Taníts meg - 17. fejezet

[Nem tudok mit hozzáfűzni. Ne utáljatok nagyon ^^"]

17. fejezet – Szívdobbanások

Nem tetszett az arckifejezése akkor, amikor beszállt az autómba, de türelmes voltam. Ismertem Annát, ismertem a lelkiismeretét, és tudtam, hogy csak idő kérdése, és beszélni kezd, és elmondja azt, amit már egyébként is tudok.

Nem nyomoztam utánuk, és nem jelent meg róluk semmi kompromittáló egyetlen lapban sem. Egyszerűen csak tudtam, mi fog történni akkor, ha elengedem őt egyedül úgy Madridba, hogy tisztába vagyok vele: egyáltalán nem tisztázták még a nyári helyzetet sem normálisan, ráadásul Anna szereti Özilt. Talán még Juanitónál is jobban.

– Csókolóztunk – mondta ki végül halkan. A szemem sarkából rá pillantottam. Lehorgasztott fejjel bámult az ölébe ejtett kezeire, és nem mert rám nézni. Talán arra várt, hogy mikor teszem ki, vagy ilyesmi. Nem kerülte el a figyelmemet a többesszám. – Nem megcsókolt, hanem csókolóztunk. Sajnálom. De ő... én... nem voltam rá képes, hogy ne adjak neki esélyt, Fernando. Annyira fontos nekem, hogy... Minek magyarázkodom? – nevetett fel kissé talán hisztérikusan. – Úgysem tudom értelmesen elmondani, és így is, úgy is csak egy ribancnak tűnök – harapta be a száját. – Annyira sajnálom... De már vége van, ha ez számít még valamit.

– Befejezted? – kérdeztem. Meglepetten kapta fel a fejét. – A legtöbb ember, Anna, negyedannyira sem naiv, mint te vagy. Mit gondolsz, nem voltam tökéletesen tisztában vele, hogy be fog próbálkozni nálad? Én is ezt tettem volna, feltéve, hogy látok egy kis esélyt, ha már itt tartunk. Ettől függetlenül, dühös vagyok. De valami hasonlóra számítottam.

Időközben hazaértünk, így végre a szemébe tudtam nézni. A döbbenet kiült az arcára.

– Azt is tudom, hogy le kellett zárnod ezt az egészet magadban. Igazából simán kiakadhatnék, csak aztán mindig eszembe jut, hogy neked mit kellett elviselned, és a haragom szégyenbe csap át. Egyik sem kellemes érzés. – Még én is csodálkoztam rajta, hogy mennyire nyugodtnak tűnök, pedig belül majd megőrültem. Annára egyáltalán nem tudtam haragudni, Özilnek azonban nagy kedvem lett volna behúzni egyet.

Átkaroltam a nyakát, és magamhoz húzva megcsókoltam. Még mindig döbbent volt.

– Gyere, menjünk be.

Még mindig elképedve bólintott. Lepakoltam a cuccait a nappaliban, ő pedig követett.

– Rendeltem kínait, mielőtt elmentem érted, úgyhogy most van vacsi – mosolyogtam rá, miközben beraktam a mikróba a kaját. Háttal állva meséltem neki a hetemről, amikor két vékony karjával átölelte a mellkasomat.

– Nem kell úgy tenned, mintha ez az egész meg sem történt volna, Nando – suttogta, hogy alig értettem amit mond. – Nyugodtan kiabálhatsz velem. Megérdemelném.

– Egyáltalán nem akarok veled kiabálni, Anna – mosolyodtam el, és megcirógattam a kezét. – Már elmondtam neked mindent, amit akartam. Ennyire nehéz elhinni, hogy nem vagyok rád mérges?

– Ennyire nehéz – felelte. – Mert undorító, amit csináltam. Egy normális kapcsolatban ez...

– Nem tudom hogy vagy vele, de már régen rádöbbentem, hogy a mi kapcsolatunk messze nem normális – jegyeztem meg. Erőtlenül felnevetett. Felé fordultam, hogy végre a szemébe nézhessek. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok dühös. Az vagyok, legfőképpen magamra. De nem ringattam magam tévképzetekbe, elég egyértelművé tetted, hogy nem arathatok igazi győzelmet Mesut Özil felett. Annál pedig sokkal fontosabb vagy nekem, semmint hogy hagyjalak elmenni – csókoltam mag finoman. Azonnal lehunyta a szemét, a kezei a nyakam köré fonódtak, én pedig szorosan magamhoz húztam.

Hiányzott.

A kezem utat talált a pólója alá, végigsimítottam a derekán. Éreztem, ahogy megborzong az érintésem nyomán, és ez eszméletlenül jó érzéssel töltött el.

A mikró lejárt a hátunk mögött, de egyikünket sem érdekelte különösebben ez a tény. Megemeltem egy kicsit, ő pedig automatikusan a derekam köré kulcsolta a lábait. Már nem is éreztem, hogy éhes vagyok – ha az voltam egyáltalán. Minden millió kilométernyi távolságba került most, hogy a karjaim között ott volt Anna. Ezenkívül semmi sem számított.

A hálószoba felé botladoztunk, de eszemben sem volt letenni. Az ujjai a hajamat szántották, egy pillanatra sem engedtem elhúzódni. A szája puha volt, gyengéd, de én ezúttal többet akartam: azt, hogy a fejében egyetlen gondolat maradjon, hogy édesen nyögjön...

Az én nevemet.

Fogalmam sincsen, hogyan jutottunk el végül is a szobába, de sikerült. Az ágyra dőltünk, és mindketten levegő után kapkodtunk. A szemei annyira beszédesek voltak, hogy egy másodpercre elfeledkeztem róla, hogy tudok beszélni.

– Akarlak – nyögtem ki végül, Anna pedig egyszerűen csak elmosolyodott. Olyan mosoly volt, ami világossá tette számomra, hogy ezen a földön nincsen olyan dolog, amit ne tenne meg értem. És fogalmam sem volt róla, hogyan hálálhatnám ezt meg neki.

Lehámoztam róla a felsőjét, végigcsókoltam az álla vonalát, a nyakát, a kulcscsontját, és amikor ujjaimmal félrehúztam a melltartója pántját, felsóhajtott, megfeszült a teste, én pedig nem bírtam megállni a mosolyt. Azonnal a vállam után kapott, aztán el sem engedett, amíg közös erőfeszítésekkel meg nem szabadultam én is a pólómtól.

A ruhák gyors iramban követték egymást, mígnem ott feküdt előttem, és egyszerűen csak gyönyörű volt. Nem tudtam betelni vele. Csókoltam ahol értem, miközben a mellkasa egyenetlenül emelkedett és süllyedt, akár az enyém.

A kezével a hátamon kalandozott, mutatóujját újra és újra végighúzva a gerincem mentén, vagy éppen a mellkasomat cirógatta, az érintése nyomán pedig kirázott a hideg. Pontosan tudta, hol kell hozzámérnie.

Egy pillanatban aztán hirtelen én landoltam a hátamon, ő pedig a csípőmre ült. A szobában teljesen besötétedett, de még így is láttam a homályos alakját, a sziluettjét, és azt, hogy mennyire szép, hogy a szemei úgy ragyognak, mint a csillagok. És tudtam, hogy szeret.

Előredőlve finoman megcsókolt. A bőre az enyémhez simult, az öle az alhasamhoz, és én felnyögtem. Megőrjített, és az, ahogy belemosolygott a csókba, elég nyilvánvalóvá tette, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Rászorítottam a csípőjére, készen arra, hogy újra magam alá fordítsam, de megállított benne.

– Még ne – kérte halkan, szelíden, Annásan.

Megcsókolta a nyakam, aztán az ajkait végighúzta a felsőtestemen. Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok. Mintha apró bombákat helyezett volna el csak azzal, hogy a szája a bőrömhöz ért. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet, és hirtelen nem is tudtam elválasztani a szív érzéseit a test vágyaitól. Csak azt tudtam, hogy akarom őt most, azonnal, mindenemmel, mindenét. És ez a vágy mindennél erősebb volt.

Diadalmas mosollyal az arcán engedte, hogy újra én vegyem át az irányítást és tegyem magamévá. Amikor belé hatoltam a teste ívben hátrafeszült, és felnyögött, a körmeivel a vállamat karmolta, de ezt most egyáltalán nem bántam.

Kellett néhány pillanat, amíg a mozgásunk összehangolódott. Szinte éreztem, hogy a szívünk egy ritmusra ver. Annyira csodálatos volt. Minden annyira csodálatos volt.

Akkor már nem gondoltam, hogy mindez újra darabokra hullhat. Nem gondoltam arra, hogy valaha elengedjem Anna kezét, amíg húzott, megtartott, életre hívott újra, amikor elmenni készültem. Lassan, de biztosan tanítgatott arra, hogyan szeressek újra.

Csakhogy – mint már oly sokszor az életemben – ezúttal is tévedtem.

Együtt értük el azt a csodálatos, mindent betöltő valamit, és úgy kapaszkodott belém, mintha a világ kifuthatna a létezése alól.

De ott, és akkor, ahogy egymást szorítottuk, ez lehetetlennek tűnt.

Régen rá kellett volna döbbennem, hogy a látszat soha nem jósolja meg azt, ami majd következni fog.

***

Leo elbújt a kanapé mögé és onnan kukucskált kifelé, mosolyogva. Benne jártunk a novemberben, London fái pedig már mind csupaszok voltak, a leheletünk látszott, amikor kimentünk sétálni, és kesztyűt, sapkát, sálat kellett adni a gyerekekre, ha mászkálni akartunk.

– Hová bújhatott ez a kisfiú? – kérdeztem a szoba csendjében, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a búvóhelyét. – Ha nem kerül elő, talán nekem kellene megennem a csokit, amit neki hoztam Magyarországról... pedig olyat még biztos nem evett – indultam el a konyha felé.

Szeptember vége óta nem láttam Mest. Bár majdnem minden hétvégén beszéltünk telefonon, hiányzott. Egy újabb találkozót, vagy néhány madridi napot azonban most már nem mertem megkockáztatni. Így azonban akadtak vitáink szép számmal, még akkor is, ha a legtöbb esetben sikerült rendeznünk. Az ilyesmiért nem volt ár a kicsit magasabb telefonszámlám.

Hiányzott. Ugyanakkor ez volt az életem. Ez volt az a hely, ahová tartoztam. És ez így is marad.

Otthon azonban jártam, éppen a múlt héten. Anyáék majd kiugrottak a bőrükből, amikor hazaértem, pedig igazából nem is ők voltak a fő oka a látogatásomnak.

Réka miatt érkeztem.

Réka az unokahúgunk volt, húsz éves és a legkevésbé átlagos ember, akihez valaha szerencsém volt. Amint befejezte a gimnáziumot, egyszerűen csak elindult a nagyvilágba. Beszélt három nyelvet, ami egy francia apa mellett nem is olyan meglepő, fogta az évek óta, születésnapokból, ballagásból és hasonlókból összegyűjtögetett pénzét, és vett jegyet arra a repülőre, ami a legközelebb indult.

Azóta eltelt két év, ő pedig megfordult legalább tíz országban. Most éppen Luxemburgból jött haza, pincérnősködött és világot látott. Néha irigyeltem, néha pedig sajnáltam, hogy nincs egyetlen biztos pont sem az életében.

Évi esküvőjére nem tudott hazajönni, így egy látogatásnak már épp ideje volt, én pedig már ezer éve nem láttam, kíváncsi voltam rá, hogy boldogul.

Ezért voltam otthon.

Leo nekiszaladt a lábamnak és nagyra nyílt szemekkel nézett fel rám, kizökkentve a gondolataimból.

– Kéjek sépen sokit – selypegte, én pedig felkaptam, és a kezébe nyomtam egy kockát, amit élvezettel rágcsálni kezdett az immár összes tejfogacskáival.

– Megjöttünk! – hallottam az ajtócsukódást és Nando hangját. Nando és Nora gabonapehelyért mentek, az ugyanis elfogyott, a kisasszony pedig azt szeretett volna enni. Rájuk mosolyogtam, ahogy beléptek, Nora még mindig kabátban, de nagy vigyorral az arcán, és próbáltam nem tudomást venni a fejfájásomról, meg az általános rossz közérzetemről, ami már napok óta tartott.

Letettem Leót a földre, megtöröltem a maszatos kezecskéjét, a csokit pedig a pulton hagytam, hogy az éhenkórászok hozzáférhessenek, aztán apró csókot nyomtam Nando szájára.

– Mennem kell, két órám is van a suliban délután. Majd jövök – búcsúztam, és a gyerekeknek is kiosztottam egy-egy ölelést és puszit. Mikor visszaérek, már nem lesznek nálunk.

– Vigyázz magadra – simított végig az arcomon, én pedig elmosolyodtam, és felkapva a kabátomat, elindultam a nyelviskolába, ahol tanítottam.

A hideg levegőtől kicsit kiszellőzött a fejem, de amint újra a négy fal közötti fülledt levegőjű termekben álltam, és az anyanyelvemre tanítottam azokat a furcsa embereket, akik erre vágytak, újra rosszul lettem. Dühös voltam magamra, amiért nem vagyok kicsit erősebb, de a végén már alig bírtam tartani magam, muszáj volt kirohannom a mosdóba.

A WC-kagyló fölé görnyedtem, de a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam hányni, mindig is ilyen voltam. Azonnal regisztráltam a tüneteket, és számolgatni kezdtem magamban. Mikor is kellett volna megjönnie? Mikor hazautaztam, az első napokban, legalább másfél hete. Csak Réka, és az, hogy végre megint látom anyuékat, feledtette velem a kellemetlen, női dolgokat.

Terhes lennék?

A gondolatra hevesebben kezdett verni a szívem, és próbáltam lecsillapítani a dübörgését. Mintha így meghallhatnám egy másik, egy aprócska élet szívének dobbanásait, ami valahol az én testemben lüktetett.

Nem tudtam magam elképzelni anyukaként, korábban legalábbis soha. De most, ahogy a nyelviskola mosdójában próbáltam legyőzni a rosszullétet, homlokomat a hideg csempének támasztva, egyáltalán nem voltak rossz érzéseim. Sőt, mérhetetlen boldogságot éreztem, mert ez a baba egészen biztosan Nandóé.

Fogalmam sincsen, hogy csúszhatott be, de a miénk volt, és én éreztem, hogy akarom őt, hogy ő egy darab belőlem, egy darab a férfiból, aki szeretek, egy új élet...

És ez abban a percben megfoghatatlanul hatalmas dolognak tűnt, és elmondhatatlanul csodálatosnak.

– Minden rendben, Anna? – Az egyik kolléganőm, Sarah kopogtatott az ajtón, aztán belépett, amikor néhány pillanatig nem válaszoltam.

– Rosszul vagyok – feleltem. Sarah rémülten nézett rám.

– Vigyelek kórházba? Nagyon rossz?

Megcsóváltam a fejemet, és alig bírtam elnyomni a mosolyom.

– Csak egy pohár vízre lenne szükségem, aztán leadom az órából megmaradt tizenöt percet és hazamegyek – mondtam határozottan, amivel láthatóan meglepetem a kedves, szőke hajú lányt. Készséggel adott nekem egy pohár vizet, amit lehajtottam, összeszedtem magam, és befejeztem a tanítást.

Nem mentem egyenesen haza, mert tudnom kellett biztosan, hogy mindezt egy másik, a testemben növekvő aprócska test – az én gyermekem – okozza. Még rágondolni is furcsa volt, de ugyanakkor nagyon boldoggá tett.

A gyógyszertár után egy kávézó mosdójába zárkóztam be. Nem a legromantikusabb környezet, de nem akartam otthon megcsinálni a tesztet, mert mi van, ha valami teljesen más baj van? Jobb volt az ilyesmin egyedül túlesni, Luca pedig most nem volt Londonban, hogy átmehessek hozzá és fogja a kezem. Féltem, de vannak helyzetek, amikor nem szabad arra figyelnünk, ami az agyunkban lejátszódik. Ez most egy ilyen helyzet volt.

Őszintén szólva, valószínűleg jobban meglepődöm, ha a teszt eredménye negatív, de nem az volt. A mosoly kiült az arcomra.

Kisbabám lesz! Kisbabánk lesz...

Még rágondolni is hihetetlen érzés volt.

Úgy éreztem magam, mint aki kilométerekkel a felhők felett jár, abban sem vagyok biztos, hogyan keveredtem haza, mert nem emlékszem rá, melyik közlekedési eszközökre szálltam fel, mindenesetre sikerült. Azt hiszem, a felhőtlenül boldog hangulat miatt nem tűnt fel, hogy autó áll a felhajtón. Ami nem Nandóé.

Az a lehetőség, hogy ő nem fog örülni a kicsinek fel sem merült bennem, látva, hogy mennyire szereti Leót és mennyire szereti Norát. Egy percig sem tudtam volna eltitkolni előtte, egyébként is nagyon rossz voltam abban, hogy a boldog dolgokat elrejtsem magamban.

Beléptem az előszobába, a szívem már megint a torkomban dobogott, és halkan levettem a cipőm és a kabátom. Az arcomra levakarhatatlan vigyor ült, és a konyha felé indultam, mert onnan szűrődött ki fény. Aztán a mosoly eltűnt.

És bennem valami megrepedt.

Egy pillanatra a szívem is megállt, még ha odabent egy másik szív tovább is dobogott.

Ott ült Nando. És ott ölt az ölében Olalla. És csókolóztak.

Arra kellett volna gondolnom, hogy ő is megbocsájtott nekem, amikor félreléptem, ha azt, ami Mes és közöttem történt, annak lehet nevezni. Arra kellett volna gondolnom, hogy már annyi minden történt velünk az elmúlt majdnem fél évben, hogy ennyit elfeledhetnék. Csak becsukom a szemem, és kitörlöm, hogy megtörtént.

Hiszen annyit küzdöttem már érte! Annyira szerettem...

De láttam Olalla arcát, amin elsírt könnyek nyoma csillogott, és láttam Nando arcát, akinek ugyan csukva volt a szeme, de az arcán olyan érzelmek tükröződtek, amilyeneket azt hiszem, én soha nem váltottam ki belőle.

Nem érdekelt, hogy miért csókolta meg. Egyedül az számított, hogy akarta, és hogy soha nem is vágyott másra, minthogy visszakapja a feleségét.

Ez volt az, amit nem voltam képes megbocsájtani, amit nem voltam képes kitörölni, ami beleégett a retinámba és tudtam, hogy mindig emlékezni fogok rá.

Úgy éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéről. Úgy éreztem, hogy az elmúlt hetek, hónapok, érintések, csókok, szeretkezések egyetlen gigantikus hazugság részei voltak, és most itt álltam, magányosa, összetörten és mégsem egyedül. Már volt valaki, akiért felelősséggel tartoztam.

És ennek a valakinek a létezéséről Nando soha nem tudhat.

A kulcscsomóm kicsúszott a kezemből, és hangosan csörögve esett a parkettára, pedig addig a percig nem vettek észre, és én nem is bántam, reméltem, hogy feltűnés és dráma nélkül mehetek el. De most már mindegy volt. Lehunytam a szemem, éppen abban a pillanatban, amikor szétrebbentek. Csak... egyszerűen csak nem akartam látni.

– Anna... – hallottam Nando rekedtes hangját, de én csak megráztam a fejem, még mindig csukott szemmel. A könnyeimet nyeltem vissza. Most nem fogok sírni. Most nem. Nem akkor, amikor mindketten látják.

– Semmi baj – néztem rá végül. Olalla lehajtott fejjel állt az asztal mellett, Fernando még mindig ült, és engem nézett, mint aki azt sem tudja, hol van. – Ezt akartad, nem? – kérdeztem semleges hangon. – Kívánom, hogy másodszor jobban sikerüljön, mint először – fordultam sarkon, és becsuktam magam után a hálószobánk... a hálószoba ajtaját.

A könnyeim végre kiszökhettek, és én fulladozva sírtam fel a sötétben. Nem érdekelt, hogy valaki kopogtat. Ezen nem volt mit megmagyarázni. Nekem pedig nem volt többé maradásom.