Love hurts - 10. fejezet

10. fejezet – The Captain

Mióta Madridban vagyok, egyszer sem fordult elő, hogy ne Mesuttal vagy a családommal töltöttem volna azt az időt, amikor a srácoknak kivételesen szabadnapja volt, és persze a családomhoz soroltam Sesét is. A mai nap azonban kivétel volt.

A mai nap már régi tartozásom.

És én nem szerettem tartozni.

Elmerengve ültem a lépcsőnkön, és a késő őszi eget bámultam, amin most éppen esőfelhők gyülekeztek. Madridban nem számít, hogy esik az eső, vagy süt a nap, mindenképpen gyönyörű volt.  Ahogy néztem, kiürült a fejem. Igazán ritka volt az ilyesmi az életemben, különösen az utóbbi időben, amikor az agyam peremén folyton ott lebegtek a barátaimról megőrzött emlékképek. Nem volt kellemes. Vagy ha nem rájuk gondoltam, akkor Mesre, Sesére, azokra az emberekre, akik most fontosak csak igazán.

– Zavarok?

Összerezzentem, aztán elmosolyodtam, amikor a fejemre tette a tenyerét.

– Tudod, hogy nem – feleltem, és elfogadtam a felém nyújtott kezet, aztán feltápászkodtam.

– Nem is szólsz, hogy elmegyünk? – vonta fel a szemöldökét, amikor hátra sem nézve indultam el vele az autója irányába.

– Tudják. Azért ültem kint, mert már vártam rád – vontam meg a vállam, és a szemem elé húztam a napszemüvegem, csak úgy megszokásból. Az ember sosem lehet elég óvatos, ha sokszor lóg híres focistákkal. A táskámat az ölembe téve ültem be a fekete autóba, a sötétített üvegek mögé.

Iker beült mellém, és benyomta a rádiót. Nem igazán figyeltem rá oda, hogy milyen zene szól, halk is volt, és nem is volt különösebben lényeges. A kapitány profilját néztem, és azon gondolkoztam, hogy mikor beszélgettünk utoljára. Úgy igazán.

Sok mindenért lehettem hálás Nagorénak és Xabinak, de azt hiszem a legfontosabb az volt, hogy Xabi hurcolt engem, ahová csak lehetett a kezdetektől, mint családtagot. Miatta éltem túl a kamaszéveimet, azért nem voltam magányos, mert ő bemutatott azoknak az embereknek, akik utána a világomat jelentették, amíg meg meg nem ismertem Petiéket.

Casillas és én nem értettük meg egymást, legalábbis eleinte. Alig váltottunk néhány szót, azt is inkább udvariasságból. Azt hiszem, nem voltam neki szimpatikus. Csak egy lányt látott, aki az egyik pillanatban álarcok mögé bújva csendeben ül a legtávolabbi sarokban, a következőben pedig hangosan nevet Sesével és Nandóval, rajongó tekintettel nézve rájuk.

Csak úgy, mint a többi hasonlókorú kiscsaj.

– Min gondolkodsz? – kérdezte, felém pillantva.

– Rajtad – ismertem be, elhúzva a számat. – Azon, ahogy megismerkedtünk. Nem kedveltél túlságosan, mi?

– Hát... nem igazán – bólintott. Örültem, hogy ezen most már mindketten nevetni tudtunk. – Tudod, elég sokszor van szerencsék sikítozó rajongókhoz, téged meg nem tudtalak hová tenni.

– Tudom – biccentettem, és még mindig őt néztem. – Azért köszönöm, hogy akkor mégis odajöttél hozzám.

– Sese soha nem bocsájtott volna meg magának, ha én nem teszek valamit – vigyorodott el.

Iker és én akkor kerültünk közel egymáshoz, amikor Sese és én először vesztünk komolyan össze. Nem sokkal a 2008-as Eb vége után. Már akkor szó volt róla, hogy maradok, de végül a nem mellett döntöttem, amin persze iszonyatosan összevesztünk. Jó nagy volt közöttünk a korkülönbség, mégis nagyon közel álltunk egymáshoz. Bár Fernandót is imádtam, a Sesével való kapcsolatom még annál is szorosabb volt. Nem tudom miért. Csak így volt, és kész.

Szóval összeszólalkoztunk, ráadásul valami vacsora alatt. Annyira megbántódtam, hogy kint ültem a hely teraszán, és csak bámultam ki a fejemből, várva, hogy felszáradjanak a könnyeim.

Iker volt az, aki észrevett. Iker volt az, aki mellém ült beszélgetni. És aztán egyszerre már nem csak Sergio volt a téma. Hogy ki is nekem Iker, sosem tudnám megmondani. De valaki olyan, aki nagyon fontos. Mindig is nagyon fontos lesz.

– Mert te vagy a Kapitány – mosolyogtam vissza. – Hallom, nősülni készülsz. Meglepődtem. De el tudlak ám képzelni öltönyben egy csodaszép menyasszonnyal az oldaladon. Ezer éve nem láttam Sarát. Remélem, jól van.

– Alig tudtam lebeszélni róla, hogy velünk jöjjön – mondta, és éreztem a vidámságot a hangjában.

– Ez most csak a mi délutánunk – sóhajtottam.

– És azt hiszem, sok mesélni valód van – nézett rám jelentőségteljesen, mikor megálltunk a pirosnál.

– Ha Mesre gondolsz...

– Nem rá gondolok. És ezt te is pontosan tudod – taposott a gázba.

Persze, hogy tudtam. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy Iker észreveszi, hogy történt velem valami. Mégis csak ő volt Iker. És bár tudtam, hogy a titkom nem titok többé, nagyon boldoggá tett, hogy ennyire figyel rám. Hogy ennyire ismer.

Hála.

Mióta itt vagyok, csak hálát érzek mindenki iránt.

***

Úgy töltöttük el az időt, ahogy régen is tettük ezeken a közös napokon. Moziba mentünk – kicsit megdobáltuk egymást pattogatott kukoricával, mert gyereknek lenni jó – aztán könyvesboltba, és mindenféle regények felett vitatkoztunk, meg arról beszélgettünk, hogy mennyire jók az aktuális focis kiadványok. Aztán beültünk egy kávézóba, ahol a kávé után a létező összes ajánlatot kipróbáltuk, amiben nincs koffein. Gyanítom, Ikernek nem lett volna szabad ennyi csokit bevinni a szervezetébe, de egy alakalomba nem fog belehalni. Még szerintem sem.

Elmeséltem neki mindent.

Azt szerettem Ikerben, hogy nem kezdett el szörnyülködni, és nem kezdett el sajnálkozni. Magához ölelt néhány pillanatig, és ennyi.

Persze azoknak az embereknek, akik nem ismerik, érzéketlennek tűnhet, de nem az. Csak ismer. És pontosan tudta, hogy nincs másra szükségem, csak a tudatra, hogy mellettem van. Ehhez pedig nem volt szükség nagy szavakra.

A legkevésbé azokra volt szükség.

– Figyelj, Iker, te látod őket az edzésen... Mi van Sesével meg Messzel? – szaladt ki a számon a kérdés. Nem akartam megkérdezni, de nem tudtam őket kiverni a fejemből, még élénken élt bennem a két nappal ezelőtti furcsaságuk, amire azóta sem mertem egyiküknél sem rákérdezni.

Legfőképpen azért, mert nem tudtam, milyen kérdést kéne feltennem.

Meglepve nézett rám.

– Mi lenne velük?

– Nem tudom. Furcsák.

Iker furán méregetett. Egyből az jutott eszembe, hogy remek, még egy ember, aki többet tud mint én.

– Mennyire komoly ez a dolog közted meg Özil között?

Elkerekedtek a szemeim.

– Eléggé, azt hiszem – feleltem kicsit zavarban. – Jól megvagyunk. Több, mint jól. Furcsa. Mellette megint énnek érzem magam, tudod? Van fájdalom, vannak emlékek, és van Mes, aki csak ott van és egyszerűen minden könnyebb. Még levegőt venni is – mondtam őszintén, az ujjaim között forgatva a kanalam.

– Nincs velük semmi, Hugi. És ha van is, nagyfiúk már. Meg fogják oldani, emiatt ne aggódj.

Felnéztem rá, és tudtam, hogy egyszerűen csak nem akarja elmondani. Ebben pedig talán igaza is volt. Semmi közöm nincsen hozzá.

– Oké – bólintottam.

– Örülök nektek. Jó, hogy megint mosolyogsz – tette hozzá, én pedig hálásan néztem rá.

– Köszönöm, Kapitány.

***

Egész nap nem tudtam elérni, és ez furcsa volt, de nem idegeskedtem. Mindkettőnknek megvolt a saját élete. Még akkor is ha nagyon érdekelt, hogy mit csinál. Még akkor is, ha aggódtam érte. Aggódtam, főként a rémálmai miatt. Aggódtam, amikor hallottam őt a párnába sikítani, aztán kapkodni a levegőt, mikor rádöbben, hogy csak álmodott. 

A legrosszabb az egészben az volt, hogy fogalmam sem volt, mit tehetnék. Soha nem kellett megbirkóznom ilyesmivel. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Nem tudtam semmit sem. Nem tehettem mást, csak magamhoz öleltem, és reménykedtem benne, hogy idővel könnyebb lesz. Mindkettőnk számára.

Mert nem csak neki volt nehéz. Jobban volt, ezt láttam rajta, de néha, egy-egy pillanatra, amikor azt hitte, senki sem látja, láttam elbizonytalanodni, láttam, ahogy tétován játszik az ujjaival. És mindig az jutott eszembe ilyenkor, hogy mikor mondja azt: elég volt.

Mikor dönt úgy, hogy bármennyire is igyekszik, nem férek bele az életébe.

És ez megrémisztett, mert soha nem éreztem úgy senki iránt, mint ahogy őiránta. Nem tudom, hogyan lehetne definiálni a szerelmet, de amit a könyvekben írnak, meg sem közelítik a valóságot. A szerelmet nem lehet megmagyarázni. Az csak ott van benned. Kavarog. Forr. És nem ereszt. Rettegésben tart, megszállottá tesz, és közben egyszerre leszel gyengéd, és teljesen más, mint amilyen eddig voltál.

Ez talán nyálasnak hangzik – és soha nem mondanám ki hangosan – de attól még így van.

Nagyon meglepődtem, amikor Lia betoppant este hét után, és gyanúsan Iker Casillas autójából szállt ki, ha jól láttam az ablakon keresztül. Persze, körülbelül Iker lenne az utolsó, akire féltékenykedni kezdenék, de attól még fura.

Hátrafordultam a kanapén – egy meccs ismétlését néztem – miközben ő kedélyesen levette a cipőjét, és halkan átsétált az előszobán, aztán a nappalin, fölém hajolt, és puszit nyomott az arcomra.

– Hívtalak – mondtam neki.

– Sajnálom, szólnom kellett volna, hogy ma nem leszek elérhető – mondta kicsit bűnbánóan és a táskájába túrva előbányászta a telefonját, és bekapcsolta. – Ikerrel voltam.

– Egész nap? – vontam fel a szemöldököm.

– Egész nap – bólintott mosolyogva.

– Oké, akkor szólj, ha féltékenynek kellene lennem még valakire...

– Ne hülyéskedj már, Iker leginkább olyan mint egy testvér... vagy mintha az apám lenne, ami elég durva hasonlat, de attól még... Hogy értetted, hogy még valakire? – nézett rám hirtelen. Egy pillanatra ledermedtem. Még soha nem hazudtam Liának, de ez alkalommal tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz.

A legborzasztóbb az egészben, hogy ijesztően könnyen sikerült.

– Hát, meglehetősen nagy a rajongótáborod az öltözőben. És őszintén szólva Gonzát például igazi vetélytársnak érzem.

Lia elnevette magát, és lehuppant mellém a kanapéra. Elfészkelte magát, a vállamnak hajtotta a fejét, és a meccsre kezdett összpontosítani. Én azonban egyszerre semmi másra nem voltam képes, mint rá figyelni. Talán egyszerűen csak el kellene mondanom neki, hogy mi van Sesével. Könnyebb lenne, ha tudnám, hogy érez. De amikor erre gondolok, mindig az jut az eszembe, hogy elárulnám Sergiót. És azt nem tudnám megbocsájtani magamnak. Mert attól, hogy Lia hogyan érez irántam, nem igazán voltak kétségeim. Legalábbis nem Sesével kapcsolatban.

– Mi a baj? – kérdezte halkan, mikor már egy ideje gépiesen simogattam a haját.

– Semmi – ráztam meg a fejem. – Megyek, lezuhanyzom. Itt maradsz éjszakára?

Szerettem a mosolyát, amivel rám nézett ez után a kérdés után.

– De csak ha nem bánod.

Lehajoltam hozzá, és megcsókoltam.

– Nem bánom.

Beálltam a zuhany alá, és vártam, hogy a forróvíz kimossa belőlem a kétségeket. Lehunytam a szemem, és nem gondoltam semmire. Az El Clasico hatalmas, szürke felhőként lebegett a fejem felett, nem is beszélve a válogatott szünetről.

Nem láttam előre a dolgokat, nem tudtam, mit kell tennem legközelebb. Soha nem volt még ennyire megfoghatatlan az életem.

Éppen a hajamat töröltem, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és belépett Lia, de amint meglátott, megtorpant, és becsapta maga mögött. Elmosolyodtam.

– Ne haragudj! – szólt be, én pedig kinyitottam az ajtót. Ott állt, karján egy törölközővel, fülig vörösödve, és gyönyörűen, kiengedett hajjal.

– Semmi baj. Amint látod, törölköző van rajtam – jegyeztem meg semleges hangon. Nem hittem volna, hogy az arca árnyalata mélyülhet, de mégis. Lehajtotta a fejét, a haja előrehullott. Az álla alá nyúltam, így kényszerítve, hogy rám nézzen. – Miért vagy ennyire zavarban? – kérdeztem halkan, közel az ajkaihoz.

– Még kérdezed? – Zavartan mosolygott. Aztán az egyik tenyerét a mellkasomra fektette és végighúzta egészen a törölköző széléig. Éreztem, hogy kiráz a hideg. – Csak rád kell nézni... Én meg csak egy...

– Lia – ejtettem ki erélyesen a nevét, mire rám nézett. – Nem érdekel. A legjobb dolog abban, amikor veled vagyok az, hogy nem kell valakinek lennem. Elég, ha csak én magam vagyok.

Megcsókoltam. A nyakam köré fonta a kezét, a falhoz szorítottam. Eszméletlenül akartam. De itt és most nem én döntöttem.

– Nem gondolkodtál azon, hogy levágatod a hajad? – kérdezte mosolyogva két csók között.

– Mostanában nem.

– Megnézném milyen...

– És élveznéd, hogy nem akad bele a kezed, mi? – néztem rá, és kisimítottam néhány tincset az arcából.

– El sem hinnéd – sóhajtotta. – Öltözz fel, mielőtt...

Felvontam a szemöldököm, és hátrébb léptem tőle, aztán széttártam a kezem, és még körbe is fordultam, vigyorogva.

– Élvezed ezt?

– Fogalmad sincs.

Megnyugtató a tudat, hogy nem csak én érzek úgy, ahogy.

Az ágyon ülve vártam, hogy lezuhanyozzon, aztán mikor megjelent, úgy éreztem, azért csinálja, hogy bosszút álljon az előbbiért. Túl rövid nadrág. Túl sokat mutató felső. Minden érzékszervem rá volt kiélezve. Megállt előttem, és lehajolva megcsókolt. Elkaptam a csípőjét, és az ölembe húztam.

Istenem, annyira vágytam rá.