Taníts meg - 16. fejezet

[Tudom, hogy a péntek az LH nap, de nagyon elmaradtam a héten a suli miatt a fejezettel, így csak vasárnap jön. Addig is TM, most megjegyzés nélkül, szeretettel. Természetesen így ebből nem lesz vasárnap új fejezetet. Zenéért katt ide! :)]

16. fejezet – Madridba tegnap beszökött az ősz

Egy kapucnis hosszú ujjú felső fölé vettem fel a mezemet, hátán a tízes számmal. Lara mosolyogva nézett rám. Ő bezzeg kifogástalanul nézett ki, senki meg nem mondta volna, hogy meccsre megy vagy valahová teljesen máshová.

Nem mondom, a Deportivo vezető gólja után a gyomrom öklömnyire zsugorodott, de aztán Ronaldo és Di Maria gyorsan kiköszörülték a csorbát, és én fellélegeztem. Nem mertem reménykedni egy könnyű győzelemben, ezután a szezonkezdés után meglehetősen kritikusan álltam a csapathoz. Hála Istennek, nem nekem lett igazam, gyönyörű lett az az 5:1, borzasztó büszke voltam rájuk. Főleg azért, mert előtte még sosem voltam Madridban, és a Bernabéuban, úgyhogy most lenyűgözött az egész. Legfőképpen a hangulat.

Lara segített, hogy letaláljak az öltözőkhöz. Nagyon zavarban éreztem magam, amiért ilyen kis tehetetlen voltam. Mielőtt azonban beléptünk volna a folyosóra, megragadtam Lara karját, aki meglepetten fordult felém. Én csak megráztam a fejem, és felvettem a kapucnit.

– Nem akarok kellemetlen meglepetéseket, meg fényképeket – magyaráztam, ő pedig bólintott, és a megigazította az anyagot, előrehúzta a hajamat, hogy a lehető legkevesebb látszódjon az arcomból.

Át kellett verekednünk magunkat a médiahiénákon, ami csakis a belépőnknek köszönhetően sikerült, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor végre újra egy néptelen helyen állhattam, nem messze az öltözők ajtajától. Lara valahol eltűnt útközben, azt hiszem visszament a sajtós ismerőseihez, én pedig nekidőltem a folyosó fehér falának, és lehunytam a szemem. Csak akkor nyitottam ki újra, amikor kinyílt az ajtó. A srácok egymás után lépkedtek ki rajta, beszélgetve és jól láthatóan fáradtan. Sergio persze egyből kiszúrt, és rám vigyorgott, felmutatva a hüvelykujját. Visszamosolyogtam. Nagyra értékeltem, hogy nem akart elrontani a meglepetést.

Mes az utolsó között lépett ki, elmerülve a telefonjában. Csak akkor nézett fel, amikor az én készülékem jelezte, hogy üzenetem érkezett. Elmosolyodtam. Szóval nekem írt. Valószínűleg már hiányolta az ilyenkor mindig kézhez kapott megjegyzéseimet a meccsel kapcsolatban.

Egy pillanatig dermedten állva meredt rám: ennyi idő kellett neki, hogy legyőzze a meglepettségét, aztán azt a három lépést, ami elválasztott tőle villámgyorsan átszelte, és szorosan magához ölelt. Jó illata volt, gondolom most zuhanyozhatott. Erről árulkodott az is, hogy a haja még nedvesen csillogott.

– Mit keresel itt? – kérdezte, kicsit hátrébb lépve, de a karjával még mindig a nyakam körül.

– Gondoltam, megleplek – feleltem mosolyogva. A tenyeremmel a mellkasával támaszkodtam. Igaza volt Nandónak, amikor azt mondta, nem vagyunk egy súlycsoportban. Majdnem felborultam, amikor átölelt. – Reméltem, hogy örülni fogsz nekem.

– Örülök is – felelte. Egyik tenyerét az arcomra simította, hüvelykujjával az ajkamat cirógatva. A szívem azonnal őrült tempót kezdett diktálni, és azt hiszem, a félelemtől. – Tudod, mire vágyom most a legjobban? – kérdezte, én pedig szinte remegve ráztam meg a fejem. – Meg akarlak csókolni.

Egyetlen másodperc alatt temérdek gondolat játszódott le a fejemben.

Egyetlen apró részem, amely egy valahol lázadó – de legalábbis egy teljesen más – Annát képviselt, szinte sikított a koponyámban, szabadulni akart, és megcsókolni Mest. Az az aprócska Én-darab szerelmes volt belé, miatta állt hozzám annyira közel. Az elmúlt hetekben bőven volt időm letisztázni magamban, hogy mit érzek, és azzal is tisztában voltam, hogy nem vagyok – talán soha nem is voltam – közömbös Mes iránt. Hitegetni azonban sosem kezdtem volna. Annál nagyobb kegyetlenség, mint reményt adni, aztán elvenni, kevés van ebben a világban.

De az az Anna, aki igazából voltam, aki mindig is lenni akartam, sosem tudta volna megcsalni Nandót, akit igazán szeretett, és az az én nem is volt szerelmes Mesbe, még akkor sem, ha vonzónak tartottam őt. És hányingert kaptam volna magamtól, ha játszani kezdek velük, mint valami rossz tinirománc főszereplője.

Azt hiszem, kiolvasta a szememből a választ, de legalábbis látta benne a vívódást, mert nem tett semmit, csak a homlokomra nyomott egy puszit. Bár tudtam, hogy csalódott, nem tudtam leolvasni az arcáról. Bezárkózott, legalábbis egy pillanatig. Utána már jól látható volt, hogy kikívánkozik belőle egy-két megjegyzés, de azt hiszem, azért nem mondta ki őket, mert nem akart megbántani.

– Látom, ezúttal felkészültél – igazította meg a fejemen a kapucnit, ami a nagy ölelkezésben félig lecsúszott a hajamról. Elmosolyodtam.

Határozottan fogta meg a kezemet, de én nem is akartam, hogy elengedje. Sok minden volt, amit nem engedtem volna meg neki, sok olyasmi volt, amit megengedtem, de nem kellett volna, én azonban túlságosan szerettem ahhoz, hogy nemet mondjak neki. Nem hiszem, hogy az, hogy a kezemet fogja egyikbe is beletartozott volna.

– Hol vannak a cuccaid? – kérdezte, miután elégedetten konstatálta a mezszámomat.

– Sesénél. Ő segített, múlt éjjel nála is aludtam, hiába mondtam neki, hogy jó lesz egy szálloda is...

– Nem csodálom, hogy erről hallani sem akart... Eszedbe sem jutott foglalni szobát, ugye? – nézett rám ellentmondást nem tűrően. Megráztam a fejem, és elnyomtam a mosolyom.

– Legutóbb, amikor nálad voltam, elég világossá tetted, hogy ilyesmi még csak meg se forduljon a fejembe. Különben is, erre az egy éjszakára már éppen mindegy, akár a Bajarason is aludhattam volna – haraptam be a számat, Mes pedig csúnyán nézett rám. Aztán felfogta, hogy mit is mondtam tulajdonképpen.

– Csak egy napot maradsz? – kérdezte döbbenten.

– Szerdán BL-meccset játszotok, szóval ugyanúgy nem láthatnálak...

– Várj meg itt, Madridban – vágott közbe azonnal, és az ujjai szorosabban kulcsolódtak az enyémekre. Már majdnem kiértünk a biztonságot jelentő falak közül. – Vagy gyere el velem Amszterdamba. Legalább a hét végig maradj! – kérte, és ahogy a szemébe néztem, megremegett bennem valami. Egyszerűen képtelen lettem volna nemet mondani, így csak szótlanul bólintottam. A mosoly, ami felragyogott az arcán, mindent megért. Bár Nandónak egyébként sem mondtam, hogy meddig tervezek maradni, azt hiszem, ő az elejétől számított valami ilyesmire. Férfiak. Túl jól ismerik egymás észjárását.

– Jó. De inkább maradnék Madridban. Még semmit nem láttam belőle – mosolyodtam el halványan.

Mikor megláttam a kint álló tömeget, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy reggelig, amíg a hiénák el nem mennek itt maradok a Santiago Bernabéuban, de Mesut helyettem is elég bátor volt. Elengedte a kezem, helyette a vállamat karolta át, hogy kényelmesen el tudjam rejteni az arcom a vállába, ha egy kicsit oldalra fordítom a fejemet. A szeme elé tolta a napszemüvegét – bár, hogy mi szükség erre az éjszaka közepén, arról fogalmam sem volt – és kiléptünk.

Persze azonnal vagy egymillió felvétel készült rólunk, engem meg elkapott a hányinger. Rosszul voltam tőle, hogy emberek ennyire ne tartsák tiszteletbe mások magánéletét.

Mes nem válaszolt egyetlen kérdésre sem, és figyelemre sem méltatta a megjegyzéseket, amiket inkább én kaptam, nem ő. Kinyitotta nekem az autója ajtaját, én meg sűrű hálaimákat rebegtem, amiért sötétített volt az üveg. Amikor ő is beült mellém, mindkettőnkből kirobbant a nevetés.

– Felfogadlak testőrömnek – kacagtam, ő pedig gázt adott. Valami minősíthetetlen zaj szólalt meg az autó hangszóróiból, mire elfintorodtam. – Sosem fogom megszokni, hogy te ezt nevezed zenének.

Csak vigyorgott az arckifejezésemen.

– Szokd meg, Anna. A rap és a hip-hop pontosan ugyanolyan zene, mint az a nyálrock, amit te hallgatsz.

– Én nem hallgatok nyálrockot – kértem ki magamnak azonnal.

– Pontosítsunk. Nem csak azt hallgatsz. A többi ugyanaz a kategória: elviselhetetlen – vigyorgott rám, mire keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt.

– Inkább az utat nézd, jó? – morogtam.

Messzel lenni annyira könnyű volt néha, hogy azt kívántam, bár mindig ilyen lenne. De sajnos egyikünk sem tudott megfeledkezni arról, hogy mi soha nem lehetünk barátok igazán.

***

Madridba tegnap beszökött az ősz. Bár az eredeti idézet nem így szólt, ahogy Mes beállt az udvarba, és a kezembe nyomta a bejárati ajtó kulcsát, hogy nyissam ki, amíg beáll a garázsba, én meg kiszálltam az autó utasteréből a csöpörgő esőbe, menthetetlenül ez jutott eszembe.

Ahogy a cseppek átáztatták a vékony hosszú ujjúm anyagát – pedig nem kellett valami nagy távot lesétálnom – megcsapott az utánozhatatlan őszi érzés, ami csak ennek az évszaknak a sajátja. A nyárnak hivatalosan is vége volt, és én újjászülettem. Ami igazán vicces, hogy erre éppen az őszt választottam, amikor a természet lassan haldokolni kezd.

Elfordítottam a kulcsot a zárban, és beléptem az előszobába, nyitva hagyva az ajtót. Mesut villámsebességgel jelent meg mögöttem, és csukta be maga után. A kezében ott volt a sporttáskám, amit Sesétől szereztünk meg.

– Hát, üdv nálam – mutatott körbe, mikor beléptünk a nappaliba. – Csináljuk meg neked a vendégszobát – kócolta meg a hajam, ezzel próbálva oldani a feszültséget, amiért hálás voltam neki.

Mivel előző éjjel sem tudtam aludni, vasárnap estére már baromi fáradtnak éreztem magam, és reménykedtem benne, hogy egy forró zuhany után azonnal el fog nyomni az álom.

Erről azonban szó sem volt. Odakint elkezdett tombolni a vihar, én pedig képtelen voltam lehunyni a szemem.

Lebotorkáltam az emeletről, próbáltam nem eltévedni Mesut háznak csúfolt villájában, mire végre eljutottam a célomig: a hatalmas, kertre néző üvegfalakig. Valójában óriási ablakokról volt szó, mégsem tudtam így gondolni rájuk.

Bámultam kifelé. Villámok festették sárgára, rózsaszínre, fehérre a sötét eget, az eső pedig úgy szakadt, mintha negyven napig el sem akarna állni.

Megnyugtatott, de semmivel sem lettem tőle álmosabb, csak a fejem ürült ki. Összefontam magam előtt a karjaimat, kicsit hűvösnek éreztem a szobát egy egyszerű trikóban és egy bő nadrágban, amit még édesanyám hagyományozott rám, és talán Isztambulban vette a bazárban, mindenesetre én pizsamaként használtam.

Szerettem hallgatni az eső hangját, most is megnyugtatott, ahogy odakint kopogott, mégsem igazán találtam a helyem. Annyira boldog voltam attól, hogy itt lehetek, hogy gyakorlatilag már lelkiismeret-furdalásom volt tőle...

Amivel életemben először nem akartam foglalkozni. Mert igenis a magam ura voltam. És jogom volt azzal lenni, akit szeretek.

Majdnem felsikoltottam, amikor átkarolta a vállamat, és kellett néhány pillanat, amíg a légzésem normalizálódott. Mes halkan nevetett a fülem mellett, és magához húzott. A bőre forró volt, és nem viselt felsőt, ezzel tökéletesen tisztában voltam, hátra sem kellett néznem.

Nekidőltem a mellkasának, és nagyot sóhajtva lehunytam a szemem.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte, én pedig csak bólintottam, és a karjára tettem a kezem.

Biztonság. Csak azt éreztem, hogy biztonságban vagyok.

– Nem akartalak felkelteni – motyogtam.

– Még óvatosan is olyan hangosan közlekedsz a lépcsőmön, hogy ez eleve esélytelen volt, Anna. – Éreztem, hogy mosolyog, és én sem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el. A fejem tele volt vele: Mes illata, Mes bőrének az érintése, Mes, Mes, Mes...

– Bocsánat.

– Tudod, hogy bejöhettél volna hozzám is – mormogta a fülembe, és kirázott a hideg. Ne csináld ezt velem, Mesut Özil... Végtelenül gyengének, szánalmasnak és halandónak éreztem magam.

– Akkora ez a ház, hogy nem voltam benne biztos, merre induljak – próbáltam meg elpoénkodni a helyzetet.

– Aha. Azt hittem, hogy ezen a béna, köntörfalazós részen túl vagyunk – jegyezte meg. – Sőt, egészen eddig azt hittem, hogy nálunk teljesen ki is maradt.

Kinyitottam a szemem, és az ablaküvegen látszó tükörképünkre bámultam. Hát jó. Ha ezt akarja, rajtam ne múljon, őszinte leszek vele.

– Féltem. Félek tőled, Mesut Özil. Mert bármi is történt velünk az elmúlt negyed évben, bármit állítottam és bármiről is próbáltam meggyőzni magamat, vagy a környezetemben élőket, van egy részem, egy egészen kicsi rész, aki szeret téged. Nem teljesen én vagyok, bár én is nagyon szeretlek... de az az elnyomott darabkám szerelmes beléd, és nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy én Fernandót szeretem, és ezen semmi sem változtathat a világon. Semmi. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de akkor is így van. És rettegek attól, hogy úgy igazán kettesben legyünk, mert egy szép napon klappolni fog minden: a hely, az idő, a hangulat, és én többé nem tudok felelősséget vállalni azért, amit teszek. Azért, ami te és én teszünk.

Maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen, bár nem volt sok fény a szobában: egyetlen lámpa sem égett. Alig tudtam uralkodni a testem remegésén, amikor találkozott a tekintetünk.

Azelőtt tudtam, hogy mit fog tenni, mielőtt ténylegesen megtörtént volna, mégsem csináltam semmit. Mert az az őrült részem is azt akarta, amit Mesut. Én pedig belefáradtam abba, hogy ellenkezzek.

Talán szörnyen kellett volna éreznem magam, egy egyszerű lotyónak, mégsem ment. Annyi mindent kellett elviselnem Nandótól, annyira vágytam arra, hogy szeressenek, hogy egyszerűen képtelen voltam rá. Nem szerettem kevésbé őt, egyáltalán nem, és tudtam, hogy egy idő után jönni fog a bűntudat is, de akkor és ott, még nem volt itt az ideje. Mert úgy gondoltam, hogy hamvaiban elpusztult kapcsolatom Messzel, és maga Mes is megérdemel ennyit. Pedig tudtam, hogy fájni fog neki. Megmondtam neki is. De felnőtt férfi volt, választási lehetőségekkel. És ő ezt választotta.

A sorsom végérvényesen kicsúszott a kezeim közül.

Az ujjai elvesztek a hajamban a tarkómon, a másik kezével a csípőmre szorított rá. A szívem ezerrel lüktetett, és alig kaptam levegőt. Az ő mellkasa is gyorsan emelkedett és süllyedt, én pedig tétován aktivizáltam magam és simítottam a tenyerem az arcára.

A lélegzete az ajkamat érte, és még mindig egymás szeméből próbáltunk olvasni, ami nem is csoda. Kvázi most vallottam neki szerelmet, akkor is, ha kicsit furcsa volt, akkor is, ha mindketten tudtuk, hogy ez nem változtat semmin.

– Úgy sajnálom ezt az egészet – suttogta a homlokát a homlokomnak döntve, amihez alaposan meg kellett görnyednie.

– Tudom. És hidd el, ha tudnám mivel tehetném könnyebbé...

– Tudod.

– De arra nem lennék képes – sütöttem le a szemem.

– Tudom.

Apró puszit nyomott a számra. Nem húzódtam el, és most nem azért, amiért a pályaudvaron, most nem azért, mert megbénított a döbbenet. Most én is akartam. És azt hiszem, ezt ő is láthatta. Abban a percben minden tökéletesen passzolt. És engem többé nem érdekelt, hogy mit csinálok. Hogy mennyire helyes, amit csinálok.

A következő érintés már egyáltalán nem volt ennyire puhatolózó. Nekiesett az ajkaimnak, én pedig lehunytam a szemem, és visszacsókoltam. Szorosan magához húzott, és én nem is akartam távol lenni tőle, az ujjaim belegabalyodtak a tincseibe. Annyira puhák és gyengédek voltak az ajkai, és közben mégis annyira követelőzőek, hogy bele sem mertem gondolni, mióta vágyott erre. És abba sem mertem belegondolni, hogy én miért vágytam erre...

A felsőm alja felgyűrődött, így az ujjai a meztelen bőrömet érintették, aztán végigsimított a derekamon. Percek teltek el, mire képesek lettünk elszakadni egymástól.

A madridi ősz alatt nem csak megszülettem...

…azon az estén meg is haltam egy kicsit.

***

Borzasztó későre járt, már vártam, hogy odakint szürkülni kezdjen az ég. Mesut egyik karja a fejem alatt volt, a másikkal átkarolt, és egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Én sem éreztem, hogy álmos lennék, ott kucorogtam az ölelésében. Az ujjaival mintákat rajzolt a hátamra.

Beszélgettünk. Akadt téma bőven. Néha megcsókolt, de semmi több nem történt. Nem feszegettük a határokat, bár tisztában voltam vele, hogy képes lennék nemet mondani neki, ha azon múlna. Olyan orbitális baromságra, mint lefeküdni Messzel, nem lettem volna képes.

– Néha szeretném tudni, hogy mit vétettem az Isten ellen, amiért ő találkozott veled előbb...

– Semmit, Mes. Rád valahol vár egy nagyon rendes lány, és egy napon majd egészen biztosan meg is találod őt. És akkor megint lehetünk igazán barátok – feleltem és megsimogattam az arcát. Olyan béke volt bennem, hogy én is meglepődtem rajta, mégis tökéletesnek éreztem azt az éjszakát, a gyengéd érintéseket, a komoly szavakat, a forróságot, a szívem gyakran felerősödő dobogását.

– Néha komolyan irigylem az optimizmusodat – fintorgott, én pedig elmosolyodtam.

– Ez nem optimizmus, hanem tudás. Egy olyan ember, mint te, nem maradhat egyedül – vontam meg a vállam.

Pillanatok alatt fordított a hátamra, és a fejem két oldalán megtámaszkodva nézett a szemembe. Annyira... nem is tudom, mi erre a jó szó. Nem tudom igazán megfogalmazni, hogy mit találtam benne annyira vonzónak. Talán – egyszerűen szólva – csak az tetszett, hogy férfias. Az tetszett, hogy bármiről tudtam beszélni vele. És szerettem, amiért szeretett.

Ahogy csókolt, szinte éreztem, hogy mit jelentek neki, értettem a ki nem mondott szavakat, és megpróbáltam viszonozni. Más volt, teljesen más, mint Nandóval. Úgy éreztem, ez a biztonság, ez a tudat, hogy szeret valaki, mellette még sokáig nem lesz meg. Vissza azonban már nem fordulhattam. El fogom neki mondani, mi történt Madridban, el fogom viselni, ha ordítozni fog, és meg fogom mondani neki, hogy ez mindkettőnknek kellett ahhoz, hogy Mes el tudjon engedni.

Átkaroltam a nyakát, és még közelebb húztam magamhoz.

– Baromi mérgesek lesznek rád, amiért ma éjjel nem aludtál, remélem tudod – suttogtam a szájára egy mosoly kíséretében, az ajkamba harapva.

– Vannak helyzetek, amikor ez a legkevésbé sem érdekel. Ez ma egy ilyen helyzet – vágott vissza, és újra megcsókolt.

Furcsa érzés volt, olyan, mintha néhány napra kikölcsönöztem volna annak az embernek az életét, aki Mesut mellett lehetnék.

De amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy valóban ezt akarom-e, a válasz nem volt, még akkor is, ha egy részem soha többé nem akarta elhagyni Madridot. Mert ez nem én vagyok, többé már nem.

Mes mellkasához bújva aludtam el, és nem álmodtam.

Kint ültem Amszterdamban az Ajax meccsen, hiába mondtam először azt, hogy inkább maradnék, és szurkoltam a csapatnak, ugráltam a 4:1 felett érzett boldogságomban, és miután hazaértünk, lassan elkezdtem megismerni Madridot.

Várost néztem Messzel, ha ideje engedte az edzések mellett, vagy egyszerűen csak feküdtünk a kanapéján, és filmet néztünk, beszélgettünk, nevettünk, vacsorát főztem neki... túl idilli volt ahhoz, hogy elhiggyem: ez a valóság. Megszoktam már, hogy a boldogságért – amit esetemben Nando jelentett – keményen meg kell harcolnom.

Amikor szombat este hazaértem Madridból, az együtt töltött egy hét után, amíg valahol a barátság és a szerelem határmezsgyéjén ingáztunk, nehéz volt. De mindketten tudtuk, hogy itt a vége. Hogy most már tényleg csupán barátok lehetünk. Nincs értelme fájdalmat okozni egymásnak. És nincs értelme elhitetnem magunkkal, hogy lehetne ez az életem.

Mert nem lehet. És nem azért, mert nem akarom, vagy mert úgy éreztem, hogy elköteleztem magam Nando mellett, és most már nem vonhatom vissza az adott szavam. Egyszerűen csak mindketten tudtuk, hogy Mes iránt csupán töredékét érzem annak, amit számomra Nando jelent.

Megpróbáltuk. És nem tudok másként dönteni, mint ahogy már egyszer döntöttem.