Akkor én alszom a kanapén, Özil meg mehet a vendégszobába.
Hálásan néztem Juanitóra, bezárkóztam a szobámba, gyorsan felvettem a pizsamának használt rövidnadrágomat és a világoskék trikót, amit hordani szoktam hozzá, aztán megágyaztam spanyol barátomnak. Valószínűleg idegösszeomlást kapok, ha nem áll mellettem.
Én vagyok a legszerencsésebb ember a világon.
A nappalimban a hangulat még mindig puskaporos volt. Nando éppen akkor lépett be a fürdőmbe, amikor befejeztem a kanapét. Mes a halántékát masszírozva ült az egyik fotelben, az inge már a mellkasa közepéig kigombolva. Mikor megérezte, hogy figyelem, a szemembe nézett, és felállt.
– Megmutatom a vendégszobát – mondtam gyorsan. Elvégre még soha nem járt nálam. Biccentett, és felállt. Kinyitottam a nappaliból kivezető másik ajtót, és felkattintottam a villanyt. Odabent csak Mata táskája hevert. – Áthúztam reggel az ágyneműt, hátha Luc itt alszik ma, úgyhogy tiszta... – magyaráztam zavartan a számat rágva.
– Hé – kapta el a karomat, és maga felé fordított. – Ne haragudj, oké?
– Nem haragszom – válaszoltam, és hagytam, hogy fél karral a mellkasához húzzon egy pillanatra. – Csak gyűlölöm, hogy azt várjátok, hogy válasszak, mikor nem tudok. Ha mégis megtenném... az széttépne. És te is tudod, hogy nem a te javadra döntenék.
– Tudom. És köszönöm, hogy ma mégis mellém álltál. Legalább nem érzem magam akkora vesztesnek.
Csak sóhajtottam egyet. Elengedett, és – puszit nyomva a fejem búbjára – jó éjszakát kívánt. Aztán az ajtó becsukódott mögötte, én meg besurrantam a fürdőben, mert Juanito és Nando a teraszon beszélgettek.
Fogmosás után egy darabig csak a tükörképemet bámultam. Meglátszott rajtam az éjszaka, és nem az esküvő része. Semmire nem vágytam jobban, mint hogy végre lefeküdhessek aludni.
– Én hol fogok aludni?
Megpördültem a hangra. Fernando a fürdőszoba ajtónak támaszkodva állt, és úgy nézett rám.
– Ne kérdezz hülyeségeket, oké? Velem alszol. Ez egy percig sem volt kérdés – feleltem.
– Dühös vagy. Legalábbis baromira dühös voltál – jegyezte meg. Elé lépdeltem, és a mellkasának támasztottam a fejemet.
– Az voltam. De már nem vagyok. Csak gyűlölöm ezt.
– Tudom – simította a nyakamra a kezét. – Soha nem fogom kedvelni. És soha nem fogom azt mondani, hogy mennyire örülök, ha mondjuk találkoztok.
– Nem is várom el. Csak... csak ne tegyetek megjegyzést egymásra. Ne vegyetek tudomást egymásról. Ne nehezítsétek meg még jobban. Így eléggé fáj – mondtam, és élveztem, ahogy az ujjai elmerülnek a tincseim között. – Szóval már nem vagy házas.
– Nem vagyok.
– Haragudnál, ha azt mondanám, hogy örülök, igaz?
– Nem haragszom – mondta, és érezte a hangszínén, hogy elmosolyodott. – Sőt, arra gondoltam, hogy elkezdhetnél egy új életet. Velem.
Felkaptam a fejem, és tágra nyílt szemekkel meredtem rá, őszintén kételkedve abban, hogy jól hallottam-e.
Azt hiszem, ezt ő is láthatta rajtam, mert egy gyors csók után a fülem mögé tűrte a hajamat.
– De előbb alszunk, mielőtt összeesel nekem a fáradtságtól.
Semmi másra nem voltam képes, csak bólintani egyet.
Hűűű nekem tetszett:)
VálaszTörlésHát komolyan azt hittem ezek meg ölik egymást vagy legalábbis vérre fog menni dolog...
Meg értem hogy Mess miért dühös hiszen sztem Fernando nem igazán tudj ahogy mit is szeretne sztem neki Anna egyenlőre fény az alagút végén a kérdés az hogy lesz e több is?? Hát remélem hogy igen és végre nem csak egyirányú lesz a szerelem.
Messt egyre jobban kedvelem hogy ilyen őszinte és úgy mond tisztán játszik:)
Hát Juanito ő Juanito:)
Várom a következőt.
Puszi Kolett
Szia!
TörlésNagyon örülök neki, hogy tetszett a fejezet. A srácok pedig szerencsére nem ölték meg egymást, különben kiről szólna ez a történet, nem igaz? :)
Persze, Mes felháborodása abszolút érthető, a kérdés az, hogy mennyire jogos? Hiszen neki aztán az égvilágon semmi köze nincsen ahhoz, hogy Anni hogyan éli az életét. Szeretné, ha másképpen lenne, de egyelőre nincsen másként, úgyhogy ebbe a helyzetbe kell beletörődnie.
Nando pedig már tudja, hogy mit szeretne. Ti vagytok azok, akik még nem :D Hogy mi lesz a vége... nos, az még legalább tíz fejezetnyi távolban húzódik.
A friss vasárnap érkezik.
Skyes
Gonosz vagy! Nagyon, nagyon, nagyon gonosz!!!!!!!!!!!!!! Így itt abbahagyni?!
VálaszTörlésEgyébként szia!
Nagyon tetszett ás őszintén bevallva, én élveztem ezt a kialakult helyzetet. Persze külső szemlélőként, főleg olvasóként, szerintem nem csak velem van ez így. Viszont Anna helyében valószínűleg sírnék. Én szerintem, amikor a fejemhez vágják, hogy az illető nem szeret, csak birtokolni akar, bezárkóztam volna a hálóba. Biztos nem tudtam volna végig csinálni azt, amit Anna.
Szerintem Luca a közeljövőben be fog olvasni Fernandonak. Annának pedig el fogja mondani, hogy sokkal jobban járna Mesuttal.
Imádom Fernandoról ezt a képet! :P Nagyon szeretem a szeplős képeit, ezen meg rengeteg van XD
Visszatérve a veszekedéshez. Biztos vagyok benne, hogy Mes ezután sem fog letenni arról, hogy valamikor ő meg Anna majd együtt lesznek. Lehet, hogy eléggé csúnya volt, amit a fejéhez vágott, de néha az igazság fájdalmas.
Valamiért nem tudom elképzelni, hogy ilyen egyszerű ez a válás... szerintem valamit Nando még nem mondott el. Erről az új életről, most ugyanazt gondolom, mint amikor kimondta, hogy szereti... olyan, mintha csak azért tette volna meg ezt is, mert Özil kimondta a fájó igazságot, amihez ő nem fűzött semmit sem. Tudod, hogy Szöszi mániás vagyok, de most nem tudom... amikor elindult a történet azt gondoltam, hogy a végén Nando-Anna páros lesz, de most... rengeteg gondolat van a fejemben ezzel kapcsolatban.
Mata szokás szerint aranyos volt. Tényleg olyan, mint egy aggódó bátyó!
Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra! Remélem, sok minden ki fog belőle kerülni, mert most hatalmas katyvasz van a fejemben.
Puszi, Bett
Szia :)
TörlésLassan a függővégek királynőre leszek. A legrosszabb az az egészben, hogy én is utálom, amikor olvasok egy fejezetet, és annak aztán így van vége. Erre én is ezt csinálom. No comment xD Ne haragudjatok.
Gondoltam, hogy szeretni fogod, és a aga kegyetlen szomorúsága ellenére én is nagyon élveztem írni. Anna nem igazán az a sírós fajta, inkább önmagát emészti, és ez szerintem a legtöbbször sokkal rosszabb, mintha kijönne belőle a fájdalom. Meg aztán, meglehetősen tisztában van a helyzettel.
Luca valóban nem lesz tétlen, de ennyire azért ne rohanjuk előre.
Én is. És olyan szép az arca vonala rajta! Szöszi szpelősen <3 Favorit.
Igen. Mes baromira egyenes ebben a történetben, ami egyrészt nagy erény, másrészt viszont nagyon is mély sebeket ejthet ezzel a tulajdonságával. De, ahogy te is mondtad, az igazság sokszor fájdalmas.
A válással kapcsolatban... majd meglátod a következő fejezetben. De annyit elárulhatok, hogy nem ezzel lesz a gond. Sokkal nagyobb bonyodalmat tartogatok későbbi fejezetekre, így ezzel már nem akarok kavarni :)
A rengeteg gondolatodra most sajnos nem tudok válaszolni. Pedig lennének feleleteim, de ahhoz el kellene mesélnem az egész hátralévő történetet. Azt meg nem lehet :) Remélem, hogy azért nem fogok csalódást okozni.
Mata <3 Mint mindig.
Puszi
Szia!
VálaszTörlésImádtam, úristen, de még hogy! :D Olvasás közben bejött a nővérem a szobába, és elkezdett beszélni, én meg lepisszegtem, hogy hagyjon már békén, épp a legjobb résznél tartok :D
Nem csak Fernando és Mesut, én sem gondoltam volna, hogy Anna ilyen erős. Nem sokan tudták volna végigcsinálni ezt a beszélgetést. És egyikük sem vette észre, hogy olyanokat vágnak egymás fejéhez, amivel főleg a lányt bántáj, akit pedig mindketten szeretnek. Olyan hatalmas igazságokat mondtak ki mond a hárman, hogy én csak kapkodtam a fejem!
Juanito! <3 Azt hiszem, azért szeretem ennyire, mert nekem is van egy "bátyám", aki éppen ugyanígy aggódik értem minden egyes hülyeségemnél. És szörnyen jól esik, hogy van, akire akkor is számíthatok, ha közben a világ összeomlik körülöttem. Szóval, imádom Matát, maradjon mindig ilyen! :)
Mes nem fogja feladni... :\ Pedig igaza volt Annának, mindenki tudja, hogy nem szerelmes belé. De Nando mondta jól, mikor kijelentette, nem bízik Özilben. Értem én Mesut oldalát is, de nem sok joga van beleszólni a lány döntésébe. Én olvasóként nem tudnék igazságot tenni, azt hiszem...
Nos, azt hiszem, most már nem ragadt bennem egy elfojtott gondolat sem :D Szuper volt!
Várom a folytatást!
Puszi,
Tina
Szia!
TörlésNagyon örülök neki, hogy ennyire tetszett neked :) Szegény tesód, azért őt nem kellene elhanyagolnod egy szeszélyes tizennyolc (már majdnem tizenkilenc!) éves firkász miatt :D Melyik volt az a legjobb rész?
Sok van még a kis tanárnőben. Ezért is lett tanárnő, mert így egyszerre lehet erős és gyenge is a karaktere. Ez meg már ilyen tipikus férfivakság volt. Jellemző, hogy az egyetlen ember, aki Anni miatt aggódott, Juanito volt, pedig neki aztán semmi köze nincsen az egészhez, olyan szempontból, hogy az ő gyengédebb érzései nem olyan természetűek Anna iránt, mint a másik két srácnak.
Mata nem nagyon fog már változni :) Az ő karaktere nagyon is szilárd és kerek a fejembe, ami a többi szereplőmről - talán Luc kivételével - nem mondható el.
Hát, ennyiből jó, hogy csak olvassátok, nem igaz? Senki nem várja el, hogy igazságot tegyetek. Csak sodródnotok kell az eseményekkel, szörnyülködni, örülni, szidni az írót, és ilyesmi. Azért örülök, hogy te Nandóval szimpatizálsz, mert eléggé kétes karaktert sikerült belőle faragnom, ami egyáltalán nem volt célom, ugyanis imádom őt. Na de most már mindegy :)
Köszi még egyszer!
A folytatás vasárnap érkezik.
Puszillak
Szia!
TörlésAz a rész volt az, mikor Anna azt mondta Nandonak, nem hiszi, hogy ő dönti el, találkozik-e még Mesuttal vagy sem. Nekem ez volt a kedvenc :) Szerintem abban az egy mondatban minden benne volt. Egyértelműen kiderült, hogy Anna akármennyire is szeretheti Fernandot, sosem hagyná cserben egy barátját sem a kedvéért. Annyi erő volt ebben a pár szóban, hogy én a fiúk helyében levegőt venni is elfelejtettem volna :)
Várom a vasárnapot ;)
Pussz
Sziaa!
VálaszTörlésItt könnyezek mint egy kisgyerek és fogalmam sincs miért. Na jó, de van... Nem lesz ez így jó, hogy én mindig ilyen veszett érzelmes leszek mikor a történeteidet olvasom! Pedig még csokit is ettem... Asszem csak arra volt jó, hogy érzelmi káoszt okozzon...
Tudod, reméltem, még a veszekedés után is, hogy Mesutnak lesz esélye. Mert mindenki nagyon jól tudta, hogy amit mond igaz és még Fer se cáfolta. Persze Anna döntött és biztos voltam ebbe a döntésbe.
De aztán jött Nando mondata... - már megint könnyezek! - ...és Mes veszített. Egy csatát biztosan. Igaz, hogy fáj, de közben mégsem, és csak is Anna miatt nem. Itt a meglepetés, Nando elvált aminek Ő már örül és ott volt az a mondat, ami úgy cseng a fülembe mint az a dal amit utoljára hallottál. Utálod és mégis dúdolod, de egyszerűen képtelen vagy kiverni a fejedből...
"...elkezdhetnél egy új életet. Velem."
Kell nekem egy Juanito. Igazán több ilyen ember kellene a világra mint amilyen ő és akkor senki nem lenne egyedül. :) Örültem, hogy Anna megfogadta a tanácsát és a sarkára állt. Bár azt amúgy is tudtam, hogy nem fog választani, mert ő nem olyan.
Nagyon kíváncsi leszek rá, hogy innen hogyan tovább. Főleg Mesut sorsát viselem a szívemen, de azt hiszem ez nem meglepő. Ez nem egy lefutott kör és akadályok is biztosan lesznek még én pedig alig várom hogy olvashassam.
Imádom! Szuper jó lett, de tőled csak azt kapunk! :)
A második kedvencem történetem és ezt bátran kijelenthetem!
Várom a folytatást, az LH-t jobban. :)
Puszillak
Szia!
TörlésRemélem tudod, hogy egyáltalán nem célom, hogy folyton téged ríkassalak meg ^^" Esküszöm, hogy nem direkt csinálom. De a csokis megjegyzésen azért jót mosolyogtam. Most legalább nem a mikró volt :)
Hát, azért Mes történetének Annival messze nem itt van a vége. És tudom, hogy a célozgatás most a legkevésbé sem vigasztal, mégis ez az egyetlen dolog, amit mondani tudok.
És még annyi, hogyha egyszer megint nagyon közel kerülnek egymáshoz, az nem Fer viselkedése, ne Mes véleménye miatt lesz, hanem egyes egyedül Anni döntése. De többet tényleg nem mondhatok. És nem is szeretnék.
Juanito mindenkinek kell. Néztem szombaton az angol bajnokságot - már amennyire néztem, mert online közvetítés, bwáhhh - és úgy virolt a fejem, amikor megláttama szőrös képét, hogy csak na <3
Akadályok akadnak majd még bőven, ez tény. Olyanok, amikre számítotok, és olyanok is, amikre nem. Még legalább 10 fejezet hátra van, és bővel akadnak ötleteim. Egyik szereplő sorsa sincsen még kőbe vésve.
Köszönöm <3
LH pénteken érkezik, ahogy mindig, mert sűrű hetem lesz ^^
Puszi
Tudom, hogy nem az a cél. Belőlem ezt hozza ki és kész, de nem bánom. :)
TörlésNálam mindig van vagy történik valami olvasás közben, tehát erre számíts.
Nem kell mondanod semmi konkrétat én csak megosztom veled a gondolataimat. :) De köszönöm a nyugtatást. Egy valami aggaszt az a bizonyos még 10 rész. Tudom még odébb van, deee én nem akarom, hogy vége legyen. Én félek befejezni az enyémet pedig az egyiket már nagyon húzhatom tovább... Na mindegy ez nem ide tartozik.
Nem tudom Anni, hogy fog dönteni, de bárhogy dönt az a lényeg, hogy boldog legyen. :) Minden esetre a folytatás továbbra is nagyon érdekel. :)
Jegyeztem pénteken LH! :D
Puszi