Taníts meg - 18. fejezet

[Semmit nem tudok hozzáfűzni igazából. Nagyon a vége felé járunk, még kettő fejezet van hátra vagy három, attól függ, hogy lesz-e kedvem kettőbe szedni az utolsót :) A címüket azért nem látjátok még oldalt, mert nagy bajban vagyok velük, egyszerűen nincs egy normális ötletem sem... Az írás közben James Blunt Back to Bedlam albumát hallgattam, ezt tudom ajánlani. Remélem, tetszeni fog nektek!]

18. fejezet – Már nem elég

– Anna!

Nem feleltem. Miután leküzdöttem a sírást, több dologba is belekezdtem egyszerre. Először is, bekapcsoltam az ágyon heverő laptopomat, és repülőjegyet foglaltam a következő madridi járatra. Nem igazán tudtam, hova máshová mehetnék, mert hazaállítani nem lett volna képem, és annyira féltem, hogy szükségem volt valakire, valakire akit szeretek, és akinek elmondhatok mindent. Az első gondolatom persze Luca volt, de Luca ma még Oroszországban modellkedett, holnap pedig érkezik Londonban, ami jelenleg nem elég nagy távolság Nando és köztem.

Nekem már nem elég.

Nando tovább szólongatott, de továbbra sem válaszoltam. Leügyeskedtem a szekrény tetejéről a két bőröndöm, és mindent belepakoltam, ami az enyém volt, és mozdítható: a ruháim, a telefontöltőm, néhány könyvet, ami belefért, aztán kipakoltam a hálóból nyíló fürdőből is. Nem került sok időmbe, hogy összeszedjem őket, vagy talán csak én nem érzékeltem soknak.

Mindenesetre Fernando akkor lépett be a szobába, amikor lecsuktam a két bőrönd fedelét, és a maradék holmimat – laptop, pénztárca, telefon – pakoltam be az utazótáskámba.

– Anni... – kezdte volna, és én rá néztem. Abban a percben megfordult a fejemben, hogy elmondom neki: várandós vagyok, aztán még sem tettem. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy ilyesmivel próbáljam meg magamhoz láncolni. – Sajnálom.

– Tudod, nekem már nem elég az, amit mondasz. Az számít, amit teszel – néztem a lábfejemre.

– Hiába akarnálak meggyőzni, hogy maradj, ugye?

Megráztam a fejem. Ami igazán fájt, hogy meg sem próbálta. De most nem sírhattam el magam.

– Tudod, én komolyan elhittem, hogy ez működhet kettőnk között. Azt hittem, hogy elég, ha én mindent odaadok magamból, hogy egy idő után kapsz majd valamit, hogy egy idő után fontos leszek. De tévedni emberi dolog...

Nem tudtam palástolni a fájdalmamat.

– Hívok egy taxit – mondtam végül, csak mert nem tudtam, mit tehetnék még. Nem bírtam elviselni, ahogy nézett rám. Túl sok volt.

– Anna, ne hülyéskedj, elviszlek a reptérre – tiltakozott, de csak ránéztem, és megráztam a fejem. Ha csak egy kicsit marasztalt volna, egy kicsit úgy, hogy el is higgyem, hogy komolyan gondolja... De nem tette.

– Nem menne... – nyögtem, és nem érdekelt, hogy érti-e vagy sem.

– Nem kell elmenned....

Keserűen felnevettem.

– Már hogyne kellene, Nando! Én nem akarok második lenni. Nem bírnám elviselni, hogy van a feleséged, és vagyok én, és kettőnk között ingázol. Egyáltalán, azt sem értem, hogy... – megráztam a fejem.

– A pasas elhagyta őt, én meg...

– Te pedig még mindig szereted – suttogtam kettőnk közé a csendbe. Éreztem, hogy kibuggyannak a könnyeim. Miért nem tudtam csak egy kicsit erősebb lenni?! – Mekkora hülye voltam, hogy azt hittem, komolyan kezdesz megszeretni – szorítottam az arcomra a kezem.

– Anna... – Éreztem a fájdalmat a hangjában, de nem érdekelt. Miért érdekelt volna? Hol volt az ő fájdalma az enyémhez képest? Abban a pillanatban mindent és mindenkit gyűlöltem ezen a világon. A legjobban saját magamat.

– Hagyjuk ezt, jó, Fernando? Nekem már elég volt a fájdalomból, mert lássuk be, azt aztán kaptam bőven. De az én hibám. Az én hibám is. Csak azt nem tudom, hol rontottam el, tudod? Őszintén nem tudom. Talán Mes miatt, talán...

– Ez nem Özilről szól!

– Persze. Ez kezdettől rólad és Olalláról szólt. És rólam, a buta kislányról, aki hagyta, hogy pótszert csinálj belőle – néztem a szemébe a könnyeimen át. Tudtam, hogy fájt neki, amit mondok, de nem voltam képes tovább nyelni mindazt, amit talán már az elején ki kellett volna mondanunk. Annyira fájt, hogy azt hittem, összeesek. – Köszönöm a szép emlékeket, Nando – suttogtam, és egy pillanatra a mellkasának döntöttem a homlokomat. Nem számított már. Ennél jobban úgy sem fájhatott.

***

Alig bírtam el a csomagjaimat, de a nap fénypontjaként sikerült kifognom egy normális taxist. Nem mertem végiggondolni, hogy mit fog szólni Mes, amikor az éjszaka közepén betoppanok hozzá. Telefonálhattam volna előtte, hiszen független férfi, simán lehet programja, de tudtam, hogy ott lenne végem, és ide sem merek eljönni. Londonban pedig egyértelműen nem maradhattam.

Még soha nem kellett csöngetnem Mesuthoz, így most kicsit furán éreztem magam, főleg, mivel nagyon komoly berendezéssel kellett szembenéznem. Rendes kaputelefon volt kamerával. Őszintén reménykedtem benne, hogy így nem látja majd a totálisan gyűrött arcomat, bár valószínűleg az, hogy itt vagyok, ezer szónál is többet mond majd neki.

– Igen? – hallottam a hangját. Kissé fáradt volt, és gondolom nem nézte meg, ki várakozhat rá, mert nem úgy tűnt, hogy felismert. Nekidöntöttem a fejem a kapu hideg fémjének, és nagyot sóhajtottam.

– Mes? Én vagyok. Anna.

Azonnal kattant a zár, és a sötét udvaron felkapcsolták a villanyt. Magam után húztam a két bőröndömet, és annyira törődöttnek és fáradtnak éreztem magam, hogy azt hittem, ott helyben összeesek. Hagytam, hogy a táskák műanyag fogantyúi kicsússzanak az ujjaim közül és hangosan koppanjanak a földön. Mesuton csak egy fekete póló és egy szürke tréningnadrág volt, pedig Madridban az idő csak néhány fokkal volt enyhébb, mint Londonban.

– Szia – mosolyogtam rá bágyadtan. A döbbenet az arcára volt írva. Csak álltunk egymással szemben, és egyikünk sem szólt semmit. Aztán Mesut egyszerűen hozzám lépett és magához szorított. Nekem pedig eleredtek a könnyeim. Végre úgy igazán. Rázott a zokogás, és nagyon rossz volt, és nagyon fájt, de szinte éreztem, ahogy megkönnyebbülök.

– Nincs semmi baj – suttogta a fülembe halkan, én pedig szinte elhittem neki, hogy tényleg nincs. Nincsen, mert ő itt van. És Mesut mindig mindent a helyére kattant az életemben.

De legbelül tudtam, hogy ehhez most ő is kevés.

Hogy igen is baj van.

Amikor megismertem Nandót a nyáron, az EB alatt, csak arra vágytam, hogy valaki végre szeressen, hogy valaki végre tegyen rendet az én széthullott darabjaim között. Ehelyett azonban most még kisebb szilánkokra estem szét. Nem volt semmim. Nem maradt semmim.

Így csak sírtam.

Sirattam magamat, a kapcsolatunkat, a kisbabánkat, aki a szívem alatt növekedett, és aki annyira ártatlan volt... ezt semmiképpen nem érdemelte, még akkor is, ha valaki, valamiért úgy érezte, nekem kijár ez a szenvedés. A baba nem én voltam.

Mes megemelte az állam, és apró puszit nyomott a számra. Ebben most semmi szenvedély nem volt, csak vissza akart rántani a valóságba, ahová legkevésbé sem vágytam.

– Gyere szépen, menjünk be.

Tőlem csak egy biccentésre futotta, hagytam, hogy behozza helyettem a táskáimat, aztán egyszerűen csak kivettem egy melegítőalsót meg egy pólót, bezárkóztam a fürdőbe és átöltöztem. Próbáltam itt kiborulni, hogy Mesnek ne kelljen ehhez az egészhez végigasszisztálnia, de nem ment.

Önkéntelenül csúsztattam a kezem a hasamra, és vártam, hogy újra jöjjenek a könnyek, de nem jöttek.

Talán elsírtam az összeset.

Mélyeket lélegeztem, aztán kiléptem. Mesut a nappaliban állt, a kanapénak támaszkodva, maga előtt összefont karokkal.

– Ne haragudj, hogy csak így berontottam – mondtam teljesen zavartan. – Végig sem gondoltam, hogy lehet valaki mással vagy, esetleg dolgod van, vagy... csak nem tudtam egyből hazamenni – rágtam a számat, és nem bírtam a szemébe nézni. Remegett a hangom.

Nagyot sóhajtott, és elém lépve az egyik kezét az arcomra simította. Lehunytam a szemem.

– Tudod, hogy nem haragszom rád. Nem is tudnék... Mi történt?

Felnéztem rá.

– Terhes vagyok.

A döbbenet, ami kiült az arcára, szinte leírhatatlan volt.

– Fernando nem tudja.

– Anna, te normális vagy? Nem mondod el a gyereked apjának, hogy... mert feltételezem, hogy ő az apa. Én nyilvánvalóan nem lehetek – csattant fel.

– Persze, hogy ő az apja! Mégis minek nézel engem? – emeltem fel én is a hangom, és úgy éreztem, hogy valami elszorítja a torkom.

– Nem úgy értettem – dörzsölte meg az orrnyergét. – El kell mondanod neki, Anni. Tudod, hogy el kell. Egyáltalán, mit fog gondolni arról, hogy eljöttél? Mert ahogy elnézem az egész lakást kipakoltad...

– Tudja, hogy itt vagyok – öleltem át magam, és tudtam, hogy ha nem hagyom abba, sebesre fogom rágni a számat. – Ő és Olalla... Ennyi volt, Mes. Nem fogom neki elmondani.

– Elhagyott? Komolyan elhagyott? – Olyan hangszínt produkált, hogy muszáj volt felnéznem rá. – Esküszöm, Fernando nem normális. Teljesen és totálisan idióta – csapott a falra a fejem mellett úgy, hogy összerezzentem. – El sem hiszem, hogy elengedtelek – mondta halkan. – Addig kellett volna csókolnom, amíg úgy nem döntesz, hogy nem mész vissza.

– Mes... – suttogtam, de ő csak felegyenesedett, és idegesen a hajába túrt.

– Tudod, most legszívesebben megütném.

– Mes... hagyd ezt. Nem maradok nálad sem sokáig – mondtam, és a karjára tettem a kezem. Az izmai szinte fájdalmasan feszültek. Borzasztó dühös lehetett.  – Összeszedem a bátorságom, aztán hazamegyek anyáékhoz. Kilépek mindannyiótok életéből. Elég fájdalmat okoztunk már egymásnak. Fernando nekem és én neked. Tulajdonképpen, hozzád is csak búcsúzni jöttem.

– Nem hinném – támaszkodott meg a fejem két oldalán, én pedig döbbenten néztem rá. – Nem érted, ugye? Te tényleg nem érted – mosolyodott el szomorúan. – Egészen eddig annyit küzdöttél Fernandóért, és nem láttad, hogy ugyanabban a cipőben járunk. Csak én téged akarlak. És nem fogom feladni.

– Mesut...

– Gyere vissza hozzám... kérlek. Gyere vissza – suttogta, és a homlokát a homlokomnak döntötte. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy kicsorduljon egy könnycsepp.

– Nem várhatom el tőled, hogy...

– És tudom is, hogy nem várod Anna – mosolyodott el. – Ha van ember, aki kevesebbet vár el másoktól, mint amennyit magából ad, az te vagy. De én ezt akarom. Én akarom ezt. Kérlek – érintette az ajkát az enyémhez finoman.

Aztán lágyan megcsókolt. Nem lett volna szabad hagynom, mégsem tettem ellene semmit. Mert igaza volt, mert egészen eddig annyira vak voltam. És azért sem tettem ellene semmit, mert nagyon fájt. Belül annyira fájt, hogy képtelen voltam józanul gondolkodni.

– Annyira fáj – suttogtam, amikor elszakadtunk egymástól. Magához ölelt, én pedig a mellkasába fúrtam az arcomat. Puszit nyomott a hajamra.

– Tudom. Sajnálom, Anna – cirógatta a hajamat.

– Semmit nem akarok, csak aludni. Vagy ezer évig – motyogtam.

– Ezt talán teljesíteni tudom – mondta. Bólintottam.

Olyan nyugtalanul aludtam éjjel, hogy csodálkozom, hogy Mes nem kelt fel mellettem fél óránként. Vagy talán felébredt, csak nekem nem szólt. Nyugodtan ölelt magához, és hajnalban ez a nyugalma rám is rám ragadt.

Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Tudtam, hogy mi az, amit akarok: itt maradni Mesuttal. Abban azonban korántsem voltam biztos, hogy az, amit akarok megegyezik azzal, ami helyes. Tudtam, hogy a leghalványabb esély sincsen arra, hogy az én történetem Fernandóval boldog véget érjen. És azt is tudtam, hogy egy gyereknek mennyire fontos az apa.

Afelől pedig a legkisebb kétségem sem volt, hogy Mes úgy szeretné őt, mint a sajátját.

***

Percekig csak kapkodtam a levegőt, a mellkasomat átölelve próbáltam megnyugtatni magam.

Az ágy üres volt mellettem, Mes helyén csak az összegyűrt takaró hevert, és a lassan múló illata a párnán. Az előző nap emlékei egyszerre tolultak az agyamba: Olalla, a gyerekek, Nando, a baba, az utam Madridba... hihetetlen, hogy huszonnégy óra ennyire meghatározó, ennyire sorsfordító lehet.

Az agyammal tudtam, hogy Mesut sosem hagyna itt egy szó nélkül, de megrémisztett az a magány, ami bennem volt, és aminek nem tett jót a hatalmas ház üressége sem. A térdemre hajtottam a fejem, és úgy szedegettem össze széthullott darabjaimat.

Szó szerint letámolyogtam a lépcsőn. A nagy, fényes hűtőn üzenet állt Mes borzalmas macskakaparásával.

„Edzésre kellett mennem, és nem volt szívem felkelteni téged. Őszintén, azon sem lennék meglepődve, ha estig aludnál. Ha viszont felébredtél egyél valamit, aztán gyere ki a pályára. Biztos Sese is szívesen látna. Holnap szabadnapom van. Remélem tudod, hogy orvoshoz megyünk.

Mesut”

Semmi kedvem nem volt egyedül marcangolni magam tovább, ráadásul nem gondoltam, hogy az ilyesmi jót tesz egy várandós nőnek. Arról nem is beszélve, hogy benne előbb tudatosult, hogy nőgyógyászhoz kellene mennem, mint bennem. El is szégyelltem magam. Főleg úgy, hogy fogalmam sem volt, miből találta ki, hogy még nem voltam.

Talán a tényből, hogy Fernando nem tud a gyerekről.

Magamba erőltettem egy szendvicset, aztán hívtam egy taxit. Nem akartam gondolkodni, mert a fejemben nem éppen virágos hangulat uralkodott, még sem tudtam kiüríteni az agyam.

Így aztán a régi trükkhöz folyamodtam: kibámulva az autó ablakán a mellettünk elsuhanó házakat számoltam.

Meglepő módon első szóra beengedtek az egyébként ugye teljesen zártkörű edzésre. Akkora szemekkel néztem a biztonságisra, hogy a férfi elmosolyodott, és felmutatta a telefonját, rajta az én fényképemmel. Illetve Mes fényképével, amit kettőnk vigyorgó párosáról csinált hónapokkal ezelőtt, az első és egészen eddig utolsó madridi látogatásom alkalmából.

– Informáltak az esetleges érkezéséről.

– Oh – sóhajtottam, és összehúztam magamon a kabátom. – Köszönöm... vagy mi.

– Nem sokára végeznek. Ha gondolja, megvárhatja őket az öltöző folyosóján – ajánlotta, látva az elveszettségemet. Hálás voltam az égieknek, hogy nem egy tuskót sodortak az utamba. – Csak menjen egyenesen, meg fogja találni.

Hálásan rámosolyogtam, és elindultam arra, amerre mutatott, hogy a következő pillanatban ijedten rezzenjek össze: a zsebemben megszólalt a telefonom.

Egyszerre nagyon megrémültem. Mi van, ha Nando hív?

Nem lennék képes beszélni vele...

Remegő kézzel emeltem fel a kis készüléket, és a kijelzőre bámultam. Amikor megláttam rajta Juanito nevét, úgy éreztem, mintha mázsás súlyok gördültek volna le a szívemről. Csak Mata az – ismételgettem magamban. – A legjobb barátod az, Anna.

Megnyomtam a hívás fogadása gombot.

– Szia – suttogtam, és hallottam a megkönnyebbült sóhajt a vonal túlsó végén.

– Szóval még élsz... Amikor Fernando kijelentette, hogy egyszerűen leléptél, a lehető legrosszabb dolgok fordultak meg a fejemben. Jézusom, Anni, soha többé ne merj ilyet csinálni – emelte meg a hangját, ahogy kirobbant belőle az eddig visszatartott feszültség. Éreztem egy kis bűntudatot, de nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Vajon mi lenne velem Juanito nélkül?

– Jól vagyok...

– Ezt te sem hiszed el, Anna. – Igaza volt, de nem mondhattam mást. – Hol vagy?

– Madridban – feleltem készségesen.

– Legalább tudom, hogy Özil nem hagyja majd, hogy bármi hülyeséget csinálj – jegyezte meg teljesen komolyan. Azt hiszem, őszintén aggódott. – Ugye tudod, hogy nem a te hibád?

– Tudom.

– Ez sem győzött meg... Mindegy, most mennem kell. Hiányzol, te kis hülye. Gyere, amint lehet.

– Nem hiszem, hogy mostanában képes lennék visszamenni, Juanito – dőltem a folyosó falának.

– Akkor majd megyek én. Vigyázz magadra. És ne gondolkodj túl sokat.

– Köszönöm...

– Már akkor nyáron megmondtam, hogy a barátod vagyok. Ez a dolgom.

A vonal megszakadt, és én csak bámultam magam elé, amíg hangokat nem hallottam a folyosón. Nem vettem a fáradtságot, hogy megpróbáljak úgy kinézni, mint akivel minden rendben. Tapasztalatból tudtam, hogy csak rosszabb lenne a dolog.

Hálás voltam, mert sem Iker, sem Sese és Sami nem kérdeztek semmit. A többieket nem is ismertem, de ők hárman az EB óta részesei voltak az életemnek, igaz nem ugyanolyan mértékben. Az arcukról leolvasható volt, hogy Mes elmondta nekik, hogy itt vagyok, és hogy nem jól vagyok itt. Hogy mennyire volt részletes a beszámoló, arról fogalmam sincs, és őszintén szólva nem is érdekelt. Két-három hónap, és úgyis mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy viselős vagyok.

Így aztán az ölelések után egyszerűen csak hagytam, hogy Mes összefűzze az ujjainkat, és elinduljunk haza.

– Ha legközelebb elmész, inkább kelts fel – kértem, amikor már az autóban ültünk.

– Miért? Nagyon fáradt lettél volna – csóválta a fejét.

– Tudom – bámultam ki az ablakon. – De soha többé nem akarom átélni azt a rettegést, amit az ébredésem utáni pillanatokban éreztem. Amikor még ködön át láttam a világot, ébrenlét és álom határán lebegve, és csak azt tudtam, hogy egyedül vagyok, és te nem vagy ott. Nem tudnám elviselni, ha már te sem lennél.

Törékeny - 1. fejezet

[Tartozom egy kis magyarázattal az elején. Először is: ide kattintva elolvashatjátok a leírást :) Másodszor: ez a három történet első fejezetei közül a leghosszabb. És nagyon más is. Mindenben nagyon más. A karaktereiben leginkább. Kicsit félek is, mert elsőre úgy tűnhet, hogy Mes nem olyan lesz, amilyennek én általában írni szoktam, és ez talán valahol igaz is. Azt hiszem, ez egy kicsit emberibb Mes, még akkor is, ha az elején nem úgy tűnik. A végén majd megértitek :) A másik Detti karaktere. Külsőre Detti áll tőlem a legtávolabb a három "lányom" közül, a személyisége azonban nagyon is hasonlít az enyémre Liával és Annával ellentétben. Nincs meg benne Anna állhatatos tűrése, sem Lia elzárkózása. Detti nagyszájú, határozott, ami a szívén az a száján lány, és az őszintesége sokszor nem vezet jóra. Ne értsétek félre, Detti nem az én alteregóm, legalább annyira különböző lett tőlem, mint amennyire hasonló...

Azt hiszem ennyi lenne. Ajánlott zeném van most is. James Blunt - Out of my mind. ]

1. fejezet – Ki vagy te?

Detti

Végig sem gondoltam, a tenyerem nagyot csattant az arcán. Egyébként sem viseltem jól, ha teljesen idegen emberek letapiznak, de amikor ezek a teljesen idegen emberek ráadásul Madrid szerte híresek, a tűréshatárom rekordokat döntően alacsonyan tud meghúzódni.

Igaz, addig a pillanatig még soha nem kerültem ilyen helyzetbe.

Ezért utáltam éjszaka dolgozni, de hát az embernek nincsen sok választási lehetősége, ha össze akarja szedni a tandíját egy teljesen idegen országban: azt csinálja, amire lehetősége van. Esetemben csapos és pincérnő egy szórakozóhelyen.

Bár a spanyolomon még van mit javítani, kétségtelen, hogy az elmúlt hónapokban felsőfokra fejlesztettem a „hogyan koptassuk le a pasikat, akik a legkevésbé sem érdekelnek” című fejezetét a szókészletemnek.

Amikor megütöttem, aztán visszahúztam a kezemet, az volt az első gondolatom, hogy ezért még szorulni fogok. Megütöttem egy vendéget.

Az már igazán csak hab a torta tetejére, hogy az a vendég Mesut Özil volt.

Nem tehettem róla, elpattant az agyamban valami, amikor átölelte a derekamat. Szerettem a focit, hogyne szerettem volna, ha Spanyolországban élsz, ez az egyik olyan dolog, amit nem tudsz kikerülni, de soha nem voltam az a fajta lány, aki majd a híres emberek lába elé ájul. Akár híres, akár nem, idegen. Úgyhogy engem csak ne fogdosson. Nem tudom, kivel kevert össze, de rossz személlyel kezdett: nem vagyok egy könnyűvérű nőcske.

Mérgesen meredtem rá.

És nem csak a megmozdulásáért, hanem azért is, mert mostanában messze nem voltam elégedett azzal a teljesítménnyel, amit a pályán nyújtott. Ezért fizetnek neki. Sokkal többet, mint amennyit én kapok azért, mert majd minden éjjel itt gürizek. Szóval ha csinálja, akkor csinálja rendesen.

Ehelyett hol tölt egy hétfő éjszakát a szezon elején?

Egy szórakozóhelyen.

Jobban belegondolva, az a pofon kétszeresen is járt neki.

Döbbenten nézett le rám, az arcát dörzsölgetve. Hát öregem, azt meghiszem, hogy fájt.

– Ezt miért kaptam? – kérdezte körülbelül tíz másodperces néma szempárbaj után. Felvontam a szemöldököm.

– Mert magadhoz öleltél – feleltem. – Nem ismerlek. Úgyhogy leszel szíves távolságot tartani, legalábbis addig, amíg minimum normálisan be nem mutatkoztál – vágtam rá.

Hitetlen mosolyra húzódott a szája.

– Nem ismersz engem?

Megfeszültek az izmok a kezemben. Érett a második pofon is rendesen ezért a nagyképű stílusért. A végén azonban csak vettem egy nagy levegőt, és átettem a tálcát, ami nálam volt, a másik kezembe.

– Az, hogy valaki tudja a nevedet, messze nem jelenti azt, hogy ismer – fordítottam neki hátat, és visszasétáltam a pult mögé.

Belöktem a személyzeti szoba ajtaját, és megálltam a tükör előtt, hogy felgumizzam a hajamat, ami a fülledt melegben a nyakamra tapadt, és csak még elviselhetetlenebbé tette a klímát. Kényszerítettem magam, hogy erre a feladatra koncentráljak, különben valószínűleg azon kezdtem volna agyalni, hogy mit keres itt a Real Madrid középpályása, és hogy annyi lehetséges lány közül miért éppen én voltam az, akit megérintett. Az ilyen gondolatokra most a legkevésbé sem volt szükségem.

Persze, nem ő volt az első híresség, aki megfordult itt, a klub, ahol dolgoztam elég menő helynek számított. De még soha nem hozott össze a balszerencse focistával.

– Minden oké, Detti? – hallottam meg a kolléganőm, Ema hangját. Észre sem vettem, hogy megdermedtem a tükör előtt, felemelt kezekkel, félig összefogva a hajamat.

– Persze – ráztam meg magam, és rendbe szedtem a frizurám. – Minden rendben. Csak tudod, mára is meg volt az ügyeletes idiótám.

– Ez egy ilyen meló – veregette meg a vállam, és nagyon hálás voltam a vigasztaló szavakért. Ilyenkor mindig az lebegett a szemem előtt, hogy mi a célom az életben. Az, hogy van miért itt görnyednem, és elviselni a nehezebb estéket.

Egy nap majd igazi festő lehetek.

.:~:.

– Szóval pultos lány vagy.

– Azt hittem, elég nyilvánvalóvá tettem, hogy nem nagyon vagyok vevő rád ma este – morogtam az orrom alatt.

– Nehezen tanulok – vágta rá, és úgy éreztem, nem teljesen józan. Ennek mondjuk elsőre is le kellett volna esnie. Nyilván nem viselkedik ennyire... így.

– Azt látom. Főleg nem a saját hibáidból, a pályán – szúrtam oda, és láttam, hogy megrándul az arca. Mégsem szívtam vissza. Igen is dühös voltam rá, amiért ahelyett, hogy magába nézne, egy hétköznap este itt eszi a penész. Ettől aztán az életben nem lesz jobb játékos. És csak azért, mert ő azt hiszi magáról, hogy személyesen az atyaúristen – kis túlzással – én nem fogok asszisztálni.

– Mesut Özil vagyok – nyújtotta felém a kezét, pedig tudtam, hogy a megjegyzésem nagyon is elevenébe talált. Bár az is lehet, hogy holnap emlékezni sem fog rá.

– Én meg Bernadett Fodor, azaz Fodor Bernadett, és bár nagyon hízelgő, hogy kitüntetsz a figyelmeddel – ráztam meg a kezét – már foglalt vagyok.

– Berna... mi?

– Detti. A Detti sokkal egyszerűbb – mosolyodtam el, azt hiszem először az este folyamán. Fáradt voltam, na. Nagyon fáradt. És még korántsem volt vége. Egészen a zárásig ott volt, bár igazából nem szenteltem neki sok figyelmet, volt elég bajom focisták nélkül is, köszönöm.

Nyújtózkodtam egyet, éreztem ahogy ropognak a csontjaim. Isten áldja Amerikát, amiért holnap nem kell bejönnöm dolgozni.

Néha magam sem értettem hogy bírom az éjszakázást. Azt hiszem, erre szokta édesanyám azt mondani, hogy félelmetes mekkora akaraterőm van. Sóhajtva vettem le a fekete-fehér, kötelező egyen göncöt, és bújtam farmerba, pólóba, magassarkú szandálba.

Leengedtem a hajam, és megráztam a fejem. Igazi megkönnyebbülés volt. Aztán kiléptem az immár gyakorlatilag üres klubból, ahol akkor csupán csak néhány kollégám rendezkedett, amikor megláttam Őt. Úgy tűnik, ez már egy ilyen este volt.

Nekitámaszkodott a falnak, onnan nézett rám. Én meg vissza rá. Ha nem lettem volna annyira fáradt, amennyire pedig voltam, talán – de csak talán – hevesebben kezd verni a szívem. Így azonban álltam a tekintetét, ami még mindig kicsit ködös volt.

– Nem tudok hazavezetni.

– Akkor hívj egy taxit – bújtam a táskámba, hogy megkeressem az autóm kulcsát. Fiat volt, ráadásul nem is valami új típus, de édesapám örökségeként tekintettem az olasz autók iránt érzett szeretetemre, így aztán hiába akartam egy szebbet, vagy újabbat, maradtam ennél. Ragaszkodtam hozzá.

– A taxisok sokszor nem a diszkréciójukról híresek.

Diadalmasan emeltem ki a kulcsokat, és már majdnem szó nélkül hátat fordítottam, amikor újra kinyitotta a száját.

– Szeretném, ha hazavinnél.

A kocsikulcs kiesett a kezemből. A szemébe nézve próbáltam olvasni a gondolataiban, aznap este már sokadszorra, és rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok rá. Mesut Özil a rejtély maga volt számomra, csak azt nem értettem, hogy miért. Jó emberismerőnek tartottam magam, az volt a feladatom, hogy valaki érzéseit, személyiségét rajzokban, festményekben adjam vissza, így aztán tudtam, mit kellene keresnem... Csak éppen benne sehol sem találtam. A szavai stílusa, a testbeszéde percről-percre változott, képlékennyé, törékennyé tették.

Mintha csak álmodtam volna az egészet.

Magam sem tudtam, mi vett rá, de végül bólintottam. Talán azért, mert érdekes embernek tartottam. Talán másért. Valószínűleg sosem fog kiderülni.

– Jó. Elviszlek – mondtam, és vettem egy mély levegőt.

Beültünk az autómban. Plusz pont, amiért nem tett rá megjegyzést, pedig ő aztán nem az ilyesmihez volt szokva.

– Fogalmam sincs róla, hogy hol laksz – jegyeztem meg, mire bemondta a címet, és megpiszkálta a visszapillantó tükrömön lógó mütyüröket, köztük egy Real Madrid emblémát.

– A klubomnak drukkolsz?

– Többnyire. A másik nagy kedvencem a Sevilla.

– Nem hasonlít sokban a két együttes – nézett rám, én azonban tüntetően csak az utat néztem.

– Nem azért szeretem egyiket vagy másikat, mert hasonló stílusban játszanak, hanem azért, mert valami megmagyarázhatatlan okból odahúz a szívem – feleltem. – Mindig így viselkedsz? – csúszott ki a számom, és szinte azonnal az ajkamba haraptam büntetésként a saját hülyeségemért.

– Hogy így? – kérdezte. A hangsúly miatt muszáj volt ránéznem. Mosolygott. Engem pedig lassan az őrületbe kergetett. Ki a franc ez a Mesut Özil tulajdonképpen?

– Ilyen... nagyképűen. A lányokkal. Az emberekkel. Ilyen idegesítően kiszámíthatatlanul – morogtam.

– Nem. Nem viselkedem mindig így – felelte komolyan, de nem fűzött hozzá többet. – Amikor azt mondtad, foglalt vagy, csak le akartál koptatni, vagy tényleg így van?

– Tényleg így van.

– Ő is csapos? – kérdezte kissé gunyorosan.

– Én sem vagyok az! – vágtam rá dühösen, amivel azt hiszem kicsit megijesztettem. – És ha az lennék sem kellene ilyen hangon beszélned. Egyébként Ale idegenvezető. Egy kiállításon ismerkedtünk meg.

– Ha nem az vagy, akkor ma mit kerestél a bárban?

– Sosem fogysz ki a kérdésekből? – léptem a fékre. Senki nem volt az úton rajtunk kívül. – Még csak nem is ismerlek. Te sem ismersz. Mit érdekel? – néztem rá. Talán nem volt rá okom, hogy dühös legyek, valamiért mégis az voltam. Komolyan nézett vissza rám, nem hátrált meg.

– Csak érdekel.

Bele kellett törődnöm, hogy ilyen. Hogy nincsenek épkézláb magyarázataim a viselkedésére. És mivel egyébként sem volt jobb dolgom, azon kaptam magam, hogy válaszolok a kérdéseire, még akkor is, ha ő valójában figyelmen kívül hagyta az enyémeket.

– Azért csinálom, mert elég jól keresek, így félre tudok tenni a tandíjra. A képző művészetire akarok menni, hogy festő lehessek. Ennyi.

– Miért nem felvételizel csak egyszerűen?

– Nem vagyok spanyol, és nincsen ösztöndíj program. Marad a munka – parkoltam le a háza előtt. – Ez az? – néztem ki a szélvédőn. Nem volt kicsi. Bele sem mertem gondolni, hogy hány évi fizetésemből telne egy ilyenre. – Nem semmi – motyogtam az orrom alatt.

– Kösz a fuvart – nyitotta ki az ajtót, és féllábbal már kint is volt, amikor aznap este másodszor csúszott kis olyasmi a számon, amit nem akartam hangosan megkérdezni.

– Mégis ki vagy te, Mesut Özil?

Másodperceken keresztül némán nézett rám, és őszintén kezdtem kételkedni benne, hogy válaszolni fog. Egyáltalán mit lehet egy ennyire ostoba kérdésre felelni? Teljesen igaza lett volna...

– Hiszen te magad is tudod. Csak egy öntelt focista – szállt ki az autóból, én meg döbbenten meredtem utána. Akármit is mondott, inkább úgy hangzott, mintha azt jelentette volna: néha én magam sem tudom, ki vagyok. – Még találkozunk – intett, én pedig képtelen voltam reagálni.

Nem tudtam, mi vonzotta őt éppen bennem. Nem mondom, hogy nem értettem meg, hogy neki is nehéz, az ismert embereknek mindig az... de nekem sem volt éppen fenékig tejfel, könnyű életem. Emberek vagyunk, és csak ez számít. Egyeseknek könnyebb, másoknak nehezebb, de végül is ugyanúgy csak egy életet élünk, ugyanúgy szembe kell néznünk a veszteségekkel, az akadályokkal. A pénz, a hírnév nem tesz jobbá, vagy rosszabbá.

Azt hiszem, ezt ő is tudja. Csak páncélt visel, álarcot.

Én is ezt teszem. Mind ezt tesszük. Ő lenézően viselkedik, én túlontúl őszintén. Mindkettőnek megvoltak a maga hátrányai, és jobban belegondolva, a természetük annyira nem is különbözött egymástól.

A kormányra hajtottam a fejem. Az agyam ezerrel pörgött, és bár tudtam, hogy hajnali fél öt körül járt az idő, ennél éberebbnek aligha érezhettem volna magam. Nem így terveztem ezt az estét, nagyon nem. Hiába próbáltam meg kizárni a fejemből, újra és újra körülötte fordultak meg a gondolataim. Nem tartottam magam különlegesnek, és nem vonzódtam felé abban az értelemben, ahogy a nők a férfiakhoz szoktak.

De ha jobban belegondoltam, érthető volt. Fogalmam sincs, hogy a családján, a csapattársain kívül vannak-e barátai. Talán vágyik egy minden értelemben normális kapcsolatra. Talán. Túl sok volt a talán.

Gázt adtam, de nem hazafelé indultam. Arra, hogy otthon befeküdjek a hideg ágyba, most nem lettem volna képes. A lépcsőházban megkerestem a kulcsaim között azt, amelyik Ale lakásának ajtaját nyitotta, és hangtalanul beléptem a sötét előszobába. Lerúgtam a cipőm, letettem a táskám, a fürdőben felvettem a legutóbbi alkalommal itt hagyott alvós pólómat és rövidnadrágomat, aztán a hálóban felemeltem a takarót az ágyon, és Ale mellkasához bújtam.

Alejandro

– Szia, Detti – dörmögte a hajamba. Elmosolyodtam. Hogyan is feltételezhettem, hogy Alejandro nem fog felébredni arra, hogy valaki bejött a lakásba. Fogalmam sem volt róla, honnan tudta, hogy én vagyok, hogy miért nem kelt fel, hogy megnézze, de nem is számított. – Nem szóltál, hogy jössz.

– Nehéz éjszakám volt. Nem akartam egyedül lenni otthon – magyarázkodtam, mire átkarolta a derekamat, és apró csókot nyomott a számra.

– Akkor most hunyd le a szemed, és ne gondolj semmire – suttogta a fülembe. Mióta együtt vagyunk, lassan már negyedik hónapja, mindig ezt mondta, ha nem tudtam aludni, és eddig mindig meg is nyugtatott. Gyereknek éreztem magam a karjai között, akinek ő, a varázsló, elűzi a rossz gondolatait, és álomországba repíti. De ma nem sikerült.

Még sokáig feküdtem ott, csukott szemmel Ale nyugodt légzését hallgatva, mire végre nyugtalan álomba süppedtem.

Törékeny

Tudom, hogy borzalmasan el vagyok maradva a kommentekre való válaszolgatással, de tekergő becsület szavamat adom, hogy ma este legkésőbb mindegyikre válaszolni fogok, mielőtt még azt hinnétek, hogy nem értékelem őket, mikor pedig nagyon sokat jelentenek számomra, csak sok minden összeszaladt mostanában, kezdve ugye azzal, hogy megbetegedtem. 

Ahogy már tudjátok - néhányan legalábbis biztosan - ma új történetem első fejezete fog felkerülni. Következzen hozzá most az ismertető, hamarosan pedig maga a fejezet. Fogadjátok nagy-nagy szeretettel kérlek!

Törékeny

Ez a történet törékeny dolgokról szól. Törékeny emberi kapcsolatokról. Törékeny szívekről. Törékeny emberekről.

Törékeny életekről.

Hogyan lehet egy egyszerű, barátságnak induló kapcsolatból valami sokkal több?

És hogyan lehet onnantól kezdve minden annyira megfoghatatlan, annyira sérülékeny, annyira... törékeny?

Dettit a véletlen hozza össze Mesut Özillel. Egy elég balszerencsés véletlen, ha már itt tartunk. Aztán a dolgok egyszerűen csak megváltoznak.

Mindkettejükben.

Viinek. Már megint. :)

Love hurts - 11. fejezet

[Sok-sok késéssel, és egy nem túl jó fejezettel (ez biztos Tinától ragadt rám), de itt vagyok. És büszkén mondhatom, hogy most már határozott elképzelésem van az LH végére is. Hát, azt hiszem ennyi. Jó szórakozást hozzá.]

11. fejezet – I can't go back

Megdöbbentem, amikor Mes arca megjelent a képernyőmön. Annyira, hogy körülbelül másfél percig nem voltam képes semmire, csak tátogni.

– Nem tetszik?

– Egy napja sem mentél el, és...

– És?

– Levágattad a hajadat?! – hitetlenkedtem, tenyeremet a laptop kijelzőjére simítva.

– Azt mondtad, tetszene – vonta meg a vállát egyszerűen. Elmosolyodtam. Annyira szerettem. Annyira szerettem őt ilyenkor.

– De nem gondoltam, hogy komolyan megcsinálod – csóváltam meg a fejemet.

– Igazából kényelmesebb...

– És fogadni mernék, hogy még így is órákat töltesz legjobb barátod, a tükör előtt – nevettem, és ezzel az ő arcára is mosolyt csaltam. Annyira... hiányzott. Most megint üresnek éreztem magam, megint félembernek. De gondolom aggódott éppen eléggé anélkül is, hogy engem újra a padlón lát, úgyhogy ideje volt kamatoztatni nem éppen remek színészképességeimet.

– Arra gondoltam, hogy eljöhetnél majd – vetette fel, mire majdnem leköptem a képernyőt a teámmal, amit szürcsölgettem.

– Hozzátok? Németországba? – köhögtem. Mes meg persze nem tudta lelőni magát, úgy vigyorgott.

– Megismerhetnéd a családomat – komolyodott el kicsit.

– Óó – sóhajtottam, és éreztem, hogy görcs kúszik a gyomromba. Nem voltam biztos benne, hogy készen állok bemutatkozni Mesut családjának. Fogalmam sem volt, hogyan viszonyulnának egy olyan lányhoz, mint én, aki nem csak, hogy nem török, de még csak nem is vallásos.

– Mi a baj? – kérdezte. Nem tudtam neki mit válaszolni. Abban a pillanatban egyszerre akartam mellette lenni, és elbújni a világ végére.

– Semmi – ráztam a fejem, de persze nem tudtam átverni.

– És tudod, jövőhéten van a születésnapom is – tette hozzá, kicsit könnyítve a beszédtémán.

– Na ez az! Nekem meg semmi ötletem nincsen, ami az ajándékodat illeti...

– Gyere el, és majd jól úgy teszek, mint aki meglepődött – vágta rá, én pedig nem bírtam ki mosoly nélkül.

– Még meggondolom.

– Lia... Imádnának téged, ugye tudod? – kérdezte, én pedig csak bágyadtan megcsóváltam a fejem. – Ne legyél kishitű. Most mennem kell. Szeretlek.

– Én is téged – mondtam, de már csak az üres ablaknak. Mes arca eltűnt és bennem tudatosult, hogy mennyire messze van tőlem, pedig most annyira szükségem lett volna rá. Most is. Nem tudom, tulajdonképpen mitől féltem jobban. A családjától, vagy a csapattársaitól, ami végül is majdnem ugyanaz. Valószínűleg semelyikük sem olyan lányt képzelt mellé, mint én vagyok.

Selejt.

A gondolataimból kopogás hangja zökkentett ki. Hátranéztem a vállam felett, és Nagorét láttam a küszöbömön álldogálni. Kicsit aggódva nézett rám.

– Bejöhetek? – kérdezte, én pedig lehajtottam a laptopom képernyőjét, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Minden rendben? Mesuttal beszéltél? – kérdezte, és letelepedett mellém az ágyra. A gyerekek, Jon és Ane már aludtak, legalábbis az, hogy nagynéném itt volt velem, erről tanúskodott.

– Igen, vele. Elhívott Németországba – mondtam, és a kezemet bámultam. – Hogy bemutasson az ottaniaknak...

– Ez nagyon jó dolog, Hugi! – vágta rá Nagore. – Azt jelenti, hogy tart annyira fontosnak, hogy bemutasson mindenkinek, aki számít az életében.

– Igen, tudom... Csak abban nem vagyok biztos, hogy elégedettek lesznek-e velem. Úgy értem, te olyan lányt szeretnél Jontxunak, mint amilyen én vagyok? Öt évvel fiatalabb, olyan múlttal, amibe majd beleőrült... – suttogtam, és Nagore magához ölelt.

– Én nagyon büszke lennék Jonra, ha úgy bánna egy lánnyal, ahogy Mes bánt veled – suttogta a fülembe. – Nem szabadna ítéleted mondanod magad felett. Akkor csak megkönnyíted a dolgukat. Nem véletlenül választott éppen téged, Lia. Különleges lány vagy. Mindig is az voltál. Menj el, ha ezt szeretné. Fontos neki a családja.

A vállába fúrtam az arcomat, és hagytam, hogy a hajamat simogassa. Megnyugtatott, hogy ott volt. És Madridban tartózkodásom óta először éreztem azt, hogy hiányzik édesanyám. Ha valahogy lenyugszik körülöttem minden, haza kell majd mennem.

– Mi lesz Xabiék meccsével? Nandót sem láttam már vagy ezer éve...

– Xabiék kibírják, ha egy meccsen nem vagy ott, Nandót meg láthatod az előtt is, hogy elmész Németországba. Ne keress kibúvókat. Látom rajtad, hogy hiányzik neked.

Elmosolyodtam. Nem sok ember volt, aki Nagorénál jobban ismert engem. És ez így is volt rendben.

– Ettől függetlenül még mindig nem tudom, hogy mit vegyek a születésnapjára – sóhajtottam fel, most már megkönnyebbülten. Menni akartam. Persze, hogy menni akartam.

Gyűlöltem, hogy valaki ennyire hiányzott. Mert mindig attól rettegtem, hogy többé nem láthatom őt. És ha Mest is elveszíteném, azt nem élném túl.

***

Tanácstalanul ültem a bevásárlóközpont kellős közepén, amíg Nagore Anéval vásárolt új, őszi kabátot. Este indulok Berlinbe, és még mindig ott álltam, üres kézzel. Mit vehetsz egy olyan embernek, akinek gyakorlatilag mindene megvan? 

Mindenképpen valami olyat szerettem volna, ami jól jellemzi a kapcsolatunkat, jól jellemez minket. Nem luxusajándékot – azt kap eleget az én segítségem nélkül is – hanem valami kedveset.

Akkor láttam meg a boltot. Eldugva egy sarokban. Mindenféle dolgokat feliratoztak: pólókat, párnákat, ilyesmiket. Ott állt egy egyszerű, kék színű bögre. Annak az énednek, aki reggel kócos és karikás a szeme... - ez állt rajta. Elmosolyodtam, és beléptem. A pult mögött egy fiatal lány állt, madridos pólóban, aminek láttán majdnem elvigyorodtam.

– Szia! Bögrét szeretnék, olyan felirattal, mint ami ott van, a kirakatban – intettem. Felnézett, és egy pillanatra mintha felismerést láttam volna villanni a szemében, aztán hála Istennek nem szólt semmit, csak bólintott. – Hozzá lehetne még tenni azt, hogy és aki az Xboxával beszélget? – kérdeztem mosolyogva.

– Persze – mosolygott vissza. – Kékben szeretnéd?

– Inkább fehérben – rágtam a szám szélét. – Lehetne mondjuk sötétkék a felirat – morfondíroztam.

– Figyelj, bocs hogy megkérdezem, de nem te vagy Xabi Alonso unokahúga?

Hálás voltam érte, hogy nem úgy kérdezett rá, hogy az a lány, aki Özillel kavar, mert a spanyol sajtó az utóbbi időben előszeretettel emlegetett így. Nagyjából immunis voltam a dologra, már csak azért is, mert nem olvastam újságot. De azért nem esett jól.

– De. Én vagyok – bólintottam.

– Ne aggódj, nem hívom az újságírókat vagy ilyesmi. Csak furcsa, hogy itt... – nevetett.

– Hé, én csak egy egyszerű lány vagyok. Xabi a híresség, nem én.

– És a barátod is.

– Ez nem változtat a dolgokon – csóváltam meg a fejem.

– Ha húsz perc múlva visszajössz, addigra meg tudom csinálni a bögrédet.

– Köszi – biccentettem, és kifizettem az árát.

Persze, tartogattam más meglepetést is. Szombat volt, és Mes még mindig nem igazán tudta, hogy most megyek-e, vagy sem, Samit kellett alibinek és segítségnek használnom. Csak hogy a másik meglepetésemet nem lehetett becsomagolni.

Nem gyenge izgalommal a gyomromban szálltam fel a gépre. Szívesebben maradtam volna, főleg, hogy most újra láthattam Nandót, és mindazokat, akiket évek óta nem. Hiszen Real drukkerként még sem mehettem oda Xavihoz, hogy a nyakába ugorjak az El Clásico után. Most azonban senki sem állíthatott meg. Mellettük biztonságban éreztem magam, megszokott volt minden. Németország idegen volt. Idegen emberekkel és idegen nyelvekkel. A reptéren állva azonban már tudtam, hogy innen nem fordulhatok vissza.

Egy kapcsolatért áldozatokat kell hoznom. Kilépni a saját kis világomból. Ennyit igazán megtehettem Mesért. Így is sokkal tartoztam neki.

Hogy mást ne említsek, az életemet köszönhettem neki.

Nagore átölelt.

– Hajrá! És nehogy visszafordulj nekem. Nem szabad. Mes büszke rád. Legyél te is büszke őrá.

– Az vagyok – morogtam a vállába mosolyogva.

Az út közel sem volt annyira hosszú, mint amilyennek gondoltam. Bár így is túl sok időm jutott rá, hogy gondolkodjak. Fogalmam sem volt róla, milyen lehet Mesut családja, a testvérei, vagy hogy milyenek a csapattársai, akiknek jó részének a nevét sem tudtam, annyira fiatalok még.

De hát mindig is volt bennem egy megfeleléskényszer, és ez most csak még jobban kiélesedett. De akkor is fontos volt nekem, hogy elfogadjanak, hogy megfelelőnek tartsanak.

Emlékszem, mennyire izgultam, amikor Peti vitt el a szüleihez. Az annyira más volt! A húgát már eleve ismertem, az édesanyjával azonnal megtaláltuk a közös hangot... De Mes édesanyjával valószínűleg még a közös nyelv is nehéz lesz.

Kinéztem az ablakon, de csak a sötétséget láttam odakint. Hátrahajtottam a fejem, és próbáltam kiüríteni az agyam. Fájt a fejem, így aztán nem lepődtem meg, hogy kiesett az út hátralevő része. Elnyomott az álom.

***

Sami az autójának támaszkodva állt, kapucniját a fejébe húzva, lehajtott fejjel. Próbált láthatatlanná válni, és egészen jól ment neki, én azonban nem bírtam megállni mosolygás nélkül, ahogy a telefonjába temetkezett. A fejfájásom elmúlóban volt.

– Jó estét, uram – mélyítettem el a hangomat. Azonnal felkapta a fejét, és amikor felismert, magához ölelt.

– Azt hittem, soha nem érsz ide – nyomott puszit a fejem búbjára, aztán kinyitotta nekem az ajtót, és betuszkolt az anyósülésre. – Alig várnak téged. Azt hittem, hogy valamelyik idióta elszólja magát, aztán cseszhetjük a meglepetést, de valami rejtélyes módon sikerült befogni a szájukat. Nagyon kíváncsiak rád.

– Így is elég lámpalázas vagyok, Sami, nem segítesz rajtam az ilyen megszólalásaiddal – morogtam magam elé, mire a német piszok módon felnevetett.

– Miután az egész Real Madrid első pillantásra megkedvelt, neked még vannak kétségeid? – csóválta meg a fejét. – Komolyan, Hugi, néha nevetségesen tudsz viselkedni.

Nem adtam neki hangosan igazat, pedig tudtam, hogy így van. Még akkor is, ha nem az egész Madrid kedvelt meg, mert Ronaldóval még mindig olyan furcsán vagyunk, ahogy Pepével, Essiennel is... Ettől függetlenül nem lehetett okom panaszra. El tudom viselni, ha nem kedvelnek. Csak valahogy az, hogy ezek a srácok Mes barátai voltak, az egész helyzetet megváltoztatta.

Szállodában laktak, és azt hiszem, éppen a vacsora kezdetére értünk oda. Sami megállított az ebédlőtől néhány méterre, ahol egy kedves pincér srác rám mosolyott, és odabentről hallottam az elégedetlen mormogást. Minden némettudásomat össze kellett szednem. Nem beszéltem én olyan rosszul, de igencsak be voltam rozsdásodva.

– Khedira bezzeg késhet a vacsoráról, mi? – szólalt meg valaki, én pedig meg sem próbáltam elnyomni a mosolyomat.

– De csak mert meglepetést hoztam! – vágta rá a középpályás, nekem meg öklömnyire zsugorodott a gyomrom. Levettem a kabátom, a karomra terítettem, és próbáltam magabiztosnak tűnni, miközben besétáltam. Úgy éreztem magam, mintha kifutón lennék, bár előtte még sosem voltam. Most már legalább együtt tudok érezni a modellekkel. – Mesutnak. Elő-születésnapi ajándékként.

– Sziasztok! – intettem félénken. Azonnal Mest kerestem, automatikusan a hosszú hajával, így aztán meglepődtem, amikor felállt, akkora mosollyal az arcán, amilyet még nem is láttam tőle. Egy nagyon szőke, nagyon német srác mellett ült, a másik oldalán lévő hely üres volt, gondolom Samira várt. – Lia vagyok – köszörültem meg a torkom. Löw mosolyogva biccentett. Úgy látom, ez lesz itt ma a srácoknak a görbe este a keddi svédek elenni meccs előtt.

Mes szó nélkül zárt a karjaiba, én pedig elvörösödve temettem az arcom a vállába, csak hogy ne kelljen látnom a többieket. Akik minden kétséget kizáróan minket bámultak. Ez volt hát Mesut második családja.

– Nem is mondtad, hogy jössz – morogta a fülembe olyan hangon, amitől kirázott a hideg.

– Akkor hol lett volna a meglepetés? – kérdeztem.

– Te vagy a születésnapi ajándékom?

Nem volt időm arra, hogy válaszoljak, mert az egész éhenkórász társaság felsorakozott, hogy bemutatkozhasson. Csak úgy röpködtek a nevek, az arcok, és az egész estéből semmire nem emlékeztem, csak hogy a szőke fiú Marco Reus, és hogy sokat nevettek a kiejtésemen, meg azon, hogy Mes nem tudott összekaparni egy rendes német lányt, amin persze esélyem sem volt megsértődni, annyira kedveskedve mondták.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor becsukódott mögöttünk Mes szobájának ajtaja. Kellemes sötétség fogadott a szobában, csak annyi fény szűrődött be, ami az utcalámpákból feltalált. A hátamat a falnak vetettem, és lehunytam a szemem. Éreztem, amikor megtámaszkodott a fejem mellett, mégsem néztem rá. Annyi dolog kavargott az agyamban.

Az ajkai gyengéden, puhán csak futólag érintették a számat, és vettem egy mély levegőt.

– Ez nem csak a születésnapi, hanem a karácsonyi, a következő születésnapi és a következő karácsonyi ajándékod is volt – suttogtam. Halkan felnevetett.

– És holnap jönnek apuék is.

– Muszáj volt emlékeztetned? – fintorogtam, és végre kinyitottam a szemem.

Megsimogatta az arcomat, és az este folyamán először éreztem, hogy megint itt vagyok, megint vele vagyok, megint egyben vagyok.

Az elmúlt napok éjszakái borzalmasak voltak. Változni nagyon nehéz. A fájdalmat eltemetni nagyon nehéz. És minden éjjel, amikor felébredtem arra, hogy égek, hogy beszorultam egy autóroncsba, kerestem Mest magam mellett, de nem volt ott senki. A könnyek marták az arcomat, és csak az járt a fejemben, hogy abba kellene hagynom ezt az egészet, hiszen akármit csinálok, a fájdalom sosem múlik el teljesen. Néha annyira rossz volt, hogy levegőt sem kaptam.

Néha annyira nehéz volt, hogy csak aludni akartam, és soha többé nem kelni fel.

– Azért kapok majd mást is? – kérdezte, és azt hiszem, pontosan tudta, hogy min jár az agyam.

– Nem akarsz te egy kicsit sokat? – karoltam át a nyakát mosolyogva, mire csak a fejét ingatta, és végre úgy igazán megcsókolt. Annyira fura volt a hajába túrni, ami most a tenyerem alá, az ujjaim közé simult, de egészen másként, mint eddig, és ezen muszáj volt nevetnem.

– Most mi van? – kérdezte kicsit talán sértődötten. Legalábbis úgy tett.

– Csak a hajad. Furi – haraptam be a számat. Elhúzta a kezét a derekamról, és elindult az ágya felé, miközben lerúgta a cipőjét, aztán ledobta a melegítőfelsőjét is. Ahogy áthúzta a feje felett, egy pillanatra láthattam a derekát és a háta egy részét. Imádtam a hátát.

Ledobta magát az ágyra, és úgy szétterült rajta, hogy egyértelmű volt: nekem nem maradt hely.

– Hé! Mes – ejtettem ki a nevét puhán, de még csak egy hümmögésre sem méltatott. Mellékucorodtam, felemelve a karját, és a füléhez hajoltam. – Hiányoztál – suttogtam neki, és megpróbáltam minden érzést belesűríteni ebbe az egy szóba. Felém fordult, és magához ölelt.

– Te is nekem.

– Tudtam, hogy nem haragszol – böktem a hasába, de gyanítom, meg sem érezte, csak vigyorgott. Hozzáhajoltam, hogy megcsókoljam, és Mes persze kapva kapott az alkalmon.

Egyik pillanatról a másikra a hátamon találtam magam, és ezúttal már eszembe sem jutott mosolyogni, ahogy Mesut haja az ujjaim alá simult.

– Fogalmad sincsen mennyire – suttogta a számra, és még a sötétben is láttam, ahogy csillog a szeme.

– Mennyire?

– Mennyire hiányoztál.

Újra megcsókolt, a nyelve a számban, a karjaim a nyaka körül, az egyik keze tétován kezdte el feltűrni a felsőm alját, végigcirógatva a csípőcsontom.

– A tiéd – suttogtam a fülébe, megkapaszkodva a hajában a tarkóján. – A tiéd vagyok, Mes. Nem kell úgy bánnod velem, mint a hímes tojással.

Nem kellett több szó. Az, ahogy hozzámért ezer mondatnál is többet elmondott. Nem vágytam semmi másra, csak hogy szeressen.

Annyira csendes és békés volt minden. Az összes idegszálam Mesutra figyelt akkor. A ruhák egymás után tűntek el rólam, róla, hogy a végén csak a forróság maradjon köztünk, és bőr a bőrön. Hangos lélegzetvételek töltötték be a szobát.

Messzel szeretkezni olyan volt, mintha még soha nem lettem volna férfival. Pedig ez nem volt igaz. Csak Petivel...

Ez nem olyan volt, mint Petivel. Mert most olyan egésznek éreztem magam, olyan teljesnek, mint előtte még soha. Szerelmes voltam. És ez az érzés ott égett a bőröm alatt, az ereimben, az agyamban, a szívemben. Ha csak egyszerű érzés lett volna, talán nem lesz olyan különleges.

De valami olyan megmagyarázhatatlan összevisszaság volt bennem, ha Mesutra gondoltam, hogy azt nem lehet egyszerű szerelemnek leírni.

A karjaiban, a forró bőréhez simulva elaludni olyan volt, mintha újra én lennék én. Múlt nélkül, sebek nélkül. Innen már nem fordulhattam vissza. Nem tarthattam magam távol többé Mestől. A részem lett. Az a részem, amelyik nyáron meghalt.

Ő tett engem egésszé.

LH holnap, addig is...

...látogassatok el ide :) (egyébként azért nincs ma, mert mindjárt kiszakad a légcsövem, úgy köhögök xD de igyekszem)

Sky is not the limit

Taníts meg - 17. fejezet

[Nem tudok mit hozzáfűzni. Ne utáljatok nagyon ^^"]

17. fejezet – Szívdobbanások

Nem tetszett az arckifejezése akkor, amikor beszállt az autómba, de türelmes voltam. Ismertem Annát, ismertem a lelkiismeretét, és tudtam, hogy csak idő kérdése, és beszélni kezd, és elmondja azt, amit már egyébként is tudok.

Nem nyomoztam utánuk, és nem jelent meg róluk semmi kompromittáló egyetlen lapban sem. Egyszerűen csak tudtam, mi fog történni akkor, ha elengedem őt egyedül úgy Madridba, hogy tisztába vagyok vele: egyáltalán nem tisztázták még a nyári helyzetet sem normálisan, ráadásul Anna szereti Özilt. Talán még Juanitónál is jobban.

– Csókolóztunk – mondta ki végül halkan. A szemem sarkából rá pillantottam. Lehorgasztott fejjel bámult az ölébe ejtett kezeire, és nem mert rám nézni. Talán arra várt, hogy mikor teszem ki, vagy ilyesmi. Nem kerülte el a figyelmemet a többesszám. – Nem megcsókolt, hanem csókolóztunk. Sajnálom. De ő... én... nem voltam rá képes, hogy ne adjak neki esélyt, Fernando. Annyira fontos nekem, hogy... Minek magyarázkodom? – nevetett fel kissé talán hisztérikusan. – Úgysem tudom értelmesen elmondani, és így is, úgy is csak egy ribancnak tűnök – harapta be a száját. – Annyira sajnálom... De már vége van, ha ez számít még valamit.

– Befejezted? – kérdeztem. Meglepetten kapta fel a fejét. – A legtöbb ember, Anna, negyedannyira sem naiv, mint te vagy. Mit gondolsz, nem voltam tökéletesen tisztában vele, hogy be fog próbálkozni nálad? Én is ezt tettem volna, feltéve, hogy látok egy kis esélyt, ha már itt tartunk. Ettől függetlenül, dühös vagyok. De valami hasonlóra számítottam.

Időközben hazaértünk, így végre a szemébe tudtam nézni. A döbbenet kiült az arcára.

– Azt is tudom, hogy le kellett zárnod ezt az egészet magadban. Igazából simán kiakadhatnék, csak aztán mindig eszembe jut, hogy neked mit kellett elviselned, és a haragom szégyenbe csap át. Egyik sem kellemes érzés. – Még én is csodálkoztam rajta, hogy mennyire nyugodtnak tűnök, pedig belül majd megőrültem. Annára egyáltalán nem tudtam haragudni, Özilnek azonban nagy kedvem lett volna behúzni egyet.

Átkaroltam a nyakát, és magamhoz húzva megcsókoltam. Még mindig döbbent volt.

– Gyere, menjünk be.

Még mindig elképedve bólintott. Lepakoltam a cuccait a nappaliban, ő pedig követett.

– Rendeltem kínait, mielőtt elmentem érted, úgyhogy most van vacsi – mosolyogtam rá, miközben beraktam a mikróba a kaját. Háttal állva meséltem neki a hetemről, amikor két vékony karjával átölelte a mellkasomat.

– Nem kell úgy tenned, mintha ez az egész meg sem történt volna, Nando – suttogta, hogy alig értettem amit mond. – Nyugodtan kiabálhatsz velem. Megérdemelném.

– Egyáltalán nem akarok veled kiabálni, Anna – mosolyodtam el, és megcirógattam a kezét. – Már elmondtam neked mindent, amit akartam. Ennyire nehéz elhinni, hogy nem vagyok rád mérges?

– Ennyire nehéz – felelte. – Mert undorító, amit csináltam. Egy normális kapcsolatban ez...

– Nem tudom hogy vagy vele, de már régen rádöbbentem, hogy a mi kapcsolatunk messze nem normális – jegyeztem meg. Erőtlenül felnevetett. Felé fordultam, hogy végre a szemébe nézhessek. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok dühös. Az vagyok, legfőképpen magamra. De nem ringattam magam tévképzetekbe, elég egyértelművé tetted, hogy nem arathatok igazi győzelmet Mesut Özil felett. Annál pedig sokkal fontosabb vagy nekem, semmint hogy hagyjalak elmenni – csókoltam mag finoman. Azonnal lehunyta a szemét, a kezei a nyakam köré fonódtak, én pedig szorosan magamhoz húztam.

Hiányzott.

A kezem utat talált a pólója alá, végigsimítottam a derekán. Éreztem, ahogy megborzong az érintésem nyomán, és ez eszméletlenül jó érzéssel töltött el.

A mikró lejárt a hátunk mögött, de egyikünket sem érdekelte különösebben ez a tény. Megemeltem egy kicsit, ő pedig automatikusan a derekam köré kulcsolta a lábait. Már nem is éreztem, hogy éhes vagyok – ha az voltam egyáltalán. Minden millió kilométernyi távolságba került most, hogy a karjaim között ott volt Anna. Ezenkívül semmi sem számított.

A hálószoba felé botladoztunk, de eszemben sem volt letenni. Az ujjai a hajamat szántották, egy pillanatra sem engedtem elhúzódni. A szája puha volt, gyengéd, de én ezúttal többet akartam: azt, hogy a fejében egyetlen gondolat maradjon, hogy édesen nyögjön...

Az én nevemet.

Fogalmam sincsen, hogyan jutottunk el végül is a szobába, de sikerült. Az ágyra dőltünk, és mindketten levegő után kapkodtunk. A szemei annyira beszédesek voltak, hogy egy másodpercre elfeledkeztem róla, hogy tudok beszélni.

– Akarlak – nyögtem ki végül, Anna pedig egyszerűen csak elmosolyodott. Olyan mosoly volt, ami világossá tette számomra, hogy ezen a földön nincsen olyan dolog, amit ne tenne meg értem. És fogalmam sem volt róla, hogyan hálálhatnám ezt meg neki.

Lehámoztam róla a felsőjét, végigcsókoltam az álla vonalát, a nyakát, a kulcscsontját, és amikor ujjaimmal félrehúztam a melltartója pántját, felsóhajtott, megfeszült a teste, én pedig nem bírtam megállni a mosolyt. Azonnal a vállam után kapott, aztán el sem engedett, amíg közös erőfeszítésekkel meg nem szabadultam én is a pólómtól.

A ruhák gyors iramban követték egymást, mígnem ott feküdt előttem, és egyszerűen csak gyönyörű volt. Nem tudtam betelni vele. Csókoltam ahol értem, miközben a mellkasa egyenetlenül emelkedett és süllyedt, akár az enyém.

A kezével a hátamon kalandozott, mutatóujját újra és újra végighúzva a gerincem mentén, vagy éppen a mellkasomat cirógatta, az érintése nyomán pedig kirázott a hideg. Pontosan tudta, hol kell hozzámérnie.

Egy pillanatban aztán hirtelen én landoltam a hátamon, ő pedig a csípőmre ült. A szobában teljesen besötétedett, de még így is láttam a homályos alakját, a sziluettjét, és azt, hogy mennyire szép, hogy a szemei úgy ragyognak, mint a csillagok. És tudtam, hogy szeret.

Előredőlve finoman megcsókolt. A bőre az enyémhez simult, az öle az alhasamhoz, és én felnyögtem. Megőrjített, és az, ahogy belemosolygott a csókba, elég nyilvánvalóvá tette, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Rászorítottam a csípőjére, készen arra, hogy újra magam alá fordítsam, de megállított benne.

– Még ne – kérte halkan, szelíden, Annásan.

Megcsókolta a nyakam, aztán az ajkait végighúzta a felsőtestemen. Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok. Mintha apró bombákat helyezett volna el csak azzal, hogy a szája a bőrömhöz ért. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet, és hirtelen nem is tudtam elválasztani a szív érzéseit a test vágyaitól. Csak azt tudtam, hogy akarom őt most, azonnal, mindenemmel, mindenét. És ez a vágy mindennél erősebb volt.

Diadalmas mosollyal az arcán engedte, hogy újra én vegyem át az irányítást és tegyem magamévá. Amikor belé hatoltam a teste ívben hátrafeszült, és felnyögött, a körmeivel a vállamat karmolta, de ezt most egyáltalán nem bántam.

Kellett néhány pillanat, amíg a mozgásunk összehangolódott. Szinte éreztem, hogy a szívünk egy ritmusra ver. Annyira csodálatos volt. Minden annyira csodálatos volt.

Akkor már nem gondoltam, hogy mindez újra darabokra hullhat. Nem gondoltam arra, hogy valaha elengedjem Anna kezét, amíg húzott, megtartott, életre hívott újra, amikor elmenni készültem. Lassan, de biztosan tanítgatott arra, hogyan szeressek újra.

Csakhogy – mint már oly sokszor az életemben – ezúttal is tévedtem.

Együtt értük el azt a csodálatos, mindent betöltő valamit, és úgy kapaszkodott belém, mintha a világ kifuthatna a létezése alól.

De ott, és akkor, ahogy egymást szorítottuk, ez lehetetlennek tűnt.

Régen rá kellett volna döbbennem, hogy a látszat soha nem jósolja meg azt, ami majd következni fog.

***

Leo elbújt a kanapé mögé és onnan kukucskált kifelé, mosolyogva. Benne jártunk a novemberben, London fái pedig már mind csupaszok voltak, a leheletünk látszott, amikor kimentünk sétálni, és kesztyűt, sapkát, sálat kellett adni a gyerekekre, ha mászkálni akartunk.

– Hová bújhatott ez a kisfiú? – kérdeztem a szoba csendjében, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a búvóhelyét. – Ha nem kerül elő, talán nekem kellene megennem a csokit, amit neki hoztam Magyarországról... pedig olyat még biztos nem evett – indultam el a konyha felé.

Szeptember vége óta nem láttam Mest. Bár majdnem minden hétvégén beszéltünk telefonon, hiányzott. Egy újabb találkozót, vagy néhány madridi napot azonban most már nem mertem megkockáztatni. Így azonban akadtak vitáink szép számmal, még akkor is, ha a legtöbb esetben sikerült rendeznünk. Az ilyesmiért nem volt ár a kicsit magasabb telefonszámlám.

Hiányzott. Ugyanakkor ez volt az életem. Ez volt az a hely, ahová tartoztam. És ez így is marad.

Otthon azonban jártam, éppen a múlt héten. Anyáék majd kiugrottak a bőrükből, amikor hazaértem, pedig igazából nem is ők voltak a fő oka a látogatásomnak.

Réka miatt érkeztem.

Réka az unokahúgunk volt, húsz éves és a legkevésbé átlagos ember, akihez valaha szerencsém volt. Amint befejezte a gimnáziumot, egyszerűen csak elindult a nagyvilágba. Beszélt három nyelvet, ami egy francia apa mellett nem is olyan meglepő, fogta az évek óta, születésnapokból, ballagásból és hasonlókból összegyűjtögetett pénzét, és vett jegyet arra a repülőre, ami a legközelebb indult.

Azóta eltelt két év, ő pedig megfordult legalább tíz országban. Most éppen Luxemburgból jött haza, pincérnősködött és világot látott. Néha irigyeltem, néha pedig sajnáltam, hogy nincs egyetlen biztos pont sem az életében.

Évi esküvőjére nem tudott hazajönni, így egy látogatásnak már épp ideje volt, én pedig már ezer éve nem láttam, kíváncsi voltam rá, hogy boldogul.

Ezért voltam otthon.

Leo nekiszaladt a lábamnak és nagyra nyílt szemekkel nézett fel rám, kizökkentve a gondolataimból.

– Kéjek sépen sokit – selypegte, én pedig felkaptam, és a kezébe nyomtam egy kockát, amit élvezettel rágcsálni kezdett az immár összes tejfogacskáival.

– Megjöttünk! – hallottam az ajtócsukódást és Nando hangját. Nando és Nora gabonapehelyért mentek, az ugyanis elfogyott, a kisasszony pedig azt szeretett volna enni. Rájuk mosolyogtam, ahogy beléptek, Nora még mindig kabátban, de nagy vigyorral az arcán, és próbáltam nem tudomást venni a fejfájásomról, meg az általános rossz közérzetemről, ami már napok óta tartott.

Letettem Leót a földre, megtöröltem a maszatos kezecskéjét, a csokit pedig a pulton hagytam, hogy az éhenkórászok hozzáférhessenek, aztán apró csókot nyomtam Nando szájára.

– Mennem kell, két órám is van a suliban délután. Majd jövök – búcsúztam, és a gyerekeknek is kiosztottam egy-egy ölelést és puszit. Mikor visszaérek, már nem lesznek nálunk.

– Vigyázz magadra – simított végig az arcomon, én pedig elmosolyodtam, és felkapva a kabátomat, elindultam a nyelviskolába, ahol tanítottam.

A hideg levegőtől kicsit kiszellőzött a fejem, de amint újra a négy fal közötti fülledt levegőjű termekben álltam, és az anyanyelvemre tanítottam azokat a furcsa embereket, akik erre vágytak, újra rosszul lettem. Dühös voltam magamra, amiért nem vagyok kicsit erősebb, de a végén már alig bírtam tartani magam, muszáj volt kirohannom a mosdóba.

A WC-kagyló fölé görnyedtem, de a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam hányni, mindig is ilyen voltam. Azonnal regisztráltam a tüneteket, és számolgatni kezdtem magamban. Mikor is kellett volna megjönnie? Mikor hazautaztam, az első napokban, legalább másfél hete. Csak Réka, és az, hogy végre megint látom anyuékat, feledtette velem a kellemetlen, női dolgokat.

Terhes lennék?

A gondolatra hevesebben kezdett verni a szívem, és próbáltam lecsillapítani a dübörgését. Mintha így meghallhatnám egy másik, egy aprócska élet szívének dobbanásait, ami valahol az én testemben lüktetett.

Nem tudtam magam elképzelni anyukaként, korábban legalábbis soha. De most, ahogy a nyelviskola mosdójában próbáltam legyőzni a rosszullétet, homlokomat a hideg csempének támasztva, egyáltalán nem voltak rossz érzéseim. Sőt, mérhetetlen boldogságot éreztem, mert ez a baba egészen biztosan Nandóé.

Fogalmam sincsen, hogy csúszhatott be, de a miénk volt, és én éreztem, hogy akarom őt, hogy ő egy darab belőlem, egy darab a férfiból, aki szeretek, egy új élet...

És ez abban a percben megfoghatatlanul hatalmas dolognak tűnt, és elmondhatatlanul csodálatosnak.

– Minden rendben, Anna? – Az egyik kolléganőm, Sarah kopogtatott az ajtón, aztán belépett, amikor néhány pillanatig nem válaszoltam.

– Rosszul vagyok – feleltem. Sarah rémülten nézett rám.

– Vigyelek kórházba? Nagyon rossz?

Megcsóváltam a fejemet, és alig bírtam elnyomni a mosolyom.

– Csak egy pohár vízre lenne szükségem, aztán leadom az órából megmaradt tizenöt percet és hazamegyek – mondtam határozottan, amivel láthatóan meglepetem a kedves, szőke hajú lányt. Készséggel adott nekem egy pohár vizet, amit lehajtottam, összeszedtem magam, és befejeztem a tanítást.

Nem mentem egyenesen haza, mert tudnom kellett biztosan, hogy mindezt egy másik, a testemben növekvő aprócska test – az én gyermekem – okozza. Még rágondolni is furcsa volt, de ugyanakkor nagyon boldoggá tett.

A gyógyszertár után egy kávézó mosdójába zárkóztam be. Nem a legromantikusabb környezet, de nem akartam otthon megcsinálni a tesztet, mert mi van, ha valami teljesen más baj van? Jobb volt az ilyesmin egyedül túlesni, Luca pedig most nem volt Londonban, hogy átmehessek hozzá és fogja a kezem. Féltem, de vannak helyzetek, amikor nem szabad arra figyelnünk, ami az agyunkban lejátszódik. Ez most egy ilyen helyzet volt.

Őszintén szólva, valószínűleg jobban meglepődöm, ha a teszt eredménye negatív, de nem az volt. A mosoly kiült az arcomra.

Kisbabám lesz! Kisbabánk lesz...

Még rágondolni is hihetetlen érzés volt.

Úgy éreztem magam, mint aki kilométerekkel a felhők felett jár, abban sem vagyok biztos, hogyan keveredtem haza, mert nem emlékszem rá, melyik közlekedési eszközökre szálltam fel, mindenesetre sikerült. Azt hiszem, a felhőtlenül boldog hangulat miatt nem tűnt fel, hogy autó áll a felhajtón. Ami nem Nandóé.

Az a lehetőség, hogy ő nem fog örülni a kicsinek fel sem merült bennem, látva, hogy mennyire szereti Leót és mennyire szereti Norát. Egy percig sem tudtam volna eltitkolni előtte, egyébként is nagyon rossz voltam abban, hogy a boldog dolgokat elrejtsem magamban.

Beléptem az előszobába, a szívem már megint a torkomban dobogott, és halkan levettem a cipőm és a kabátom. Az arcomra levakarhatatlan vigyor ült, és a konyha felé indultam, mert onnan szűrődött ki fény. Aztán a mosoly eltűnt.

És bennem valami megrepedt.

Egy pillanatra a szívem is megállt, még ha odabent egy másik szív tovább is dobogott.

Ott ült Nando. És ott ölt az ölében Olalla. És csókolóztak.

Arra kellett volna gondolnom, hogy ő is megbocsájtott nekem, amikor félreléptem, ha azt, ami Mes és közöttem történt, annak lehet nevezni. Arra kellett volna gondolnom, hogy már annyi minden történt velünk az elmúlt majdnem fél évben, hogy ennyit elfeledhetnék. Csak becsukom a szemem, és kitörlöm, hogy megtörtént.

Hiszen annyit küzdöttem már érte! Annyira szerettem...

De láttam Olalla arcát, amin elsírt könnyek nyoma csillogott, és láttam Nando arcát, akinek ugyan csukva volt a szeme, de az arcán olyan érzelmek tükröződtek, amilyeneket azt hiszem, én soha nem váltottam ki belőle.

Nem érdekelt, hogy miért csókolta meg. Egyedül az számított, hogy akarta, és hogy soha nem is vágyott másra, minthogy visszakapja a feleségét.

Ez volt az, amit nem voltam képes megbocsájtani, amit nem voltam képes kitörölni, ami beleégett a retinámba és tudtam, hogy mindig emlékezni fogok rá.

Úgy éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéről. Úgy éreztem, hogy az elmúlt hetek, hónapok, érintések, csókok, szeretkezések egyetlen gigantikus hazugság részei voltak, és most itt álltam, magányosa, összetörten és mégsem egyedül. Már volt valaki, akiért felelősséggel tartoztam.

És ennek a valakinek a létezéséről Nando soha nem tudhat.

A kulcscsomóm kicsúszott a kezemből, és hangosan csörögve esett a parkettára, pedig addig a percig nem vettek észre, és én nem is bántam, reméltem, hogy feltűnés és dráma nélkül mehetek el. De most már mindegy volt. Lehunytam a szemem, éppen abban a pillanatban, amikor szétrebbentek. Csak... egyszerűen csak nem akartam látni.

– Anna... – hallottam Nando rekedtes hangját, de én csak megráztam a fejem, még mindig csukott szemmel. A könnyeimet nyeltem vissza. Most nem fogok sírni. Most nem. Nem akkor, amikor mindketten látják.

– Semmi baj – néztem rá végül. Olalla lehajtott fejjel állt az asztal mellett, Fernando még mindig ült, és engem nézett, mint aki azt sem tudja, hol van. – Ezt akartad, nem? – kérdeztem semleges hangon. – Kívánom, hogy másodszor jobban sikerüljön, mint először – fordultam sarkon, és becsuktam magam után a hálószobánk... a hálószoba ajtaját.

A könnyeim végre kiszökhettek, és én fulladozva sírtam fel a sötétben. Nem érdekelt, hogy valaki kopogtat. Ezen nem volt mit megmagyarázni. Nekem pedig nem volt többé maradásom.

Találkozzunk!

(Infóért katt ide!)