Love hurts - 3. fejezet

[Két dalt említek benne: The Ramones - I wanna be sedates (70-es évek beli amerikai punk-rock) és Jet - Are you gonna be my girl. Ezeket ajánlom is hozzá :) És persze ajánlás, mint mindig, ha erről a történetről van szó, Vii-nek :)]

3. fejezet – I feel something

Elfojtottam a mosolyomat. Nagore fújtatva járkált fel-alá Anéval a karján, és magyarázott. Jontxu a száját rágva figyelte édesanyját.

– Pedig hányszor, de hányszor mondtam neki, hogy vigye magával, mert egyszerűen nem bírom elviselni a tudatot, hogy nem tudom elérni, hogy ő sem tud elérni, amikor pedig bármikor történhet valami nagyon fontos, és... Most nézd meg, hogy képes volt itt hagyni a konyhapulton a telefonját. A többi semmirekellő, akiknek még családjuk sincs bezzeg... A múltkor is Sergiót kellett felhívnom, amikor csak a férjemmel akartam beszélni. Megőrülök ettől az embertől, megőrülök...

Xabi reggel, amikor edzésre ment, itthon hagyta a mobilját, Nagore ezt pedig akkora katasztrófaként éli meg, mintha legalábbis kitört volna a harmadik világháború. Most erre mit mondjak? Nem igazán tudom hibáztatni érte.

Egy kicsit elkalandoztam, úgyhogy lemaradtam körülbelül fél oldalnyi sopánkodásról, végül felsóhajtottam, és ránéztem Nagorére.

– Szeretnéd, ha elvinném utána? – kérdeztem, mire nagynéném megtorpant.

– Megtennéd? – kérdezte megkönnyebbülten, aztán elkomolyodott. – Nem lesz baj, tudod... hogy autót kell vezetned?

– Nem lesz. Nem félek. Nincs mit féltenem – feleltem, megvonva a vállam. Eszemben sem volt elmondani neki, hogy egyáltalán nem riaszt az esetleges halál. Legalább nem kellene tovább szenvednem. Nem lennék öngyilkos, ahhoz túlságosan is gyáva vagyok, de a halál gondolata... már régen nem riaszt el. Sőt, inkább vonz.

Gyorsan kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat, mielőtt Nagore megsejtette volna, hogy min jár az agyam. Nem úsztam volna meg pszichológus és fejmosás nélkül, és ezek közül, őszintén szólva, jelenleg egyikre sem volt szükségem.

– Hát jó. Megköszönném, ha elvinnéd – mosolyodott el végre. Jontxunak persze csak ennyi kellett.

– Én is menni akarok apuhoz! – kiáltott fel. – Hugival meg kocsival apuhoz! – lelkesedett. Alig voltam itt néhány hete, és már rászokott Ane is és a kisfiú is, hogy Huginak hívjon. Nem mintha zavarna, a családban mindenki így szólít, sőt, régen a barátaim is, csak... Csak Peti nem. Mert Peti Liának hívott.

A melankólia olyan gyorsan ragadott a karmai közé, hogy még én is meglepődtem, szerencsére azonban éles szemű nagynéném most nem vette észre, mert a fiának magyarázta, hogy sajnos nem jöhet velem, de majd máskor, együtt megnézzük apa edzését.

– De már ezer éve nem találkoztam Sesével sem! – méltatlankodott a kisfiú, én pedig elmosolyodtam. – Se Ikerrel. Sőt senkivel se!

– Sajnálom kisfiam, de ma sem fogsz, értsd meg szépen – nézett fel rám, és odadobta nekem a kocsikulcsot meg a telefont, aztán intett, hogy menjek, mert fogalma sincsen meddig tudja visszatartani örökmozgó kisfiát. Biccentettem egyet, és kiléptem a napsütésbe.

Augusztus vége volt, de Madridban még csak nyoma sem volt az ősznek. A nap úgy tűzött, akár a legmelegebb júliusi kánikulában, én pedig a szemem elé húztam a pilótaszemüvegem, majd kinyitottam Nagore fekete, elegáns terepjárójának ajtaját. Kényelmes volt, könnyen kormányozható, ráadásul automata váltós.

Valószínűleg GPS nélkül nem jutottam volna el a srácokig, de automatikusan az a cím jelent ott meg, úgyhogy nem volt nehéz. Kissé lámpalázasan parkoltam le, és a fogaskerekek csak úgy kattogtak a fejemben. Egyedül Sesét és Xabit ismertem, meg egy kicsit Özilt, aki viszont... Mindegy. A többiekről fogalmam sem volt, kivéve Ronaldóról, aki első és egyetlen találkozásunk alkalmával kiborította nálam a bilit, az alkohol és az autó együtt említésével, majd pontosan beletrafált a kérdéseivel abba a témába, amiről soha, sehol nem akarok többé beszélni. Sesének tíz percébe került, mire utána kiszedett a női mosdóból.

A gyomrom öklömnyire zsugorodott. Fogalmam sem volt, hogy most bemehetek-e vagy sem, van-e valami írott vagy íratlan szabály a hozzátartozók megjelenésével kapcsolatban. Végül vettem egy nagy levegőt, és elindultam, lesz, ami lesz alapon. Csak nem ölnek meg.

A fülembe nyomtam az iPodom fülesét, és elindítottam rajta a The Ramonestől az I wanna be sedatedet. Hogyha esetleg utánam szólna valaki, legyen valami indok rá, hogy miért nem válaszoltam. Tudom, hogy bunkóság, de hát, nem volt mit tennem.

Azért, hozzá tenném, hogy beletelt vagy tíz percbe, mire kijutottam a pályára – rossz felé fordultam néhányszor, na – ahol ment a szokásos, tíz hülye rugdos egy labdát, a többiek meg röhejes bemelegítőgyakorlatokat csinálnak. Mondanom sem kell, az alsó ajkamba kellett harapnom, hogy ne röhögjek fel hangosan. Tudom, ez úgy hangzott, mintha nem szeretném a focit, vagy ilyesmi, de persze nem így van. Nagyon is szerettem. Ráadásul a Getafe elverte őket, szóval most mind bizonyítani akartak a holnaputáni Szuperkupa döntőn. De azért, mindettől függetlenül, viccesen néztek ki.

Senkinek nem tűnt fel, hogy idegen van az oldalvonal mentén. Hát, erre most mit mondhatnék. Tornacipőben, farmerben és fehér pólóban nyilván beolvadtam a környezetembe, esetleg annyira megrémítette őket az edző ordítozása, hogy nem mertek másfelé nézni. Hozzátenném, hogy Mourinho kiabálásától nekem is inamba szállt a bátorságom, szóval kellett vagy öt perc, mire elhatároztam magam, és elindultam.

– Elnézést – álltam meg a kispad mellett.

Megjelenésemmel akkora döbbenetet váltottam ki, hogy egy pillanatig mindenki szava elakadt, akik ott ültek, esetleg álltak. Nos, ennek talán lehetett némi köze ahhoz is, hogy a pólómon a Team Xabi Alonso felirat díszelgett, amit csak azért hordtam, hogy idegesítsem az említettet. Volt mondjuk ilyenem Sese nevével is, csak Sesét soha nem zavarta az ilyesmi.

– Bocsánat, ez nem nyílt edzés – köszörülte meg a torkát a srácok kedvenc edzője, én pedig elkönyveltem, hogy a megismerkedésünkkor menthetetlenül elástam magam. Na mindegy. – Rajongók nem jöhetnek csak úgy be.

– Nem is rajongó vagyok – ráztam meg a fejem, és felé nyújtottam a kezem. Most már úgyis mindegy. – A nevem Papp Lia, Xabi unokahúga vagyok. Vagyis igazából a feleségéjé de, biztosan érti a lényeget.

Hát elég nagy szemekkel néztek rám, úgyhogy zavartan megköszörültem a torkomat. Baromi kényelmetlen volt a szituáció, egyik lábamról a másikra álldogáltam, és a cipőm orrát fixíroztam, de a Converse ezúttal sem kelt életre csak azért, mert én szerettem volna, ha valaki szolidaritást vállal velem. Na mindegy.

– Akkor mit keresel itt?

– Otthon hagyta a telefonját, Nagore meg persze kiakadt, mert így nem tudja elérni, meg ilyesmik, tudja... úgyhogy elküldött engem, hogy hozzam el, én meg rábólintottam, mert tudom milyen érzés, ha nem lehet elérni azokat, akik fontosak nekünk. Nem akartam alkalmatlankodni vagy zavarni, csak fogalmam sincsen kinek adhatnám oda, vagy valami... – hadartam, Mourinho pedig végre elmosolyodott.

– Nekem is be kell mutatkoznom? – kérdezte. Döbbenten néztem fel rá.

– Mi? Dehogyis, természetesen tudom ki maga – vágtam rá zavartan.

– Szeretnél itt maradni a szünetig? Akkor odaadhatod neki magad – ajánlotta fel, én meg hálásan rámosolyogtam.

– Köszönöm szépen.

Ő csak biccentett egyet, aztán újra a pálya felé fordult, én meg már éppen visszatettem volna a fülembe a fülest, amikor észrevettem, hogy Sese integet. Vigyorogva visszaintettem. Özil furán meredt barátjára, aztán meglátott engem. Mourintho elordította magát mellettem. Hát, a hangszálai biztosan bírják a kiképzést...

– Özil, a kisasszony valóban nagyon csinos, de téged nem azért fizetlek, hogy őt bámuld, igaz?

A férfi zavartan elfordult, én meg rávigyorogtam az iPodra. Aztán a fülemben megszólalt a Jettől az Are you gonna be my girl. Jókedvem lett, ezt kár is lett volna tagadnom. Ez egyébként jellemző volt a Madridban töltött napjaimra. Jókedvűek voltak, legalábbis önmagamhoz képest. Fejlődtem. Már csak akkor emésztettem magam, ha egyedül voltam, és azt hiszem, ezt Nagore és Xabi és észrevehették, mert mindent megtettek azért, hogy az ágyamon kívül ne nagyon legyek egyedül. Annyi mindent csináltunk, hogy időm sem lett volna szomorkodni, vagy a körmömet rágni.

Úgy tűnt, Madrid az örök nyár városa.

A rosszkedv az én szívembe is csak nagy nehezen férkőzhetett be, így aztán a szomorúságot, a folyamatos félelmet kezdte kiszorítani egy nagyobb, rajtam túlnyúló érzés: a hála.

Hála azért, hogy két hónap után, két nyomorúságos hónap után, újra embernek érzem magam. Nem jó embernek, de embernek. Nem tudok mosolyogva elaludni, de legalább tudok aludni. És újra van kihez szólnom, bár még soha nem rettegtem ennyire attól, hogy elveszíthetem azokat, akik itt közel állnak hozzám. Igaz, előtte még csak fel sem merült bennem, hogy a közeli jövőben bárkit is elveszíthetnék.

Magam elé bámulva merengtem, amikor egyszerre csak lábak tolultak a látóterembe. Zavarodottan felnéztem. A fél Real Madrid ott állt körülöttem, én meg zavartan felpattantam. Ismerős ismeretlenek bámultak rám, amikor végre odaért Sese is, Xabi is.

– Nagore küldött – nyújtottam felé a telefonját. „Nagybátyám” mosolyogva megforgatta a szemét, úgy fogta a kezébe a kütyüt. – Egyébként, sziasztok – intettem egyet, és éreztem, hogy elvörösödöm. Sese azonnal hozzám lépett és átkarolta a vállamat.

– Srácok, bemutatom Liát. Hugi, ez itt a Real Madrid. Cristiano Idióta Ronaldót, és Mesut Csendes Özilt már ismered, a többieket meg úgyis meg fogod, úgyhogy talán nem kell bemutatkoznod mindenkinek.

– Hugi? – ráncolta a szemöldökét Higuaín.

– Így szólítanak a barátaim. – Majdnem mind így szólítottak – tettem hozzá magamba, és megpróbáltam kiverni a fejemből Peti arcát. Az agyamban élő képe kezdett halványodni, és ebbe nem akartam beletörődni, mégis, tudtam, hogy nem tehetek ellene semmit. De beletörődni nem tudtam.

– Hát, én Gonzalo...

– Higuaín vagy. Tudom – mosolyodtam el egy egészen kicsit. Ő persze felnevetett. Szimpatikus fiú volt. Ezután mindannyian mégiscsak be akartak mutatkozni, én meg nem tudtam mit tenni. Ha egy idegen társaságba kerülök, akkor valószínűleg senki nevét nem jegyzem meg, így azonban semmi különleges nem volt a helyzetben. Mindannyiukat ismertem.

Ronaldo zavart mosollyal az arcán kért elnézést, amiért megbántott a vacsorán, én pedig a fejem ingatva biztosítottam róla, hogy semmi baj nincsen, csak máskor ne engem találjon meg. Csak vigyorgott, mintha mi sem történt volna.

Egyedül Mesut volt az, aki nem szólt semmit, csak a falnak dőlve ácsorgott, és úgy figyelt, magamon éreztem a tekintetét. Kicsit furcsálltam, amiért nem jön oda, nekem úgy tűnt, hogy jól kijöttünk, amikor a múlt hétvégén együtt voltunk Sesénél. Jó volt vele beszélgetni, és azt hittem, hogy ő is így gondolta egy kicsit. Bár mindig ugyanolyan fejet vág, könnyű volt kiismerni. Csak azért csinálja, hogy védje magát.

Furcsa srác volt, de egyáltalán nem rossz értelemben. Kicsit talán olyan, mint én. Ő sem akarta, hogy belé lássanak, hogy bántsák, nem nyílt meg könnyedén. És nem beszélt sokat, ha nem olyan társaságban volt, akikben nem bízott meg száz százalékosan. Mégis rosszul esett. Mert azt hittem, felém azért kicsit nyitott.

Talán nem volt jogos a felháborodásom, mert én sem mondtam el neki, hogy tulajdonképpen mit keresek itt, én is zárkózott maradtam, de...

Találkozott a tekintetünk. Szinte észre sem vettem, hogy bámulom őt, és amikor a szemembe nézett, nekem megdobbant a szívem. Megijedtem. Mert éreztem valamit, és ez megrémisztett.

Én nem érezhetek semmit! Ha valaki iránt érzek valamit, azt el fogom veszíteni, és fájni fog, megint, azt nem élném túl, ráadásul Peti... Istenem, ez még korai! Hát ennyit ért nekem, két és fél hónapot, ennyi elég volt, hogy elfelejtsem, hogy túl legyek rajta? Nem szabad, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy szép szempár, néhány kedves mondat, vagy egy rejtélyes figura miatt, újra...

– …tanulni fogsz itt? – Benzema hangja zökkentett ki a mélázásból, és gyorsan elkaptam a szemem. Özil még mindig engem nézett, én pedig próbáltam leküzdeni a zavaromat.

– Bocsi, nem figyeltem...

– Azt kérdeztem, hogy dolgozni, semmit tenni vagy tanulni fogsz itt? – ismételte meg a francia srác kedvesen. Nagyot sóhajtottam, és rá nézve, elmosolyodtam.

– Még nem sikerült eldöntenem – ráztam meg a fejem. Karim csak biccentett egyet, aztán intett egyet, látva, hogy Mourinho felállt.

– Figyelj csak – kezdte Gonza, miközben az edző visszaparancsolta őket a pályára – Harmincadikán elmegyünk együtt bulizni valahová, megünnepelni, hogy új csapattagunk lesz. Gyere el, oké? Vagy majd elkérem a számodat, és felhívlak.

– De hát Xabi úgyis...

– Hé, te nem Xabi vagy, igaz? Szóval úgy illik, hogy te is kapj meghívást – vonta meg a vállát, és elrohant. Én meg csak pislogtam utána.

Hiába ismeri a nevüket a fél világ, ezek a srácok azért csak egyszerű srácok maradtak. Akik szeretnek játszani. És ki sajnálná tőlük a fizetésüket, ha egyszer ebben szinte utánozhatatlanul jók, és milliókat szórakoztatnak?

Én biztosan nem.

***

Mindenki Modricot ünnepelte. Meg persze a Szuperkupát is, bár annak okán a társaság nagy része kirúgott a hámból már tegnap is. Klubszinten mindenki ott volt a szórakozóhelyen, aki számít, és senki mást nem engedtek be, csak meghívottakat. Szóval, erezd el a hajamat, csak kicsit családiasabb környezetben. Nem mintha így nem tudták volna elszórakoztatni magukat a srácok. Nagyon is el tudták. Én a falnak támaszkodva álltam, és néztem a „tömeget”. Táncoltak, nevettek, szóval olyasmiket csináltak, amit ilyenkor szokás, meg persze mindenki az „új fiúval” akart váltani néhány szót.

Hogy számomra mikor ért véget ez a buli?

Egyértelműen akkor, amikor Lia belépett.

Mindenki csak Huginak emlegette, én azonban képtelen voltam rá. A Lia gyönyörű név, és különben sem lettem volna képes úgy gondolni rá, mint egy testvérre. Lia csak Lia volt, és kész.

Aztán megjelent, Xabi oldalán, és azt hiszem, nekem végem volt. Akárhogyan küzdöttem akkor, amikor megláttam, nem volt tovább. Pedig én komolyan próbáltam nem foglalkozni sem vele, sem azzal, hogy valami megindult bennem már az első alkalommal, és melegített, amikor Sesénél voltunk, vagy amikor egyszer csak megjelent az edzésen, és mindenki körbevette, szinte láttam az arcukon a rajongást. És már akkor is idegesített, csak a világért nem vallottam volna be magamnak. Inkább oda sem mentem hozzá, nem érdekelt, hogy mennyire néz bunkónak, pedig láttam a szemében a csalódást.

De most, ahogy néztem, tudtam, hogy nem megy tovább. Hogy meg akartam ismerni, történjen utána bármi. Talán kiderül, hogy nem kedvelem, hogy ő nem kedvel engem, vagy egyáltalán nem is passzolunk egymáshoz. Még sosem éreztem ilyesmit.

Még sosem éreztem... ezt a valamit.

Fekete ruha volt rajta, egyszerű, rövid ujjú. Szabásra mintha csak egy póló lett volna, egy jó hosszú póló, a fél vállát el sem takarta, ejtve lógott a felkarján. Nevetett valamin, amit Nagore mondott neki, aztán egyszerre megtalálták őt a fiúk, és mindenki felkérte, lekérte, nekem meg még csak köszönni sem volt időm.

Keserű íz gyűlt a számba, miközben azt néztem, ahogy Gonzával táncolt, mosolyogva. Sokan táncoltak egyébként rajtuk kívül is, de mégsem láttam mást. Így volt ez nálam. Az volt hosszú idő, még megszületett bennem az elhatározás, hogy mit akarok kezdeni ezzel a lánnyal, de ha már megvolt a döntés, akkor nem volt nyugtom addig, amíg nem lett úgy, ahogy elgondoltam.

Csak... nem voltam konkurenciához szokva.

Pedig mit gondoltam? Hiszen Lia csinos lány, és...

– Mit sajnálod itt magad?

– Sese, te mindig tudod, mit kell mondani – jegyeztem meg, és zsebre tettem a kezem.

– Csak azért, mert cseppet sem feltűnően bámulod az egyik legfontosabb nőt az életemben – támaszkodott le mellettem, és ő is a táncolókra függesztette a tekintetét. – Kölyökkora óta ismerem Liát. Nem könnyű időszak áll mögötte, Mes. Nem akarom, hogy belemásszatok az életébe, ha utána ott is hagyjátok.

– Tudom, hogy történt valami.

– Nem lep meg. Félelmetesen jó emberismerő vagy.

– De kicsit sértő a feltételezésed. Tudod, hogy nem szoktam emberekkel szórakozni. Legalábbis olyanokkal nem, akiket tényleg emberszámba veszek.

– Tudom. Csak a rend kedvéért szóltam – biccentett.

– És szólni fogsz Gonzának is? Meg Karimnak? – vontam fel a szemöldököm, kissé talán sértetten. Pedig tudtam, hogy Sesének igaza van, hogy csak Liát akarja megvédeni, és azt is tudtam, hogy jogosak az ellenérzései, mert legyünk akármilyen emberek is, a focistáknak mindig van egy-két nőügye, akkor is, ha nem vagyunk rá éppen büszkék. És ezt figyelembe véve, persze jogos, amit mond. Csak azt hittem, kicsit jobban bízik bennem.

Vagy az is lehet, hogy Lia egyike az olyan embereknek, akikről ha szó van, Sese nem ismeri a bizalom szót. Nincs még egy olyan ember az ismerőseim között, aki olyan szenvedélyesen tud szeretni, mint ő.

Ellökte magát a faltól, aztán visszanézett rám.

– Ha érdekel a véleményem, illenél hozzá. – Felvontam a szemöldököm a megjegyzés hallatán. – Úgyhogy indulj, és kérd le – vigyorodott el, és én is megengedtem magamnak egy mosolyt.

A neheztelés, amit az előbb éreztem, elpárolgott. Hálás voltam azért, hogy Sergio így gondolja. 

Tényleg. Csak valahogy minden más volt fura.

Leginkább talán én.

Ettől függetlenül, amikor felcsendült a következő dal, amit akár lassúnak is nevezhettem volna, odaléptem a valamin nagyon nevető Higuaínhoz és Liához.

 – Lekérhetlek? – kérdeztem. Gonza felém nyújtotta a lány kezét, jó nagy vigyorral a fején, de Lia csak nézett rám, semleges arccal. Megbántottam, és még mindig haragudott.

A vállamra tette az egyik kezét, én meg a derekára a sajátomat.

– Eszedbe jutottam? – kérdezte rezignáltan. Nem tudtam elfojtani egy félmosolyt. Legszívesebben rávágtam volna, hogy „Ha tudnád!”, de inkább nem.

– Gondoltam, ha már mindenki megtáncoltat, én sem maradhatok ki.

– Aha.

– Mérges vagy – jegyeztem meg.

– Szép megállapítás, Sherlock.

– Mindig ilyen gúnyos vagy, ha megsértődtél? – néztem a szemébe. Kék szemek. Miért ilyen szomorúak? Mi vonz ehhez a lányhoz ennyire? A gyomromba furcsa görcs csúszott.

– Általában – biccentett.

– Sajnálom – mondtam. – Csak mindenki annyira rajong érted – mosolyodtam el, tompítva a mondat élén.

– Én csak... Csak azt hittem, kedvelsz.

Nem tudtam erre mit mondani. Fogalmam sem volt róla, mit érzek. Valamit, ez biztos. Mégsem tudtam mi az. Nem az a fajta ember voltam, aki marhára szenvedélyes. Őszintén, meg sem tudnám mondani, hogy voltam-e valaha igazán szerelmes.

– Persze, hogy kedvellek – mondtam végül halkan, megemelve az állát, mert a hosszú csendben lehajtotta a fejét.

Felnézett rám, valahogy olyan furcsán csillogott a szeme, belém meg nem tudom, hogy mi ütött, de már hajoltam hozzá közelebb, hogy megcsókoljam...

– Hugi, megengeded? A feleségem már az agyamra megy, úgyhogy rászabadítottam Crist.

Lehunytam a szemem, mielőtt elengedtem Lia derekát, hogy utána Xabi tegye oda a kezét, ahol az előbb még az enyém volt.